Fővárosi Lapok 1874. május (99-123. szám)

1874-05-01 / 99. szám

Péntek, május 1.1874. 99. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. Előfizetési díj: Félévre............................8 frt. negyedévre.......................4­0 Megjelenik az ünnep utáai napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Teljes szám­ú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadó­hivatal. [ Ne higyje senki. Ne higyje senki, hogy emberi gőg Még nem ütött rajta sebet, Kinek nem habzik ajkain A fekete gyűlölet, Ki nem zeng éneket, oly keserűt, A melybe nem vegyül Egy tiszta csepp, egy édes csepp A szeretet mozibül. Ne higyje senki, hogy örökös üdv És boldogs­ág lakja szivét, Kit szüntelen panaszra nem fakaszt A »nyomorult földi lét,« Kinek dalát, mint csillagfény A csendes éjszakát, Bármily borongó, a hit s remény Sugara rezgi át. A legnemesb­­őrül is színtelen És zavaros a bor, Mig benne erő és földi szenny Egymással küzdve forr; De vendég elé nem teszszük a bort, Mig zavaros, szinte j­en ; Csak hogyha már csillog, mint színarany A napnak fényiben. Torkos László: Szivet szívért. (Történeti elbeszélés.) Bornemisza Bertalantól. (Folytatás.) A fejedelemnő megrezzent, s önmagától kérdé: »Mit akarhatnak ezek?« Aztán nyugalmat eretetve mondá: — Jöhetnek. A megnyílt ajtón jöttek egyenkint a követek, számra húszan. Mélyen meghajolva álltak meg sorban a trón előtt. A fejedelemnő alig tudta elnyomni felindulását, mely a harag, megvetés és gyűlölet érzelmeiből ve­gyült össze; alig tudott nyugodt maradni, midőn szemben volt azokkal, kik országa dicsőségét elrabol­ták, férje életét elvették, s az ő boldogságát meg­ölték. Egy kilépett az érkezettek közül s igy szólt: — Nagy örömet hozunk mi a te szivednek, nagy megtiszteltetést trónodnak. Mi a boldogság követei vagyunk, s a dicsőség előhirnökei. — Tovább! — Fejedelmünk, a dicső Malditto ama megtisz­telő kérést küldi hozzád, hogy nyújtsd neki kezedet. Ő imádni fog téged, mint egy istennőt szokás, ha te tisztelni fogod őt, mint egy fejedelmet illik. A fejedelemnő most már nem tudott nyugalmat mutatni, mert elvesztette azt. Malditto e kívánsága, hogy neki, férje gyilkos­­sának kezét nyújtsa, fellázitotta vérét, minden szen­vedélyét, s heves izgatottsággal felelé: — Mit? Kezemet nyújtsam férjem gyilkosá­nak ? Neje legyek annak, ki özvegygyé, s apja legyen ö e gyermeknek, kit árvává tett ? Tiszteljem, a kit utálattal megvetek ? Szeressem, a kit legjobban gyű­lölök ? Ez borzasztó kívánság, vakmerő megsértése szivemnek, mely feledni nem tud, s meggyalázása férjem hamvainak, mely boszúért kiált. — Csilapodjál, fejedelemnő! A harag rosz tancs­­oló. Ha higgadtabb leszesz, nem igy gondolkozol. — Roszul hiszed. A­mig egy csepp vére lesz e szivnek, mindig gyűlölettől fog az lángolni; a mig egy gondolatja lesz e fejnek, mindig boszúra fog gon­dolni ; a mig egy hangja lesz ez ajknak, mindig át­kozni fogja őt. — Jó fejedelemnő ! sokan mondták már ezt, de azért a régi férjet elfeledték s az újat megszerették. — Tehették mások, de én nem fogom tenni. Én utálattal fordulok el tőle, nemhogy szeretettel tudnék feléje