Fővárosi Lapok 1875. december (275-299. szám)
1875-12-01 / 275. szám
Szerda, 1875. december 1. 27. szám Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre........................... . 8 frt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik se ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, Barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Elfelejtettem már dalolni. (D. J-nek.) Elfelejtettem már dalolni, Ne is bolygasd a régi lángot, Unalmas volna panaszimmal, Tele jajgatni a világot. Gyászos, üres, sivár világ az, Hová lelkem most be-betéved, Nem világítja semmi, semmi, Ezt az egész nagy mindenséget. A sok földi nyomorúságban A költészetnek semmi része, Az ég felettem egybe csattog, Napfénye nincs, csak sújtó része. Napfényes, illatos világ az, Ahol az ajkon dal fakad fel; És hogy a dalban lelkünk szálljon, Ahhoz a szívben szerelem kell. Lelkem már összevonta szárnyát, S ha az még olykor meg-meglebben, Mi tartja fenn ? Kételkedése Világban, létben, emberekben. Ne bolygasd hát a régi lángot, A szó ajkamon megfagyott rég, Elfelejtettem már dalolni, És átkozódni nem tudok még. Hajnalka. Egy hires ember fia. (Elbeszélés.) Irta Margitay Dezső. (Folytatás.) — Tehát e szoba ? — Atyám szobája, melyet én azért szemeltem ki elfogadására, mert atyám ez órákban rendesen távol szokott a háztól lenni s mert az én szobáimban a szüntelen ide-oda járkáló társalgónőtül távolról sem élvezhetnék a viszontlátás örömét oly háborutlanul, mint itt. Ön még nincs bemutatva s igy előtte nem fogadhattam el. — Hogyan ? Ön e szobát szemelte ki a viszonttalálkozásra ? Ön várt rám, ön számított rá, hogy ez este meglátogatom. Ida elpirult, kissé zavarba jött, mintha oly valamit árultak volna el szavai, mit titkolni akart előttem. — A szerelmes női szív jós ihlettel bir. — válaszolt aztán mosolygva. — Nem hallott-e beszélni nőkrül, kik szerelmük hatalmánál fogva kedveseik minden tettéről tudomással bírtak ? Aztán karját vállaimra nyugtatva, pajkosan folytatta: — Nekem van egy koboldom, ki önt folyton szemmel tartja és szándékairól is számot ad. — Nagyon szereti a pisztolyokat, vadászkéseket, képeket — nemde ? — Eb, minő rideg anyagiasság! — kiáltotta ő félig enyelgve félig türelmetlenül s aztán, hogy tovább ne szólhassak, rózsás ujjaival lezárta ajkamat. — Ön nem hisz a szellemvilágban, pedig, a ki szerelmes, arról lehet legbiztosabban megismerni, hogy szemeiben a lelkesülés lángja ragyog s legalább egy kissé babonás, hisz a szerelem maga is egy megmagyarázhatlan valami, határos a tündérmesékkel, a babonával s ki nem hisz a földfölötti erőkben, az nem hisz magában a szerelemben sem. Én bebizonyítottam neki, hogy hiszek a szerelemben és hogy tudok szeretni. Sokáig csevegtünk együtt, nem hogy okosságunkról egymást meggyőzzük, hanem, hogy halljuk egymás hangját s hogy megittasodjunk egymás tekintetének lángjaitól. Midőn elválva tőle, homlokomat a hűséji jég kellően átjárta, jutott csak eszembe, hogy tulajdonkép semmiről sem beszéltem vele. Még csak azt sem tudtam párórai beszélgetés után, hogy ki ő tulajdonképen ? Viszonyairól, családi állapotáról, helyzetéről egyetlen betűt sem tudtam s ha véletlenül az éjjel — úgy mint előbb a kisvárosi vendéglőből, elutazott volna — bejárhattam volna utána Európát, kereshettem volna őt szememmel, de nem számmal, mert csak annyit mondhattam volna felőle, hogy ő az én Idám. Úgy tettem, mint Romeo, ki szerelmes lett Júliába, mielőtt tudta volna, hogy ki ő ? De nem az én hibám volt, hogy minden rá vonatkozó dolgot ki nem tudtam. Igaz, a szerelmesek leginkább csak oly dolgok iránt kiváncsiak, melyekre a kedves szeméből olvasható ki a legalkalmasabb felelet, mindamellett is én mást is akartam tudni Idáról, hanem nem juthattam kérdéshez. Ha egy másodpercnyi csönd állt be, a szünetet rögtön fel akartam használni, hogy kitudjam családi nevét, viszonyait. Ő nem gátolt e szándékomban kérdések, kitérések által, mint első találkozásunknál, hanem rám mosolygott, s tekintetében olyan valamire volt felelete, mit nem kérdeztem, de mire a választ kérdezetlenül is szívesen veszszük. Hát tehettem-e róla, hogy mosolyára és tekintetére minden mást feledtem azon az egyen kívül, hogy szerettetem ? — De megtudok tőle holnap este mindent! — gondoltam magamban, miközben otthon ágyamra vetem magamat. Megengedte, hogy holnap s aztán minden este a mai órákban meglátogassam őt, mig forma szerint be nem mutattatom a háznál s holnap már öntudatosan fogom vezetni a társalgást; kitudok tőle mindent, mit kitudnom kell, hogy egy véletlen távozás esetére ne csupán véletlenül találjak ismét rá. Másnap Lenci riasztott föl álmomból; ő az előbbi napokban több ízben keresett, de sohasem