Fővárosi Lapok, 1874. szeptember (11. évfolyam, 198-222. szám)

1874-09-01 / 198. szám

Kedd, szeptember 1. 1874. 198. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Am m in. . jrniir rrnm m Hirdetések UnT/A p AQT T A PH1T d,i..»t H KJ Vxuti w 1 JjUJTUn. rmrsrr Negyedévre.......................I ., 1 Megjelenik­­ irnm­ Rwv a kiadóhivatalban k,v,lv* SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. küldendőt. Teljes számú példányokkal még folyvást szolgálhat a kiadó­hivatal. A sóstói a g­arasz­at. (Elbeszélés.) Irta: Homoky József. (Folytatás.) Mihelyt a kocsik a Kunhalomhoz érkeztek, a tár­saság megindult a Sóstó felé, de a kellemetlen össze­ütközés utóhatása alatt a fesztelen jókedv nem igen hitt felszínre vergődni. Csak Várvizy Jankó volt ki­vétel, ki nem győzött betelni a »Lámpás« simogatá­­sával, mely neki a dicsőségen kivűl egy szép tajték­pipát is szerzett. Azonkívül Korda Bandi és Bagaméri Miska, ellenállhatatlan vonzalomtól ragadtatva, any­­nyira beleélték magukat Castor és Pollux szerepébe, , hogy mit sem törődve a Nyír és Sárrét közt kiütött­­ baljóslatú háborúval, nagy előszeretettel foglalkoztak a lábaik előtt heverő csikóbőrös kulac­csal, s abban állapodtak meg dicséretes egyetértéssel, hogy az egész agarászat nem ér egy fakovát, s távolról sem nyújt annyi élvezetet, mint egy jól rendezett hajtóvadá­szat, mely nem is oly fárasztó, s a mellett a városon egyszer-másszor kortyantani is lehet. Az esti lakoma sem sok kilátást nyújtott a kibé­külésre. Az ellenfelek ugyan, mintha csak kölcsönös egyességre léptek volna, óvakodtak a vita tárgyára visszatérni, hogy valami módon az alig hegedő se­­­­beket fel ne szakgassák, de közeledésről és az ily es­télyeket fűszerező kedélyességről szó sem lehetett; sőt elvégre itt is az történt meg, a­mi megszokott rende­­­­sen történni minden oly társaságban, a­hol a vissza­vonás démona felülkerekedik, hogy a társalgás sem­leges térre szorítása végett kikeresett tárgy adott a­­ dolognak még gonoszabb fordulatot. Peterdy Aladár eddig kettősben azzal mulattat- t­ta Zomboryt, hogy ő két angol vizslájában találja leg­nagyobb gyönyörűségét, de a mellett a legkitűnőbb agarakat fogja megszerezni, mihelyt a kormány kár­pótolni fogja húszezer forint Kossuth-bankó vesztesé­gét. Azért-e, mert Zombory nagyon egykedvűleg fo­gadta dicsekedő közléseit, vagy azért, hogy kedvezőbb hangulat előidézésére a közös társalgás megkezdését tartotta legcélravezetőbbnek, jónak látta a nyílt ven­dégeket akadémiai tagnak is becsületére való fontos­­ arccal arra figyelmeztetni, hogy ama hosszú kőgátat, mely a legközelebbi laposon átvonul, még Bocskay csináltatta, s noha fentartására azóta jóformán sem­mi gondot sem fordítottak, sáros időben most is jobb, mint akármely más kőutja a vármegyének. A ne­mes vármegyének nem igen nagy dicséretére való e fel­világosításon természetesen kaptak a nyílt vendé­gek, s szemekre hányták a sárrétieknek, hogy az ily égrekiáltó hanyagság valóságos megszentségtelenitése a Bocskay dicső emlékének. Bessenyey Sándorban felforrott a méreg s eszmetársulásnál fogva amaz em­lékekre vitte át a beszélgetést, a melyeknek némely nyíri család akkortájban jutott birtokába, mikor a szabadságért küzdött ősök, vesztett ügyekért, ama kin­csek felosztásában kerestek némi vigasztalást, melye­ket a vett rendelet szerint, a földönfutóvá lett Rákóczi fejedelem után Lengyelországba kellett volna kikül­­deniök. Korda Bandi őszinte sopánkodása, hogy ama kincsekből az ő elődeinek, fáradalom, semmi sem jutott á­ltalános derültséget keltett; de a mérges falánk Ben­ce urnál elevenig ért. Rögtön poharat köszöntött Bes­­senyey Sándorra s meghívta Sándorházára, a Rákó­­czi-féle kincsek maradványának megszemlésére, bizto­­sítván őt, hogy a­ki a Rákóczi