Fővárosi Lapok 1873. szeptember (201-224. szám)

1873-09-02 / 201. szám

201-dik sz. Kedd, szeptember 2. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere,Athenaeum-épü­let. Tizedik évfolyam 1873­ Előfizetési dij: Félévre.................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót­ utca 42. sz. földsz. Hirdetési dij: Hatodhasábos petit­sor .................10 kr. Bélyegdij minden ik­tatáskor . . . 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat a „Fővárosi Lapok“ július—decemberi féléves folyamára ajánljuk a közönség figyelmébe. A nyomdai és papírköltségek tete­mes megdrágulása miatt az „Athenaeum“ kiadó­ társulata kénytelen volt lapunk előfizetési árát évnegyedenkint ötven krajcárral fölebb emelni, vagyis a pár év előtti árra térni vissza. E szerint előfizetési ára félévre 8, év­negyedre 4 frt. Malvin kisasszony. (Elbeszélés.) Jankovicsné Reményi Katalintól. I. A társalgás, melyet leirunk, a főváros egyik szebb épületének másod-emeleti lakásán történt. A szoba, melyben a négy tagból álló társaság élénken beszél, nem volt nagy fényűzéssel bútorozva, s a jóizlés inkább csak a feltűnő tisztaságban és az egyes bútordarabok helyes és kényelmes elrendezése által tűnt föl. Képy, h­igy hívták a házigazdát, ki előtte való nap érkezett meg vidéki utjából, egyike volt a fővá­ros hirneves, fiatal ügyvédeinek. Neje magas, nyú­lánk alak értelmes homlokkal, melyet tömött fekete haj környez, és kifejezésteljes sötét szemekkel. Vo­násainak sajátos méla kifejezése vonzóvá teszik kül­sejét. A másik két egyén, a kis társaság kiegészítő részei, Képynének két különböző vidékről érkezett nő­ vendégei. Az egyik, Julia, jóval idősebb volt Képynénél. Kissé nagy, de szabályos vonásai, valamint beszédes, sötét szemei határozottságot árultak el. A másik ven­dég alig haladta még túl a gyermekkort, s nyúlánk alakja, hosszú pillákkal árnyalt fekete szemei, me­lyekkel korát túlhaladó ügyességgel tudott játszani, volt minden, a­mi rajta feltűnhetett. A társalgás a mai kort oly szomorúan jellemző gyakori rész házas­életről folyt. Képyné sajnálkozva beszélt egy ismerőséről, kit férje egy másik nő miatt elhagyott. — Hogy lehet valaki oly lelkiismeretlen, másnak boldogtalansága árán szerezni meg saját boldogsá­gát, — szólt Képyné, a fölvett tárgyat folytatva. — Édes Mariem! — jegyzé meg Malvin, a fia­talabbik nő, — az a lelkiismeret igen relatív valami, ha arról van szó, hogy a férfi két nő között oszsza meg szerelmét; az egyiket mindenesetre föl kell áldoznia. — Bocsánat, — véve föl Julia a szót, és nagy szeme áthatólag nyugodott Malvin kihívó arcán — a nős embernek nincs joga szerelmét más nővel meg­osztani. — Én meg azt hiszem, a szerelemhez annak van joga, ki azt fölkölti bennünk. Nincs-e igazam, Sándor ? — szólt Malvin, ki képüt valami távoli ro­konság fejében bizalmasan csak keresztnevén szólitá! — Ön ügyvéd, — folytatá aztán, mig szeme olvadó kifejezést öltött, — hadd halljam, hogy védelmezi a szerelem jogát. — Ha csupán szivünket kérdezzük, mely benső világában törvényt nem ismer, akkor önnek van igaza, de nemcsak szerelmesek, hanem társadalmi emberek is vagyunk, és igy alá vagyunk vetve bizo­nyos törvényeknek, melyek bennünket bizonyos jo­gokkal, de egyszersmind kötelességekkel is ruháznak föl. És igy a szerelmet, értve a házas felek közti sze­relmet is, törvény alá