Fővárosi Lapok 1873. október (225-251. szám)

1873-10-01 / 225. szám

225-ik sz. Szerda, október 1. Kiadó-hivatal: Pest, baro­tok­ tere, Ath­enaeuk­a-épü­let. Előfizetési dij: Félévre................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. Tizedik évfolyam 1873­ FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztő­i iroda: Lipót­ utca 42. sz. földsz. Hirdetési dij: Hatodhasábos petit­sor ...............10 kr. Bélyegdij minden ik­tatáskor . . . 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat a „Fővárosi Lapok“ október-decemberi évnegyedére ajánljuk az olvasó közönség figyelmébe. Az előfizetési összegek (év­negyedre 4 frt, félévre 8 frt) az „Athenaeum“-hoz e cím alatt küldendők: a „Fővárosi Lapok kiadó­hivatalának Pest.“ Legcélszerűbb a postai utalványok használata. Himfy-dalok. 1. Az örökké zúgó erdő, A nádas, mely mindig zizeg, A fű alatt tova csergő Soha meg nem álló vizek, A szünetlen zsongó fészek, Vadméh-raj a fa odvában, Az egész élő természet, Ébredtében, Áimodtában, Ez örökös szívverésben, Nem oly izgatott, ah, mégsem : Szivem a mily nyugtalan, Mikor tőle távol van ! II. Hosszú éjre piros hajnal Oly mosolygva nem fakad, Kis madárkák vigabb zajjal Nem köszöntik társukat, Fris forrásra sebesült vad Egőbb szomjjal nem liheg, Börtönéből menekült rab Szabadka úgy nem siet, Mintha hosszú távollétre Viszontlátás derül végre, S újra büszkén, szabadon, Őt keblemre zárhatom! III. Csillagok a magas égen A mily szépen fénylenek, Kis nefelejcs kék szemében A mint harmatcsöpp remeg, Búgó galamb, párja mellett Enyelgő játékában, Fecskepár hogy feleselget, Mikor fészket rak vigan , Nem mond annyit, sem oly szépen, Mint mikor, kezem kezében, Ó némán reám tekint S elrejti arcát megint. Szász Károly: A fejetlen barát. (Elbeszélés.) irta: Abonyi Lajos I. A Libabát pálfalvai uradalom egyik ispánjá­nak, ki a Mátra hegység legmélyében a palócság kö­zepén egy szűk völgytorkolatba elkárhoztatott falu szélén, még azon is inkább kívül egészen az erdők aljában, egy roskadozó vén major-telepen, jámbor juhok és még jámborabb palóc cselédek társaságá­ban pipázgatta el napjait, — az uradalom ura gróf Pálfalvy Antal, egy igen jó, becsületes, de mindamel­lett még hajlott korában is eléggé könnyelmű és po­­dagrás öreg ur, ki nagyobbára Bécsben és többnyire külföldön mulatta el isten kegyelméből igen kelleme­sen hosszúra nyúlt életét, s valahonnan messziről ama csodatevő külföldi fürdők egyikéből, melyek az agglegényeket újra legénykékké fiatalítják, két egész héttel előre megírta, hogy a majorbeli vén és üres kastélynak keleti rondellájában levő felső szobát junius elsejére tisztittassa és takarittassa ki, ezáltal egyszersmind mint elmaradhatatlan következtetést gyanittatván vele, hogy a kijelölt időre teljes bizo­nyossággal vendéget várhat. Hogy e vendég nem maga lesz az öreg gróf, az ispán ur arra csak egy pillanatig sem gondolt; — ámbár az öreg gróf minden uradalma között ezt, mely­től családi neve származik, szerette legjobban, mind­­azáltal ama vén családi képek miatt, melyek a rozzant vén kastély nagy teremében egyik oldalon úgy mint a másikon, a nagy szárnyas, faragványos tölgyfa-ajtó túl egészen az erdőre nyíló íves hár­mas