Fővárosi Lapok 1874. február (26-48. szám)
1874-02-01 / 26. szám
Vasárnap, február 1. 1874. 26. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre............................. . frt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Teljes számú példányokkal, az első számok utánnyomása következtében, folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. A búbos galamb. (Mese.) Egy pár galamb, férj s feleség, Egymásban üdvöket lelek, Amíg csak egyszer — oh bubánat! — A szomszéd dúcban ellenségük támadt : Egy özvegyül maradt búbos galamb, Kinek főcélja a kaland. A férj őt megszerette, és miatta Jó feleségét el-elhagyogatta . Szegény menyecske meg busáit igen, S gyakran sóhajtott föl keservűben: »Csak az a búbos elpusztúlna, Hogy házi üdvöm megujúlna !« S a mit kiván a sújtott feleség, ím, teljesíti a kegyelmes ég. A búbos egy szép hajnal földerülten Reggeli sétájára kirepülvén, Az éhes kánya martaléka lett. Jól éltek ismét a házas felek. De nem sokáig ! Mert a férj egyszerre Egy új búbossal esett szerelembe. Nem tudni honnan, hogy cseppent alá : Megvolt! S az árva nő tapasztalá, Hogy nem csak alkalom szüli a tolvajt, Alkalmat is szerez ki, lopni óhajt; S mig férj uramban bűnös hajlam ég, Nem pusztul el a búbos ivadék. A mesének folytatása. A férj pedig nemhogy meghunnyászkodnék, De ő morog még : »Az én hibám-e ? hogy a szerelem Amott virít, és itthon nem lelem. Ha megtudott hódítni feleségem, Tudjon megóvni is a rózsaféken ! Csak bánna velem úgy mint azelőtt, Dehogy keresnék máshol szeretőt.« A mesének vége. Mit szült a házi élet megszomolta? Szegény menyecskét egy ur ostromolta . Nem védte őt hü szerelempaizs, Búbos galamb lett maga is. Greguss Ágost. Lapunk mai számához féliv van mellékelve. A ház asszonya. (Elbeszélés.) Merényi Lászlótól. (Folytatás.) — Valóban, barátom, ki kell mondanom, hogy mi magyarországiak az erdélyieket, de különösen annak legéletképesebb faját — a székelyt nem ismerjük. Egy-két adoma, az élet mulatságos apró történetei, egy-két vonás a nagy egészből, ennyi mindössze az, mi áthat a Királyhágón. A jó oláh falusiaknak nálunk nagyobb hite van, mint a székely népnek. A gróf e szavakat hideg közönynyel, kicsinylőleg ejte ki; a székely találva érezte magát; bántotta e fagyos beszéd, azért fölcsattant. Pedig a székely szülte a magyart! — De megbánva hevességét, alantabb hangon folytató: — Bizony ha nem ismerik, szégyenére is válik az a magyar nemzetnek. Mert e nem ismerés más szavakkal annyit tesz, mintha a magyar önnönmagát, vagy legalább egyik életképes tagját, — mint kifejezni tetszett, nem ismerné; mert, habár a székelynek családi élete, szokásai, erkölcsei és magaviselete elüt a magyarországitól, mégis a nagy egésznek kiegészítő részét képezi. Egyszerű eszemmel a mondó vagyok: magyar, székely, kun, palóc, jász és csángó mind egy nagy családot képeznek, melynek közös fogalma e szóban foglalható össze : magyar nemzet. Még nem ismernek ! Pedig nagyon kifizetné magát az a közelebbről való megismerés, mert nem utalom ismételve kimondani, hogy Erdélyt, e dús bányát csakis a székely tarthatja meg Magyarország számára! Űzd ki Erdélyből a székelyt, semmisítsd meg: oda van Magyarország a Tiszáig ! Ekkora terület, ily darab föld pedig csak megérdemelné azt a kis fáradságot, hogy közelebbről megismerjenek minket. És