Fővárosi Lapok 1874. március (49-73. szám)
1874-03-01 / 49. szám
Vasárnap, március 1. 1874. 49. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre............................... frt. Negyedévre.........................4 . Megjelenik az ÜEnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetései (Budapest, barátok-teri Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Az összetört. Milyen ifjú valál Még nem rég ideje, Arcod vidám, piros, Hajad meg fekete. Most fürteid között Ősz hajszál lengedez S arcod oly halovány.. Oh ifjú, mért van ez ? Bátor lovag valál, Ki sosem remegett, Csatákban kaptad és Osztád a sebeket. Ajtónyilástúl is Most úgy félsz, úgy remegsz, Ideged oda van ... Oh ifjú mért van ez ? Küzdtél eszmékkel is, S tapsok közt mindenütt, Arcodon ihlet és Szülendő eszme ült; Szemed most félbután A légben tévedez ... Jaj, még mi vár reád ... Oh ifjú mért van ez ? Egykor szerettek és Vártak hű cimborák, Te szórtad rájuk is A jókedv himporát; Mért van, hogy most utad Sirok közt tévedez ? .. . Nem szólsz bár, jól tudom : Mind egy nőért van ez ! Tóth Kálmán: A jöttmént. (Novella.) Írta: Beöthy Zsolt. (Folytatás.) Csúfságokban sem volt hiány, a magyarok csak koldusok voltak és a déviza fürdőn túl fölállított akasztófán minduntalan megjelent egy magyar süveg és egy koldustarisznya. De a közös kenyeret is magának akarta a sógor és a német biró minden íródeákot szélnek eresztett. A kiéheztetett írástudó a világ teremtetése óta ugyanazt a szerepet játszsza: az izgatóét. Minden korcsmának megvolt a maga népszónoka és — majd minden éjszakának a maga tűzveszélye. Ha Ötvös János, a törvénymagyarázásban nagy tisztességet szerzett férfiú, olykor le nem csöndesíti józan beszédeivel a fölzúdult lelkeket, isten tudja, mi nem történik. Már alig volt biztosságban élet és vagyon és a gazdagabb német polgárok fejüket összedugva bánni kezdték, hogy ennyire hagyták futni a dolgot. Tanácstalanságukban elhívták maguk közé Ötvös Jánost, hogy mitevők legyenek ? A törvénytudó mosolygott magában, hogy ő mindezt előre látta, megcsodálta a maga bölcseségét és elgondolta magában, hogy a törvénytudomány csakugyan kiélesíti az emberi elmét. A tanácstalanoknak pedig kijelentette, hogy mindaddig, míg kézzelfogható bizonyságát nem adják békességes szándékuknak, minden beszéd hiábavaló. Kéz alatt értésére adta Vischer mesternek, hogy semmi sem lenne alkalmasabb békezászló, mint egy menyasszonyi fátyol, melyet ő tűzne Zsófia fejére. A sógorok örültek, hogy ily könnyű szerrel részükre nyerik a törvénytudót, ki oly hatalmas szavakkal védelmezte a magyarok jussát a tanácsházán és a kit az övéi legnagyobb, legigazabb és legbölcsebb embernek tartanak Buda városában. Senki sem gondolt rá, hogy Zsófika oda ne legyen a nagy szerencse örömétől. Pedig a lány, mikor apja elmondta neki, hogy az isteni gondviselésnek minő fontos eszközéül tetszett őt kiválasztani, elsápadt és tagadó választ adott. Sok gyötrelme a nap, átimádkozott éjszaka, hiábavaló könyhullatás következett. Az apja megfenyegette, hogy kiveri házából és mint a gazdátlan eb bolyonghat kenyerét koldulni. A lány egy sötét estén bekopogtatott a Clarissaapácák átellenben fekvő kolostorába és megkérdezte, ha apja elűzné, várjon befogadnák-e őt maguk közé? Az apácák meggondolták, hogy nem lenne tanácsos maguk ellen ingerelni a polgárságot, melynek jóvoltából éltek, és