fordulni. Nem kell tőle semmi, még a boldog­ságom sem, ha ő adja ; nem még a mennyország sem, ha vele kell megosztani. Ha nem e trónon ülnék, de fiamat kezénél fogva, mint koldusnő vezetném, elha­gyottan, rongyosan, ha éheznénk mind a ketten s nem könyörülne emberi szív egyikünkön sem, s ek­kor ő azt mondaná : »Jer fejedelmi lakomba, rád ott dús lakoma vár,« azt hiszitek követném őt? Utálat­tal fordulnék el alamizsnájától s inkább éhen hall­­nék, minthogy elfogadjam, s azt mondanám nekie: »Nem kell« ! . . . Ha dideregve bolyonganék, hajlék­talanél,­mezetlenül a hideg téli éjszakában, s nem volna semmi, mi meleget, nem volna senki, ki hajlé­kot adna, s csak jönne hozzám, mondva: »Jer feje­delmi lakomba, ott feltalálod a nyár melegét, a szív melegével együtt,« inkább megfagynám s mégsem követném őt s akkor is azt kiáltanám: »nem kell!« Ha rosz emberek tőrt döfnének szivembe s omlanék belőle a vér s én feküdném a porban, s mindenki kö­zönynyel menne el mellettem, csak ő jönne hozzám, s királyi palástját dugná a sebbe, hogy ne folyjon a vér, mondva: »jer fejedelmi lakomba, ott begyógyúl se­bed,« kirántanám királyi palástját s inkább enged­ném az utósó csepp vért is kifolyni, semhogy őt kö­vessem s még akkor is az volna utósó szavam: »nem kell!« A követek szónoka gunymosolyra torzult arccal felelé: — Fontold meg jól a dolgot, mert igen fontos. — Megfontoltam. — Akkor nagyon sajnállak. — Miért ? — Mert rád nézve e frigy nemcsak szükséges de életkérdés. — Hogy érted azt? — Ismered az eredményeket, melyek népünk dicső harcait jutalm­azák, s igy ismerheted a veszélyt is, melynek ki vagy téve, ha e nép dühét magad el­len lázitod. Egy ilyen nép, mely nagy dolgokat mű­velt, még többre is képes. S ha legutóbbi harca ziva­tar volt, mely országodat nagyon megcsonkitá, még orkánná is válhatik, mely talán trónodat is elsöpri. És kis fiad, a ki oly jól érzi ott magát a trón zsámolyán, mint a­mily jól érezné magát ott a trónon, ha majd megnövend, hová fog majd ülni, ha ez a trón nem lesz? Neked, jó fejedelemnő, keresni kell urunk ke­gyét, a­helyett hogy haragját zúdítod magadra. Ha neje leszesz urunknak, szived uj boldogságot talál, s országod régi hatalmát nyeri vissza. Ha pedig kezét szerelemmel nem nyújtod neki, ő fenyegetőleg nyújt­hatja ki az övét ellened, s akkor jaj neked és orszá­godnak ! Itt nemcsak te forogsz szóban, de néped is. Ha magaddal nem gondolsz, gondolnod kell a néppel! A fejedelemnő sok igazat talált a szónok szavai­ban s maga is belátta, hogy országának nem lesz nyu­galma, talán élete sem ily ellenséggel szemben. De mit tegyen ? Feláldozza-e magát országáért, vagy azt magával együtt ? Az ész elfogadta az okokat, de a szív visszautasitotta. — Egy ország tekintélyéhez — mondá ünnepé­lyesen, hosszú küzdelem után a fejedelemnő, — nem fér, hogy gyámság alatt álljon, vagy pártfogás tartsa fen. Ha egy ország önmagától nem tud fenállani, méltó rá, hogy elveszszen; ha önmagától nem bir nagygyá lenni, nem érdemli meg, hogy azzá legyen. Tudom én, mivel tartozom országomnak, de azt is, hogy mivel tartozom elhunyt férjemnek. S ha annak hírnevét nem szabad