ha megismernek, akkor megtudja a magyar, hogy mily erő és képesség rejlik a székelyben ! A fiatal ember e szavakat nemes egyszerűséggel, de nem minden indignáció nélkül mondta el. — Azaz: roszúl fejeztem ki magamat, — mentegeté magát a gróf, — azt akartam mondani, hogy én nem ismerem. Hanem azért vagyok itt, hogy megismerjem s arra önt ezennel föl is kérem. — Engedjen meg gróf úr, nagyságod egy nagy történeti név tulajdonosa s ha nagyságod azt mondja: »én nem ismerem«, arról bátran kimet lehet varrni a többire is. — De kérem. — Gróf úr! mi büszkén mutatunk a történet lapjaira s a kik minket ismerni akarnak, onnan megismerhetnek ! Benső életünk, politikai intézményeink, igaz, hogy egyszerű vonásokból valónak összeállítva s patriarkális szerkezetűek; de minden intézményünk nemes emberi gondolkozásra mutat; az is igaz, hogy az egész maholnap már csak e múltból maradt becses emlék lesz s a múzeumba kerül; de azért tiszteletet követel az magának. Mi büszkék vagyunk intézményeinkre, mert nagyitás nélkül mondhatjuk, hogy olyant a múltból Európának egy népe sem tud felmutatni. E vajúdó kornak uralkodó eszméit: szabadság, egyenlőség és testvériség, miket zászlójára irt az európai kultúra s a mi felé küzd és tör: mi évszázadok előtt egyes nagyszerű vonásokban már leraktuk. Az alak megvolt, csak építeni kellett volna rajta. Nagyságod előtt különösnek tűnhetik föl merész beszédem: egy maroknyi nép, a világ egyik ismeretlen zugába szorítva, hogy is táplálhat magában ily fogalmakat. Ez nagyitás, ez önhittség, ábránd és légvár; de ha nagyságod tanulmányozni kezdi egyszerű intézményeinket, minden szavamnak hitelt ad. Mert a világ melyik népe élvezett nagyobb egyéni szabadságot, mint a székely: mindegyik tagja ur, szabad, nemes volt; adót nem fizetett soha, csak éltével és vérével rótta le a haza iránti kötelességeit. Fejedelmeit születés, esküvő, avagy koronázáskor megtisztelte ugyan ajándékaival, de azt is kezdetben önszántából tette és az átalános örömnapokban, nemzeti nagy ünnepeken megtiszteltetéskép nyujtó fejedelmének. Igaz, hogy e nemes szokás később jogot alapított s a szivesség kötelességgé vált. Aztán hol találta szebb kifejezését az egyenjogúsítás, mint nálunk ; törvény és igazságszolgáltatás előtt mindenkor egyenlő volt a székely, s még rangfokozat sem volt köztünk; mert az elnevezés : pixidárius, primipilus s később a primőr nem jelentett egyebet, mint gyalog, lovon és többedmagával harcoló székelyt; de jogra nem tett köztük különbséget, mert mindnyájan egyenjogúak valánk s a lustrák alkalmával egyik osztályzatból át lehetett lépni a másikba és viszont. És ez igy folyt időrő is időre, elébb kettő, majd három kedves körben s e körök tért nyitottak a nemes önérzetnek, becs- és vagyonvágynak, szóval mindannak, minek értéket és becset tulajdonit a férfi, s megmentett minket az elaljasodástól. Mert nemes vetélynek, anyagi és szellemi munkásságnak nyitott tért és időt, anélkül hogy egyiket a másik fölé emelte volna, vagy viszont a sülyedőt menthetlenül elveszni hagyta volna; mert ha elszegényedett is a székely, ha lóra nem ülhetett is, gyalog mégis védhette a hazát; s ha igyekezett, megfeszített szorgalma után később megint csak lóra ülhetett. Ugyan mondja meg gróf úr, ha ez alapot az összes magyarság magáévá tette volna, hová fejlődheték