Fővárosi Lapok, 1874. augusztus (11. évfolyam, 174-197. szám)
1874-08-01 / 174. szám
Szombat, augusztus 1. 1874. 174. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: jTH. ^ " • »1«» m rashkomb Hirdetések Budapest, Xispót utca 42. sz. i® J» "jj J& JT^r szintúgy földszint. %A I| fi pjk iaB^ g 1^5^. || R |eJ| ■ SUT mint előfizetések Előfizetési díj: I 1 || Wef f\k I 1 | 1 f fik fi B I g KRRm (Budapest, barátok tere, 'nSv»: : : : : : l V' “ ^ ■ sämJkBtMa %* §TW als lUafaAA JkJBmm Athenaeum-épüiet) »eljelenik ftmínt t A n i T irt vini rrur/r nvtr ^ kiadóhivatalba “^VVSelTJZ'klvr” SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. küldendők. Teljes számú példányokkal még folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. Megfizette az isten. (Beszély.) irta Varga János. (Folytatás.) — De lány, mit beszélsz te kincsről, gyémántról ? Oh Domnezeu! Hiszen te megzavarodol! — Én ? — szólt a lány hátralépve a két férfi mellől, — talán titeket zavart meg a gonosz, ha azt hiszitek, hogy nem tudom, hogy hol vagyunk mi most. Talán a temetőben ? talán a kis rongyos vityillóban; nem ott, nem ott, hanem a ti kincses kamrátokban, úgy, úgy! bámultok ugye? talán nincs a szénaágy alatt egy verem, talán nincs a veremben egy vasas láda? talán nincs a vasas ládában a menekülő papvölgyi földesur minden ezüstje, aranya; talán nincs ott ? . . . — Hallgass, te szerencsétlen ! — szólt szigorúan a megrémült biró, míg Mitru óvatosan leskelődött ki a sötét éjbe, hogy nincs-e közel, a ki a lány őrült beszédeit meghallja. — Úgy van! ott van a ti sok kincsetek, a mit az ördöggel kerestetek és most tudjátok, hogy ez nem csupán kettőtök titka, s azt is tudjátok meg, hogy nekem nincs több mondanivalóm; — azzal, a nélkül, hogy a két férfinak eszébe is jutott volna egy gátló mozdulatot tenni, mint egy ügyes madár kisiklott a meglepettek közül, ki az ajtón a sötét éjbe. . . . — Mit tegyünk ? — kiáltott magán kívül az öreg, a nélkül hogy a lány után indulna. — Anica mindent tud. — Húzd föl az eszedet öreg! — szólt keserűen a hoppon maradt legény, szembe állva a zsubenye bíróval, a kinek feje, füle zúgni s minden tagja reszketni kezdett. Anica pedig mikor az ajtón kiugrott, egy pillanatra megállt, mint a megriasztott őzecske, aki megfeszített idegekkel ugrásra készen áll, s körülnéz a legszebb csapás után, amerre menekülhet. Ekkor sohajta el magát apja olyan kétségbeesett hangon, hogy »mit tegyünk.« Állva maradt, figyelt és miután látta, hogy senki nem követi, óvatosan a fal mellé a bokrok alá lapulva, hallgatózni kezdett. Azt gondolom, — szólt az öreg nagysokára, — hogy egy időre hallgatnunk kell s tegyünk úgy, mintha a mai találkozás nem is történt volna. — Talán félsz attól, amit mondtam ? Én kész vagyok tervemmel, Anica szeretőjét még az éjjel megölöm. . . . Szegény Anicának akkorát dobbant a szíve, azt gondolta az a dobbanás elárulja. Az volna szép, ha félnék, hisz ezt magam is jónak látom, de azt tartom, hogy ezt a gyámoltalan beteget kevesebb lármával is el lehetne tenni láb alól. Mi szükség a titkolásra, ha egyszer el lesz végezve, a rigó se füttyent utána. Ma éjfél felé beugrom a kertkertiben, megkopogtatom a kamraajtót , te kinyitod, aztán a többi az én gondom lesz. Oh istenem ! — sohajtá a leány önkénytelen, aztán ijedten körültekintett; — úgy tetszett