Fővárosi Lapok 1875. február (26-48. szám)
1875-02-02 / 26. szám
Kedd, 1875. február 2. 26. szám. Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre...........................8 fr* Negyedévre.......................4 . Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Teljes számú példányokkal még szolgálhat a kiadóhivatal. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Szabadjára hagyni? (Elbeszélés.) Zichy Antaltól. (Vége.) Nem szóltunk még a kis fiúról, apja hasonmása: Alfrédről. Ennek kora ifjúságában ily környezetben a legroszabb dolga volt. Üngei, kapcái rongyosak, bokája kivásott, topánja sarkai kiferdülve, felöltői gombtalanok, fövegei zsírosak valának; senki sem ért rá, hogy figyelmét még az effélékre is kiterjeszsze. Felnőtt azonban mint a dudva s hol egyik hol másik idősb nővére felé látszék inkább hajolni, biven megbámulva mind a kettőnek kitűnő tulajdonait. Zenéltek is néha együtt, de ez csak ritkán, s mint a szomszédok álliták, csakis az egerek és patkányok elvesztésére történt. Bella a hegedűt választá, melynek nyirettyűjét eleganciával suhogtatá, mint akár egy lovagostort . Bona, ki szép kezeire volt méltán hiú, a flótának szentelte üres óráit, mely hangszer szükség esetében a festésnél támbornak is használt. Alfrédnek maradt a zongora, melynek kedvéért hosszú hajat is növesztett magának, hogy a »zongorakirályhoz« annál inkább hasonlítson. Gyakorlataikat külön-külön s többnyire egyidőben tartották, úgyhogy aki ilyenkor a ház körül járt, azonnal világos fogalmat nyerhetett az itt uralkodó harmóniáról s a szabad nevelési rendszer előnyeiről. Ami az iskoláztatásukat illeti, mármint aki »tanbeszélyt« akarok írni, hallgatással azt sem mellőzhetem, habár nem sokat lehet is róla mondanom. Iskolai pályájukat a leányok nem egész két év alatt befejezték, a fiú kissé tovább gyötrődött vele. A szülők lehető későre halasztották annak megkezdését, mert úgy voltak meggyőződve, hogy minden iskola vagy nevelőintézet, örvendjen bár a legjobb hírnek, többet ront mint épít, s így addig, míg az emberiség valami jobbat lesz képes kigondolni, csakis szükséges rosznak tekintendő. A fiút végre nyilvános iskolába adták amazoknál fogva, mert ott kevesebbet mesterkélnek, illetőleg rontanak az egyeseken s ezek jelleme magára hagyatva, szabadabban fejlődhetik. A leányok számára pedig egy nagyobb vidéki városban kerestek s találtak egy oly neveldét, mely programmja szerint nem a szenvedés iskolája nem a zsarnok önkény vak uralma, hanem az önálló gondolkodás, a békéibúl felszabadult természet, s az önérzetes fejlődés küzdhomoka volt, s melynek igazgatósága nemcsak a divatos lelki és testi ferdeségek gyökeres orvoslására, hanem az ezekből eredő betegségek, sőt a phyzikai halál eltávolítására is vállalkozott, úgyhogy ama kitűnő intézet nemcsak nevelő, de egyúttal életmentő intézetnek is joggal volt nevezhető. Mint minden reformnak ellenségei vannak, úgy ezt az intézetet sem pártolták az illető hatóságok, sőt a papok és az orvosok nyíltan ellene támadtak, ami azonban csak egy okkal több volt Katangi báró szemében, hogy gyermekeit oda adja. A leányok kezdetben szörnyű jól érezték magukat , értelmi felsőbbségök s eredeti voltak azonnal vezérszerepet biztosita nektek társaik között. Különösen tetszett mindkettőnek az, hogy itt úgynevezett köteles tantárgyak nem léteztek s mindegyikök azzal foglalkozhatott, a mi neki tetszett. Bámulatos gyorsasággal ragadtak reájuk különösen az idegen nyelvek s a szemlélési módszerrel kezelt természettudományok. Minden tanfelügyelő szive repesett volna örömében a szép feleletek felett, miket próbatételek alkalmával e tárgyakból adtak. Bella azonkívül az önálló fogalmazványokban, Bona pedig a rajzban ráadta magához az elsőbbség babérját. De épen ez a két talentum