Fővárosi Lapok 1874. március (49-73. szám)

1874-03-01 / 49. szám

Vasárnap, március 1. 1874. 49. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre............................... frt. Negyedévre.........................4 . Megjelenik az ÜEnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetései (Budapest, barátok-teri Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Az összetört. Milyen ifjú valál Még nem rég ideje, Arcod vidám, piros, Hajad meg fekete. Most fürteid között Ősz hajszál lengedez S arcod oly halovány.. Oh ifjú, mért van ez ? Bátor lovag valál, Ki so­sem remegett, Csatákban kaptad és Osztád a sebeket. Ajtónyilástúl is Most úgy félsz, úgy remegsz, Ideged oda van ... Oh ifjú mért van ez ? Küzdtél eszmékkel is, S tapsok közt mindenütt, Arcodon ihlet és Szülendő eszme ült; Szemed most félbután A légben tévedez ... Jaj, még mi vár reád ... Oh ifjú mért van ez ? Egykor szerettek és Vártak hű cimborák, Te szórtad rájuk is A jókedv himporát; Mért van, hogy most utad Sirok közt tévedez ? .. . Nem szólsz bár, jól tudom : Mind egy nőért van ez ! Tóth Kálmán: A j­ö­t­t­m­ént. (Novella.) Írta: Beöthy Zsolt. (Folytatás.) Csúfságokban sem volt hiány, a magyarok csak koldusok voltak és a déviza fürdőn túl fölállított akasztófán minduntalan megjelent egy magyar süveg és egy koldustarisznya. De a közös kenyeret is ma­gának akarta a sógor és a német biró minden író­deákot szélnek eresztett. A kiéheztetett írástudó a vi­lág teremtetése óta ugyanazt a szerepet játszsza: az izgatóét. Minden korcsmának megvolt a maga nép­szónoka és — majd minden éjszakának a maga tűz­veszélye. Ha Ötvös János, a törvénymagyarázásban nagy tisztességet szerzett férfiú, olykor le nem csön­­desíti józan beszédeivel a fölzúdult lelkeket, isten tudja, mi nem történik. Már alig volt biztosságban élet és vagyon és a gazdagabb német polgárok fejüket összedugva bánni kezdték, hogy ennyire hagyták futni a dolgot. Tanácstalanságukban elhívták maguk közé Ötvös Jánost, hogy mitevők legyenek ? A tör­vénytudó mosolygott magában, hogy ő mindezt előre látta, megcsodálta a maga bölcseségét és elgondolta magában, hogy a törvény­tudomány csakugyan ki­­élesíti az emberi elmét. A tanácstalanoknak pedig kijelentette, hogy mindaddig, míg kézzelfogható bi­zonyságát nem adják békességes szándékuknak, minden beszéd hiábavaló. Kéz alatt értésére adta Vischer mesternek, hogy semmi sem lenne alkalma­sabb békezászló, mint egy menyasszonyi fátyol, me­lyet ő tűzne Zsófia fejére. A sógorok örültek, hogy ily könnyű szerrel részükre nyerik a törvénytudót, ki oly hatalmas szavakkal védelmezte a magyarok jussát a tanácsházán és a kit az övéi legnagyobb, legigazabb és legbölcsebb embernek tartanak Buda városában. Senki sem gondolt rá, hogy Zsófika oda ne legyen a nagy szerencse örömétől. Pedig a lány, mikor apja elmondta neki, hogy az isteni gondvise­lésnek minő fontos eszközéül tetszett őt kiválasztani, elsápadt és tagadó választ adott. Sok gyötrelme a nap, átimádkozott éjszaka, hiábavaló könyhullatás követ­kezett. Az apja megfenyegette, hogy kiveri házából és mint a gazdátlan eb bolyonghat kenyerét koldul­ni. A lány egy sötét estén bekopogtatott a Clarissa­­apácák átellenben fekvő kolostorába és megkérdezte, ha apja elűzné, várjon befogadnák-e őt maguk közé? Az apácák meggondolták, hogy nem lenne tanácsos maguk ellen ingerelni a polgárságot, melynek jóvol­tából éltek, és azt a