Fővárosi Lapok 1876. február (25-48. szám)

1876-02-01 / 25. szám

Kedd, 1876. február 1. 25. szám Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre...........................4 • Megjelenik ss ünnep utáni napokét kivéve mindennap. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Mért sírsz magyar nemzet ? Kiért e nagy bánat, Mely kicsinynek, nagynak ma szivéből támad ? Hulló könyeidnek mért ontod záporát, Kinek ünnepeled, népem, ma gyásztorát ? És felel a nemzet apraja és nagyja: — Ő volt mindnyájunknak igaz édes apja, A kinek nagy neve legyen szent és áldott: Siratjuk apánkat, gyászoljuk Deákot ! Ő volt az, ki nekünk hazát, földet adott, Ki egünkre hozta a szabadság-napot, Mely megvilágitá hírünket, nevünket, Uj életre hivá ható nemzetünket. Ő a mi Mózesünk, a kinek elméje Mint világos felhő szállott fel az égre, S szivében tűzoszlop a hazaszeretet, Mely a pusztaságon minket átvezetett. Nemzetét, hazáját oly forrón szerette ! Nappalát, éjjelét áldozta érette. Jutalmat nem kívánt, és nem dicsőséget. Honszerelme mint az áldozattűz égett. Szava bölcseség volt, szentirás minékünk i­0 együtt szenvedett, tűrt mindenkor vélünk . Egy volt gondolatja, csak egy imádsága: Népét és hazáját hogy boldognak lássa ! Mint az örök­ isten arca ahogy fénylik, Lelkében ragyogott az igazság végig. A hazafiságnak dicső templomában, ő csak ennek állott hű szolgálatában. Bámulta a világ, a magyar szerette ! De a­mit csak tett: az igazságért tette. Elrejtőzött minden fénytől és pompától, De nem a magyar nép égő nyomorától. A bölcsek, a nagyok — neki mind hódoltak, S a kinek ő hódolt, az a haza volt csak . A nép szabadsága, öröme, fájdalma Több volt neki, mint a nagyoknak hatalma ! A­mit mi gondoltunk, éreztünk, sejtettünk : Ő mondta el mindazt oly bölcsen helyettünk, Mert szive szivünkkel együtt dobbant, éledt. Lelkünk nagy lelkének sugarától fénylett. Kezünkről levette a súlyos bilincset. Általa nyertük a legfőbb földi kincset: Ősi alkotmányunk ő visszaszerezte. . . . Oh, hogyne simánk ma mindnyájan érezte ! Hol a hármas hegynek koronája gyászol, Hol hegyet és völgyet négy folyó határol, Magas Kárpátoktól le az Adriáig: Ma minden magyarnak szeme könyben ázik Siratjuk a dicsőt, a fenségest, nagyot, Kit nekünk az isten jókedvében adott ; Oh, a mi fájdalmunk mély, sötétlő örvény, Mert visszakérte őt az örökös törvény! . . . Sirj oh magyar nemzet, van okod a könyve, Hadd hulljon a vérrel szerzett Ősi földre ; De gyászos ünneped fájdalmas szentsége — Deák neve — legyen szivedbe bevésve! Gazdagon megnyerted tőle örökséged, Az ő megdicsőült szelleme lesz véled És legyen hozzád a sors bármily mostoha, Hogyha őt követed, nem halhatsz meg soha! . . . Komócsy József: Egy rosz lépés átka. (Elbeszélés.) Irta Beniczkyné Bajza Lenke. (Folytatás.) Az öreg nő nem ismervén a körülményeket, nem is értette e fájdalom kitöréseinek okát, de roszul esett neki ily levertnek látni a fiatal leányt, kit együtt­­létöknek rövid ideje alatt tisztelni és szeretni tanult. Pár nyájas, csöndesitő szót intézett hozzá, mi­*) E gyászkölteményt a »Nemzeti Hírlap« vasárnapi számából közöljük. Szerk. közben ruháit készité elő, melyekkel úti öltözékeit fölváltsa, majd a kandalló tüzét megigazitá s csönde­sen járt-kelt a szobában, mialatt az órák múltak. Conccita fájdalma lecsöndesült, letörle könyeit és gondolatokba mélyedve