Fővárosi Lapok, 1874. október (11. évfolyam, 223-249. szám)

1874-10-01 / 223. szám

Csütörtök, október 1. 1874. 223. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: _ _ _ —^__________ Hirdetések Budapest, Lipót­ utca 42. sz. fifii A § J® fii li ”S” T M T / szintúgy földszint. U E| I 1 I £1 jjW^ | I I £% ILM I 1/ mint előfizetések * vViiiiuöi üiir vü. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. * Előfizetési fölhívás a „FŐVÁROSI LAPOK“ október-decemberi évnegyedére. Olvasóinkat az előfizetések megújítására kérjük. A lap tartalmát, írói körét, melyben veterán jelesek kiváló fiatal erőkkel egyesülnek, sírmodorunk hangját a »Főv. Lapok« tizenegy évi folyamából sokkal in­kább megismerte az olvasó világ, semhogy tüzetesebb programmot kellene adnunk. Folyvást bírva számta­lan jó munkatárs és a nagy­közönség támogatását, módunkban és kötelességünkben áll szépirodalmunk ez egyetlen közlönyét oly színvonalon tartani fen, mely a művelt olvasók igényeit kielégíthesse. Erre irányul minden törekvésünk, s ez bátorít föl arra a hitre, hogy lapunk ezentúl is — mint eddig — időről időre örvendetesen nagyobbodó közönség megtisztelő bizal­mát lesz szerencsés leírni. Vadnai Károly, fele­lős szerkesztő, Tóth Kálmán, laptulajdonos. Az Athenaeum, mint a lap kiadója, kéri az előfizetéseknek (legcélszerűbben postautalvá­nyok által eszközölhető) mielőbbi beküldését e cím alatt: „A Fővárosi Lapok kiadó­hivatalába Pesten.“ A lap ára évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt, egész évre 16 forint. Hamis gyémántok. (Beszélj.) Irta P. Szathmáry Károly. I. Szalárdy Jenő kitűnő férfiú volt S. megyében, hol mindenki a megye szemfényének tartotta. A társadalomnak ő volt központja és lelke a szo­morú években s valóban az egész vidék sok jó órát s nem egy célszerű intézményt köszönhetett a fiatal em­bernek. A megye székhelyén takarékpénztárat ala­pított, műkedvelői előadásokat rendezett; jegyzője volt a gazdasági egyesületnek, igazgatója a helybeli kaszinónak, s még egyháza ügyeit sem feledte el, hol nagy része volt az elesendő egyházak megmentésében s az iskolák megjavításában. Mindezeken kívül ügy­­védkedett is s mint ilyen igen jó hírben állott; levele­ket irt fővárosi és vidéki lapokba, sőt önmivelésére is jutott elég idő; ismerte a hazai és külföldi politikai, nemzetgazdászati és szépirodalmat, tanult idegen nyel­veket, — szóval a kor színvonalán állott. Akkoriban sok mindenre ráért a magyar ember! Egyszerre azonban beütött a politika. A nemzet új alkotmányos életre ébredett. Mi volt természetesebb, mint hogy a megye leg­népszerűbb férfiai egyikét kellően méltányolni siessen; meg is választák őt azonnal főjegyzőnek. Hajdan, igaz, máskint volt ez; az írnokságon kellett még hírneves családok jeles ifjainak is kezdeni, és igen sok ember megőszült mig idáig vihette ; most azonban nem volt olyan sok, kikben válogatni; sőt szerencsének tartotta mindenki, hogy a jeles »jótollú« ifjú ember a megye főjegyzőségét elfogadta. Most már a rendszeres hivatalba jutott s kétségkí­vül a még magasabb kilátásokkal kecsegtetett ifjúnak semmi sem állott útjában, hogy családot ne alkothas­son ; állása, népszerűsége, társadalmi ügyessége min­den előbbkelő házat megnyitott előtte, s biztos lehe­tett, hogy ha föllép, elébb visz nőt haza, mint ko­sarat. De e tekintetben Szalárdy Jenő nem volt nagy­­r­alátó. Ő, mint elszegényedett család ivadéka, a nélkü­lözések iskolájában növekedett fel s elég példa állott előtte arra nézve, hogy a nagyobbacska hozományú kisasszonyok többnyire tízszeres igényt szállítanak férjeik házába. Szive után akart indulni, s ez egy vele egyenlő sorsú