neki, mintha még egy más sóhajtást is hallott volna. Szép volna ez eddig , ha nem a lánynyal gyűl meg a bajunk; bizonyosan tudom, hogy ő volna az első, aki gyilkost kiáltana ránk. — Bolondság ! ki hinné el neki ? De hogy még a színét is elvegyük a dolognak, egy boglya szénát fölgyújtunk az udvarodban, akkor a gyanúnak árnyéka sem háramolhatik ránk. Valami rabló csorda volt, amilyen most százával kóborol a legkisebb falu körül. — Mondok én okosabbat — szólt a bíró kis gondolkozás után. — Ez a leány szöget ütött a fejembe. Te is elszóltad előtte magadat; első gondom, hogy ő erről a dologról sem előre, sem utána ne értesüljön. — Mondjad hát, ha okos! — Hát megmondom. — Hallom — nyögé a szegény leány és mint a hiúz kúszott közelebb az ajtónyiláshoz; ezt kell neki meghallania! — A katona már fölgyógyult, azt tudod ; négy nap óta a kertbe is kijár. A kis doktor úgy biztatja, hogy három-négy nap múlva megbirja a kocsi rázást hazáig. . . . Hadd menjen el az én házamból élve. — Hát aztán ? — Te a medve-ereszkedőnél bevárod; abból a barlangszájból fogadod, a melyikből szemed ízének tetszik, s a Maros ott locsog alig egy félórai útra; odáig viszed a válladon, aztán kérje számon az Úr a másvilágon. Nos , mit szólsz hozzá ? — Jól van kieszelve; csak a három napot sokallom, már én fürdetni szeretném ezt a hű társat, — szólt ragyogó arccal s megillogtatta a bocskorszijból kihúzott bicsakot. — A lány mit sem fog tudni a dologról; ő élve látja elmenni, s ha igaz, hogy belebomlott, egy darabig nem birjuk szavát venni, aztán idővel megint csak kezedhez szoktathatod! — Áll az alku, — szólt a legény, s belecsapott az öreg kérges tenyerébe. Erre a szerződésre az ördög áment mondhatott, de az angyal is közel volt rákiáltani az apaget. — Most még egyet, — kezdé ismét az öreg. — Ma te jókedvnél vagy, hát csak mondjad. — Ezt a ládát ismét el kell szállítani; megfoghatatlan, honnét tudja ezt a rejteket az a lány! — Igazad van, máshová kell rejtenünk, mint a tűz elől a gólya a fiát; gyújtsd meg a mécset, én addig beteszem az ajtót. A kis ajtó csakugyan lassan behajtott s elzárt hangot és világot. A leány mély sóhajjal emelkedett fel a bokor alól és óvatos, lassú lépésekkel indult az ösvényen lefelé. Minden tagja remegett, mint a nyárfalevél s alig birt lábain megállani, minden levélzörrenéstől megijedt s mintha rabolt kincset emelne, oly félve tett minden új lépést. Érezte, hogy az a titok, melyet ő elorzott, többet ér neki a világ minden aranyánál. Egyszerre megmeredve állt meg, s a vér megfagyott szívében, mintha az egész világ terhe a fejére nehezedett volna: valaki megfogta kezét. — Ki vagy ? — suttogó a megrémült lány, — de a másik percben már ájulva omlott a férfi karjai közé, megismerte Lacit. Egyedül erős volt, már a legény mellett elhagyta az erő. — Én vagyok, én vagyok, térj magadhoz, — suttogá a férfi s az élettelen gyönge terhet karjaiba emelve sietett lefelé az ösvényen s egyre suttogá a leányka fölébe: — ne félj, én vagyok, ne félj senkitől, mig én veled vagyok. VIII. Éjfélt már rég elverte a vöröstetejü torony órája, de a biró uram lányának kis kamrájába még nem hozott a csendes éjjel nyugalmat. A szegény leány lázas izgatottságban, álmatlanul forgolódott ágyában égő fejében ijesztő gondolatok kergetik egymást, káprázó szeme előtt kisértetes alakok