Fővárosi Lapok 1875. május (99-121. szám)

1875-05-01 / 99. szám

Szombat, 1875. május 1. 99. szám. Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................3 frt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület), a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat a »Fővárosi Lapok« ápril.júniusi évnegyedére ajánljuk az olvasó világ figyelmébe. A lap ára: évnegyedre négy forint, félévre nyolc, egész évre 16 forint. A posta utalványok és pénzes levelek e cim alatt küldendők: a »Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába, Budapesten.« A lassú viz. (Elbeszélés.) Irta Beniczkyné Bajza Lenke. (Folytatás.) Társnői között mindig a legjobb tanuló volt, s oly sebes fölfogást és kitartást tanúsított, hogy Baudine kiasszony titkon kénytelen volt bevallani, mikint ha növendéke a szünidő után visszatér, már alig tanulhatja azokat a tantárgyakat, melyeket intézetében a legfelsőbb osztályban adtak elő. A leányok augusztus első napjaiban egymásután hagyták el az intézetet, míg végre alig maradt egykettő s ezek között Lívia és Marie, ki atyjától rég megkapta az engedélyt, hogy társnőjével mehessen a szünidőkre. A két leányka heves nyugtalansággal várta az ért tök jövő küldöttet. Végre az is megérkezett egy napon. Koros nő volt, ki Villeroix grófnőtől levelet hozott, melyben az leánya elbocsáttatását kérte. Lívia pár óra múlva már, Mariéval együtt, kocsin ült s a közeli vasutállomás felé hajtatott. Az öreg nőtől csak annyit kérdezett, hogy hova mennek ? S midőn az St. Miguelt említette, arcán észrevehető öröm látszott. Egész után keveset beszélt, s Marie, ki halkan társalkodott az idős nővel, koronkint nyugtalan, aggódó pillantást vetett rá. VI. St. Miguel kis falu, azelőtt Olasz-, most Franciaországhoz tartozik. A tengerparton feküdvén, többnyire szegény és piszkos nép lakja, s kéménytelen, fekete, füstös házai, szűk utcái és bágyadt olajfáival igen szomorú hatást gyakorol az oda érkező idegenre, ki kénytelen a helység egyetlen piszkos kocsmájában szállni meg. Kern igy volt ez a mi két fiatal utasnőnkkel, ők a közeli vasúti állomástól a falun áthajtattak egy kis hegyen fekvő kastélyhoz, mely jóval vénebb, mint maga a falu, mely nevét is a kastélytól kapta. A st. migueli kastély századok óta a Villeroix grófok tulajdona, de mióta az öreg grófné — egy kilencvenéves öregasszony, a jelenleg még élő két Villeroix gróf anyja, tíz év előtt itt meghalt, soha sem lakta azt senki s elhanyagolt volt. Lívia, mint kisgyermek, több évet töltött e kastélyban nagyanyjánál, de ennek halálakor még oly kicsi volt, hogy a helyre nem is emlékezett többé. De igen ama boldog és szép napokra, melyek mint álomképek merültek föl olykor emlékezetében. E visszaemlékezéseknél képzelete virágos zöld pázsitokat, nyíló virágokat és árnyékos fákat festett eléje s egy jó, szelíd őszhajú öreg asszonyt, kinek mindig volt számára egy nyájas mosolya s egy tekintete, melyre visszagondolva forró könyek szöktek szemébe. Azóta sok év telt el, s ő megtudta, hogy a jó öreg asszony neki hagyta e kastélyt, nagy kiterjedésű parkjával, számos földjével és régi cselédjeivel együtt. S azóta csak az az egy óhajtása volt, viszontlátni a helyet, hol gyermek életének legboldogabb éveit töltötte. És most, midőn végre átlépte a falu határát, s végig hajtatott az utcán és kocsija befordúlt a tévés udvarra, szive hangosan dobogott, s vágyó szemekkel tekintett föl az emelet nyitott