lett mindkettőnek a veszedelme. Minden még oly épületes és komoly dolognak s igy nevelőintézetnek is akad egy gyenge vagy nevetséges oldala. A két nővér ennek felismerésében különös elmeéllel birt, s oly szerencsésen tudták azt, az egyik csípős élcekben, a másik találó karikatúrákban visszaadni, hogy az általuk szerkesztett »Borsszemjankó« neveldei kiadása minden héten néha több példányban is megjelent, s eleinte közderültséget, majd némi megbotránykozást szült, de végre túlzásai és az intézet belső dolgainak profanálása által, ennek vezetőivel nyílt szakadásra vitt. A hosszas és gyakori szünidők, u. m. karácsonyújévkor 3 hét, farsang utóján egy hét, husvétkor három és pünköstkor két hét, ami összesen két hónapnál többre ment, megkönnyítették ugyan az együttlétet, mert a válás fájdalma s a viszonlátás öröme mindig megifjitják a lankadó barátságot, feledtetik a kölcsönös apró nehezteléseket, s neveldékben különösen a lélek ruganyosságát is a megszakított tanulmányok újra-felvételénél, igen elősegítik. De itt, mi tagadás benne, a végleges elválás mindkét fél részéről titkon rég elhatározott dolog vola s csak az alkalom vagy a jó ürügy hiányzók annak valósítására. Ezt Bella nem késett megadni. Ő. i. szokásba vette, engedély nélkül is el-eltávozni az intézetből; nem hogy valamely rész helyre menjen, ments’ isten, hanem hogy régi lovaglási szenvedélyének áldozzon, a kelleténél gyakrabban szökött el, hol maga, hol nővére, hol egy cseléd kíséretében, a lovardába, mely felsőbb engedelemmel nem rég települt meg a külvárosban, s az egész város népességét mozgásba hozta, de különösen minden iskolánál vonzóbban hatott Bellára. Kérdőre vonatván, az intézet programmjának amaz arany szavaival igazolá magát, melyeket veres krétával jelölt meg, s idézett fejekre a dorgálóknak, hogy ez t. i. »nem a szenvedés iskolája, nem a zsarnok önkény vak uralma« s igy neki azt, ha szive hajlamát szabadon követi, rész néven venni nem lehet. A vége az jön, hogy az intézet igazgatósága inkább magára vette a következetlenség látszatát, semmint továbbra is elvállalja a felelősséget a két geniális nővér önkifejtési processzusára nézve s igy a második tanév derekán, közmegelégedésre befejeztetek az oly fontos nevelésnek különben is alárendeltebb iskoláztatási része, a többi, legnagyobb pedagógnak, életnek hagyatván fen. Ami a kis Alfrédet illeti, az elemi tanulmányoknak otthon gyors és sikeres befezése után, mind a fiú mind az atyja nem kis zavarba jöttek, midőn ama nehéz kérdésre kell határozott feleletet adniok: várjon a reáliskolát vagy a gymnáziumot választják-e, mint a leendő művelt emberré képeztetés legcélszerűbb eszközét ? Hivatást sem az egyik sem a másik életpályára a tízéves fiú még nem érzett magában. Pár év el is múlt a választás feletti tűnődésben, utóbb felváltva mind a kettőben próbált szerencsét: talált egyaránt legyőzhetetlen akadályokat. Mint a paradicsom ajtaját őrző lángpallosú cherubok, két ijesztő rém állta szegénynek az útját, az egyiknek »Számtan,« a másiknak »Nyelvtan« volt a neve, ez itt, amaz ott képezvén a köteles, de általa fel nem fogott tantárgyak legfőbbikét. A különben nyílt eszű és eleven fiúnak e két sarkalatos tudománytól való borzadálya részben ama módszernek tulajdonítandó, melylyel azok az iskolában kezeltettek. A nyelvtan t.. minden élő példa s az összehasonlító nyelvészet teljes mellőzésével elméleti definíciók és száraz szabályok szószerinti bemagoltatásából állott, a számtan tanárai ellenben saját elméjök gyors röptét követve mind merészebben vágtattak a nehezebb problémák »rövidített« megoldásaiban, nem véve észre, hogy a növendékek nagyobb része, kellő alap hiányában, nem tart lépést velők s téveszti magát a kiindulási pontot. Alfrédünkre nézve a hosszas és szellemdús