talált honn s most a kora reggeli választá, hogy ismét el ne szalaszszon. — Na, hiszen, derék egy ember vagy, mondhatom. — Arról nem állok jót; de hogy álmos vagyok, azt jó lélekkel állíthatom. — Hát csak aludjál tovább, ha kedved tartja; most már athatol akár az Ítéletnapig. — Nem oly hosszan nem alszom, hanem még egy órácskát, ha nincs ellenedre. — Mi a manó lett, hogy oly nyugodt lettél, mióta nem láttalak ? — Tehát nem kellene nyugodtnak lennem ? — Én legalább azt hiszem, hogy az nem lehet olyan nyugodt, kinek az orra elől elkapták a pecsenyét, mint te előled tették. — Miféle pecsenyéről beszélsz ? — Arról a kövér pecsenyéről a dupla á-val. Már tegnap este is kerestelek, hogy elmondjam neked az eseményt, mely tegnap este a kaszinóban a csontváz és Axino, ama bramarbas hírében álló olasz között fordult elő. Kerestelek, de te alkalmasint a holdi világban sétáltál azalatt. Érdekes kéjutazás, mondhatom, s nem is került sokadba, csupán vagy tízezer forint hitelt vesztettél vele, mert hogy az a jöttment Axino megkoppasztja madarát, azt könyv nélkül is tudom. — De hát beszélj, kérlek, érthetőbben; én egyetlen szavadat sem vagyok képes fölfogni. — Érthetőbben ? Jó. Axino tegnap este belekötött Aaron urba s holnap kell a pisztolypárbajnak végbe menni. — Nos ? — Nos, Axino jól számitott, mikor föltette a te halálfejű rokonodról, hogy ijedtében aranyat fog izzadni s te holnap délben szegényebb leszesz tízezer forint hitel reményével. Hanem azért alhatol nyugodtan. — Ne feledd, hogy kinek nincs semmije, az nyugodt lehet, mert nem veszíthet semmit. Lenci szánakodva tekintett végig rajtam; aztán vállvonva vette kalapját s eltávozott, anélkül hogy több szót pazarolt volna rám. Én pedig nem irigyeltem Axinótól az aranyos hitelezőt, hisz én király, — nem még ennél is több: egy világ ura voltam: Ida szeretett. Büszke örömemet azonban mégis zavarta bizonyos fájó érzet. Ida — tekintve a kényelmet, melyben élt — alkalmasint vagyonos leány volt s én — Ha atyám nem élt volna annyira a közügyeknek, most büszkén mondhatnám kedvesemnek : — Hajtsd fejemet férfi-vállaimra; kedvesed munkaképes, bizhatol benne! De most.. . ? Este alig jött el a meghatározott idő s már én nála voltam. Útközben szép rendben elgondoltam a kérdéseket, melyeket hozzá intézek, hanem a véletlen kijátszott. Midőn beléptem a tegnap először látott szobába, Ida elém sietett; útközben megbotlott a szőnyegek egyikében; én karjaimmal fölfogtam őt; Ida kedves mosolylyal bajtá vállamra fejecskéjét s én mind elfeledtem a kérdéseket, mert megcsókoltam. Először csókoltam meg s aztán hosszasan néztem tiszta szemébe. Arca piros lett s tekintetében villámok égtek, hanem azok nem a harag villámai voltak. Még néhány másodperc s aztán éles csengőhang riasztott föl mámorunkból. Valami impertinens ember görcsös türelmetlenséggel rángatta a lakosztály csengetyűjét. Ida a megrettenő önkénytelenségével tolt el magától, s midőn rá pillanték, arca feltűnően halvány volt. Az ajtó előtt álló valaki ismét és pedig még türelmetlenebbül rázta a csengőt s a szoba ajtaja fölpattanván, azon a kacér szobalány dugta be arcát; de most se nem mosolygott se nem tetszelgett, hanem oly gyorsasággal, mintha beszélő műszere gőzerőre volna alkotva, suttogta : — Ő itt! Ida gyorsan körülröpite tekintetét a teremben. — Talán ez ajtón? — szóltam én, egy mellékajtóra mutatva, mert bár nem tudtam, hogy ki legyen az az ő, mégis a történtekből el kellett találnom, hogy minden áron pusztulnom kell a teremből. — Nem, nem! E szobában társalgónőmmel okvetlenül találkoznia kellene s ezt nem akarom, hanem — Szavait nem végzé be, de a helyett megfogta karomat s egy rendkívül magas kandalló-ernyő mögé tolt, hol — minthogy a kandallóban tűz nem égett, oly jól el voltam rejtve, mint a teremben sehol sem lehettem volna. (Folyt. köv.) Titmarsh Sámuel históriája. (Regény.) Irta Thackeray. (Folytatás.) — De 1816-ban nem mentették föl a sikkasztási vád alól, uram, — felelém, — hanem annak következtében két évet töltött a yorki börtönben. Tudtam a fickó históriáját, mert még cliftoni lelkész korában küldtem rá idézést. Folytattam. — Mr Alapshoz, ön egy kitűnő hölgynek udvarol Mr Brough házában ; ha meg nem ígéri, hogy fölhagy minden törekvésével, nyilvánossá teszem múltját. — Már megígértem, — mondá Alapshot meglepetve. — Ünnepies ígéretet tettem Mr Broughnak, ki nálam volt ma reggel, és lármázott, szidott, káromkodott. Oh uram, megijedt volna, ha hallotta volna, hogy káromkodott keresztyén ember életére. — Mr Brough itt volt ? — kérdem elbámulva. — Igen, úgy hiszem, mind a ketten egy nyomon járnak. Ön el akarja venni az özvegyet a sloppertoni és squashtaili birtokkal együtt? Jó, jó, csak