engednem bemocskolni, úgy en­nek emlékét sem szabad. Ismerem fejedelmi köteles­ségeimet, de emberi jogaimat­­. Tudom, hol végződ­nek azok, de azt is, hogy ezek hol kezdődnek. E fr­­gy nem volna-e a legborzasztóbb vérfertőztetés tőle, s nem volna-e tőlem nememnek megtagadása ? S bár­mennyi joga legyen is egy országnak fejedelmével szemben, s ennek bármennyi kötelessége annak irá­nyában, azt egy ország sem kívánhatja fejedelmétől, hogy megtagadja emberi voltát, nem kívánhatja egy életűs, hogy ilyet kövessen el egy halott iránt. Ha e percben kellene is elveszteni trónomat, még akkor sem tehetnék máskép. Nyugodtan veszíteném el, mert tudnám hogy becsületemet vesztettem el, de ha csak ez ajánlott frigy árán tarthatnám meg, akkor többet veszítenék, mint egy trónt, önbecsérzetemet, mert pi­rulnom kellene, hogy gyalázatosan tartottam meg ha­talmamat. — Ez az utósó szavad ? — Ez. — S azt hiszed, jó fejedelemnő, hogy az célhoz vezet ? Azt hiszed, hogy urunk oly jámbor, hogy e válaszszal beéri s hogy oly gyönge, mikép ellenmon­­dást tűrni tudna ? — Mit tehetne egyebet ? — Követelni fogja, hogy neje légy. — Mi jogon? Rabszolgálója vagyok-e én neki, s várjon , uram-e nekem? Az ilyen követelést kine­vetem és megvetem. — Nem használ ez semmit. — Hogyan ? — Mert akkor------­— Nos akkor ? — Kényszeriteni fogunk téged. — Kit? — kiáltott a fejedelemnő indulattal, s villogó szemekkel ugrott fel a trónról. — Kit fogtok kényszeriteni? — Téged. — Szeretném tudni, hogy mikint ? — Mikint ? — felelt gúnymosolylyal a kérde­zett. — Hisz láthatod, hogy mi húszan vagyunk , te egymagad, Őreidet pedig azóta boldog álomban ringatja a kábító ital, mit nekik adtunk. — Hah, nyomorultak ! Hát kezdjétek a munkát, ha van bátorságtok! Raboljatok el, vagy öljetek meg ha birtok velem ! — kiáltott, nagyot toppantva lábá­val, mely csak ürügy volt arra, hogy egy titkos ru­gót megnyomhasson. S abban a pillanatban a terem padlózata, mint egy óriás sárkány szája nyílt meg s a talaj kiesett a követek lábai alól, s ők aláhullottak oda, ahonnan többé feljönni nem lehet. VI. Olga elérkezettnek látta az időt, hogy boszúját végrehajtsa, csak a módon tűnődött, melylyel azt megkezdje. Jól tudta, hogy nyílt támadás célhoz nem ve­zetne, mert egy nép, mely még folyvást ujjong leg­utóbbi diadalának mámorától, nehezen volna legyőz­hető s még kevésbbé megsemmisíthető. De a kit le­győzni nagyon nehéz, azt igen könnyű gyakran — megcsalni. Olga is e gondolatba vetette reményének horgonyát s hevesen kiáltott föl: — Az oroszlánnal bajos megbirkózni, azért tőrbe kell csalni! S a gondolatot tett követte. Rögtön követeket küldött a kérőhöz, ellátva őket utasításokkal. A szerelmes kérő pedig ezalatt nem győzte már várni saját követeinek visszaérkezését. A várakozás mindig izgatottá szokott tenni s Maldittót annyival inkább azzá tette, mi­nél hevesebb volt az a szenvedély, mely a remény zöld ágát várta. Minden percben tudakozódott, ha a követek nem jöttek-e meg, s mindenikben elátkozta ügyetlenségü­ket, lassúságukat s felfogadta, hogy a mint megér­keznek, rögtön lábaikhoz rakatja a fejüket. (Folyt, köv.)

Next