Fővárosi Lapok 1875. február (26-48. szám)

1875-02-02 / 26. szám

Kedd, 1875. február 2. 26. szám. Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre...........................8 fr* Negyedévre.......................4 . Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Teljes számú példányokkal még szolgálhat a kiadó­hivatal. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Szabadjára hagyni? (Elbeszélés.) Zichy Antaltól. (Vége.) Nem szóltunk még a kis fiúról, apja hasonmása: Alfrédről. Ennek kora ifjúságában ily környezetben a legroszabb dolga volt. Üngei, kapcái rongyosak, bokája kivásott, topánja sarkai kiferdülve, felöltői gombtalanok, fövegei zsírosak valának; senki sem ért rá, hogy figyelmét még az effélékre is kiter­­jeszsze. Felnőtt azonban mint a dudva s hol egyik hol másik idősb nővére felé látszék inkább hajolni, biven megbámulva mind a kettőnek kitűnő tulajdonait. Ze­néltek is néha együtt, de ez csak ritkán, s mint a szomszédok álliták, csakis az egerek és patkányok el­vesztésére történt. Bella a hegedűt választá, melynek nyirettyűjét eleganciával suhogtatá, mint akár egy lovagostort . Bona, ki szép kezeire volt méltán hiú, a flótának szen­telte üres óráit, mely hangszer szükség esetében a fes­tésnél támbornak is használt. Alfrédnek maradt a zongora, melynek kedvéért hosszú hajat is növesztett magának, hogy a »zongorakirályhoz« annál inkább hasonlítson. Gyakorlataikat külön-külön s többnyire egyidőben tartották, úgyhogy a­ki ilyenkor a ház körül járt, azonnal világos fogalmat nyerhetett az itt uralkodó harmóniáról s a szabad nevelési rendszer előnyeiről. A­mi az iskoláztatásukat illeti, már­mint a­ki »tanbeszélyt« akarok írni, hallgatással azt sem mel­lőzhetem, habár nem sokat lehet is róla mondanom. Iskolai pályájukat a leányok nem egész két év alatt befejezték, a fiú kissé tovább gyötrődött vele. A szü­lők lehető későre halasztották annak megkezdését, mert úgy voltak meggyőződve, hogy minden iskola vagy nevelőintézet, örvendjen bár a legjobb hírnek, többet ront mint épít, s így addig, míg az emberiség valami jobbat lesz képes kigondolni, csakis szükséges rosznak tekintendő. A fiút végre nyilvános iskolába adták amaz­oknál fogva, mert ott kevesebbet mester­­kélnek, illetőleg rontanak az egyeseken s ezek jelleme magára hagyatva, szabadabban fejlődhetik. A leányok számára pedig egy nagyobb vidéki városban kerestek s találtak egy oly neveldét, mely programmja szerint nem a szenvedés iskolája nem a zsarnok önkény vak uralma, hanem az önálló gondolkodás, a békéibúl fel­szabadult természet, s az önérzetes fejlődés küzdho­­moka volt, s melynek igazgatósága nemcsak a divatos lelki és testi ferdeségek gyökeres orvoslására, hanem az ezekből eredő betegségek, sőt a phyzikai halál el­távolítására is vállalkozott, úgyhogy ama kitűnő in­tézet nemcsak nevelő, de egyúttal életmentő intézet­nek is joggal volt nevezhető. Mint minden reformnak ellenségei vannak, úgy ezt az intézetet sem pártolták az illető hatóságok, sőt a papok és az orvosok nyíl­tan ellene támadtak, a­mi azonban csak egy okkal több volt Katangi báró szemében, hogy gyermekeit oda adja. A leányok kezdetben szörnyű jól érezték magu­kat , értelmi felsőbbségök s eredeti voltak azonnal vezérszerepet biztosita nektek társaik között. Különö­sen tetszett mindkettőnek az, hogy itt úgynevezett köteles tantárgyak nem léteztek s mindegyikök azzal foglalkozhatott, a mi neki tetszett. Bámulatos gyorsa­sággal ragadtak reájuk különösen az idegen nyelvek s a szemlélési módszerrel kezelt természettudomá­nyok. Minden tanfelügyelő szive repesett volna örö­mében a szép feleletek felett, miket próbatételek al­kalmával e tárgyakból adtak. Bella azonkívül az ön­álló fogalmazványokban, Bona pedig a rajzban rá­­adta magához az elsőbbség babérját. De épen ez a két talentum lett