Fővárosi Lapok 1873. szeptember (201-224. szám)
1873-09-02 / 201. szám
201-dik sz. Kedd, szeptember 2. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere,Athenaeum-épület. Tizedik évfolyam 1873 Előfizetési dij: Félévre.................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 42. sz. földsz. Hirdetési dij: Hatodhasábos petitsor .................10 kr. Bélyegdij minden iktatáskor . . . 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat a „Fővárosi Lapok“ július—decemberi féléves folyamára ajánljuk a közönség figyelmébe. A nyomdai és papírköltségek tetemes megdrágulása miatt az „Athenaeum“ kiadó társulata kénytelen volt lapunk előfizetési árát évnegyedenkint ötven krajcárral fölebb emelni, vagyis a pár év előtti árra térni vissza. E szerint előfizetési ára félévre 8, évnegyedre 4 frt. Malvin kisasszony. (Elbeszélés.) Jankovicsné Reményi Katalintól. I. A társalgás, melyet leirunk, a főváros egyik szebb épületének másod-emeleti lakásán történt. A szoba, melyben a négy tagból álló társaság élénken beszél, nem volt nagy fényűzéssel bútorozva, s a jóizlés inkább csak a feltűnő tisztaságban és az egyes bútordarabok helyes és kényelmes elrendezése által tűnt föl. Képy, higy hívták a házigazdát, ki előtte való nap érkezett meg vidéki utjából, egyike volt a főváros hirneves, fiatal ügyvédeinek. Neje magas, nyúlánk alak értelmes homlokkal, melyet tömött fekete haj környez, és kifejezésteljes sötét szemekkel. Vonásainak sajátos méla kifejezése vonzóvá teszik külsejét. A másik két egyén, a kis társaság kiegészítő részei, Képynének két különböző vidékről érkezett nő vendégei. Az egyik, Julia, jóval idősebb volt Képynénél. Kissé nagy, de szabályos vonásai, valamint beszédes, sötét szemei határozottságot árultak el. A másik vendég alig haladta még túl a gyermekkort, s nyúlánk alakja, hosszú pillákkal árnyalt fekete szemei, melyekkel korát túlhaladó ügyességgel tudott játszani, volt minden, ami rajta feltűnhetett. A társalgás a mai kort oly szomorúan jellemző gyakori rész házaséletről folyt. Képyné sajnálkozva beszélt egy ismerőséről, kit férje egy másik nő miatt elhagyott. — Hogy lehet valaki oly lelkiismeretlen, másnak boldogtalansága árán szerezni meg saját boldogságát, — szólt Képyné, a fölvett tárgyat folytatva. — Édes Mariem! — jegyzé meg Malvin, a fiatalabbik nő, — az a lelkiismeret igen relatív valami, ha arról van szó, hogy a férfi két nő között oszsza meg szerelmét; az egyiket mindenesetre föl kell áldoznia. — Bocsánat, — véve föl Julia a szót, és nagy szeme áthatólag nyugodott Malvin kihívó arcán — a nős embernek nincs joga szerelmét más nővel megosztani. — Én meg azt hiszem, a szerelemhez annak van joga, ki azt fölkölti bennünk. Nincs-e igazam, Sándor ? — szólt Malvin, ki képüt valami távoli rokonság fejében bizalmasan csak keresztnevén szólitá! — Ön ügyvéd, — folytatá aztán, mig szeme olvadó kifejezést öltött, — hadd halljam, hogy védelmezi a szerelem jogát. — Ha csupán szivünket kérdezzük, mely benső világában törvényt nem ismer, akkor önnek van igaza, de nemcsak szerelmesek, hanem társadalmi emberek is vagyunk, és igy alá vagyunk vetve bizonyos törvényeknek, melyek bennünket bizonyos jogokkal, de egyszersmind kötelességekkel is ruháznak föl. És igy a szerelmet, értve a házas felek közti szerelmet is, törvény alá