Fővárosi Lapok 1875. március (49-72. szám)
1875-03-02 / 49. szám
49. szám Kedd, 1875. március 2. Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A „semmi ember“ felesége. (Elbeszélés.) Irta Tolnai Lajos. (Folytatás.) »Igen, atyám urai, — monda a prédikátor — ki ne emlékeznék életéből azokra a szép napokra, mikor az egész család ünnepi díszben ült, s még a legutósó cseléd arca is örömtűl ragyogott; mikor egy kicsiny időre bár, a gondterhelte apa elfelejtett minden bajt, aggodalmat, küzdelmet, s valami édes örömnek, belső nyugodalomnak engedte át szivét; a boldog anya oda ült gyermekei közé, s játszott a játszókkal, énekelt az éneklőkkel, s lelkében tiszta, igaz érzéssel dicsérte az istent, azt a jó atyát, kinek különösen gondja van ama pásztor nélkül levő juhokra, bárányokra, amaz ügyefogyott védtelenekre, kiket özvegyeknek, árváknak, szegényeknek nevez a világ. Szép napok ti, tiszta meleg órái a zordon télnek, oh, én emlékszem még rátok, s jól esik, hogy újra láthatlak égből jövő szép ünnep karácsony! A pásztorok énekét nem hallom ugyan, de hallom az örökké való isten vigasztaló szavait; a a bethlehemi csillagot nem látom ugyan, de látok könyeket, melyek eltagadhatlanul hirdetik ama szabadító csillagot.-------- Gerjeni úr összehúzta szemeit, de pár könycsepp mégis kigördült azokból. Nem törülte le, hogy észre ne vegyék, de a körülötte ülő szegénység észre vette, s hálás tekintettel jutalmazta elérzékenyedését. — Jól beszél, — mondanak némelyek. — A világon nincs ilyen ember több, — volt egy köpcös fejű, nagy, bozontos szemöldökű őszes ember válasza, — az egész famíliája lábára az én két kezeim dolgoznak. Halljuk, halljuk emberek. A leányom a Susi az utósó igécskéig el fogja mondani otthon. — Elám, az én Jánosom, — mormog háta mögött egy soványas ember. — Hallgassunk asztalos szomszéd, — hajolt hátra az előbb szóló — ha eldicsekedjük az időt, majd nagyon megkárosítjuk egymást. Látom a főtisztetende ur nem vár senkit. Hallja csak atyafi, minő szép szavak, csak úgy építik az embert. — Már az igaz, hogy engem. — Hát engem ? mi ? A két buzgó atyafi kemény tekintetet váltott, megmérte egyik a másikat — s ott hagyta. Gerjeni úr ezalatt élesen nézte a lelkészt, s jól eső érzéssel tapasztalta, hogy az nagy fekete szemeivel egyenesen felé fordult, s szinte neki beszél. — »Boldog szép ünnep «— hangoztatá a lelkipásztor — s mégis hány nem boldog arcot látok csak amoda is ; hány zavaros fényben égő szemet, hány homlokot, melyen a kora redők hangosan hirdetik a lezajlott zord napokat! Hogyan ? hát e szép ünnep nem volna többé rátok nézve öröm ? hát a ti szigeteken akkor vett volna erőt a csüggedés, mikor mi a szabadulás ünnepét üljük ? hát ti nem halljátok amaz égből lenyilalló szót: »Teljes hatalom adatott nekem a mennyen és a földön, hogy én azért jöttem, hogy a betegeket meglátogassam, a szegényeknek az evangéliumot hirdessem, a szomorkodó szivüeket megvigasztaljam.« Oh, oh ! ti kicsinyhitűek! mondom nektek a nagy apostollal: »az igaz embernek sok nyomorúságai vagynak, de soha sem láttam, hogy az Ur őt elhagyta volna!