nézte a kandalló lángjait. A nagy csönd, nyugalom, az öreg nő halk, vi­gasztaló szavai s a szoba jótékony melege enyhitőleg hatottak idegeire s a nagy izgatottság után csendes, nyugodt álomba merült. Johanna szemben ült vele s részvéttel szemlélte a szelíd, szenvedő, még majdnem gyermek arcát, melyről az álom elűzte a keservet s mosolygó, derűit kifejezést csalt rá. Kevéssel négy óra előtt ébredt föl s nyugodtnak, erősnek érzé magát. Hirtelen átöltözött és készen várta a komornyikot, ki pontban az óraütésre meg­jelent és a marquishoz vezette át, ki már várta. A komornyik megmutatta neki, hogyan készítse az öreg úr ízlése szerint a b­eát, mennyi cukrot, mennyi tejet adjon hozzá s aztán eltávozott a szobából, ma-­­gukra hagyva őket. Eleintén az öreg ur némán függesztő a leányra szemét, azután múltjáról és családjáról kérdezőskö-­­dött s mintha jól esnék szivének, hogy nagy fájdal­mát szavakba öntheti, fiáról Anatolról kezdett be­szélni, ki iránt legkevesebb haragot sem mutatott. Szerencsétlennek nevezé őt, ki egy véletlen balsorsnak esett áldozatul. Conccita hallgatott s nem emlité, hogy Ana­­tolt ismeri. Élvezettel hallgatta, midőn az öreg ur­­ fiának gyermekéveiről, kitűnő szivéről, becsületessé-i­géről és nemes hajlamáról beszélt s lefestő, milyen bájos gyermek volt és milyen szép férfi lett s elfelej­teni látszott, hogy az többé nem a termek parquet­­jein, nem az előkelő társaságokban mozog, hanem a börtönben ül s meg van becstelenitve és elitélve. Beszélgetések között folytak az órák, mig az ebéd ideje is elérkezett. Akkor megnyíltak a szárnyas ajtók és belépett a komornyik. A marquis lovagias előzékenységgel nyújta kar­ját Conehitának s az ebédlőbe vezető. Ebéd alatt csöndesebb volt. Keveset evett és alig beszélt. Ebéd után kérte Conehitát, hogy bocsás­son meg neki, de öreg lévén, azonnal szobáiba vonul s az est óráit rendesen ágyban tölti. Nyájas szavak­kal mondott neki jó éjt s az ajtóig kisérte, honnét is­mét a komornyik vezette be őt szobáiba, így telt el az első nap s ily módon a többi egy­más után. Minden órának megvolt a maga teendője s az öreg urnák minden perce célszerűen beosztva. Ehhez Conccita a legnagyobb készséggel alkalmazta magát s a marquisnak oly nélkülözhetetlen társa lett, hogy az, ha a leány egy percet is késett, nyugtalan és szo­morú volt. Egy nap különösen közlékeny hangulat­ban volt s elvesztett nejéről beszélt, ki korán meg­halt, kit soha sem birt elfelejteni s kinek halála által következett be mind ama szerencsétlenség, mely őt és családját érte. — Tudja-e gyermekem ? — mondá némi habo­zás után, hangját önkénytelen halkitva, mintha titkot akarna vele közölni, — hogy A­natol nem egyedüli gyermekem. Van még egy leányom is. Ugy­e csodál­kozik, hogy ezt még nem említem, de higgye el, nem­­kevésbbé gondolok e leányra, mint fiamra, ki ennél még sokkal szerencsétlenebb, mert bűnös. Conccita önkénytelenül felkiáltott. — Ha akarja, elmondom történetét, — folytató gondolatokba mélyedve a marquis. — E napokban tudósítást kaptam a gazemberről, ki leányom szeren­csétlenségének oka volt. Az öreg kinyitotta az előtte álló asztal fiókját s kisded arcképet véve ki abból, Conehitának nyújtotta. — Ez leányom, ilyen volt, midőn utójára láttam. Conccita nagy érdekkel szemlélé a kisded aquarelle képet, mely igen szép s Anatelhoz föltűnően hasonlító fiatal