Fővárosi Lapok 1875. december (275-299. szám)

1875-12-01 / 275. szám

Szerda, 1875. december 1. 27­. szám Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre...........................­ . 8 frt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik se ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, Barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Elfelejtettem már dalolni. (D. J-nek.) Elfelejtettem már dalolni, Ne is bolygasd a régi lángot, Unalmas volna panaszimmal, Tele jajgatni a világot. Gyászos, üres, sivár világ az, Hová lelkem most be-betéved, Nem világítja semmi, semmi, Ezt az egész nagy mindenséget. A sok földi nyomorúságban A költészetnek semmi része, Az ég felettem egyb­e csattog, Napfénye nincs, csak sújtó része. Napfényes, illatos világ az, A­hol az ajkon dal fakad fel; És hogy a dalban lelkünk szálljon, Ahhoz a szívben szerelem kell. Lelkem már összevonta szárnyát, S ha az még olykor meg-meglebben, Mi tartja fenn ? Kételkedése Világban, létben, emberekben. Ne bolygasd hát a régi lángot, A szó ajkamon megfagyott rég, Elfelejtettem már dalolni, És átkozódni nem tudok még. Hajnalka. Egy hires ember fia. (Elbeszélés.) Irta Margitay Dezső. (Folytatás.) — Tehát e szoba ? — Atyám szobája, melyet én azért szemeltem ki elfogadására, mert atyám ez órákban rendesen tá­vol szokott a háztól lenni s mert az én szobáimban a szüntelen ide-oda járkáló társalgónőtül távolról sem élvezhetnék a viszontlátás örömét oly háborutlanul, mint itt. Ön még nincs bemutatva s igy előtte nem fogadhattam el. — Hogyan ? Ön e szobát szemelte ki a viszont­­találkozásra ? Ön várt rám, ön számított rá, hogy ez este meglátogatom. Ida elpirult, kissé zavarba jött, mintha oly vala­mit árultak volna el szavai, mit titkolni akart előttem. — A szerelmes női szív jós ihlettel bir. — vá­laszolt aztán mosolygva. — Nem hallott-e beszélni nőkrül, kik szerelmük hatalmánál fogva kedveseik minden tettéről tudomással bírtak ? Aztán karját vállaimra nyugtatva, pajkosan folytatta: — Nekem van egy koboldom, ki önt folyton szemmel tartja és szándékairól is számot ad. — Nagyon szereti a pisztolyokat, vadászkése­ket, képeket — nemde ? — Eb, minő rideg anyagiasság! — kiáltotta ő félig enyelgve félig türelmetlenül s aztán, hogy to­vább ne szólhassak, rózsás ujjaival lezárta ajkamat. — Ön nem hisz a szellemvilágban, pedig, a ki szerel­mes, arról lehet legbiztosabban megismerni, hogy szemeiben a lelkesülés lángja ragyog s legalább egy kissé babonás, hisz a szerelem maga is egy megma­­gyarázhatlan valami, határos a tündérmesékkel, a babonával s ki nem hisz a földfölötti erőkben, az nem hisz magában a szerelemben sem. Én bebizonyítottam neki, hogy hiszek a szere­lemben és hogy tudok szeretni. Sokáig csevegtünk együtt, nem hogy okosságunkról egymást meggyőz­zük, hanem, hogy halljuk egymás hangját s hogy megittasodjunk egymás tekintetének lángjaitól. Midőn elválva tőle, homlokomat a hűs­éji jég kellően átjárta, jutott csak eszembe, hogy tulajdon­kép semmiről sem beszéltem vele. Még csak azt sem tudtam párórai beszélgetés után, hogy ki ő tulajdonképen ? Viszonyairól, családi állapotáról, helyzetéről egyetlen betűt sem tudtam s ha véletlenül az éjjel — úgy mint előbb a kisvárosi vendéglőből, elutazott volna — bejárhattam volna utána Európát, kereshettem volna őt szememmel, de nem számmal, mert csak annyit mondhattam volna felőle, hogy ő az én Idám. Ú­gy tettem, mint Romeo, ki szerelmes lett Jú­liába, mielőtt tudta volna, hogy ki ő ? De nem az én hibám volt, hogy minden rá vonatkozó dolgot ki nem tudtam. Igaz, a szerelmesek leginkább csak oly dol­gok iránt kiváncsiak, melyekre a kedves szeméből olvasható ki a legalkalmasabb felelet, mindamellett is én mást is akartam tudni Idáról, hanem nem jut­hattam kérdéshez. Ha egy másodpercnyi csönd állt be, a szünetet rögtön fel akartam használni, hogy ki­tudjam családi nevét, viszonyait. Ő nem gátolt e szán­­dékomban kérdések, kitérések által, mint első találko­zásunknál, hanem rám mosolygott, s tekintetében olyan valamire volt felelete, mit nem kérdeztem, de mi­re a választ kérdezetlenül is szívesen veszszük. Hát tehettem-e róla, hogy mosolyára és tekintetére min­den mást feledtem azon az egyen kívül, hogy sze­rettetem ? — De megtudok tőle holnap este mindent! — gondoltam magamban, miközben otthon ágyamra ve­­tem magamat. Megengedte, hogy holnap s aztán minden este a mai órákban meglátogassam őt, mig forma szerint be nem mutattatom a háznál s holnap már öntudatosan fogom vezetni a társalgást; kitudok tőle mindent, mit kitudnom kell, hogy egy véletlen távozás esetére ne csupán véletlenül találjak ismét rá. Másnap Lenci riasztott föl álmomból; ő az előbbi napokban több ízben keresett, de sohasem talált