Fővárosi Lapok, 1874. szeptember (11. évfolyam, 198-222. szám)
1874-09-01 / 198. szám
Kedd, szeptember 1. 1874. 198. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Am m in. . jrniir rrnm m Hirdetések UnT/A p AQT T A PH1T d,i..»t H KJ Vxuti w 1 JjUJTUn. rmrsrr Negyedévre.......................I ., 1 Megjelenik irnm Rwv a kiadóhivatalban k,v,lv* SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. küldendőt. Teljes számú példányokkal még folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. A sóstói a garaszat. (Elbeszélés.) Irta: Homoky József. (Folytatás.) Mihelyt a kocsik a Kunhalomhoz érkeztek, a társaság megindult a Sóstó felé, de a kellemetlen összeütközés utóhatása alatt a fesztelen jókedv nem igen hitt felszínre vergődni. Csak Várvizy Jankó volt kivétel, ki nem győzött betelni a »Lámpás« simogatásával, mely neki a dicsőségen kivűl egy szép tajtékpipát is szerzett. Azonkívül Korda Bandi és Bagaméri Miska, ellenállhatatlan vonzalomtól ragadtatva, anynyira beleélték magukat Castor és Pollux szerepébe, , hogy mit sem törődve a Nyír és Sárrét közt kiütött baljóslatú háborúval, nagy előszeretettel foglalkoztak a lábaik előtt heverő csikóbőrös kulaccsal, s abban állapodtak meg dicséretes egyetértéssel, hogy az egész agarászat nem ér egy fakovát, s távolról sem nyújt annyi élvezetet, mint egy jól rendezett hajtóvadászat, mely nem is oly fárasztó, s a mellett a városon egyszer-másszor kortyantani is lehet. Az esti lakoma sem sok kilátást nyújtott a kibékülésre. Az ellenfelek ugyan, mintha csak kölcsönös egyességre léptek volna, óvakodtak a vita tárgyára visszatérni, hogy valami módon az alig hegedő sebeket fel ne szakgassák, de közeledésről és az ily estélyeket fűszerező kedélyességről szó sem lehetett; sőt elvégre itt is az történt meg, ami megszokott rendesen történni minden oly társaságban, ahol a visszavonás démona felülkerekedik, hogy a társalgás semleges térre szorítása végett kikeresett tárgy adott a dolognak még gonoszabb fordulatot. Peterdy Aladár eddig kettősben azzal mulattat- tta Zomboryt, hogy ő két angol vizslájában találja legnagyobb gyönyörűségét, de a mellett a legkitűnőbb agarakat fogja megszerezni, mihelyt a kormány kárpótolni fogja húszezer forint Kossuth-bankó veszteségét. Azért-e, mert Zombory nagyon egykedvűleg fogadta dicsekedő közléseit, vagy azért, hogy kedvezőbb hangulat előidézésére a közös társalgás megkezdését tartotta legcélravezetőbbnek, jónak látta a nyílt vendégeket akadémiai tagnak is becsületére való fontos arccal arra figyelmeztetni, hogy ama hosszú kőgátat, mely a legközelebbi laposon átvonul, még Bocskay csináltatta, s noha fentartására azóta jóformán semmi gondot sem fordítottak, sáros időben most is jobb, mint akármely más kőutja a vármegyének. A nemes vármegyének nem igen nagy dicséretére való e felvilágosításon természetesen kaptak a nyílt vendégek, s szemekre hányták a sárrétieknek, hogy az ily égrekiáltó hanyagság valóságos megszentségtelenitése a Bocskay dicső emlékének. Bessenyey Sándorban felforrott a méreg s eszmetársulásnál fogva amaz emlékekre vitte át a beszélgetést, a melyeknek némely nyíri család akkortájban jutott birtokába, mikor a szabadságért küzdött ősök, vesztett ügyekért, ama kincsek felosztásában kerestek némi vigasztalást, melyeket a vett rendelet szerint, a földönfutóvá lett Rákóczi fejedelem után Lengyelországba kellett volna kiküldeniök. Korda Bandi őszinte sopánkodása, hogy ama kincsekből az ő elődeinek, fáradalom, semmi sem jutott általános derültséget keltett; de a mérges falánk Bence urnál elevenig ért. Rögtön poharat köszöntött Bessenyey Sándorra s meghívta Sándorházára, a Rákóczi-féle kincsek maradványának megszemlésére, biztosítván őt, hogy aki a Rákóczi