mindkettőnek a veszedelme. Minden még oly épületes és komoly dolognak s igy nevelőintézetnek is akad egy gyenge vagy nevet­séges oldala. A két nővér ennek felismerésében külö­nös elmeéllel birt, s oly szerencsésen tudták azt, az egyik csípős élcekben, a másik találó karikatúrákban visszaadni, hogy az általuk szerkesztett »Borsszem­­jankó« neveldei kiadása minden héten néha több pél­dányban is megjelent, s eleinte közderültséget, majd némi megbotránykozást szült, de végre túlzásai és az intézet belső dolgainak profanálása által, ennek ve­zetőivel nyílt szakadásra vitt. A hosszas és gyakori szünidők, u. m. karácsony­­újévkor 3 hét, farsang utóján egy hét, husvétkor há­rom és pünköstkor két hét, a­mi összesen két hónap­nál többre ment, megkönnyítették ugyan az együttlé­­tet, mert a válás fájdalma s a viszonlátás öröme min­dig megifjitják a lankadó barátságot, feledtetik a köl­csönös apró nehezteléseket, s neveldékben különösen a lélek ruganyosságát is a megszakított tanulmányok újra-felvételénél, igen elősegítik. De itt, mi tagadás benne, a végleges elválás mindkét fél részéről titkon rég elhatározott dolog vola s csak az alkalom vagy a jó ürügy hiányzók annak valósítására. Ezt Bella nem késett megadni. Ő­­. i. szokásba vette, engedély nél­kül is el-eltávozni az intézetből; nem hogy valamely rész helyre menjen, ments’ isten, hanem hogy régi lo­­vaglási szenvedélyének áldozzon, a kelleténél gyakrab­ban szökött el, hol maga, hol nővére, hol egy cseléd kíséretében, a lovardába, mely felsőbb engedelemmel nem rég települt meg a külvárosban, s az egész város népességét mozgásba hozta, de különösen minden isko­lánál vonzóbban hatott Bellára. Kérdőre vonatván, az intézet programmjának amaz arany szavaival igazolá magát, melyeket veres krétával jelölt meg, s idézett fejekre a dorgálóknak, hogy ez t. i. »nem a szenvedés iskolája, nem a zsarnok önkény vak uralma« s igy neki azt, ha szive hajlamát szabadon követi, rész né­ven venni nem lehet. A vége az jön, hogy az intézet igazgatósága inkább magára vette a következetlenség látszatát, semmint továbbra is elvállalja a felelősséget a két geniális nővér önkifejtési processzusára nézve s igy a második tanév derekán, közmegelégedésre be­fejeztetek az oly fontos nevelésnek különben is alá­­rendeltebb iskoláztatási része, a többi, legnagyobb pedagógnak, életnek hagyatván fen. A­mi a kis Alfrédet illeti, az elemi tanulmányok­nak otthon gyors és sikeres befezése után, mind a fiú mind az atyja nem kis zavarba jöttek, midőn ama ne­héz kérdésre kell határozott feleletet adniok: várjon a reál­iskolát vagy a gymnáziumot választják-e, mint a leendő művelt emberré képeztetés legcélszerűbb eszközét ? Hivatást sem az egyik sem a másik élet­pályára a tízéves fiú még nem érzett magában. Pár év el is múlt a választás feletti tűnődésben, utóbb fel­váltva mind a kettőben próbált szerencsét: talált egy­aránt legyőzhetetlen akadályokat. Mint a paradicsom ajtaját őrző lángpallosú cherubok, két ijesztő rém állta szegénynek az útját, az egyiknek »Számtan,« a má­siknak »Nyelvtan« volt a neve, ez itt, amaz ott képez­vén a köteles, de általa fel nem fogott tantárgyak leg­­főbbikét. A különben nyílt eszű és eleven fiúnak e két sar­kalatos tudománytól való borzadálya részben ama módszernek tulajdonítandó, melylyel azok az iskolá­ban kezeltettek. A nyelvtan t.