Fővárosi Lapok, 1874. december (11. évfolyam, 275-298. szám)
1874-12-01 / 275. szám
Kedd, december 1. 1874. 275. Szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: j-w - Hirdetések hYn/A kílvT T APniT -..t.sSrt...k Előfizetési dij: B ^LJ lf tM ■ Bl | B B iMm B % ^ (Budapest, barátok tere, Félévre ....... 8 frt. |Hh IHUIBIhHh 39999190H9 9^91^BHH Athenaeum-épület) Negyedévre.........................4 * ^ "“"nSH“SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. a klmhidatal&a Letört szárnyak. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtal. (Folytatás.) De bizony a Galambosné főztét nem lehetett mosléknak mondani: kitűnő magyaros ebédek voltak azocskaDormándy Miklós ur igazságos akart volna lenni, el kellett volna ismernie, hogy Galambosné aszszony jobbízű ebédeket készít, mint az ő egykori francia szakácsa. Hanem a szerencsétlen megtört embernek nem ízlett többé semmi. Csak olyan gépies, érzéketlen életet élt, mint valami növény. Csak olyan mechanikai működés volt nála már a táplálkozás. Megitta az eléje tett savanyú kerti bort, mint ahogy a növény gyökerei föliszszák az esőt. Neki már mindegy volt. Galambosné hiába erőtette meg minden szakácsnői tudományát s az öreg hajdú hiába gyalogolt három órányira a szomszéd faluba, hogy az ottani korcsmából hozzon jobb bort a tekintetes urnak. Annál jobban méltányolta azonban Galambosné fáradozását a kis Laci. Kitűnő evő volt a gyerek, Galambosné egész öröme telhetett benne. Tömte is a jó asszony reggeltől estig s büszkén mutogatta a pofók, kövér fiút vasárnaponkint, mikor a templomba mentek. Dormándy Miklós soha sem ment. A falubeliek azt tartották róla, olyan kevély, hogy még az isten házába sem akarja magát megalázni. A tisztelendő úr maga nem csekély megbotránkozással szemlélte ezt évről-évre, s Galambosné előtt, aki jámbor, istenfélő asszony volt, ki is fejezte abbeli nézetét, hogy az Úr méltán sújtja büntető ostorával azokat, kik tőle elfordultak. Galambosné olyankor mindig kisírt szemmel jött haza, de otthon világért sem mert volna szólni arról, amit a tisztelendő úrtól hallott. Csak egyszer mondta el a férjének, de a katonás öregember rá mordult, hogy elhallgasson mindjárt a papjával együtt, hogyan mer valaki arra a gondolatra vetemedni, hogy megregulázza a tekintetes vicispán urat. A vén hajdú még most is tartotta a régi tiszteletet s szigorúan fölügyelt, hogy mindenki megtartsa azt a hajdani vicispán iránt. Be nem eresztett senkit bejelentés nélkül s megvárakoztatta az embereket künn az udvaron. A rokonok, kik eleinte néha fölkeresték Dormándy Miklós urat, el is maradoztak később mind. Bántotta őket ez a ceremónia. Minek jött ide nagyuraskodni közéjük Dormándy Miklós ? Ki hívta ? Mit keres itt? Koldus lett, azért jött ide s mégis fönn akarja hordani a fejét és lenézni becsületes atyafiait. Évek múltak aztán évek után s a Dormándy Miklós házát nem látogatta meg senki. A bukott nagy ember teljesen elszigetelve élt, magányosan, komoran. A vén hajdú is kidőlt mellőle. Galambosné egyedül maradt. Rajta volt most minden teher s minden felelősség. Férje még halálos ágyán is meghagyta neki, hogy gondját viselje a tekintetes alispán urnak. A jó asszony gondját is viselte. Ő kezelte most az egész külső-belső gazdaságot. Kijárt a szántókhoz, veszekedett a béresekkel, s a mellett ráért főzni, mosni, még a kis urfinak a fehérneműjét is ő varrta. Hanem az idő mindig roszabbra fordult. Galambosné asszonyom akármennyit