ablakaira, ha nem pillanthatná-e meg valahol a kedves tekintetű szemeket, a fényes őszhajat, s az örvendő mosolyt, mely tán soha sem merült föl képzeletében oly élénken, mint épen a hely viszontlátásakor, hol mindezektől utószor vált meg. Minden üres volt s ő sóhajtva szállt ki a kocsiból. De a másik percben sok régi ismerős arcot látott maga körül, az ott összegyűlt öreg cselédek között, kik őt, a fiatal úrnőt, örömkönyekkel fogadták. Hisz azóta oly nagy és szép lett, hogy csak nagyanyjához való nagy hasonlatossága által ismertek rá. Lívia örömmel fordult hozzájuk, és mindegyik számára volt egy nyájas mosolya, megnyerő szava. Az őszhajú öreg kulcsár fölvezette őket a széles lépcsőn, mely erre az alkalomra kissé kopott, de még mindig szép szőnyeggel volt bevonva és virágok hiányában zöld gályákkal diszitve, s be a nagy tágas előcsarnokon át a szobákba, melyek oly régi bútorzattal és elrendezéssel bírtak, hogy a két leány egymásra nézett, s egy egészen más ismeretlen világban képzelték magukat. A falakon két sorban családi képek tekintettek a belépőkre. A bútorzat komoly színű. Magas támlányokkal ellátott székek és kerevetek; porphrir és fekete márványból készített kandalló; régi nagy tükrök és karos gyertyatartók. A lépteket hangtalanná tette a régi puha szőnyeg. A keskeny magas ablakok pedig majdnem templomszerűvé tették a szobákat. Az öreg meghajlott termetű öreg kulcsár levett kalappal ment elől; a két fiatal leány utána, követve a velük jött öreg nőtől és pár nőcselédtől. Lívia egyik-másik emléknél megállva, a kulcsártól fölvilágosítást kért. S megállt utána az egész sereg. Azután ismét szó nélkül haladtak tovább. Bejárták az egész első emeletet, s Lívia a második emeletről kérdezősködött. — Ott nincs semmi, kisasszony! — viszonza a kulcsár. — A bútorokat mind lehordtuk ide. Kivéve a könyv- és fegyvertárt, minden szoba üresen áll. — És a szép freskók ? Azok, remélem, jó állapotban vannak ? — Tökéletes állapotban, kisasszony. Néhány hét óta egy párisi festő dolgozik a termekben s a falképeket festi vászonra. Lívia mit sem felelt. Tovább ment. Végre ama szobákba vonultak, melyek számukra voltak lakhelyül kijelölve s hol ebéd előtt úti ruháikat akarták levetni. A két leány egyedül maradva, Marie azonnal a kipakoláshoz és elrendezéshez fogott. Senkire sem akarta ezt bizni s miután kiküldé a szobaleányt, egymásután nyitogatta ki a ládákat s szerény ruhatárukat, fehérneműiket s más egyéb apróságaikat rendezgette el s azután az átöltözéshez fogott. Lívia ezalatt egy régi karszékben álmodozott. Sem az öltözködésre, sem a körülötte történő dolgokra nem ügyelt. Arcán szomorúság, levertség látszott s szemeiben koronkint könyek jelentek meg, melyeket majdnem öntudatlanul törölt le. De azokat mindig újak és újak váltották föl. Marie olykor félve pillantott rá s végre hozzá lépett. — Annyira vágytál e helyre Lívia, s most a megérkezésnél szomorú vagy. — Mert nem találtam fel azt, amit álmomban, képzelődésemben festek e helyről magamnak. Az emlékek, melyeket a gyermek-sziv tiz éven keresztül ápolt ma, semmivé váltak s a napfény, mely e szobákban és a kert útjain kisért, most érzem, nagyanyám tekintetében volt. Őt nem látva többé, minden sötét, rideg és komor előttem. Marie hallgatott. — Még soha sem beszéltem neked szüleimről, körülményeimről és ama szomorú napokról, melyek az itt töltött és egyedül boldog évek után következtek , de most röviden elmondom