vették, mely a hűtlenséget elitéli. Malvin vonásain, hallva a válasz első részét, diadalmas mosoly mutatkozott, mely azonban mindinkább eltűnt Sándor végső szavainál. — Úgy van! A társadalomnak vannak törvényei, és nem egyszer egész élet szenvedéseivel adózunk, ha erről megfeledkezünk, — szólt Képyné elgondolkodva, mintha inkább magában beszélt volna, mint a társasághoz. — És drágán van-e’megfizetve, egy boldog perc egy egész hosszú élet szenvedésével ? — kérdé Malvin, égő tekintetét körülhordozva a társaságon. Lehetlen leirni a hatást, melyet e szavak a gyermek-leány ajkairól a körülötte lévőkre gyakoroltak. Sándor sok eredetiséget talált a fiatal leány gondolatmenetében, míg Képyné, anélkül hogy számot tudott volna magának ez érzésről adni, szorulni érző szívét. Csak Julia értette meg ezt a leányt. Marie másnap reggel álló tükre előtt ült. Fölbontott haja majdnem a talajig ért. — Mondta Julia kisasszonynak, hogy kéretem őt, — szólt, a szobában rakosgató leányhoz intézve szavait. — Igenis nagyság, hiszen mondtam is már egyszer, hogy mindjárt belő. — Elkerülte figyelmemet. E percben lépett be Julia. — Parancsolsz valamit ? — Csak kérni akartalak, édesem. Soha sem tetszem férjemnek annyira, mint mikor te fésülsz. Neked jó ízlésed van. Ő nem szereti azt a nagy frizurákat, melyek most divatosak, és én magam sem tudom, hogyan történik, de ma rettenetesen rajta vagyok, hogy férjemnek tessem. Száz szónak is egy a vége: ráérsz megfésülni ? — Mindig ráérek, ha neked tehetek valamit. — Tudom, hogy te igen jó vagy hozzám, és mégis, kisasszony, sajnálattal kell kifejeznem, hogy egy idő óta sehogy sem vagyok kegyeddel megelégedve. — És szabad tudnom elégedetlenséged okát ? — kérdé Julia, mialatt halvány arcát pillanatra lángbolttá; nem mintha e megjegyzésre súlyt fektetett volna, hanem, mert azonnal eltalálta, hogy Marie mire céloz. — Igen, Júliám, én neheztelek rád, mert gyakran oly levertnek, oly gondolkodónak látlak. Aztán meg sokszor az is bánt, hogy nagyon is visszaélek barátságoddal. Te ide jöttél a nagy városba, hogy szórakozzál, és a helyett annyira elfoglalod magadat nálam munkával, hogy egy perced sem szabad. — Bocsánat, én a fővárosba nem mulatni jöttem, hanem hogy téged lássalak, és miután henyélni nem tudok, mi természetesebb, mint hogy magamnak foglalkozást keresek. Különben — folytatá fölindulását alig fékezhető hangon, — úgy látszik, még egy más szerep is vár itt rám, melyre, megvallom, nem számitok. — Nos, valóban kiváncsivá teszel. — Hagyjuk azt egyelőre édes Mariem, — szólt Julia keserűen, —meglehet, hogy tévedek és irántad való régi vonzalmam túlbuzgóságra ragad. — Oh nagyon csalódik tisztelt nagysád, — szólt Marie, még mindig enyelegve, — ha azt hiszi, hogy most már, miután tudom, hogy titka engem illet, megszabadul, mielőtt azt nekem fölfedezné. Julia, kinek igen jó szive volt ugyan, de kinél a becsületesség és kötelesség érzete túlnyomó vola, végre is nem sokáig habozott. — Megvallom, van valami házadnál, ami iánt, sőt több ami gyűlölettel tölt el; szóval, ismered egyenes beszédmodoromat, ami nem fér gyomromba. Marie kérdőleg tekintett barátnőjére, egy percig gyanúsan is nézett rá, mintha tartana tőle, hogy barátnője nem tud magának számot adni arról, amit beszél. Az ő házánál van valami, ami Júliát gyűlölettel tölti el, amit