Fővárosi Lapok 1876. február (25-48. szám)
1876-02-01 / 25. szám
Kedd, 1876. február 1. 25. szám Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre...........................4 • Megjelenik ss ünnep utáni napokét kivéve mindennap. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Mért sírsz magyar nemzet ? Kiért e nagy bánat, Mely kicsinynek, nagynak ma szivéből támad ? Hulló könyeidnek mért ontod záporát, Kinek ünnepeled, népem, ma gyásztorát ? És felel a nemzet apraja és nagyja: — Ő volt mindnyájunknak igaz édes apja, A kinek nagy neve legyen szent és áldott: Siratjuk apánkat, gyászoljuk Deákot ! Ő volt az, ki nekünk hazát, földet adott, Ki egünkre hozta a szabadság-napot, Mely megvilágitá hírünket, nevünket, Uj életre hivá ható nemzetünket. Ő a mi Mózesünk, a kinek elméje Mint világos felhő szállott fel az égre, S szivében tűzoszlop a hazaszeretet, Mely a pusztaságon minket átvezetett. Nemzetét, hazáját oly forrón szerette ! Nappalát, éjjelét áldozta érette. Jutalmat nem kívánt, és nem dicsőséget. Honszerelme mint az áldozattűz égett. Szava bölcseség volt, szentirás minékünk i0 együtt szenvedett, tűrt mindenkor vélünk . Egy volt gondolatja, csak egy imádsága: Népét és hazáját hogy boldognak lássa ! Mint az örök isten arca ahogy fénylik, Lelkében ragyogott az igazság végig. A hazafiságnak dicső templomában, ő csak ennek állott hű szolgálatában. Bámulta a világ, a magyar szerette ! De amit csak tett: az igazságért tette. Elrejtőzött minden fénytől és pompától, De nem a magyar nép égő nyomorától. A bölcsek, a nagyok — neki mind hódoltak, S a kinek ő hódolt, az a haza volt csak . A nép szabadsága, öröme, fájdalma Több volt neki, mint a nagyoknak hatalma ! Amit mi gondoltunk, éreztünk, sejtettünk : Ő mondta el mindazt oly bölcsen helyettünk, Mert szive szivünkkel együtt dobbant, éledt. Lelkünk nagy lelkének sugarától fénylett. Kezünkről levette a súlyos bilincset. Általa nyertük a legfőbb földi kincset: Ősi alkotmányunk ő visszaszerezte. . . . Oh, hogyne simánk ma mindnyájan érezte ! Hol a hármas hegynek koronája gyászol, Hol hegyet és völgyet négy folyó határol, Magas Kárpátoktól le az Adriáig: Ma minden magyarnak szeme könyben ázik Siratjuk a dicsőt, a fenségest, nagyot, Kit nekünk az isten jókedvében adott ; Oh, a mi fájdalmunk mély, sötétlő örvény, Mert visszakérte őt az örökös törvény! . . . Sirj oh magyar nemzet, van okod a könyve, Hadd hulljon a vérrel szerzett Ősi földre ; De gyászos ünneped fájdalmas szentsége — Deák neve — legyen szivedbe bevésve! Gazdagon megnyerted tőle örökséged, Az ő megdicsőült szelleme lesz véled És legyen hozzád a sors bármily mostoha, Hogyha őt követed, nem halhatsz meg soha! . . . Komócsy József: Egy rosz lépés átka. (Elbeszélés.) Irta Beniczkyné Bajza Lenke. (Folytatás.) Az öreg nő nem ismervén a körülményeket, nem is értette e fájdalom kitöréseinek okát, de roszul esett neki ily levertnek látni a fiatal leányt, kit együttlétöknek rövid ideje alatt tisztelni és szeretni tanult. Pár nyájas, csöndesitő szót intézett hozzá, mi*) E gyászkölteményt a »Nemzeti Hírlap« vasárnapi számából közöljük. Szerk. közben ruháit készité elő, melyekkel úti öltözékeit fölváltsa, majd a kandalló tüzét megigazitá s csöndesen járt-kelt a szobában, mialatt az órák múltak. Conccita fájdalma lecsöndesült, letörle könyeit és