fáradozott, nem fordíthatta el a jégesőt, sem a szárazságot. Rész esztendők jöttek, a mikor úgyszólván semmi sem termett s élni mégis csak kellett. Aztán az öreg tekintetes ur is elkezdett betegeskedni. Doktor, patika, mind pénzbe került, nem volt honnan vegyék. Adóssághoz kellett folyamodni. Az adósság aztán folyton nőtt. Eladták a termést még a lábán előre. Galambosné hiába sopánkodot, hiába törte magát, sehogy sem bírt annyi pénzt összegyűjteni, hogy az urfit iskolába küldhették volna a városba. Még csak azt sem érhette el, ami kezdet óta egyik fővágya volt, hogy a két szobát deszkával kipadimentumoztathatta volna. Nem jutott pénz semmire s mind inkább szőkébbre kellett szoritni a kiadásokat. Az urfi tudott annyit a mennyit írni, olvasni, számolni; a kántortól tanúit egy kis katekizmust meg egy kis diák deklinációt. Dormándy Miklós úr azt mondta, hogy majd fogadnak hozzá egy nevelőt. Hanem évről-évre kellett halasztani a dolgot s igy töltötte be Dormándy Laci tizenhatodik évét is. Akkor aztán úgy sem kellett már nevelőről gondoskodni. Felnőtt, mint ahogy felnő a dudva és a mezei virág. A jó természet nem bánt vele mostohán. Csinos, nyalka legény lett; szemre-főre nem lehetett ellene kifogás. A mellett lágyszívű, jó ember. Galambosné nem kevéssé büszkélkedett benne. — Az áldott kedves urfi!« — szokta mondogatni ismerőseinek. S úgy kidicsérte, hogy hetedhét országon nem lehetett volna párját találni. III. Huszonnégy éves volt Dormándy Laci épen, midőn atyja meghalt. Az öreg úr, mintha csak épen azt az időt akarta volna bevárni, míg fia nagykorúvá lesz, most elköltözött. A temetésen keservesen sírt a fiatal ember. S az asszonyok, a kik jelen voltak, mind vele együtt sírtak. A csinos fiatal ember szomorúsága meghatotta őket. De legkeservesebben sírt Galambosné asszony és leánya, Évi. Ők már félig-meddig olyanok voltak, mint a család tagjai. Gyászruhába is öltözött a temetésen mindkettő s ott mentek mindjárt a koporsó után, a miben a rokonok nem kevéssé megbotránkoztak. A cseléd maradjon hátul s ne tolakodjék előre. Nemsokára még nagyobb okot találtak a megbotránkozásra. Alig telt el félév az öreg ur temetése után, midőn a pap a szószékről kihirdette, hogy tekintetes nemes Dormándy László úr veszi magának házastársul özvegy Galambosné hajadon leányát Évát. Volt lárma és szörnyűködés. No hiszen szép ! menyasszony ! Az apja hajdú volt, az anyja szolgáló. Még emlékeznek rá, mikor az öreg tisztelendő urnás mosogató szolgáló volt. Urambátyámok és nénémasszonyok sopánkodva állították meg az utcán Dormándy Lacit. Hát csakugyan igaz? Dormándy Laci flegmatikusan vállat vont. Igaz hát! Hallhatták, a pap is kihirdette. A nénémasszonyok hallották ugyan, de nem akarnak hinni a saját füleiknek. Egy Dormándy! Egy alispánnak a fia! Lehetetlen! — Biz az pedig meglesz, — szólt a fiatal ember teljes lelki nyugalommal. S még pörge kis bajuszát is megpederte s kalapját is félrevágta hozzá. Csöppet sem háborította, hogy mit mondanak a Dormándy ősök. Hagyjanak neki békét az ősökkel. Az ősök alszanak koporsóikban s ha épen fölébrednének, hát ők is táncolnának egyet a lakodalmán. A nénémasszonyok fölriadtak, hogy de bizony nem, de még ők maguk sem fognak táncolni. Dormándy Laci arra is csak vállat vont. Aki eljön, hát eljön, aki nem, hát nem. Enni azért lesz mit s cigány sem fog hiányzani. A kisasszonyok orraikat fintorgatták, urambátyámék fejeiket csóválgatták. A Dormándyak mindig hóbortosak voltak kissé. Az