nagy ezüst serlegéből nyíri bort iszik, annak a szíve a Nyírbe mindig visszavágyik; mert habár elenyészett is a régi jó világ dicsőssége , azt a jó szokást még az idők vihara sem tudta elpusztítani, hogy a nyíri ember a tenyerén szokta vendégét hordozni. Bence urnak ez oldalvágását Nábrády Jenő fogta fel. Ez a csendes véralkatú, békés hajlamú ifjú ember, kit az egész környék a szerénység mintaképének tartott, az egész társaság s különösen Ártándy Berti haledzésére a legélesebb célzással azt válaszolta, hogy az a bizonyos jó tulajdonság — hála legyen a magyarok istenének, — még a Sárrétéről sem pusztult el, mert itt is minden jóravaló ember házánál a vendég az úr, csak aztán a vendég is tartsa tiszteletben az illő korlátokat; ne kívánja, hogy szeszélyei előtt mások rabszolgai alázatossággal meghunnyászkodjanak s szemet hányva az igazság előtt, csupán kedveskedésből, egy spekuláns agarat is díjazásra érdemesítsenek. Ezzel a kocka el volt vetve. Az agarász-életben képzelhető legérzékenyebb sértés ki volt mondva. A »Pajtás.« ez a hires agár, tulajdonosának szeme fénye »spekuláns« gúnynévvel illettetett. Bence úr elsápadt, szemei elhomályosodtak, alig volt annyi ereje, hogy székéről fölkeljen, s a másik percben már határtalan dühösséggel riadt Korda Bandira, hogy fogasson tüstént, mert itt tovább egy óráig sem marad. Hasztalan volt minden engesztelés, az öreg Nábrády oda nyújtott békejobbját is hidegen visszautasította, határozottan kijelentvén, hogy közöttük az egész életre vége mindennek. Merev szertartással vett búcsút a társaságtól. Egyedül csak Ártándyt méltatta annyira, hogy vele kezet szorítson s azután szótlanul kocsijába ült. Ily fatális körülmények közt Bandinak sem volt annyi bátorsága, hogy lelke barátjától szive szerint óhajtott melegséggel vegyen búcsút. Zombory és Zahoreczky különben sem igen érezték magukat a sárréti levegőben otthonosan, tehát kaptak az alkalmon hogy szabadulhassak; csak Béla maradt hátra, az öreg ur gyengeségének mentegetésére; a legbarátságosabb búcsúzás közben, Jenőt sokat jelentő titkos mosolylyal viszontlátásra üdvözölte s ezzel a nyílt társaság éjnek idején elutazott; átengedve a csatatért a győzedelmes sárréti csapatnak, mely megszabadulva a lidércnyomástól, most már amúgy isten igazában ihatta meg a nagy nap jó eredményének áldomását. Az öreg Nábrády Menyhért összevissza csókolgatta Jenő öcscsét, s nagy lelki örömmel tudatta vele magaviselete fölötti elégültségét. Bessenyey Sándor pedig kihívó büszkeséggel szólította fel az úri társaság minden egyes tagját: mondaná meg igaz lélekkel, ha várjon meg van-e már most győződve, hogy neki van igazsága, aki a nyíli pajkos nációtól teljes világéletében mindig halálból idegenkedett. V. Sándor házán szomorú napok köszöntöttek be az ősi kastélyba, hol a lealkonyodó fény bágyadt csillámaival úgyis már jó darab idő óta csak nagy erőfeszítéssel lehetett a rideg valót eltakargatni. Bence úr távollétében megérkezett a család pesti ügyvédjétől a leverő tudósítás, hogy a zálogos pert, melybe vetette a család végső reményének horgonyát, a legfőbb törvényszéken elvesztették, s hogy a rész hír ne járjon egyedül, a megye székvárosából is érkezett egy előleges értesítés, melyben Sándorházyt barátságosan figyelmeztették, hogy ha a törvényes foglalás kellemetlenségeit ki akarja kerülni, a Grallienstein-féle váltótartozás ügyét néhány nap alatt igyekezzék rendbe hozni. És e súlyos anyagi bajoknak, melyeknek eligazítása gyakorlott férfi erejét is próbára tette volna, épen akkor kellett ily fenyegető alakban összetorlódni, mikor nem volt férfi a hálál. Mert Bence ur a sóstói expedícióról betegen érkezett haza, s csakhamar megérkezése után oly heves láza fejlődött ki, mely