azt a feleletet adták a reszkető leánynak, hogy a ki apjának rész gyermeke, az istennek sem lehet bű szolgálója. Amint az utcára ért a rettentő válasz után, új tüzilárma verte föl a csöndet és csapkodó lángok adtak rémes szint az éj feketeségének. Egy atyjafia házát gyújtották föl, kinek benn is égett a kis gyermeke. Isten akaratára hivatkoztak, akik Zsófiát könyörögve körülvették és gyóntatójához küldték, hogy kérdezze meg azt. A szegény lány leborult térdeplőjére és az egész éjszakán keresztül imádkozott. Megjelent előtte a tűzhalált szenvedett ártatlan kisded képe, kit annyiszor ringatott karjain, mintha arra kérték volna ajkai, hogy szabadítsa meg testvéreit. A magából kikelt, egyetlen éjszakán elhervadt, roskataggá lett, háborgó elméjű szűz másnap reggel ott térdelt szent János-templomában Jakab atya gyóntatószéke mellett. Egy egész órát térdelt ott és végül leoldott nyakáról egy drága, rubinkövekkel kirakott nyakláncot, megcsókolta azt és átadta Jakab atyának, hogy ékesítse föl vele a szent szűz faragott képét. Megtartották a lakodalmat. Az esküvő alatt, mely a szent Magdolnáról nevezett magyar templomban ment véghez, a boldog vőlegény sárgáló arcának ráncai, melyek közül ez ünnepélyes alkalomra a törvénykönyvek lerakodott porát kitisztította, sugárzó mosolygással magyarázták, hogy a törvénytudomány által kiélesített elme előtt nincs akadály céljai elérésében. A hervatag, kényes szemű, ingadozó menyasszony lelki gyásza, mely csak szerető szemeknek láthatólag fekete fátyolba borította aranyos haját, fehér arcát, hószín vállait és hímezett nász-köntösét, bizonyságára szolgált a törvénytudós elbizakodásának, hogy: nincs akadály, bizonyára semmi akadály nincs. Az igaz, hogy a veresorrú Gábor hadnagy, kinek városszerte ismert csélcsap szíve csupán a piros-pozsgás és illően megtelt leányzók között szokott röpködni, nem vonakodott a szomszédjában ácsorgó Simon kovácsnak kimondani, hogy ő biz ezt a fancsali feszületet egy csöppet sem irigyli Ötvös uramtól. Simon mesterümmögött rá és kitalálta, hogy e szerint mindnyájan megköszönhetik Ötvös uramnak, hogy a közös békességért ekként föláldozta magát. Az isten éltesse és tartsa meg a nagy törvénytudót, ki nélkül mi magyarok végkép sötétségben maradnánk ! Ami a békességet illeti, az eltartott egész a tizennegyedik fogás ételig a lakodalmon, amikor is Ötvös János uram minden tekintélye sem tudta elnyomni egy fontos közjogi kérdés fölmerülését, azt ugyanis, hogy Albert ő felségének melyik az előbbvaló »hivatala« : a német császárság-e avagy a magyar királyság ? Az asztal végén kezdett vitába lassan kint az egész társaság belesodortatott és a vége azt lett, hogy ki káromkodva, ki összeszidatva, ki verekedve, ki megveretve hagyta el a békeünnepet. Az ifjú pár csak második hetét élte meg boldogházasságának, mikor Budára egy nevezetes ünnep napja viradt. A király és királyné közelednek az országgyűlésre, mind a sok úri néppel, udvari dámákkal, követekkel, katonákkal, hadifoglyokkal az északi és déli határról, megmérhetetlen pompával és kegyességgel. A májusi nap enyike verőfénye csillogott az István-torony büszke ormán, mely Lajos király emlékét őrzi, a Mária-egyház komor, cifrátlan, csúcsos falain és ég felé törő tornyának magasán ; a királyi kert római szobrainak vén társaságán és a kisarjadt lombok üde zöldjén ; az erkélyes, oszlopos, árkádos, mennyezetes, csúcsokba