előadások merőben elveszett idő valának, figyelmét nem kötötték le s elméjére butító hatást gyakoroltak. Ott ült, ha ugyan ott volt, görbe háttal, lelógó fejjel, fénytelen szemekkel, tátott szájjal unatkozva, néha gyötrődve is magában, vagy kötekedve a körülötte ülőkkel, de mindenesetre mással foglalkozva mint a miről a tanár beszélt. Igazi kínszenvedés! A vége, előreláthatólag, az jön, hogy egy tanfolyamot ismételve, »repetito examine« is megbukott s haza ment, hogy majd otthon folytassa, kényelmesen, tanulmányait. A szülők, kiknek különben is a szabadrahagyás volt vezérelvök, most annál kevesebbet szólhattak ez ellen, mert vagyoni viszonyaik mindinkább bonyolulván, egy ezer forint, amennyibe a fiúnak egyévi iskoláztatása mindig belekerül, nem volt már egészen közönyös vagy könynyen kiteremthető összeg előttök. A bárónak t. i., öreg napjaira, az a különös rögeszméje támadt, hogy neki, mint magát kifejező, »cultur-missiója« van, melyet be kell töltenie; még pedig oly módon, hogy Korródi álnév alatt, mely családi nevének is meglehetősen megfelelt, a vidéki szinigazgatók sorába álljon s terjeszsze az országban a »civilizációt.« E mellett az akkor kezdeményezett »színészkebélzet« megbuktatását is egyik feladatául tűzte ki. E kettős törekvés igen sok pénzébe került. A házi tűzhelytől most már teljesen elpártolt s Thalia oltárán áldozá fel családi boldogságán felül vagyonának is egy jó részét. Aggódó nejét azzal a biztos kilátással nyugtatta meg, hogy vállalata előbb-utóbb anyagilag is fényesen ki fogja magát fizetni. Bízott abban is, hogy később a nemzeti színház intendánsává fog kineveztetni, főleg, ha ifjúkori jóbarátja gróf G. lesz belügyminiszter, amit pedig ennek választókerületében legalább mindenki közel kilátásban levőnek hitt. Ily körülmények közt nem csoda, hogy az ifjú Alfrédban is hasonló vágyak támadtak. Olvasmányai közt, az otthon levő nagy könyves almáriumból, Kotzebue szomorújátékai kiváló helyet foglaltak el, s őt is hasonlók írására buzdították fel. Drámáit, amint készültek, jelenetenkint elszavalgatá nénjeinek és anyjának, s egyes jeleneteket magok közt betanulva, el is játszottak, néha egy kis hallgatóság előtt. Volt szó egy operette-ről is, melyhez a szöveget megírta s a zenét hárman együtt csinálták volna, ez azonban közbejött akadályok miatt nem készülhetett el. Ez akadályok részben igen komoly természetűek voltak. Bonának egy rejtélyes udvarlója akadt, kivel hogy miért ment el az ablakon át a háztól, holott az ajtón is kényelmesen mehettek volna , azt csak a művészi szeszélyek különös volta fejtheti meg némileg. Elég az hozzá, hogy a rejtélyes ember szegény Bonát nem sokára elhagyá, ez pedig ezt az árulást jobban szivére vette semmint kellett volna: sorvadásba esett és sietett meghalni. Semmikép sem volt rábírható, hogy a szülői házhoz érve visszamenjen, halva hazavitték. Katangfa lakói, akik sírva kisérték el a családi sírbolthoz, váltig erősítik, s mi el is hiszszük, hogy olyan szép halottat nem láttak soha! Zsófia báróné egéssége is amaz időtől fogva szemlátomást mind roszabbra fordult. Az orvosok, akikkel beszéltem, nem tudják tisztába hozni, vájjon kedélyállapota idézi-e elő betegségét, vagy testi betegsége a lelki bajt ? de annyi bizonyos hogy mind a kettő igen siralmas állapotban van s a legszomorúbbat sejteti. A fiúról keveset hallani. Történt, hogy egy vándor színész csapat a szomszéd városkában ütötte fel tanyáját. Alfrédünk épen akkor olvasá nagy hévvel Göthe »Wilhelm Meister«-ét, s ez annyira hatott élénk képzelődésére, hogy ama színi előadások mindennapi látogatójából azok egyik buzgó közreműködőjévé lett s »gázsi nélkül« a társulathoz szegődött. Azóta velük kóborol, gondolom most már »proporcióra.« — Pár év múlva véletlenül két levél jutott kezembe, me-