öreg a nagy kevélységtől nem tudta, hogy hová legyen, a fia meg uccu neki, beházasodik a parasztok közé. Hiába példálóztak urambátyámék, hogy hiszen más ember fián is megesett már az, hogy beleboloná s dúlt valami szép parasztasszonyba, hanem hát abból még semmi sem következik. Az ember vesz neki egy pár rős piros pántlikát, vagy ha épen nagyon gavallér akar lenni, ad egy hízott sertést vagy egy borjas tehenet s azzal be van fejezve az egész história. A leány kap hozzá való férjet s még örül az a bolond paraszt, hogy menyasszonya az uraknak is tetszett. Urambátyámék tudnak több ily esetet. Na ők maguk sem voltak szentek fiatal korukban. Fiatalság, bolondság. De azt büszkén mondhatják, hogy azért föl tudták tartani a família becsületét. Dormándy Laci arra is csak vállvonítva felelte, hogy kinek ilyen, kinek olyan a becsülete. Ő már majd csak a maga utján megy, urambátyámék is menjenek a magok utján. Az öreg komposszesszorok bámulva tekintettek a fiatalemberre. Ez a lomha, csöndes, flegmatikus ember oly erős akaratot mutatott, amilyent nem föltételeztek róla. Ez a félrehúzódó, félénk ifjú, ha arra kerül, bátor is tud lenni. A sündisznóhoz látszott hasonlónak, ahhoz a jámbor, türelmes állathoz, mely sokat elszenved, de ha aztán nekimakacsodik s összegömbölyödik, nincs az az erő, ami kiegyenesítse; inkább kiszakittatja a lábát, mégsem nyújtózkodik ki. Ő nőül veszi Évit, a mellett marad. Beszélhetnek neki akármit. Az urambátyámék jótanácsa s a nénémasszonyék szánakozása mind hiába volt. A nénémasszonyék el sem bírták képzelni, mivel babonázhatta meg ez a leány a fiatal embert. Persze hogy együtt nőttek föl s Dormándy Laci alig látott kívüle más női személyt, legfölebb a templomban. Ez a következése annak, ha az ember úgy félrehúzódik s megveti az atyafiságot, mint a vén Dormándy. Ezt elgondolhatta volna az öreg úr még éltében, most nem kellene a sírjában megfordulnia. Milyen szégyen a Dormándy famíliára és az egész rokonságra ! (Folyt. köv.) Az ibolyák. (Francia beszély.) Irta Claire Chancel. (Folytatás.) II. Gyönyörű verőfényes nap következett arra, mely Brénarel Rogerre oly nyomasztó hatást gyakorolt s legott kiindult kedélye, engedve a derűit idő befolyásának. Szemrehányást tett magának tegnapi szigorú nézeteire, úgy vélekedvén, hogy Julia kisasszony kétségkívül csak mulattatni akarta őt kissé elbeszélésével, ellenben hitte, hogy ő nevetségig érzékenynek és idegesnek tűntette magát föl s kétségkívül őrjöngés martaléka volt akkor, midőn fényes jövőjének várát néhány tréfás, enyelgő szó miatt majdnem öszszeomlani engedte. Most egyszerre fölmerültek lelkében a legbájolóbb látományok, a delejes, káprázati képek. Földiszitve látta mellét Európa valamennyi érdemjelével, s nejét tündökölni a követségek delnői közt, az udvarnál és mindenütt. . . Ugyan mit nem látott ő most ?!. . . Röviden szólva, lelkéről minden köd elszállott; a siránkozó varrónő alakja szétfoszlott emlékezetében és a vidáman, rózsás kedélylyel sietett a d’Ypone-palota felé. A reggeli nap igézően ragyogott még. Gyermekek és öregek, szegények és gazdagok csak úgy tolongtak az utcákon, hogy annak utósó sugárain sütkérezhessenek; a verebek egész csoportjai vidáman röpkedtek a tetőkön és fákon, zajos csiripeléssel töltve be a leget. Itt-ott némely ablak párkányára egyegy elkényszeredett cserép virág volt kitéve , hogy ezek is részesülhessenek a nap jótékony sugaraiban. Mindez nagyon kedves látvány volt, azonban Roger