leánykához, a szegény, de szép Szenczy Saroltához vezette. Sarolta szép volt, de szegény és egyszerű. Jenő választását nők és férfiak egyaránt irigyelték; amazok a leány szépségéért, emezek a lány szerencséjére vol­tak irigyek, hiszen Jenő mennyivel szebbet, gazda­gabbat kaphatott volna (természetesen önmagukat ér­tették) még alispán, vagy ki tudja, mily magas kor­mányhivatalnok lehet s hogy fogja majd »e kis libát« mint nejét bemutathatni; hogy fogja ez magát a »fé­nyes polcon« föltalálni ? . .. Mindezt százféle variációban hallotta Jenő is­mételteim; jöttek hozzá jóakaró nagynénék, sőt név­telen levélkék is, kik s melyek »szerencséje eljátszá­sáról« beszéltek s ez és amaz jól nevelt, gazdag, nagy­­összeköttetésű kisasszonyról beszéltek, ki nehezen fog­ná visszautasíthatni; de Sarolta erényét még e névte­len levelek sem támadták meg, s minden egyéb csak megerősítette őt szándékában, melyet a sebesen fejlő­dő kölcsönös szerelem minden idegen pártfogásnál ha­talmasabban gyámolított. Sarolta szegénységét leszámítva, ki is állotta a versenyt a vele versenyre áhítottakkal. Nem volt sem­mivel sem kevésbbé művelt, mint vidéki középsorsú kisasszonyaink lenni szoktak. Elvégezte az elemi isko­lákat a városi meglehetős leányiskolában, aztán két évig ült a legközelebbi apáca-kolostorban, hol hímez­ni, zongorázni s a tudományok alapvonalaira tanítot­ták. Édes­anyja pedig, ki elhalt kapitány férje utá­ni szerény nyugdíjból kertje, háza s egy pár holdnyi földéből tisztességesen ki tudta tartani házát s fölne­velni két leányát, — könyörtelenül befogta őt a házi munkába, úgyhogy Jenő, ha hozzájuk ment, akár­hányszor látta választottját kipirult arccal jőni ki a konyhából, vagy találta őt a kertben öntöző kannával kezében. — Épen ilyen kell nekem! — mondá ilyenkor magában. — Ha jobb sorsot nem adhatok neki, igy legalább is megélhetünk, s ha jobbat, akkor könnyű lesz a könnyebbhez hozzá szoknia. Aztán örömmel vette ki az öntözőt kedvese kezé­ből s jól esett, hogy kedvese gyöngéd kezecskéit a ker­ti munkának legalább durvább részeitől megkímélheti. És mikor készen volt a kiszabott feladat, milyen kellemes volt, a nagy diófa alatti falócán, kéz a kézben megpihenhetni s az orgonabokrok fülmiséit, a kelő hold fényénél ábrándozva hosszas és mégis oly rövid együttlétben végig hallgatni, míg a mama éles hangja a vacsorarendezés idejére nem figyelmeztette. Az ábrándozás napjai voltak ezek, a boldogság ama napjai, melyeknek mindenike egy-egy kis uj re­ménynyel kezdődik s egy-egy boldoggá tevő, beteljesült vágygyal záródik be. Jenő boldog volt, boldog annyira, mennyire csak szerelmes ifjú ember szép jegyese mellett lehet; s be­szélt legyen bármit a világ, számba sem vette, sőt azon volt, hogy Saroltájával mielőbb oltár elé jusson. n. Sarolta menyecskének sem volt roszabb, mint le­ánynak s Jenő valódi, alig képzelt boldogsága még csak az esküvő után kezdődött. Két szerető szívre nézve már maga a szerelem is elég arra, hogy pár évig minden vágyat, minden re­ményt és igényt betöltsön , és ha csapások nem jőnek, ha a nélkülözések oly sorozata nem következik be, mely minden érzelmet megzsibbaszt, minden ábrán­dot megsemmisít, elég erővel bir arra, hogy két ifjú szivet ama folytonos kedélyizgalomban tartson, mely lelkünk egyensúlyára szükséges s melyet még a szea bölcse is boldogságnak szokott nevezni. De ha a sze­relemhez még az is járul, hogy a férfi előtt önérzeté­nek megfelelő pályán új­uj kilátások nyílnak fel; a nő pedig nemcsak szerelmi vágyait látja betöltve, hanem a széles látkörrel együtt, melyet ez, mint egy uj vilá­got nyitott fel előtte, ami kellemes érzésekben is ré­szesül, hogy