nagy ezüst serlegéből nyíri bort iszik, annak a szíve a Nyírbe mindig vissza­­vágyik; mert ha­bár elenyészett is a­ régi jó világ di­­csőssége , azt a jó szokást még az idők vihara sem tud­ta elpusztítani, hogy a nyíri ember a tenyerén szokta vendégét hordozni. Bence urnak ez oldalvágását Nábrády Jenő fogta fel. Ez a csendes véralkatú, békés hajlamú ifjú em­ber, kit az egész környék a szerénység mintaképének tartott, az egész társaság s különösen Ártándy Berti haledzésére a legélesebb célzással azt válaszolta, hogy az a bizonyos jó tulajdonság — hála legyen a magya­rok istenének, — még a Sárrétéről sem pusztult el, mert itt is minden j­óravaló ember házánál a vendég az úr, csak aztán a vendég is tartsa tiszteletben az illő kor­látokat; ne kívánja, hogy szeszélyei előtt mások rab­­szolgai alázatossággal meghunnyászkodjanak s szemet hányva az igazság előtt, csupán kedveskedésből, egy spekuláns agarat is díjazásra érdemesítsenek. Ezzel a kocka el volt vetve. Az agarász-életben képzelhető legérzékenyebb sértés ki volt mondva. A »Pajtás.« ez a hires agár, tulajdonosának szeme fé­nye »spekuláns« gúnynévvel illettetett. Bence úr elsápadt, szemei elhomályosodtak, alig volt annyi ereje, hogy székéről fölkeljen, s a másik percben már határtalan dühösséggel riadt Korda Ban­dira, hogy fogasson tüstént, mert itt tovább egy óráig sem marad. Hasztalan volt minden engesztelés, az öreg Náb­rády oda nyújtott békejobbját is hidegen v­issza­uta­sította, határozottan kijelentvén, hogy közöttük az egész életre vége mindennek. Merev szertartással vett búcsút a társaságtól. Egyedül csak Ártándyt méltatta annyira, hogy vele kezet szorítson s azután szótlanul kocsijába ült. Ily fatális körülmények közt Bandinak sem volt annyi bátorsága, hogy lelke barátjától szive szerint óhajtott melegséggel vegyen búcsút. Zombory és Zahoreczky különben sem igen érezték magukat a sárréti levegőben otthonosan, tehát kaptak az alkal­mon hogy szabadulhassak; csak Béla maradt hátra, az öreg ur gyengeségének mentegetésére; a legbarát­ságosabb búcsúzás közben, Jenőt sokat jelentő titkos mosolylyal viszontlátásra üdvözölte s ezzel a nyílt társaság éjnek idején elutazott; átengedve a csatatért a győzedelmes sárréti csapatnak, mely megszabadulva a lidércnyomástól, most már amúgy isten igazában ihatta meg a nagy nap jó eredményének áldomását. Az öreg Nábrády Menyhért összevissza csókol­gatta Jenő öcscsét, s nagy lelki örömmel tudatta vele magaviselete fölötti elégültségét. Bessenyey Sándor pedig kihívó büszkeséggel szó­lította fel az úri társaság minden egyes tagját: mon­daná meg igaz lélekkel, ha várjon meg van-e már most győződve, hogy neki van igazsága, a­ki a nyíli pajkos nációtól teljes világéletében mindig halálból idegen­kedett. V. Sándor házán szomorú napok köszöntöttek be az ősi kastélyba, hol a lealkonyodó fény bágyadt csillá­maival úgyis már jó darab idő óta csak nagy erő­feszítéssel lehetett a rideg valót eltakargatni. Bence úr távollétében megérkezett a család pesti ügyvédjétől a leverő tudósítás, hogy a zálogos pert, melybe vetette a család végső reményének horgonyát, a legfőbb törvényszéken elvesztették, s hogy a rész hír ne járjon egyedül, a megye székvárosából is érke­zett egy előleges értesítés, melyben Sándorházyt ba­rátságosan figyelmeztették, hogy ha a törvényes fog­lalás kellemetlenségeit ki akarja kerülni, a Gralli­en­­stein-féle váltótartozás ügyét néhány nap alatt igye­kezzék rendbe hozni. És e súlyos anyagi bajoknak, melyeknek eligazí­tása gyakorlott férfi erejét is próbára tette volna, épen akkor kellett ily fenyegető alakban összetorlódni, mikor nem volt férfi a há­lál. Mert Bence ur a sós­tói expedícióról betegen érkezett haza, s csakhamar megérkezése után oly heves láza fejlődött ki, mely a