feleletet adták a reszkető leány­nak, hogy a ki apjának rész gyermeke, az istennek sem lehet bű szolgálója. A­mint az utcára ért a ret­tentő válasz után, új tüzilárma verte föl a csöndet és csapkodó lángok adtak rémes szint az éj feketeségé­nek. Egy atyjafia házát gyújtották föl, kinek benn is égett a kis gyermeke. Isten akaratára hivatkoztak, a­kik Zsófiát könyörögve körülvették és gyóntatójá­­hoz küldték, hogy kérdezze meg azt. A szegény lány leborult térdeplőjére és az egész éjszakán keresztül imádkozott. Megjelent előtte a tűzhalált szenvedett ártatlan kisded képe, kit annyiszor ringatott karjain,­­ mintha arra kérték volna ajkai, hogy szabadítsa meg testvéreit. A magából kikelt, egyetlen éjszakán el­hervadt, roskataggá lett, háborgó elméjű szűz más­nap reggel ott térdelt szent János-templomában Ja­kab atya gyóntatószéke mellett. Egy egész órát tér­delt ott és végül leoldott nyakáról egy drága, rubin­kövekkel kirakott nyakláncot, megcsókolta azt és átadta Jakab atyának, hogy ékesítse föl vele a szent szűz faragott képét. Megtartották a lakodalmat. Az esküvő alatt, mely a szent Magdolnáról nevezett ma­gyar templomban ment véghez, a boldog vőlegény sárgáló arcának ráncai, melyek közül ez ünnepélyes alkalomra a törvénykönyvek lerakodott porát kitisz­tította, sugárzó mosolygással magyarázták, hogy a törvénytudomány által kiélesített elme előtt nincs akadály céljai elérésében. A hervatag, kényes szemű, ingadozó menyasszony lelki gyásza, mely csak sze­rető szemeknek láthatólag fekete fátyolba borította aranyos haját, fehér arcát, hószín vállait és hímezett­­ nász-köntösét, bizonyságára szolgált a törvénytudó­s elbizakodásának, hogy: nincs akadály, bizonyára semmi akadály nincs. Az igaz, hogy a veresorrú Gábor hadnagy, kinek városszerte ismert csélcsap szíve csupán a piros-pozsgás és illően megtelt leány­zók között szokott röpködni, nem vonakodott a szom­szédjában ácsorgó Simon kovácsnak kimondani, hogy ő biz ezt a fancsali feszületet egy csöppet sem irigyli Ötvös uramtól. Simon mester­ümmögött rá és kita­lálta, hogy e szerint mindnyájan megköszönhetik Öt­vös uramnak, hogy a közös békességért ekként föl­áldozta magát. Az isten éltesse és tartsa meg a nagy törvénytudót, ki nélkül mi magyarok végkép sötét­ségben maradnánk ! A­mi a békességet illeti, az el­tartott egész a tizennegyedik fogás ételig a lakodal­mon, a­mikor is Ötvös János uram minden tekintélye sem tudta elnyomni egy fontos közjogi kérdés föl­merülését, azt ugyanis, hogy Albert ő felségének melyik az előbbvaló »hivatala« : a német császár­ság-e avagy a magyar királyság ? Az asztal végén kezdett vitába lassan kint az egész társaság belesodor­­tatott és a vége azt lett, hogy ki káromkodva, ki összeszidatva, ki verekedve, ki megveretve hagyta el a békeünnepet. Az ifjú pár csak második hetét élte meg boldog­­házasságának, mikor Budára egy nevezetes ünnep napja viradt. A király és királyné közelednek az or­szággyűlésre, mind a sok úri néppel, udvari dámák­kal, követekkel, katonákkal, hadifoglyokkal az észa­ki és déli határról, megmérhetetlen pompával és ke­gyességgel. A májusi nap enyike verőfénye csillogott az István-torony büszke ormán, mely Lajos király emlékét őrzi, a Mária-egyház komor, cifrátlan, csú­csos falain és ég felé törő tornyának magasán ; a ki­rályi kert római szobrainak vén társaságán és a ki­sarjadt lombok üde zöldjén ; az erkélyes, oszlopos, árkádos, mennyezetes, csúcsokba