-------- Folyt a jeles beszéd mint az áradat, mert olyan emberséges szívből kisebb mértékben nem is folyhatott. A lelkipásztor ur lefestette, hogy miféle nép az, mely mostanában a Krisztus urunk bölcsője körül áll, hogy bizony sok részben hitvány egy nép az ■ tudatlan, és mégis kérkedő, erkölcstelen és mégis szemeit forgató. Igen. Itt egy ügyes szónoki csavarodással oda toppant a mai kor Pontius Pilátusaihoz, — mondván: ti kézmosó hideg szivek, annyit törődtek az igaz vallással, mint épen a hamissal. —« Az atyafiak Gerjeni ur körűl mutogattak arra befelé, ahol az urak ültek. Gerjeni urat már maguk közé számították, mint a kiben érzékeny igaz lélek lakik. Tetszett sok kegyesnek, hogy a farizeusok is kikapták a magukét. »Te vipera-faj! mit tekintgetsz a bölcsőbe ? gyermek az még, a ki ott szendereg. Jól megnézd, mert benne pihen az eljövendő ember, ki megtöri a kígyónak fejét, a te fejedet te gonosz!« Az atyafiak mosolyogva, de szent érzéssel mosolyogva, ismét fölkeresték Gerjeni urat, néma beszédben tolmácsolván, hogy aztán igy lesz ám ez! És oda fordultak az első padok felé, hol a professzorok közül is lehetett látni egyet kettőt, jóllehet csak a törődöttjéből. »Ember ! ne űzz bolondot eszedből. Térdre! alázd meg magadat, mutasd meg gyermeked előtt, hogy édes leborulni annak zsámolyánál, aki teremtette az eget, földet és mindeneket. Térdre! mutasd meg feleséged előtt, hogy nincs másban békesség, mint csak a hűségben. Térdre! mutasd meg az üldözöttek és elnyomottak előtt, hogy nincs másban szabadulás, mint a nagy Názárethben: a Jézus Krisztus! Sokan, nagyon sokan integettek szemekkel fejükkel hogy: oh, mi igaz szavak! Az istentisztelet végeztével nagy zsongás-bongás, s hangos őszinte megjegyzések között tódult ki a temérdek nép a tágas templomból. Gerjeni úr láthatta, hogy az emberek mennyire meg vannak hatva mindenfelé. — Ez aztán a beszéd, —jegyző meg, egészen mellette haladván el a csizmadia. — Ugye édes ur ? Meghiszem. Mondjon ilyet a k**i pap, ha száz lelke van. A csizmadia körül csoportosult polgárság rögtön úgy nyilatkozott, hogy: ez lehetetlen. — No! urak, ugye volt mit hallgatnotok? — hangoztató meleg lelkesedéssel a nép. Egy sikátoron jött kevély lépésekkel a fényes öltözetű főnök. — Szörnyű unalmas volt ma a szegény páter, — szólt leereszkedő bizalmassággal a nagyúr egy alattas hivatalnokhoz, ki igen nagy hajlongásokkal mutatta ki mély tiszteletét. — Majd lefagyott az orrom. Mire való annyit beszélni ? — S ilyen időben, méltóságos főnök úr! — Elég volna megemlíteni, hogy a Jézus megszületett. Dictum factum. — Épen csak annyit kellene, igy gondolkozunk mi is méltóságos uram. — A többi lehetne fontosabb. Tanítaná ezt a buta népet. — Azt, azt,méltóságos uram; de a papság, s főkép ez a mienk, igen veszélyes irányt vett. — Nos , és mi az ? — A népet az úri osztály ellen uszítja, épen az ellen, aki után él. — Hizeleg neki. — És kinek ? Annak a selejtes, szűrös, bőrnadrágú, szurkos kezű publikumnak. Ostor való annak, méltóságos uram, nem hízelgés. Mit akart azzal a sok Pontius Pilatus és farizeus képpel ? — Értettem, ránk akart célozni. Nevetség — veté oda a főnök, egyet köpve. — Az, én az ilyen papot mind a börtönbe vettetném. — Az a baj, hogy ez a papság nem tanul semmit, nincs mit beszéljen, azért ordít olyan tele szájjal. — Épen úgy van ha tanul is, bolondokat tanul. — Elvonja magát tőlünk, pedig a Jézus is többre ment volna, ha nem a csőcselék közt őgyeleg. — Nem jutott volna a keresztre soha, méltóságos uram. — Különben lesz gondom erre a nyakas páterre — Ha én a méltóságos főnök úrnak való volnék, sohasem engedném, hogy tudtom nélkül vegyék föl a textust. — Persze, persze barátom. Nem, ugye ?