a hölgyeket a legkomolyabb aggodalomba ejté. Zombory szolgabiró ur sürgős hivatali teendők ürügye alatt azonnal tovább utazott, Zahoreczky a szatmármegyei rokonok meglátogatását tovább nem halaszthatván, hasonlóképen búcsút vett. Korda Bandi, ki beteg ember látására bátorságát azonnal elvesztette, hazakivánkozását tűrhetetlen fejfájással indokolta, mely ugyan, mentségére legyen mondva, az egész agarász-expedició alatt csakugyan gyötörte is. Kenderessy Béla tehát, — kit a hölgyek minden bajról értesítettek,— legelőször is az orosz plébánost kérte fel, hogy addig, míg ő visszatérhet, a férfisegélyt igénylő házi ügyek fölötti gondoskodást vegye át, ő maga pedig orvosi segélyért és a legsürgősebb teendők elintézése végett késő este a székvárosba utazott. A tisztelendő urat, mint az elhunyt orosz lelkész korán árvaságra jutott egyetlen gyermekét a Sándorházy család neveltette és segélyeztette mindaddig, míg közbenjárására néhai atyja helyét elfoglalhatta a lelkészi hivatalban, melynek — nemcsak képzettségét, hanem jellemét tekintve is — díszére vált. A legszívesebb készséggel vállalkozott a becsületbeli megbízás teljesítésére, s mint oly emberek szokása, kiknek eszük szivük helyén van, olyan intézkedést tett a háznál, mely az ilyen esetben szokásos látást futást megszüntette s mindenkinek kijelölte a tért, melyen feladatát a legnagyobb csendben teljesíthette. Nejét s Katinka leányát az udvarba rendelte Sándorházyné és Margit mellé segélyül, voltaképen pedig, hogy nekik jusson a házi bajokból az oroszlánrész, s a rohamosan érkezett szerencsétlenség súlya alatt elcsüggedt hölgyeket szórakoztassák. Azonkívül jeges borogatást rendelt, mely az eszméletét vesztett betegre jó hatással volt; az ápolást az ispánná édesanyjára, egy e tekintetben jártassággal bíró éles asszonyra bízta; maga pedig, hogy a beteg minél nagyobb csendben lehessen, a társalgóterembe vezette a hölgyeket, és mert jól tudta, hogy a szokásos vigasztalgatás a bajra valónál is mindig nagyobbnak gyanító családtagokat még jobban el szokta rémíteni: eszélyes fordulatokkal oly irányt adott a társalgásnak, mely a hölgyek izgatottságát lecsilapította, s ily módon az egész ház hangulatát úgy idomította, hogy az a körülményekhez képest elég nyugodtnak volt mondható. Ez ildomos intézkedés jó eredményét azonban majdhogy semmivé nem tette tiszteletes Hadadi Bálint úr vigyázatlan föllépése. Ő ugyanis, mihelyt az udvarbeli események hite hozzá nagyítva elhatolt, mint az úri család által vallott hit érdemetlen, de hivatalos szolgája, sürgős kötelességének tartotta a látogatásra épen nem alkalmas késő esteli idő dacára is bekopogtatni. E buzgalmát még inkább fokozta az a körülmény, mert arról értesült, hogy az orosz pap, akinek bizalmas viszonya a Sándorházy családdal rég szálka volt a szemében, már családostól az udvarba hivatott; tehát a látogatást teljes lehetetlen volt nézete szerint más napra halasztani, ha csak ama veszedelemnek nem akarta magát kitenni, hogy saját hívei előtt az udvarban nélkülözhető egyéniség szikében tűnjék fel. (Folyt., köv.) E?y e s t i j e 1 e n e t. (Dán beszélj.) Irta: Christian Winther. (Folytatás.) Midőn a huzamos ideig tartott udvariaskodásoknak, bókoknak vége szakadt, komorna lépett be, jelentvén, hogy ő fensége a hercegnő, hajlandó elfogadni az idegen orvos látogatását. Követtem őt s pár szobán áthaladva, bevezetett a beteg szobájába. Mennyezetes ágyban, melynek nehéz bibor bársonyfüggönyei arany szegélylyel voltak ékesítve s aranyrojtos zsinórral összehúzva, ott feküdt a beteg lehunyt szemmel s kissé nyílt ajkakkal egy hímzett fehér selyem takaró alatt. Az agg lelkész, ki ágya mellett ült, fölkelt s lassú léptekben elhagyta a szobát. A finom szőnyegen, mely