Magyarország alkotmánya ? E kérdésen kissé elgondolkozott a székely, majd ismét fölvette beszéde fonalát. — Testvériség? Ki szerette valaha jobban egymást, mint a székely ? Mert ha valakit csapás, szerencsétlenség sújtott, nem lealázólag, könyöradomány gyűjtésével, hanem fölemelőleg segített és segít napjainkban is egymáson. Összejöttek s kalákában — — Kaláka! mi az, Akos barátom ? — Magyarhonban csak egyes emberek, költők és irók használják e szót s a közönség nagy része még csak fogalmával sem bir s nem értik. Nálunk azonban nemcsak értik, hanem tettekben is gyakorolják. Legszebb kifolyása a gróf ura testvériségnek, egy ősi jó szokás, melynek alapja a kölcsönös szeretetben rejlik: segíteni az ügyes-bajosan egyesült erővel. Ha valaki özvegységre, vagy árvaságra jutott s nem maradt senkije, ki szénáját-buzáját betakarítsa; ha valakinek jószága elesett s nincs igavonó karma; ha valakinek háza leégett s nincs miből mást építtetni, szóval: ha olyas baj adta elő magát, minek elhárítására együttes erő kivántatott, a székely kalákát hívott össze s az egybegyült népség egyesült erővel eligazitá a bajt s a család mentve jön. És e dijnélküli munkát mindenki elfogadhatta, mert hisz csak kölcsönbe ment s a jobb napok beálltával, ha más került bajba, mindenki visszaszolgálhatta a nyert szivességet. Mindezt a székely hévvel, bizonyos bensőséggel adta elő. Oly szép volt e férfi, mikor minden önzés, és utógondolat nélkül lelkesedéssel beszélt népe intézményeiről. Egy szónok állt a gróf előtt, ki érveit saját benső világából meríti. — Aztán van még nekünk egyebünk is, mi végtére megérdemelné azt a kis fáradságot, hogy ismerjenek. Vizünk jó, levegőnk tiszta, a fűszeres havasi jég valóságos balzsamot lehel; hegyeink oldalából minden lépten-nyomon buzog az őserő. Sasfészkeink romjai az ormokon a régmúlt időkbül szebbnél szebb regéket beszélnek el; mondáink, meséink, dalaink és szólásmódjainkban mennyi a keresetlen báj, erő és szépség. Minden lépten kincs, régiség és eredetiség; csak szavunk van közel nyolcezer olyan, miket Magyarországon csak egyesek, irók és nyelvtudósok, vagy még azok sem ismernek. Mily szókincs ez magában véve, mikor egy nyelv összes szavai ötven-hatvanezer közt változik! Van sok minden gróf úr! — De hát miért nem kürtölik, miért nem hirdetik mindezt a nagy világnak ? — Nem érünk mi arra, kiki kenyérkeresetével van itt elfoglalva. De most valahára mégis akadt már köztünk, a ki megírja e föld szépségeit s e nép jó szokásait. (Folyt. köv.) A lakolás. (Francia beszély.) Írta: Henri Riviére. (Folytatás.) Így volt ezzel Ödön és Destrade asszony is. Bizonyos szomorúság vett rajtuk erőt. Talán az hatott nyomasztólag rájuk, hogy ők hat év óta szeretik egymást titkon, anélkül hogy remélhetnék, mikép valaha még nyíltan is táplálhassák szerelmüket. Ott ültek ők közel egymás mellett. Victorine kedvese vállára hajta fejét. Ödön a nő kedves, gyönyörű arcán pihentető szemét, melyet az arról visszatükröződő búskomolyság még bájosabbnak tüntetett föl. Destrade asszony a fiatal kornak ama várpontján, lejtőjén állott, melyről alig észrevehetőleg, de mégis kezdett immár aláhanyatlani. Még mindig tömött puha haja kacérkodva hullámzott halántékain alá, míg nedves, kissé bágyadt szeméből gyöngédség és szenvedély sugárzott ki a szempillákon keresztül.