— Még a prédikációit is előre beszedetném. Sok helyütt teszik is már s igen jól. Csak igy lehet a népet helyes irányban nevelni. IV. Mig a főnök úr alattvalójával a szép karácsonyi beszéd behatása alatt arról a közkedvességű tételről beszélt, hogy: »népnevelés jöjjön el a te országod —« Gerjeni úr is rendezte lelkében a templomi benyomásokat. Abban tisztában volt magával, hogy ama kérdéses iratot végkép elveti. El! Valahogy csak megsegíti az isten a nélkül is. Nejéhez fordult, kivel együtt jöttek ki a templomból; ránézett a mindig komoly hideg asszonyra, s megfeledkezvén mint jó férj ama keserű határozatáról, hogy többé soha semminemű dolgot, ügyet egy értetlen asszonynyal, a feleségével nem közöl, kezdett megjegyzéseket kockáztatni a karácsonyi beszédet illetőleg. — Fát hol veszünk, István, mostanában nagyon sokat elégettél, — volt a dologra térő válasz. — Nagyon sokat ? mert nagyon sokat dolgoztam. — Mit ? hisz mind csak a kezeidet morzsoltad, a papiros csak ott feküdt előtted. Én nem bánom ha éjszaka nem igen írsz is, csak feküdjél le, s a drága világítót is ne égesd. A gyerekek nem fáznak meg, azokat én betakarom jól, nincs miért rakni azt a rosz kemencét. S ha épen olyan nagyon szeretsz gondolkozni, bár én ennek sem látom semmi hasznát, az ágyban is gondolkozhatol eleget. — Ott nyugszom, — mordult nejére mély sértődéssel a szive közepéig megsértett férj. — Két éjjel is elhánykolódol. — A gondok ------— Talán jobb azzal? Nem hallottad, de persze te a papra sohasem hallgatsz, mert te okosabbnak tartod magadat annál is — — Mindent hallottam, akartam is róluk beszélni. — Ha hallottad, hát hallhattad : »az igaz embernek sok nyomorúságai vagynak, de soha sem láttam, hogy isten valaha elhagyta volna őt.« — Épen ezt a pontot is hallottam. — Hanem te persze ezt sem hitted el, mint nem a többit. — Nem, — válaszolt dacosan, bár lelkében máskép vélekedvén. — Tudtam. A gyerekeidnek legalább el ne mondd. Az asszony ekkora bevallott hitetlenségen megütődött, s a legkomorabb gondolatokkal tekintett férjére. Gerjeni úr szemébe húzta kopottas barna kalapját, jégcsapos fekete bajuszát meg-megsodorgatta, tömött (tán minden szegénynek dús szakálla van) őszbevegyült szakálláról a jégdarabkákat leveregette s az utóbbi szűk esztendőkben jócskán megbővűlt dohányszin-kabátot összébb hajtotta mellén, így haladtak szótlanúl hazáig. — István, István, — tört ki végre a megkeseredett szivü asszony, — meglásd, nagyon megver még téged az isten. — Már eléggé megvert. — Ugye? látod! Pedig nem igaz. Még szegényebbek is vannak nálunknál, csakhogy azok nem érzik, mert hisznek, mint én, a jó istenben. — Nem a szegénység a fő baj. — Hanem talán, hogy sok gyermekünk van ? Oh ne féltsd azokat István, míg az én két kezemet bírom, míg legalább a szemüvegemen látok, mert a sok varrás miatt már erre szorultam. — Nem a gyermekek a baj, azok jók. — Hát ki ? talán bizony én ? (Folyt, köv.)