szökő házfalak ezer szögletén; a pesti hegy mohos tetején és a vén Duná­ba szakadó sziklák komor kövein, melyek mintha száz éveken keresztül gyászolnák ama szent püspök­nek rajtok kiömlött vérét; a budai oldal vidáman kékelő hegyvidékén; a királyi város királyi tükrén, a nagy folyón, melynek ezüstjébe a tündöklő nap vakító aranyat szór; az ó­budai várfalak porrá lett ormain és azóta nevet változtatott, de természetet nem cserélt, százezerekre növekedett, de akkori m­a­­roknyiságában csakúgy sürgött-forgott népén; a nyulak szigetének rengetegén és a sűrűségből ki­magasló zárda-templom csúcsíves párkányain; átel­­lenében egy római vár düledékének omló kövein és ezek silány védelme alatt Uj-Bécs és Jenő falvak gyors pusztulásra szánt alacsony tetőin; benn a sík­ság felé Kőér homályos pontján és alant a Dunán az aranyos köd foszló palástjába burkolt királyi sziget buja síkján, melyen Árpád nyugvó sátora állott haj­­danánta. A tavaszi nap fényes képet készített a Fe­hérvár felől közelgő királyi menetnek, hasonlítha­­tatlant mindahhoz, mit eddig a felséges király úr lát­hatott. De a budaiak is ki akarták venni a maguk részét ama látnivalókból, melyeket e nap nyújtott. Az utcák el voltak lepve néppel és ezer helyen fölme­rült — verekedésben végződve — a kérdés, várjon a magyarnak nincs-e jussa erőhatalommal elfoglalni a német előtt a jobb helyet, vagy hogy már a magyar­nak egyátalában semmi jussa nincs? A házak kes­­­keny ablakai, az emeletes tetők, a mennyezetek és karcsú erkélyek mind telidestek­ voltak kiváncsi asszonynéppel, mely virágot készült aláhinteni az uj király útjára. A várakozás hullámos zaja tetőpontját érte el, mikor a szent János-kapunál mutatkozó há­rom hírnök lecsöndesítette a nyugtalanságot. Jön a király ! Az utcák hosszán a jelszóra százan és százan döfték oldalba furakodó szomszédjaikat és dugták a fejeiket előre, a merről oroszlános cseh, a sasos né­met és a keresztes magyar hírnök közeledett. A mél­­tóságos lépést tartó hírnökök után Rozgonyi István léptet hadi díszben, ki diadalmasan sietett a király elé a cseh és lengyel határról, melyet eretnekek, lá­zadók és rablók pusztítottak. A címer, melyet a had­­vezető előtt vitt lándzsa kis zászlaját diszíté, uj di­csőséget látott a nagy egyenes kard által, mely Ist­ván ur oldalát verdesé, a mint föl-fölütötte fejét pa­ripája. Utána egy csapat nehéz vértes lovas, lemezes páncélöltözetben, nyitott sisakkal. Jönnek a rendek, kik országgyűlésre sereglettek egybe és az érkező király elébe siettek. (Folyt. köv.) 08F1 Lapunk mai számához féliv van mellékelve. A társalgón­k. (Elbeszélés). Vacano Emiltől. (Folytatás.) A tiszt kinyitja szemét és száját. Ő igen okos, lovagias tiszt, felfogása azonban kissé nehézkes. Ez egyszer mégis hirtelen, mint fáklya villan fel higgadt és figyelmetlen elméjében. — Ördög! — mormoga magában. — Cousin! — mondá a hölgy — ily napon, mint a mai, nem örömmel teljes-e szived ? Nem talá­lod az egész világot jobbnak, szebbnek, nem vagy te magad is teljes reménynyel és bizalommal? — Igen, cousine, — mondá a tiszt és bámulva néze rá, most első ízben véve észre, hogy rokona barátságának e melegségében versenyez a napsuga­rakkal s hogy a mosoly e kedves, gyöngéd, tejfehér arcon több mint közönséges, ez a szív kacérságát foglalja magában. — Igen, de te nem is hallgatsz rám. —• Én... én ... rád néztem; elfelejtem, hogy hallanom is kellene.

Next