Fővárosi Lapok 1875. szeptember (199-223. szám)
1875-09-01 / 199. szám
Szerda, 1875. szeptember 1. 199. szám Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda, Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre................................8 ír.. Negyedévre...........................4 . Megjelenik az Ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Fájdalomban. (Hátrahagyott költemény.) Ha átkul van fejemre mérve A lét, bár lennék zuhatag, Mely mormolva tör le a mélybe S ragyogva vész el ott alant. Lennék egekbe nyúló kőszirt, Mely villámmal, vészszel dacol, S melyet megtörni egyik sem birt, S a fájdalomtól nem hajol. Lennék szellő, sóhajtás, árnyék — Elmúl’ ... s ki tudja, hova jön ? Üstökös — végtelenbe’ járnék Az örökké tartó időn .. . Ember vagyok csak, ember, a kit A sors haragja ver, tapos, De véget ér ez — biztat a hit — Midőn a ma kínt kínra hoz , melyben a szív lángja kihal : Oh legyen áldott az az óra! És legyen áldott a vihar, Mely poraimat szerte szórja ! Török Károly: A Petneházy-család. (Elbeszélés.) Irta Homoki József. (Folytatás.) Alább egy külön álló cikkben Petneházy Dezsőnek, a nap hősének, családi eredete és hadi pályája volt ismertetve. A cikk azon kezdődött, hogy ez ifjú hős ama Petneházy családjából származik, ki a törökök kiűzetése alkalmával Budavár bástyájára kitűzte a lobogót; annak a Petneházynak a fia, aki az erdélyi hadjáratban, mint huszárszázados, ama híres rohamot vezényelte, mely művészi kézzel megörökítve, a párisi képtárlaton oly rendkívüli feltűnést okozott. Úgy látszik, álma nem esik messze a fájától. Ez ifjú hőst is úgy ismeri az egész hadsereg, mint aki minden izében katona. A tiszti kardbojtot még mint újonc, a solferinói csatában tanúsított vitézségével érdemelte ki, azóta mint tiszt a hadi iskolában minden idejét a katonai szaktudományok elsajátítására szentelte, onnan mint főhadnagy lépett ki, a hadjárat kezdetével pedig, a táborkarhoz neveztetett ki századosnak, s e minőségben fényesen igazolta, hogy a fővezér nem csalatkozott reményében, midőn katonai képzettségétől kitűnő eredményt várt. Olyan különösen érezte magát Petneházy Vince, mikor ezt a hírlapi cikket elolvasta. Akármiféle viszonyok közt szülemlett is meg az a fényes hadi tény, melyért a méltányos közönség vitéz fia halántékát babérkoszorúval diszítette: a vitézség csak vitézség marad , azzal még a halálos ellenség becsülését is ki lehet érdemelni. Hát azt ki hitte volna, hogy valaha még az ő erdélyi hadjáratban szerzett érdemeiről is megemlékezzenek, épen azok, akik őt egy időben oly súlyosan büntették ? Ezt tagadhatlanul fia hadi sikerének róhajtja föl érdemei, valamint azt is, hogy családja mint hősöket termő oroszlán faj van a bámuló világ színpadára kiállítva. E sajátságos fordulata a dolgoknak egészen elérzékenyítette. Fia hadi pályájának ragyogó napja szíve jegét felolvasztotta. Úgy tetszett, mintha enyhülne az a mély gyűlölet, mely az osztrák sereg nevének csak hallására is epével szokta haragos lelkét elönteni. Csak az fájt szivének, hogy ha már csakugyan úgy volt a végzet könyvébe beírva, hogy fia az osztrák hadsereg soraiban arassa babérjait, miért nem az északi sereget mutatta ki a sors intézkedése színhelyéül ?, hogy legalább ne az olasz, hanem a burkus hadakkal éreztette volna keze súlyát! Akkor nemcsak katonai