gondolatokba mélyedve nézte a kandalló lángjait. A nagy csönd, nyugalom, az öreg nő halk, vigasztaló szavai s a szoba jótékony melege enyhitőleg hatottak idegeire s a nagy izgatottság után csendes, nyugodt álomba merült. Johanna szemben ült vele s részvéttel szemlélte a szelíd, szenvedő, még majdnem gyermek arcát, melyről az álom elűzte a keservet s mosolygó, derűit kifejezést csalt rá. Kevéssel négy óra előtt ébredt föl s nyugodtnak, erősnek érzé magát. Hirtelen átöltözött és készen várta a komornyikot, ki pontban az óraütésre megjelent és a marquishoz vezette át, ki már várta. A komornyik megmutatta neki, hogyan készítse az öreg úr ízlése szerint a beát, mennyi cukrot, mennyi tejet adjon hozzá s aztán eltávozott a szobából, ma-gukra hagyva őket. Eleintén az öreg ur némán függesztő a leányra szemét, azután múltjáról és családjáról kérdezőskö-dött s mintha jól esnék szivének, hogy nagy fájdalmát szavakba öntheti, fiáról Anatolról kezdett beszélni, ki iránt legkevesebb haragot sem mutatott. Szerencsétlennek nevezé őt, ki egy véletlen balsorsnak esett áldozatul. Conccita hallgatott s nem emlité, hogy Anatolt ismeri. Élvezettel hallgatta, midőn az öreg ur fiának gyermekéveiről, kitűnő szivéről, becsületessé-igéről és nemes hajlamáról beszélt s lefestő, milyen bájos gyermek volt és milyen szép férfi lett s elfelejteni látszott, hogy az többé nem a termek parquetjein, nem az előkelő társaságokban mozog, hanem a börtönben ül s meg van becstelenitve és elitélve. Beszélgetések között folytak az órák, mig az ebéd ideje is elérkezett. Akkor megnyíltak a szárnyas ajtók és belépett a komornyik. A marquis lovagias előzékenységgel nyújta karját Conehitának s az ebédlőbe vezető. Ebéd alatt csöndesebb volt. Keveset evett és alig beszélt. Ebéd után kérte Conehitát, hogy bocsásson meg neki, de öreg lévén, azonnal szobáiba vonul s az est óráit rendesen ágyban tölti. Nyájas szavakkal mondott neki jó éjt s az ajtóig kisérte, honnét ismét a komornyik vezette be őt szobáiba, így telt el az első nap s ily módon a többi egymás után. Minden órának megvolt a maga teendője s az öreg urnák minden perce célszerűen beosztva. Ehhez Conccita a legnagyobb készséggel alkalmazta magát s a marquisnak oly nélkülözhetetlen társa lett, hogy az, ha a leány egy percet is késett, nyugtalan és szomorú volt. Egy nap különösen közlékeny hangulatban volt s elvesztett nejéről beszélt, ki korán meghalt, kit soha sem birt elfelejteni s kinek halála által következett be mind ama szerencsétlenség, mely őt és családját érte. — Tudja-e gyermekem ? — mondá némi habozás után, hangját önkénytelen halkitva, mintha titkot akarna vele közölni, — hogy Anatol nem egyedüli gyermekem. Van még egy leányom is. Ugye csodálkozik, hogy ezt még nem említem, de higgye el, nemkevésbbé gondolok e leányra, mint fiamra, ki ennél még sokkal szerencsétlenebb, mert bűnös. Conccita önkénytelenül felkiáltott. — Ha akarja, elmondom történetét, — folytató gondolatokba mélyedve a marquis. — E napokban tudósítást kaptam a gazemberről, ki leányom szerencsétlenségének oka volt. Az öreg kinyitotta az előtte álló asztal fiókját s kisded arcképet véve ki abból, Conehitának nyújtotta. — Ez leányom, ilyen volt, midőn utójára láttam. Conccita nagy érdekkel szemlélé a kisded aquarelle képet, mely igen szép s Anatelhoz föltűnően hasonlító