azt, hogy megérthesd, mint történhetik, hogy egy korombeli leány, kinek vannak szülei, rokonai, vagyona és neve, a világban mégis elhagyatva állt, s így kóborol, mint én. Foglalj helyet és hallgass meg. Marie leült s vonásain nyugtalanság látszott. Livia a történethez kezdett. — Családom, anyám részéről, egykor igen gazdag volt, de az országban oly gyakran változó politikai viszonyok következtében évről évre kevesebb vagyonnal birt, s nagyanyám, ki korán özvegy maradt, végre oly rosz körülmények között töltötte napjait, hogy kénytelen volt arra határozni el magát, hogy dacára nagy és előkelő nevének, s az akkor még erősen uralkodó előítéleteknek, egyetlen leányát, anyámat a színpadi pályára képeztesse, s hangját, mely a természettől erős, csengő és terjedelmes volt, mint a jövő egyedüli jövedelemforrását tekintse. De a francia előkelő nemességgel többnyire rokonságban állván, nem akart botrányra szolgáltatni őket s ősi nevét egy szerény polgári névvel cserélve föl, elvonulva élt. Évek és sok szorgalmas tanulás után egy nap anyám föllépett a színpadon és leírhatatlan hatást gyakorolt. Fiatal szép külseje, bájos mozdulatai és gyönyörű hangja elragadták a közönséget. Évekig kedvence volt Párisnak, míg végre Pétervárra kapott meghívást, még pedig az addigiaknál sokkal fényesebb ajánlat mellett. Ő azonban inkább óhajtott Párisban maradni, s kérdést intézett az igazgatóhoz : hajlandó volna-e ugyanazon föltételekbe egyezni, melyeket az orosz fővárosból kapott, s csak, midőn az igazgató nemmel felelt, határozta el Párist elhagyni. Fél év múlva Oroszországba érkezett. Ott folytatta diadalait. Az egész főváros egy ideig csak ő róla, szépségéről elragadó hangjáról és megnyerő játékáról beszélt, mig végre atyám , gróf Villeroix, ki akkor a pétervári követségnél volt, házassági ajánlatot tett neki. Ő elfogadta s a gróf menyasszonya lett. A Villeroix-család azonban mit sem akart tudni e házasságról. Az öreg Villeroix gróf, nagyatyám, büszke és roppant gazdag volt s kinyilatkoztatá, hogy fia abban a percben, melyben ez általa ellenzett házasságra lép, megszűnt örököse lenni s vagyona csak anyai örökségéből fog állani. Atyám e fenyegetéssel keveset gondolt s a házasság megtörtént. Ő tovább is Oroszországban maradt, anyám elhagyta a színpadot s a Villeroix-család összes vagyonát atyám fiatalabb öcscse örökölte, ki abban máig is benne ül. (Folyt, köv.) Ki a bűnös? Mascheroni beszélye. (Folytatás.) V. Hol volt a vádlott? Gini úr — folytató a védő — nem akarja velünk tudatni, hol volt a gyilkosság elkövetésének idején, sőt tiltakozik az ellen, hogy ez érdemben helyette szóljak. Tisztelem az ifjú szerénységét és nem beszélek felőle. (A hallgatóság kedvetlen meglepetéssel morogni kezd.) Hanem azt nem tilthatja meg nekem Gini úr, és a biró és esküdt urak nekem a védőnek nem veendik rész néven, ha más valakiről beszélek egy ismerősömről, ki szintoly helyzetben van, mint védencem s ki e homályos kérdésben, úgy hiszem, képes lesz felvilágosítást adni. Engedjék meg, uraim, hogy pár percre regényíró legyek : egy általam kigondolt történetet fogok mesélni. Képzeljünk magunknak előkelő fiatal embert, ki benső viszonyban áll egy hölgygyel; a hölgy nem szabad, következésképen nagyon fél attól, hogy a gyöngéd viszony köztudomásra jut. Megvallom, történetem nem igen erkölcsös természetű, másrészt azonban önök is tudják, hogy a társadalmi életben az ilyesmi vajmi sok kiadást ér(Kacaj.)