pályájával, hanem az eseményekkel is ki tudna békülni. Mert mégis csak egészen más dolog egy terjeszkedni vágyó hódító, és egy hajdani önállásáért csatázó ellenfél ellen harcolni. Napokig tépelődött ezzel az eszmével, de nem közlötte senkivel sem örömét sem kételyeit. Hanem mikor Berta néhány héttel ezután bemutatta neki a hivatalos lap ama számát, mely azzal kezdődött, hogy Petneházy Dezső őrnagy szárnysegéd, mint a Terézia-rend lovagkeresztes vitéze, díjmentesen bárói rangra emeltetett, leplezni vágyó nyerseséggel csak annyit mondott, hogy üsse meg a kő ezt az egész históriát, ha már ennyibe telt hát isten neki, legalább megmutatta a fiú, hogy Petneházy-vér foly ereiben, ennek a névnek a becsületét ott is fentartotta. Voltaképen pedig úgy állott a dolog, hogy az a bárói cím mindig a fülébe csengett. Amaz avas emlékek, melyeket a közbejött események hatalma lelkében elaltatott, ismét előtérbe tolakodtak. Eszébe sem jutott, hogy ime, ez a fiú esküt sem tett rá, mégis mily hűségesen alkalmazkodik boldogult nagyapja végakaratához! Minő hatalmas lendületet adott a Petneházy-név fénye emelkedésének ! Este lefekvés előtt hálószobájában járkálgatva, halk suttogással több ízben ismételgette : báró Petneházy ! Milyen takarosan hangzik ! Nem jutott neki ekkor eszébe sem Világos, — sem cserepár mondat, sem Kopcsányi. Ez a két rövid szó hódította meg lelke egész birodalmát : báró Petneházy! A magyar vér nem igen tudja magát megtagadni, mihelyt rávirul az idő; a demokrácia bundáját mindjárt a szegre akasztja. A Berta feladására csakhamar megkezdődött köztük a levelezés. Petneházy atyai jóindulatot tolmácsoló levele egy pontjában, csak úgy odavetőleg, nem rábeszélés, hanem csak úgy kérdésképen azt is felemlítette, ha vájjon nem legcélszerűbb lenne-e, ha most, dicsősége délpontján lépne át a polgári pályára ? Dezső a válaszban lelke legtitkosabb redőit is feltárta atyja előtt. Előadta, hogy ha lelke egész szenvedélyével nem csüggne is e pályán, s ha arról nem volna is meggyőződve, hogy akkor is jó szolgálatot tesz hazájának, ha magát a hadi pályára minél tökéletesebben kiképezi, a becsület szava mégis viszszatartaná. Az ő helyzetét s a ráhalmozott kitüntetést tekintve, kötelezve érzi magát, ha tovább nem, legalább is amaz idő elteltéig maradni meg a hadseregben, melynek tartamára őt esküje mint közvitézt oda csatolta volna. Hanem arra szavát adja, hogy ha atyja négy év elteltével ismétlené ez óhajtását, azonnal kész leend elbocsáttatásáért folyamodni. Ebbe aztán Petneházy is belenyugodott. XIIIV. Koronázás alkalmával báró Petneházy Dezső is megjelent az udvari kísérettel az ország fővárosába. Onnan rándult le családja látogatására Csókavárra, hogy szép fiatal nejét, egy magyar származású dúsgazdag bécsi gyártulajdonos leányát, Szeredy Rózát bemutathassa. Épen a legjobb időre esett ez a látogatás. Mert ama ponton volt Petneházy Vince, hogy a nemzeti ügy örvendetes fordulata fölött érzett öröme dacára is végképen elkeseredjék. Olyan dolgok történtek Csókaváron, hogy mérgében a vármegyeháza tetején csikorgó szélkakas is nekiberzenkedett. Kotyogós Flórián alezredes úr jónak látta a honvédegylet alakításának nagy munkájára vállalkozni. Ez az úriember arról volt ismeretes, hogy ahol szájjal kellett dolgozni, ott letorkolta volna magát a sárkánynyal szembe szállott szent