leányt ábrázolt. — Tizenhat éves volt, — folytató gondolatokba mélyedve a marquis. —É­s majdnem oly szép, mint anyja, kinek halálakor tiz éves lévén, Párisba, nevelő­­intézetbe adtam, nem tudván itt, falun, anya nélkül mit tenni vele. Azt hittem, ott legjobban el lesz látva és a legjobb nevelésben részesül. Hét évig volt távol s aztán hazajött. De Páris után az itteni csöndes fa­lusi életben, mellettem és koros társalkodónője köré­ben nagyon unta magát. Folytonosan Páris, mulatság és zaj után vágyott. Végre csakugyan egy Páriában élő nőrokonomhoz küldtem, arra kérve őt: vezetné be leányomat a világba s adja férjhez, ha valamely el­fogadható kérője akad. Meg kell jegyeznem, hogy a fiatal, zajos termé­szetű s mulatni vágyó leány terhemre volt. A mily mértékben szerettem Anatolt, ki testvérének ellentéte volt, oly megfoghatatlan hidegséget éreztem Natalie iránt, kiben sem kedélyt, sem szivet nem tudtam fölfe­dezni s kinek legfőbb érdeme én, úgy láttam, minden tulajdona nagy szépségében állt. Mindketten örömmel váltunk meg egymástól. Ő mulatságot remélt, én nyugalmat reméltem nyerni távozása által. Csupán Anatolnak volt ellene e válás, mert ő testvérét inkább óhajtotta volna itthon, olda­lam mellett tudni, mint Párisban a nagy világ zajában, hol akkor ő is még mint tanuló időzött. Erről azonban Natalie hallani sem akart s oly föltűnő sietséggel utazott el társalkodónőjével, hogy önkénytelen az jutott eszembe: nem valamely más érdek vezeti-e oda, a mulatási vágyon kívül ? A tél, mint Anatol írta, fényesen múlt el Na­­taliera nézve. Minden társaság, hol megjelent, hódolt neki. Szépnek, gazdagnak tartották és rövid időn sok udvarlója akadt. A tavasz első napjain Anatol érkezett ide Pá­­risból egy fiatal férfi társaságában, ki csinos, gazdag, előkelő volt s Anatolnak egyik legjobb barátja: Roug­­mont gróf. A Rougmontokkal rokonságban is vagyunk s mindig nagy és folytonos összeköttetésben állt a két család s valamint Anatol az ő házuknál, úgy a fiatal Rougmont nálunk sok időt töltött s most azért jött, hogy Natalie kezét tőlem megkérje. Ennél nagyobb és váratlanabb öröm rám nézve nem létezik. Leányomat nemcsak hogy a legjobb házasulandó ifjak egyikéhez adhattam férjhez, de oly családba, hol az atya legjobb barátom, az anya leg­mélyebb tiszteletem tárgya s leendő röm gazdag, ki­tűnő és minden tekintetben ritka fiatal ember, min­t a mai világban keveset találunk. (Folyt. köv.) A tóparti kastély. Droz Gusztáv regénye. Franciából Huszár Imre. (Folytatás.) Két héttel az előbbi levél után Klára így ir : » . . . János Lyonból irt, hol e percben időzik. Parancsot adott, a munkát siettetni a parkban. A nagy facsoportokat ki kell irtani s egy uj parterret kell készíteni angol ízlés szerint. Szegény vén fák mit vétettetek, hogy igy feláldoznak ? Ki sem tudom mondani, mily szomorúságot okoz nekem e kegyet­lenség. Ma a facsoportokat irtják ki; holnap talán a mi fáinkra kerül a sor és azután a jegenyékre . . . Ki tudja, nem fog-e régi házikónk is eltűnni. Miért oly drágák előttünk a helyek ahol éltünk ? mily részt hagytunk önmagunkból elmúlt életünk e néma tanúinál? Honnét van ez, midőn belépek e fasorba, a­hol megesküdtünk, hogy egymáséi leszünk, közelebb érzem magamat hozzád? Talán lelked röpdös itt René ? Szerelmünk ellepte-e eme fákat, mint az illat, valamely virágedény falait ?

Next