fiatal leányt ábrázolt. — Tizenhat éves volt, — folytató gondolatokba mélyedve a marquis. —És majdnem oly szép, mint anyja, kinek halálakor tiz éves lévén, Párisba, nevelőintézetbe adtam, nem tudván itt, falun, anya nélkül mit tenni vele. Azt hittem, ott legjobban el lesz látva és a legjobb nevelésben részesül. Hét évig volt távol s aztán hazajött. De Páris után az itteni csöndes falusi életben, mellettem és koros társalkodónője körében nagyon unta magát. Folytonosan Páris, mulatság és zaj után vágyott. Végre csakugyan egy Páriában élő nőrokonomhoz küldtem, arra kérve őt: vezetné be leányomat a világba s adja férjhez, ha valamely elfogadható kérője akad. Meg kell jegyeznem, hogy a fiatal, zajos természetű s mulatni vágyó leány terhemre volt. A mily mértékben szerettem Anatolt, ki testvérének ellentéte volt, oly megfoghatatlan hidegséget éreztem Natalie iránt, kiben sem kedélyt, sem szivet nem tudtam fölfedezni s kinek legfőbb érdeme én, úgy láttam, minden tulajdona nagy szépségében állt. Mindketten örömmel váltunk meg egymástól. Ő mulatságot remélt, én nyugalmat reméltem nyerni távozása által. Csupán Anatolnak volt ellene e válás, mert ő testvérét inkább óhajtotta volna itthon, oldalam mellett tudni, mint Párisban a nagy világ zajában, hol akkor ő is még mint tanuló időzött. Erről azonban Natalie hallani sem akart s oly föltűnő sietséggel utazott el társalkodónőjével, hogy önkénytelen az jutott eszembe: nem valamely más érdek vezeti-e oda, a mulatási vágyon kívül ? A tél, mint Anatol írta, fényesen múlt el Nataliera nézve. Minden társaság, hol megjelent, hódolt neki. Szépnek, gazdagnak tartották és rövid időn sok udvarlója akadt. A tavasz első napjain Anatol érkezett ide Párisból egy fiatal férfi társaságában, ki csinos, gazdag, előkelő volt s Anatolnak egyik legjobb barátja: Rougmont gróf. A Rougmontokkal rokonságban is vagyunk s mindig nagy és folytonos összeköttetésben állt a két család s valamint Anatol az ő házuknál, úgy a fiatal Rougmont nálunk sok időt töltött s most azért jött, hogy Natalie kezét tőlem megkérje. Ennél nagyobb és váratlanabb öröm rám nézve nem létezik. Leányomat nemcsak hogy a legjobb házasulandó ifjak egyikéhez adhattam férjhez, de oly családba, hol az atya legjobb barátom, az anya legmélyebb tiszteletem tárgya s leendő röm gazdag, kitűnő és minden tekintetben ritka fiatal ember, mint a mai világban keveset találunk. (Folyt. köv.) A tóparti kastély. Droz Gusztáv regénye. Franciából Huszár Imre. (Folytatás.) Két héttel az előbbi levél után Klára így ir : » . . . János Lyonból irt, hol e percben időzik. Parancsot adott, a munkát siettetni a parkban. A nagy facsoportokat ki kell irtani s egy uj parterret kell készíteni angol ízlés szerint. Szegény vén fák mit vétettetek, hogy igy feláldoznak ? Ki sem tudom mondani, mily szomorúságot okoz nekem e kegyetlenség. Ma a facsoportokat irtják ki; holnap talán a mi fáinkra kerül a sor és azután a jegenyékre . . . Ki tudja, nem fog-e régi házikónk is eltűnni. Miért oly drágák előttünk a helyek ahol éltünk ? mily részt hagytunk önmagunkból elmúlt életünk e néma tanúinál? Honnét van ez, midőn belépek e fasorba, ahol megesküdtünk, hogy egymáséi leszünk, közelebb érzem magamat hozzád? Talán lelked röpdös itt René ? Szerelmünk ellepte-e eme fákat, mint az illat, valamely virágedény falait ?