ablakig a falakat kétsorosan borítják, nem igen örö­mest látogatja e helyet, mintha félne, hogy azokról a nagy szemöldökökrűl, nagy üstökökrül csak a szem­rehányást olvashatja le, hogy azt a hazának annyi jeles fiat adott családot kihalni engedi. Az ispán úr a levél vétele után mindjárt más­nap reggel nekiállított három jó nagy öklű béres­asszonyt, a pallókat, lépcsőket felsoroltatta, a falakat leporoztatta, az ágyat újra húzatta, sőt nemcsak a rondellába, de a nagy terembe is benyitott, megszá­nakozott azokon a mindenki által elhagyott régi jó magyar urakon, és lepókhálóztatta őket, legalább tisz­tességesebben nézhessenek a vendégre, ha ugyan­annak kedve szottyan bekukkanni hozzájuk. Most már, ha akar, jöhet az a vendég akár ma is. Azután azt sem bánta, legyen az a vendég fia­tal vagy öreg, — gróf vagy poéta, — gépész vagy fiskális, egyaránt megnyugodott a végzetben, csak azt az egyet kérte az istentől, hogy magyarul tudjon be­szélni, mert ugyan kijutott neki tavaly nyáron egy hosszú öreg angliussal, kivel naphosszanta kellett erdőt, hegyeket, völgyeket kóborlani, izzadni, értet­lenkedni és mérgelődni, mert az a vén bolond ember erőnek erejével kőszenet és petróleumot akart találni, — ő pedig nem birt rendelkezni oly ékesszólással, hogy erről lebeszélhesse. Puskás úr tehát a kitűzött napon szintoly kí­váncsian, mint a mily rettegéssel ült ki vendégvárni­­ az ispániak széles folyosójára, honnan a vén kastély­­ és óriási gesztenyefái mellett egész szabadon el lehe­­j­tett látni, az erdős, árnyas völgytorkolat egyetlen­­ kopár és kietlen, nyilt oldala felé, mely a tavalyi ango­l fiúsnak az egész vidéken legjobban tetszett; se­ hamvas mészkő- és csigaréteges sziklák szakadéká-­­­ban, melynek meredek oldalain a kőszáli fecskék százai vihogtak, döbbentő mélységek fölött, köves kátyúkkal és hirtelen fordulatokkal vezetett le amaz­­ istenkisértő és nyaktörő vállalat, melyet itt kocsi­­s útnak neveztek. Erre a kacskaringós vonalra szegező szemét, s a­­ csúcstól le a lejtőig pompásan leshette szemlélhette, melyik ponton fogja nyakát kitöretni a vendégnek az a veszett palóc, ki elég istentelenül e veszélyes helyen a lovait még szokásosan megkocogtatni is vakmerősködik.­­ Puskás úr csak csóválta a fejét,­­ mégis rös­­telte volna a dolgot, ha a vendég nyakát szegi. Ezúttal azonban a fonatlan oldalú kocsi sarag­­lyaülésén a palóc­ kocsis csak a saját nyakát kockáz­tatta, s az ostoba végső parádéul az ereszkedő végén még kézibe is vágott a lovaknak, é­s oly sebesség­gel iramodott az ismét emelkedettebb oldalon levő is­pánlak elé , hogy csak égnek meredő rúddal birt megállani. Az ispán ur félig nevetve, félig boszúsan kiál­tott rá:_Hej Istók! Most igazán csak az akasztófa vigyázott a maga jussaira. De Istók is megfelelt emberül, legalább a mint n­e hitte igen okosan, mert kevély volt és boldog ön­hittségében. _ Mégis csak megmutattam annak az urnak, hogy hamarább leér az ember kocsin, mint gyalog. Az ispán úr elnevette magát, de ama pillanatban egy másik j­óízű kacagást is hallott. Visszafordult, a vendég állott előtte. Ez az erdei gyalogúton jött a háta mögül. Szép, barna, szakál­­lasodni kezdő fiatal­ember volt, hogy nem valami kü­­szonkereső