hölgyeket a legkomolyabb aggodalomba ejté. Zombory szolgabiró ur sürgős hivatali teendők ürügye alatt azonnal tovább utazott, Zahoreczky a szatmármegyei rokonok meglátogatását tovább nem halaszthatván, hasonlóképen búcsút vett. Korda Bandi, ki beteg ember látására bátorságát azonnal elvesztette, hazakivánkozását tűrhetetlen fejfájással indokolta, mely ugyan, mentségére legyen mondva, az egész aga­­rász-expedició alatt csakugyan gyötörte is. Ken­­deressy Béla tehát, — kit a hölgyek minden bajról értesítettek,­­— legelőször is az orosz plébánost kérte fel, hogy addig, míg ő visszatérhet, a férfisegélyt igénylő házi ügyek fölötti gondoskodást vegye át, ő maga pedig orvosi segélyért és a legsürgősebb teen­dők elintézése végett késő este a székvárosba utazott. A tisztelendő urat, mint az elhunyt orosz lelkész korán árvaságra jutott egyetlen gyermekét a Sándor­­házy család neveltette és segélyeztette mindaddig, míg közbenjárására néhai atyja helyét elfoglalhatta a lelkészi hivatalban, melynek — nemcsak képzettsé­gét, hanem jellemét tekintve is — díszére vált. A leg­szívesebb készséggel vállalkozott a becsületbeli meg­bízás teljesítésére, s mint oly emberek szokása, kik­nek eszük szivük helyén van, olyan intézkedést tett a háznál, mely az ilyen esetben szokásos látá­st futást megszüntette s mindenkinek kijelölte a tért, melyen fel­adatát a legnagyobb csendben teljesíthette. Nejét s Katinka leányát az udvarba rendelte Sándorházyné és Margit mellé segélyül, voltaképen pedig, hogy ne­kik jusson a házi bajokból az oroszlánrész, s a roha­mosan érkezett szerencsétlenség súlya alatt elcsüg­gedt hölgyeket szórakoztassák. Azonkívül jeges boro­gatást rendelt, mely az eszméletét vesztett betegre jó hatással volt; az ápolást az ispánná édes­anyjára, egy e tekintetben jártassággal bíró él­es asszonyra bízta; maga pedig, hogy a beteg minél nagyobb csendben lehessen, a társalgóterembe vezette a hölgyeket, és mert jól tudta, hogy a szokásos vigasztalgatás a bajr­a­ valónál is mindig nagyobbnak gyanító családtago­kat még jobban el szokta rémíteni: eszélyes fordula­tokkal oly irányt adott a társalgásnak, mely a höl­gyek izgatottságát lecsilapította, s ily módon az egész ház hangulatát úgy idomította, hogy az a körülmé­nyekhez képest elég nyugodtnak volt mondható. Ez ildomos intézkedés jó eredményét azonban majdhogy semmivé nem tette tiszteletes Hadadi Bá­lint úr vigyázatlan föllépése. Ő ugyanis, mihelyt az udvarbeli események hite hozzá nagyítva elhatolt, mint az úri család által vallott hit érdemetlen, de hi­vatalos szolgája, sürgős kötelességének tartotta a lá­togatásra épen nem alkalmas késő esteli idő dacára is bekopogtatni. E buzgalmát még inkább fokozta az a körülmény, mert arról értesült, hogy az orosz pap, a­kinek bizalmas viszonya a Sándorházy családdal rég szálka volt a szemében, már családostól az udvarba hivatott; tehát a látogatást teljes lehetetlen volt né­zete szerint más napra halasztani, ha csak ama ve­szedelemnek nem akarta magát kitenni, hogy saját hívei előtt az udvarban nélkülözhető egyéniség szik­é­ben tűnjék fel. (Folyt., köv.) E?y e s t i j e 1 e n e t. (Dán beszélj.) Irta: Christian Winther. (Folytatás.) Midőn a huzamos ideig tartott udvariaskodások­nak, bókoknak vége szakadt, komorna lépett be, je­lentvén, hogy ő fensége a hercegnő, hajlandó elfo­gadni az idegen orvos látogatását. Követtem őt s pár szobán áthaladva, bevezetett a beteg szobájába. Mennyezetes ágyban, melynek nehéz bibor bár­sonyfüggönyei arany szegélylyel voltak ékesítve s aranyrojtos zsinórral összehúzva, ott feküdt a beteg lehunyt szemmel s kissé nyílt ajkakkal egy hímzett fehér selyem takaró alatt. Az agg lelkész, ki ágya mellett ült, fölkelt s lassú léptekben elhagyta a szobát. A finom szőnyegen, mely

Next