György vitézt is, hanem ahol valami veszedelemfélét kezdett sejteni, onnan mint a füst és pára elenyészett. A szabadságharcban, mikor a legelső muszka süveget megpillantotta, egyet fordított a hadi tudományán s a legnagyobb tűzben úgy a faképnél hagyta a zászlóalját, hogy az ugyan többé szinét sem látta. Csak úgy hbrből hallották, hogy a kormánynál valami árulásféléről panaszkodott, s addig sündörgőzött, mig kinevezték térparancsnoknak. Ez az állapot jobban összevágott a természetével; gyanította, hogy a kormány nem igen szokott az ellenség kereszttűzében sátorozni. Fegyverletétel után, mint ártatlan térparancsnok, szerencsésen kimosdott mindenből. Tanúkkal igazolta, hogy ő miatta a császári hadseregnek még csak egy baja szála sem görbült meg. A tanúk hűségesen bizonyították: lelkük mélyében meg voltak nyugodva, mert jól tudták, hogy ennél igazabb ügyben még soha egész életükben nem tanúskodtak. Bártfai Boldizsár főispáni helyettessel mindig egy test egy lélek volt. Mikor a hadi törvényszék legerélyesebben üldözte azokat, akik csak egy szemhunyorítással elárulták, hogy az ideiglenes kormány jószándékáról nem igen sokat tartanak, derűre borúra vendégelte a katonatiszteket, biztatta őket, hogy ne tágítsanak az adóval, előkerül a pénz, csak szorítani kell. Ez a jeles hazafi állott a honvédegylet élére. Tudta, hogy a nép egy portjára sem becsüli, azért akarta a sepredéket és elégületleneket hatalmába keríteni, hogy ha nem becsülik, legalább féljenek tőle. Ezt még jobban szerette. Első gondja is az volt, hogy magához méltó cimborákat kerítsen. Akadtak ilyenek is. Egy a viszontagságok szele által ide zilált bakakáplár, kiről senki sem tudta, hogy ki legyen és merre van hazája, kiadta magát honvédhadnagynak. Ő mondta, hát igaznak kellett lenni. Egy mogorva szabómester, ki a ruhabizottságnál vitézül forgatta a rőföt, mikor a pukovai posztot a szabólegények keze alá kiméregette, egy tekergő betyár, ki a negyedik vármegyéből a várnagy keze alól búcsúzás nélkül párolgott el, és egy pár ártatlan fiatal ember, ki hajdanában csak akkortájban lelkesedett belé a honvéd bakancsba, mikor a muszka elől a keresztes hadak már erősen takarodtak hazafelé. Ez a maga emberségéből megalakult bizottság, az ország minden zugából Csókaváron megülepedett sepredékből összeigazolt egy csomót, annyit, amennyit célja elérésére épen elégnek gondolt. Az egyik bizonyította, hogy a másik csakugyan honvéd volt, pedig a jámborok soha hirét sem hallották egymásnak. Akadt egy néhány ember Csókaváron is, aki bejelenkezett, mert hire futamodott, hogy ezek az urak osztogatják el azt a tenger sok aranyat, ami a koronázási ajándékból erre a vármegyére esik. Ebből ugyan semmi sem lett, hanem azt az egyleti hatalmasságok még jobban szerették, legalább ingerelhették azokat, akik nem kaptak semmit, hogy az ő részüket a vármegye urai rakták zsebre. Ilyen nemes fogásokkal a felzaklatott tömeget úgy a kezükhöz szoktatták, hogy intésükre minden félig-meddig józan nyilatkozatot leorditottak. (Folyt. köv.) A fürészláb. Brentano Frigyes beszélye. (Vége.) — Hisz ez a mint látszik, a mi fűrészlábunk — szólalt meg a titkárné, mikor a keresetet elolvasta. — A mi fűrészlábunk — ismétlő hangtalanul a titkár úr. — Ez nevetséges — folytatá a titkárné. — Nevetséges, — hebegte a titkár úr. — Hogy juthatott oda ?