vették, mely a hűtlenséget elitéli. Malvin vonásain, hallva a válasz első részét, dia­dalmas mosoly mutatkozott, mely azonban mindin­kább eltűnt Sándor végső szavainál. — Úgy van! A társadalomnak vannak tör­vényei, és nem egyszer egész élet szenvedéseivel adó­zunk, ha erről megfeledkezünk, — szólt Képyné el­gondolkodva, mintha inkább magában beszélt volna, mint a társasághoz. — És drágán van-e’megfizetve, egy boldog perc egy egész hosszú élet szenvedésével ? — kérdé Mal­vin, égő tekintetét körülhordozva a társaságon. Lehetlen leirni a hatást, melyet e szavak a gyer­mek-leány ajkairól a körülötte lévőkre gyakoroltak. Sándor sok eredetiséget talált a fiatal leány gon­dolatmenetében, míg Képyné, anélkül hogy számot tudott volna magának ez érzésről adni, szorulni érző szívét. Csak Julia értette meg ezt a leányt. Marie másnap reggel álló­ tükre előtt ült. Föl­bontott haja majdnem a talajig ért. — Mondta Julia kisasszonynak, hogy kéretem őt, — szólt, a szobában rakosgató leányhoz intézve szavait. — Igenis nagyság, hiszen mondtam is már egyszer, hogy mindjárt belő. — Elkerülte figyelmemet. E percben lépett be Julia. — Parancsolsz valamit ? — Csak kérni akartalak, édesem. Soha sem tet­szem férjemnek annyira, mint mikor te fésülsz. Neked jó ízlésed van. Ő nem szereti azt a nagy frizurákat, melyek most divatosak, és én magam sem tudom, hogyan történik, de ma rettenetesen rajta vagyok, hogy férjemnek tessem. Száz szónak is egy a vége: ráérsz megfésülni ? — Mindig ráérek, ha neked tehetek valamit. — Tudom, hogy te igen jó vagy hozzám, és mégis, kisasszony, sajnálattal kell kifejeznem, hogy egy idő óta sehogy sem vagyok kegyeddel meg­elégedve. — És szabad tudnom elégedetlenséged okát ? — kérdé Julia, mialatt halvány arcát pillanatra lángbo­­lttá; nem mintha e megjegyzésre súlyt fektetett volna, hanem, mert azonnal eltalálta, hogy Marie mire céloz. — Igen, Júliám, én neheztelek rád, mert gyak­ran oly levertnek, oly gondolkodónak látlak. Aztán meg sokszor az is bánt, hogy nagyon is visszaélek barátságoddal. Te ide jöttél a nagy városba, hogy szórakozzál, és a helyett annyira elfoglalod magadat nálam munkával, hogy egy perced sem szabad. — Bocsánat, én a fővárosba nem mulatni jöt­tem, hanem hogy téged lássalak, és miután henyélni nem tudok, mi természetesebb, mint hogy magamnak foglalkozást keresek. Különben — folytatá fölindulá­sát alig fékezhető hangon, — úgy látszik, még egy más szerep is vár itt rám, melyre, megvallom, nem számitok. — Nos, valóban kiváncsivá teszel. — Hagyjuk azt egyelőre édes Mariem, — szólt Julia keserűen, —meglehet, hogy tévedek és irán­tad való régi vonzalmam túlbuzgóságra ragad. — Oh nagyon csalódik tisztelt nagysád, — szólt Marie, még mindig enyelegve, — ha azt hiszi, hogy most már, miután tudom, hogy titka engem illet, megszabadul, mielőtt azt nekem fölfedezné. Julia, kinek igen jó szive volt ugyan, de kinél a becsületesség és kötelesség érzete túlnyomó vola, végre is nem sokáig habozott. — Megvallom, van valami házadnál, a­mi iánt, sőt több­ a­mi gyűlölettel tölt el; szóval, ismered egyenes beszédmodoromat, a­mi nem fér gyomromba. Marie kérdőleg tekintett barátnőjére, egy percig gyanúsan is nézett rá, mintha tartana tőle, hogy ba­rátnője nem tud magának számot adni arról, a­mit beszél. Az ő házánál van valami, a­mi Júliát gyűlö­lettel tölti el, a­mit alig