­­. minden élő példa s az összehasonlító nyelvészet teljes mellőzésével elmé­leti definíciók és száraz szabályok szószerinti bema­­goltatásá­ból állott, a számtan tanárai ellenben saját elméjök gyors röptét követve mind merészebben vág­tattak a nehezebb problémák »rövidített« megoldá­saiban, nem véve észre, hogy a növendékek nagyobb része, kellő alap hiányában, nem tart lépést velők s téveszti magát a kiindulási pontot. Alfrédünkre nézve a hosszas és szellemdús előadások merőben elveszett idő valának, figyelmét nem kötötték le s elméjére butító hatást gyakoroltak. Ott ült, ha ugyan ott volt, görbe háttal, lelógó fejjel, fénytelen szemekkel, tátott szájjal unatkozva, néha gyötrődve is magában, vagy kötekedve a körülötte ülőkkel, de mindenesetre más­sal foglalkozva mint a miről a tanár beszélt. Igazi kínszenvedés! A vége, előreláthatólag, az jön, hogy egy tanfo­lyamot ismételve, »repetito examine« is megbukott s haza ment, hogy majd otthon folytassa, kényelmesen, tanulmányait. A szülők, kiknek különben is a sza­­badrahagyás volt vezérelvök, most annál kevesebbet szólhattak ez ellen, mert vagyoni viszonyaik mindin­kább bonyolulván, egy ezer forint, a­mennyibe a fiú­nak egyévi iskoláztatása mindig belekerül, nem volt már egészen közönyös vagy könynyen kiteremthető összeg előttök. A bárónak t. i., öreg napjaira, az a különös rög­eszméje támadt, hogy neki, mint magát kifejező, »cul­­tur-missiója« van, melyet be kell töltenie; még pedig oly módon, hogy Korródi álnév alatt, mely családi nevének is meglehetősen megfelelt, a vidéki szinigaz­­gatók sorába álljon s terjeszsze az országban a »civi­lizációt.« E mellett az akkor kezdeményezett »szí­­nészkebélzet« megbuktatását is egyik feladatául tűzte ki. E kettős törekvés igen sok pénzébe került. A házi tűzhelytől most már teljesen elpártolt s Thalia oltá­rán áldozá fel családi boldogságán felül vagyonának is egy jó részét. Aggódó nejét azzal a biztos kilátás­sal nyugtatta meg, hogy vállalata előbb-utóbb anya­gilag is fényesen ki fogja magát fizetni. Bízott abban is, hogy később a nemzeti színház intendánsává fog kineveztetni, főleg, ha ifjúkori jóbarátja gróf G. lesz belügyminiszter, a­mit pedig ennek választókerüle­tében legalább mindenki közel kilátásban levőnek hitt. Ily körülmények közt nem csoda, hogy az ifjú Alfrédban is hasonló vágyak támadtak. Olvasmányai közt, az otthon levő nagy könyves almáriumból, Kotze­bue szomorújátékai kiváló helyet foglaltak el, s őt is hasonlók írására buzdították fel. Drámáit, a­mint ké­szültek, jelenetenkint elszavalgatá nénjeinek és any­jának, s egyes jeleneteket magok közt betanulva, el is játszottak, néha egy kis hallgatóság előtt. Volt szó egy operette-ről is, melyhez a szöveget megírta s a ze­nét hárman együtt csinálták volna, ez azonban köz­bejött akadályok miatt nem készülhetett el. Ez akadályok részben igen komoly természetűek voltak. Bonának­ egy rejtélyes udvarlója akadt, kivel­­ hogy miért ment el az ablakon át a háztól, holott az­­ ajtón is kényelmesen mehettek volna , azt csak a mű­vészi szeszélyek különös volta fejtheti meg némileg. Elég az hozzá, hogy a rejtélyes ember szegény Bonát nem sokára elhagyá, ez pedig ezt az árulást jobban szivére vette semmint kellett volna: sorvadásba esett és sietett meghalni. Semmikép sem volt rábírható, hogy a szülői házhoz érve visszamenjen, halva haza­vitték. Katangfa lakói, a­kik sírva kisérték el a családi sírbolthoz, váltig erősítik, s mi el is hiszszük, hogy olyan szép halottat nem láttak soha! Zsófia báróné egéssége is amaz időtől fogva szem­látomást mind roszabbra fordult. Az orvosok, a­kik­kel beszéltem, nem tudják tisztába hozni, vájjon ke­délyállapota idézi-e elő betegségét, vagy testi beteg­sége a lelki bajt ? de annyi bizonyos hogy mind a kettő igen siralmas állapotban van s a legszomorúbbat sejteti. A fiúról keveset hallani. Történt, hogy egy ván­dor színész csapat a szomszéd városkában ütötte fel tanyáját. Alfrédünk épen akkor olvasá nagy hévvel Göthe »Wilhelm Meister«-ét, s ez annyira hatott élénk képzelődésére, hogy ama színi előadások mindennapi látogatójából azok egyik buzgó közreműködőjévé lett s »gázsi nélkül« a társulathoz szegődött. Azóta ve­lük kóborol, gondolom most már »proporcióra.« — Pár év múlva véletlenül két levél jutott kezembe, me-

Next