s alaktalan jelenetek képződtek s oszoltak, mint őszi hajnalon a hegycsúcsokat átölelő párafelhők. A hold besütött a kis ablakon s a zizegő akácfa apró levélkéin keresztül rémitő csodaszörnyeket rajzolt ágya fölé a falra. Szemeit behunyta és a kisértetek mégis ott lebegtek körülötte, oda ültek ágya fölé, fejéhez, lábához, takarójára s a kezükben tartott éles gyilokkal szurkáltak egymás ellen. Majd valami zörgést hallott; kopogást az ajtón, ablakon, a falakon, a háztetőn; irgalmatlan dörömbölést a feje fölött és alatta; elfojtott sóhajokat; üvöltést, sírást, kacagást. És befogta füleit, és a zúgást, az üvöltést, a babotázást még mindig ott hallotta a feje fölött és alatt. Végre összeszedte erejét, fölült ágyában s a vizes korsóbal tenyerére öntve, megnedvesité halántékát és szemeit. A toronyóra már kettőt ütött, látta hogy nincs veszítenivaló ideje; akármire határozza el magát, azt gyorsan kell eszközölnie, mert minden elkésett perc egy döfés az annyira féltett élet ellen. (Folyt, köv.) A findletowni böltönő, Bret Harte beszélye. (Vége.) — Úgy, tehát megengedte mistress Tretherick ? — Nem igen gondolnám, — viszonzó Kati kissé élesen. — én meglehetősen ismerem ez aszszonyság gondolkozásmódját. — De hát különben hogy jöttek volna önök ide ? — kérdé mr. Prince szigorú hangon. — Az — ablakon át! Miután mr. Prince Carryt mostohaanyja karjai közt hagyta, visszatért az olvasóterembe. — Nos ? kérdé Kati. — Ő itt akar ez éjjel hálni — remélem, ön is követi példáját ? — Miután, sajnos, én holnap nem leszek tizennyolc éves és teljesen független, azonkívül pedig senkim sincs a szállodában aki ide bilincselne. Carry példáját nem fogom követni. — Ez esetben nem fog ön, ugye, megfosztani attól az örömtől, hogy ablakán át épségben egésségben visszaszállíthassam ? Midőn mr. Prince egy órával később a szállodába újra visszatért, Carryt Starbottlené lábainál látta egy zsámolyán ülni. A leányka feje mostohaanyja ölében pihent , kedélyizgalmaiból az álom csöndes birodalmába szökkent át. Starbottlené ajkaira tette ujját. — Nem mondtam-e önnek, Jack, hogy ő el fog jőni? Lám, már itt van. És most, az isten áldja meg önt, Jack — jó éjt! Másnap reggel mistress Tretherick magán kívül volt dühében, a tiszteletreméltó dr. Crammer szerfölött boszankodott, míg Robinson ügyvéd, mindenféle pezügyre lévén kilátása, mr. Jack Princet egyetemlegesen kerestek föl. Viharos volt köztük a társalgás, mely Carry kiadatásának követelésével végződött. — Mi az efféle illetéktelen beavatkozásokat nem tűrhetjük semmi szia alatt sem, — nyilvánitá mistress Tretherick, egy, divatos ruhájában mit sem mutató nő. — A kitűzött határidő csak holnap lesz s mi egyátalában nem találunk rá okot, miért kellene nekünk mistress Starbottlet a magára vállalt kötelezettség alól föloldoznunk. — Az iskolai tanfolyam végéig miss Trethericket az intézet szabályai alatt állónak kell tekintenünk, — okoskodott Crammer tudor. — Mindez előzménynek nincs is más irányzata, mint hogy miss Trethericknek kilátásait s a társadalomban való állását tönkre tegyék, neki kárt okozzanak, melyet esetleg csak a törvényszék ítélhet meg, — mondá a szövetség harmadik tagja, Robinson ügyvéd, az utóbbi szavakat erősen hangsúlyozva. Hasztalan utalt mr. Jack Prince a Starbottlené roncsolt egésségére, s hogy Carrynak elszöktetésében