honn s most a kora reggeli választá, hogy ismét el ne szalaszszon. — Na, hiszen, derék egy ember vagy, mond­hatom. — Arról nem állok jót; de hogy álmos vagyok, azt jó lélekkel állíthatom. — Hát csak aludjál tovább, ha kedved tartja; most már athatol akár az Ítéletnapig. — Nem­­ oly hosszan nem alszom, hanem még egy órácskát, ha nincs ellenedre. — Mi a manó lett, hogy oly nyugodt lettél, mi­óta nem láttalak ? — Tehát nem kellene nyugodtnak lennem ? — Én legalább azt hiszem, hogy az nem lehet olyan nyugodt, kinek az orra elől elkapták a pecse­nyét, mint te előled tették. — Miféle pecsenyéről beszélsz ? — Arról a kövér pecsenyéről a dupla á-val. Már tegnap este is kerestelek, hogy elmondjam neked az eseményt, mely tegnap este a kaszinóban a csont­váz és Axino, ama bramarbas hírében álló olasz kö­zött fordult elő. Kerestelek, de te alkalmasint a hold­i világban sétáltál azalatt. Érdekes kéjutazás, mond­hatom, s nem is került sokadba, csupán vagy tízezer forint hitelt vesztettél vele, mert hogy az a jöttment Axino megkoppasztja madarát, azt könyv nélkül is tudom. — De hát beszélj, kérlek, érthetőbben; én egyetlen szavadat sem vagyok képes fölfogni. — Érthetőbben ? Jó. Axino tegnap este bele­kötött Aaron urba s holnap kell a pisztolypárbajnak végbe menni. — Nos ? — Nos, Axino jól számitott, mikor föltette a te halálfejű rokonodról, hogy ijedtében aranyat fog izzadni s te holnap délben szegényebb leszesz tízezer forint hitel reményével. Hanem azért alhatol nyu­godtan. — Ne feledd, hogy kinek nincs semmije, az nyugodt lehet, mert nem veszíthet semmit. Lenci szánakodva tekintett végig rajtam; aztán vállvonva vette kalapját s eltávozott, anélkül hogy több szót pazarolt volna rám. Én pedig nem irigyeltem Axinótól az aranyos hitelezőt, hisz én király, — nem­­ még ennél is több: egy világ ura voltam: Ida szeretett. Büszke örömemet azonban mégis zavarta bizo­nyos fájó érzet. Ida — tekintve a kényelmet, melyben élt — alkalmasint vagyonos leány volt s én — Ha atyám nem élt volna annyira a közügyeknek, most büszkén mondhatnám kedvesemnek : — Hajtsd fejemet férfi-vállaimra; kedvesed munkaképes, bizhatol benne! De most.. . ? Este alig jött el a meghatározott idő s már én nála voltam. Útközben szép rendben elgondoltam a kérdése­ket, melyeket hozzá intézek, hanem a véletlen kiját­szott. Midőn beléptem a tegnap először látott szobá­ba, Ida elém sietett; útközben megbotlott a szőnyegek egyikében; én karjaimmal fölfogtam őt; Ida kedves mosolylyal bajtá vállamra fejecskéjét s én mind elfe­ledtem a kérdéseket, mert­­ megcsókoltam. Először csókoltam meg s aztán hosszasan néztem tiszta sze­mébe. Arca piros lett s tekintetében villámok égtek, hanem azok nem a harag villámai voltak. Még néhány másodperc s aztán éles csengő­hang riasztott föl mámorunkból. Valami impertinens ember görcsös türelmetlen­séggel rángatta a lakosztály csengetyűjét. Ida a megrettenő önkénytelenségével tolt el magától, s midőn rá pillanték, arca feltűnően hal­vány volt. Az ajtó előtt álló valaki ismét és pedig még türelmetlenebbül rázta a csengőt s a szoba ajtaja fölpattanván, azon a kacér szobalány dugta be arcát; de most se nem mosolygott se nem tetszelgett, hanem oly gyorsasággal, mintha beszélő műszere gőzerőre volna alkotva, suttogta : — Ő itt! Ida gyorsan körülröpite tekintetét a teremben. — Talán ez ajtón? — szóltam én, egy mellék­ajtóra mutatva, mert bár nem tudtam, hogy ki legyen az az ő, mégis a történtekből el kellett találnom, hogy minden áron pusztulnom kell a teremből. — Nem, nem! E szobában társalgónőmmel okvetlenül találkoznia kellene s ezt nem akarom, hanem — Szavait nem végzé be, de a helyett megfogta ka­romat s egy rendkívül magas kandalló-ernyő mögé tolt, hol — minthogy a kandallóban tűz nem égett, oly jól el voltam rejtve, mint a teremben sehol sem lehettem volna. (Folyt. köv.) Titmarsh Sámuel históriája. (Regény.) Irta Thackeray. (Folytatás.) — De 1816-ban nem mentették föl a sikkasz­tási vád alól, uram, — felelém, — hanem annak kö­vetkeztében két évet töltött a yorki börtönben. Tudtam a fickó históriáját, mert még cliftoni lelkész korában küldtem rá idézést. Folytattam. — Mr Alapshoz, ön egy kitűnő hölgynek ud­varol Mr Brough házában ; h­a meg nem ígéri, hogy fölhagy minden törekvésével, nyilvánossá teszem múltját. — Már megígértem, — mondá Alapshot meg­lepetve. — Ünnepies ígéretet tettem Mr Broughnak, ki nálam volt ma reggel, és lármázott, szidott, ká­romkodott. Oh uram, megijedt volna, ha hallotta volna, hogy káromkodott keresztyén ember életére. — Mr Brough itt volt ? — kérdem elbámulva. — Igen, úgy hiszem, mind a ketten egy nyo­mon járnak. Ön el akarja venni az özvegyet a slop­­pertoni és squashtaili birtokkal együtt? Jó, jó, csak

Next