szökő házfalak ezer szögletén; a pesti hegy mohos tetején és a vén Dunába szakadó sziklák komor kövein, melyek mintha száz éveken keresztül gyászolnák ama szent püspöknek rajtok kiömlött vérét; a budai oldal vidáman kékelő hegyvidékén; a királyi város királyi tükrén, a nagy folyón, melynek ezüstjébe a tündöklő nap vakító aranyat szór; az óbudai várfalak porrá lett ormain és azóta nevet változtatott, de természetet nem cserélt, százezerekre növekedett, de akkori maroknyiságában csakúgy sürgött-forgott népén; a nyulak szigetének rengetegén és a sűrűségből kimagasló zárda-templom csúcsíves párkányain; átellenében egy római vár düledékének omló kövein és ezek silány védelme alatt Uj-Bécs és Jenő falvak gyors pusztulásra szánt alacsony tetőin; benn a síkság felé Kőér homályos pontján és alant a Dunán az aranyos köd foszló palástjába burkolt királyi sziget buja síkján, melyen Árpád nyugvó sátora állott hajdanánta. A tavaszi nap fényes képet készített a Fehérvár felől közelgő királyi menetnek, hasonlíthatatlant mindahhoz, mit eddig a felséges király úr láthatott. De a budaiak is ki akarták venni a maguk részét ama látnivalókból, melyeket e nap nyújtott. Az utcák el voltak lepve néppel és ezer helyen fölmerült — verekedésben végződve — a kérdés, várjon a magyarnak nincs-e jussa erőhatalommal elfoglalni a német előtt a jobb helyet, vagy hogy már a magyarnak egyátalában semmi jussa nincs? A házak keskeny ablakai, az emeletes tetők, a mennyezetek és karcsú erkélyek mind telidestek voltak kiváncsi asszonynéppel, mely virágot készült aláhinteni az uj király útjára. A várakozás hullámos zaja tetőpontját érte el, mikor a szent János-kapunál mutatkozó három hírnök lecsöndesítette a nyugtalanságot. Jön a király ! Az utcák hosszán a jelszóra százan és százan döfték oldalba furakodó szomszédjaikat és dugták a fejeiket előre, a merről oroszlános cseh, a sasos német és a keresztes magyar hírnök közeledett. A méltóságos lépést tartó hírnökök után Rozgonyi István léptet hadi díszben, ki diadalmasan sietett a király elé a cseh és lengyel határról, melyet eretnekek, lázadók és rablók pusztítottak. A címer, melyet a hadvezető előtt vitt lándzsa kis zászlaját diszíté, uj dicsőséget látott a nagy egyenes kard által, mely István ur oldalát verdesé, a mint föl-fölütötte fejét paripája. Utána egy csapat nehéz vértes lovas, lemezes páncélöltözetben, nyitott sisakkal. Jönnek a rendek, kik országgyűlésre sereglettek egybe és az érkező király elébe siettek. (Folyt. köv.) 08F1 Lapunk mai számához féliv van mellékelve. A társalgónk. (Elbeszélés). Vacano Emiltől. (Folytatás.) A tiszt kinyitja szemét és száját. Ő igen okos, lovagias tiszt, felfogása azonban kissé nehézkes. Ez egyszer mégis hirtelen, mint fáklya villan fel higgadt és figyelmetlen elméjében. — Ördög! — mormoga magában. — Cousin! — mondá a hölgy — ily napon, mint a mai, nem örömmel teljes-e szived ? Nem találod az egész világot jobbnak, szebbnek, nem vagy te magad is teljes reménynyel és bizalommal? — Igen, cousine, — mondá a tiszt és bámulva néze rá, most első ízben véve észre, hogy rokona barátságának e melegségében versenyez a napsugarakkal s hogy a mosoly e kedves, gyöngéd, tejfehér arcon több mint közönséges, ez a szív kacérságát foglalja magában. — Igen, de te nem is hallgatsz rám. —• Én... én ... rád néztem; elfelejtem, hogy hallanom is kellene.