anglius, vagy épen álanglius, az nem­csak arcára volt írva, de kellemes modorú, megjele­nésében, beköszönésében el is volt mondva. Külön­ben be is mutatta magát, s a kölcsönös jókedv azt eredményezte, hogy úgy nyújták egymásnak kezeiket, mintha régi ismerősök lennének. Puskás úr azonnal jól érezte magát vele, már magán a fiatal ember egyszerű nevén is megörült, oly igénytelen, jelentéktelen neve volt, mint neki; — miután a Kerekes bárói család régen kihalt, ha vélet­lenül nemes ember is, még­sem tartozik semmi esetre a magasabb arisztokráciához. Ez mindenesetre nagyon megnyugatta az ispán urat, mert dacára annak, hogy nem volt mágnásgyűlölő, nagy urak társaságában mindamellett még­is mindig roszul érezte magát, ha egyébért nem is, de pipája és dohánya miatt folyvást zavarban volt, s a­ki ezeket és pipázási szenvedélyét ismerte,nem is kétkedhetett egy pillanatig azon, hogy lehetett is. A vendég a gróf úrtól újabb rendeletet is hozott, — ez, időfukarságból vagy nagyúri könnyüsködés­­ből egyszerűen csak egy névjegyre volt írva s csu­pán e pár sorból állott »Édes Puskás ! Mig Kerekes ur dolgait végezi, lássa el mindennel, minden legjobbal.« Ez is csak trónnal volt irva, sétányon, ebédnél vagy épen fördekádban, s a rá fordított figyelem csak arról látszott, hogy a végső két szó alá volt húzva még pedig kettősen. Puskás úr az aláhúzáson elmosolyodott. — Minden legjobbal! Hiszen ő ezalatt itt első helyen a legjobb akarat mellett sem érthetett mást, mint aludttejet. Istenem ! milyen szórakozott ő mél­tósága ! Pálfaláról csak úgy beszél, mintha Bécsről vagy Párisról lenne a szó. Uram teremtőm, hiszen még Pásztohára is sok volna ilyen rendeletet írni; miután ezt nagyon tréfásnak és mulatságosnak találta, sietett mentegetőzni s a vendéget felvilágosítani a körül­mények felől. — Oh kérem — sietett az is Puskás urat meg­nyugtatni, — ne féljen, nem fogok éhen meghalni önnél. Én nem vagyok válogatós, kenyere, teje, gyü­mölcse van önnek, s azt hiszem ezeknél jobb, kedve­sebb ennivalót nem lehet kapni máshol sem, sőt más­hol oly jót nem is, mint itt. — Kivált aludttejet — dicsekedett nekibáto­rodva Puskás úr — azt már meg kell adni, mindig remek, hideg aludttejem van, zamatos, mint a gettó­­zenesz, és rezgő, mint a kocsonya. — Aludttej — kiáltott föl naiv vidorsággal a vendég, — hisz ez a vágyak ne továbbja egy fővá­rosi embernek. Az aludttej valódi költői eledel, étel, ital és hűsítő egyszerre. Puskás úr erre azt mondá magában: »Nagy tisztelője vagyok ugyan az aludttejnek, hiszem is, hogy tót verseket lehet is tőle írni, de nem hiszem hogy Horácius vagy Csokonai lelkesültek volna értte ha ében van az ember, akkor még csak hagyj­án, de ha szomjan van, már akkor mégis csak jobb a bo­­­rocska. És feltette magában, hogy mindjárt a vacso­ránál erre a véleményre fogja a vendéget téríteni, s ha valami életrevaló fickó lesz, mindennap fog része­sülni e kedvezményben, s igy azután bor mellett a barátságot is hamarább megköthetik. (Folyt. köv.) Olympia grófnő. (Francia beszély.) irta: Murger Henrik. I. Dél van. — A napnak egy egy vékony sugara csak alig-alig törhet át az esős idő okozta felleges légkörön s csak nagy ügygyel-bajjal terjeszthet a

Next