alig bír eltűrni. — Te nem is gyanítod, hogy mire célzok ? — kérdő percnyi szünet után Julia, mialatt elpalástolhatlan méltatlanság tükröződött arcán. — Valóban távolról sem képzelhetem, hogy mit kellene gyanítanom. — Akkor nem szólhatok egyebet, édes angyalom, mint hogy vak vagy. Nem látod a felhőket, melyek fejed fölött összetornyosultak, s nem sokára aláhullhat a mennykő, hogy téged, szegény asszony ! lesújtson. Marie teljesen meg volt győződve, hogy elmebeteggel áll szemközt. — Te nem látod, — folytatá Julia kitörő indulattal, — hogy az a leány, az a Malvin, férjeddel mennyire kacérkodik, és hogy egy ledér divathölgy módjára mindent elkövet, hogy őt hálójába kerítse. Mintha szerelmes volna férjedbe! Julia nem folytathatta tovább. A vér szinte megdermedt ereiben, oly hangos kacagásban tört ki barátnője. — Valóban édes Júliám, — szólt Marie az öreg leány keze után nyúlva, — ha nem tudnám, hogy irántam való nagy szereteted az, mi túlbuzgóvá tesz, és ami e téves nézetre vezetett, még neheztelni volnék képes rád. Édes jó lelkem, csak gondolkozzál kissé higgadtan ; hát mivel gyanúsítasz te egy tizenhat éves leányt, ki néhány héttel ezelőtt került ki a zárdából és a kit én, megszánva, falusi elhagyottságából szívesen fölhívtam magamhoz a fővárosba. Ez bizonyára a legocsmányabb visszaélés volna a vendégszeretettel. Ennyi roszat egy gyermekben nem szabad föltennünk. Hisz a roszra is meg kell érni, mert roszsz, is talán csak sok csalódás és a gazságok tapasztalata után lesz valaki. Mit látott, mit tapasztalt még e gyermek ? Tanulmányain kívül alig volt ideje másra, mint imádkozni. Julia nyugodtan végig hallgatta barátnőjét, és midőn az szavait végző, minden fölindulás nélkül szólt: — Abban igazad van, hogy imádkozni megtanították. Igen, megtanították arra, hogy az ember leimádkozhatja elkövetett vétkeit. És most csak azt kérdem tőled, fölteszed-e felőlem, hogy minden alap nélkül gyanúsíthatnék valakit ily ocsmány tettel ? (Folytatás kör.) A marquise anyja. Irta : About. (Folytatás.) Táncolva dalolt, kacagva sírt; szeretett volna mindenkit megállítani, hogy elbeszélje neki örömét, s azon vette észre magát, hogy köszönti a címeres hintákban ülő hölgyeket. Oly gyöngéd volt a marquis irányában, annyi előzékenységgel halmozta el, hogy Gaston, kit már rég óta senki sem kényeztetett, valóságos vonzalmat érzett napa iránt. Ritkán távozott mellőle, elvezette mindenüvé, és nem unatkozott vele, ámbár Benoitné mindent került, ami a humorra vonatkozott. Elutazása előtti napon, végkép lefoglalta őt. Először is Tabánhoz vezette, ahol hosszú, széles és lapos rózsafadobozt választott ki, melynek belül mindenféle nagyságú osztálya volt. — Mirevaló ez a különös bőrönd ? — kérdé tőle Gaston, midőn távoztak. — Ez ? Ez leányom nászkosara. — De, asszonyom, — felelte a marquis, a szegények büszkeségével, én úgy hiszem, hogy ez rám... — Nagyon roszul hiszi. Kedves marquis, majd ha Lucile férje leend, annyi ajándékot adhat neki, mennyi önnek tetszik : az esketés utáni nap teljhatalommal ruházom föl; addig azonban ez a dolog rám tartozik. Fölötte rosznak tartom ama szokást, mely valamely leányka vőlegényének megengedi, hogy házasság előtt ötvenezer frank értékű rongyokkal és ékszerekkel halmozza el, holott még rá nézve egészen idegen. Mondja, ha tetszik, hogy nevetséges