bír eltűrni. — Te nem is gyanítod, hogy mire célzok ? — kérdő percnyi szünet után Julia, mialatt elpalástol­­hatlan méltatlanság tükröződött arcán. — Valóban távolról sem képzelhetem, hogy mit kellene gyanítanom. — Akkor nem szólhatok egyebet, édes angya­lom, mint hogy vak vagy. Nem látod a felhőket, me­lyek fejed fölött összetornyosultak, s nem sokára alá­hullhat a mennykő, hogy téged, szegény asszony ! le­sújtson. Marie teljesen meg volt győződve, hogy elmebe­teggel áll szemközt. — Te nem látod, — folytatá Julia kitörő indu­lattal, — hogy az a leány, az a Malvin, férjeddel mennyire kacérkodik, és hogy egy ledér divathölgy módjára mindent elkövet, hogy őt hálójába kerítse. Mintha szerelmes volna férjedbe! Julia nem folytathatta tovább. A vér szinte meg­dermedt ereiben, oly hangos kacagásban tört ki barátnője. — Valóban édes Júliám, — szólt Marie az öreg leány keze után nyúlva, — ha nem tudnám, hogy irántam való nagy szereteted az, mi túlbuzgóvá tesz, és a­mi e téves nézetre vezetett, még neheztelni vol­nék képes rád. Édes jó lelkem, csak gondolkozzál kissé higgadtan ; hát mivel gyanúsítasz te egy tizen­hat éves leányt, ki néhány héttel ezelőtt került ki a zárdából és a kit én, megszánva, falusi elhagyottsá­­gából szívesen fölhívtam magamhoz a fővárosba. Ez bizonyára a legocsmányabb visszaélés volna a ven­dégszeretettel. Ennyi roszat egy gyermekben nem szabad föltennünk. Hisz a roszra is meg kell érni, mert roszsz, is talán csak sok csalódás és a gazságok tapasztalata után lesz valaki. Mit látott, mit tapasz­talt még e gyermek ? Tanulmányain kívül alig volt ideje másra, mint imádkozni. Julia nyugodtan végig hallgatta barátnőjét, és midőn az szavait végző, minden fölindulás nélkül szólt: — Abban igazad van, hogy imádkozni megtaní­tották. Igen, megtanították arra, hogy az ember le­­imádkozhatja elkövetett vétkeit. És most csak azt kérdem tőled, fölteszed-e felőlem, hogy minden alap nélkül gyanúsíthatnék valakit ily ocsmány tettel ? (Folytatás kör.) A marquise anyja. Irta : About. (Folytatás.) Táncolva dalolt, kacagva sírt; szeretett volna mindenkit megállítani, hogy elbeszélje neki örömét, s azon vette észre magát, hogy köszönti a címeres hintákban ülő hölgyeket. Oly gyöngéd volt a marquis irányában, annyi előzékenységgel halmozta el, hogy Gaston, kit már rég óta senki sem kényeztetett, valóságos vonzalmat ér­zett napa iránt. Ritkán távozott mellőle, elvezette mindenüvé, és nem unatkozott vele, ámbár Benoitné mindent ke­rült, a­mi a humorra vonatkozott. Elutazása előtti napon, végkép lefoglalta őt. Először is Tabánhoz vezette, a­hol hosszú, széles és lapos rózsafadobozt választott ki, melynek belül mindenféle nagyságú osztálya volt. — Mirevaló ez a különös bőrönd ? — kérdé tőle Gaston, midőn távoztak. — Ez ? Ez leányom nászkosara. — De, asszonyom, — felelte a marquis, a szegé­nyek büszkeségével, én úgy hiszem, hogy ez rám... — Nagyon roszul hiszi. Kedves marquis, majd ha Lucile férje leend, annyi ajándékot adhat neki, mennyi önnek tetszik : az esketés utáni nap telj­hatalommal ruházom föl; addig azonban ez a dolog rám tartozik. Fölötte rosznak tartom ama szokást, mely valamely leányka vőlegényének megengedi, hogy házasság előtt ötvenezer frank értékű rongyok­kal és ékszerekkel halmozza el, holott még rá nézve egészen idegen. Mondja, ha tetszik, hogy nevetséges

Next