a férfit, kihez sorsát kötötte, nemcsak az ő, hanem mások tiszteletében is emelkedni látja s az a kis világ, melyben egyszerre úrnővé lett, nemcsak több szabadsággal, hatalommal, hanem egyszersmind jobb anyagi körülményekkel is övedzi körül, mint a minőt a szülői házánál elhagyott, akkor alig tudja apró vágyaival utolérni a siker és beteljesedés örömeit s boldogságából nem hiányzik semmi. De mégis — hiányzik egy: az, mely e hetekben hónapokban a vágyak netovábbjának látszik lenni, mely mint rendeltetése főcélja tűnik fel előtte, egy vé­­getlen reményt s az öröm és kétely közt hánykódó ér­zelmet rejtő vágy: az anyává tétel előérzete. Ez is beteljesedett; Sarolta egy szép kis leány­kával ajándékozta meg férjét.­­ És ők azok a mosolygó kis szemek, melyekben mintegy új kis világban önmagának mintegy kicsinyí­tett képét pillantja meg; azok a parányi kis kezecs­kék, melyek repesve nyúlnak az anya felé; azok a mo­solygó ajkak, melyek a szeretettel rajta csüggő felé a gyermeki öröm édes gagyogását hallatják: ismét egy új világot tárnak fel, mely vágyaival és reményeivel, hosszú sorozatot látszik megnyitni, édes gondokkal teljest, a gondolat és szerelem minden nyilatkozatát magában foglalót. Anyának lenni­ tudni, hogy azon kívül, kit élete pályatársáúl választott s kinek az öszhangzó kebel által igényelt minden vágyát betöltötte, egy uj lény vár rá, ki mindenét, mivel bir, tőle vette s a mivel va­laha bírni fog, tőle várja, csak legyen hozzá érteni­­ tudó értelem és érzeni tudó szív, oly örömmé válik ez, mely az embert legközelebb hozza istenhez. Kit az ég gyermekkel meg nem áldott, meg lehet hogy az élet sok gondjától szabadította meg, — de az emberi élet legszebb örömeinek is nagyobb és jobb felétől megfosztá. Az ifjú pár boldogsága tetőpontján állott; de a boldogság nagysága épen abban fekszik, hogy nem szokta megérezni, hogy oly magaslaton áll, honnan alig van többé emelkedés s a hanyatlás sokkal gyak­rabban szokott bekövetkezni. (Folyt. köv.) Gu­illot Arséne. (Francia beszély.) Irta Prosper Mérimée. 1. A szent Rókus-egyh­ázban, az utósó mise is vé­get ért már s az egyházfi épen be akarta zárni a nép­­telenné vált imahelyét. Előbb azonban még ama szen­télyek egyikének rácsozatát ment behajtani, hol az arisztokrata ájtatoskodók az alsóbb osztálybeli hí­vektől elkülönzötten imádták az istent. A­mint ide ért, azt vette észre, hogy egy nő még mindig imádko­zásba merülve vesztegel ott, fejét a szék előtti támlá­ra hajtva. »Ez de Piennes asszony,« mondá az egy­házfi magában, megállva a bejárat előtt. De Piennes asszony az egyházfinak jó ismerőse volt. Abban az időben egy szép, fiatal, gazdag delnő, ki a mellett ke­gyes adományozó volt, ki oltárterítőket készíttetett s a lelkész közvetítése mellett nagyszerű alamizsnákat osztogatott, némi érdemet szerzett arra, hogy kegyes nő hírében álljon, habár nem volt is férjének kormány­zósági állomása s ő maga semmiféle egybeköttetésben nem állott is a dauphine-nel. Ő az egyházak szorgal­mas látogatásában lelte föl üdvét. Ily nő volt de Pien­nes asszony. Az egyházfi már nagyon szeretett volna ebédel­ni, mert hát az e fajta emberek egy óra tájban szok­tak étkezni, de nem bátorkodott zavarni ájtatosságá­­ban oly nőt, ki a szent írókus­ egyháznak kiváló párt­fogója. Visszavonult tehát hangos csizmakopogással a templom kövezetén, abban a reményben, hogy mig ő térül­ fordúl s az egyházban egyetmást elrendezget, az elkülönzött kápolnát visszatértekor üresnek fogja találni. Ép az átelleni karzaton járt már, midőn egy fiatal hölgy lépett a templomba s egyik oldal-oltár­­helyiségbe lépett, kíváncsian tekintgetve körül. Az

Next