Fővárosi Lapok 1876. március (49-74. szám)
1876-03-01 / 49. szám
Szerda, 1876. március 1. 49. szám Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt. Negyedévre ...... 4 . Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Tóth Ede ravatalánál. (1876 február 28.) »Óh úgy szeretnék élni még !« — sóhajtott, »Hisz alig éltem !« — és elszenderült. Az óra kong, a cypruság lehajlott, Mellé a bús enyészet árnya ült. A halovány ajk mintha még beszélne. . . Szivébe rejtett eszmék kincsiröl, A szem, mikép ha a jövőbe nézne, S köny törne ki a tört pillák megöl. Egy köny a múltért, — hányatott, keservvel, Nyomorral által küzdött múltakért, Vagy a jövőért, melyet alig kezd el, A húr lepattan, s ő nyugodni tér. . . Hogyan sirassunk, népünk vesztesége! Ha könyet öntünk a dicsők miatt, Kik büszke harc után a parthoz érve, Győzelmesen nyugosznak ott alatt ? . . Ha megsiratjuk azt, ki általadta Egy diadalmas élet sikerét. .. Te győzni indult küzdelem halottja, Minő keservvel forduljunk feléd ? Szép lelked annyi kincse a miénk már, S minden ajándék egy-egy rózsatő, Hol nyilt virág alatt bimbósereg vár, Újabb tavaszszal újra fejelő. S mentős becsesb az, amit bírunk tőled Oh annál fájóbb, égőbb veszteség, Minek hazája néma temető lett, Mi véled együtt meghalt, eltűnök! Te, ki a nép szivének dobbanását Úgy érzed, ismered, mint senki más, Midőn pihenni szebb hazába szállsz át; Ne aggódj !, már nem érhet elmúlás. . . Ha szíved fájt s örült a nép szivével, Ha lelked az övével összeforrt: Midőn te meghalsz, minden könyvjével A nép sirat meg, mert övé a holt ! Övé egészen.. Minden drága műve A nép szivének dobbanása volt, Babért teremjen a föld is fölötte, Mely nyugovó porát ölébe vette, Hisz érte élt, mig szenvedett s dalolt ! Várady Antal: A nevelő. (Elbeszélés.) irta Bodonyi József. (Folytatás.) VIII. Mig az erdő zajtalan magányában egy megtért lélek hullatta a megbánás könyeit, Jávorházán is történt valami. Az a szilaj leány, kiről a lelkészné azt mondta egykor: »mi lesz belőle, ha felnő,« gyakori vendégévé lett a papiaknak. Most már látták, mi lett belőle és nem győztek eleget csodálkozni rajta. Egyszerűsége, komoly és szerény magaviselete mindnyájukat meglepte. A lelkésznő különösen e tulajdonságait emelte ki, mikor róla beszélgetett. Zsuzsánna a jó szívét magasztalta és egy esetet mondott el, mely rá nagy hatással volt. Egy falubeli asszony ugyanis elbeszélte előtte, hogy kisfia kint mászkált az erdőn madártojásokért s a fáról lezuhant. Karját és lábait annyira összetörte, hogy mozdulni sem birt. Jolán arra bolyongtában megtalálta a jajveszéklő gyermeket, elvitte a patakhoz, megmosogatás a sérült helyeket bekötözgetve, haza vezette. Aztán meglátogatta minden nap, hordott neki mindent és ápolta gondosan; most az anya neki köszönheti gyermeke felépülését. A két leány között rövid idő alatt kifejlődött amaz érzelem, melyet bizalomnak nevezünk. A bizalom pedig a szív kulcsa. Gyakran kijárogattak az erdőre s Jalán kosarat vitt magával és tele szedte erdei málnával, vagy szép erdei szederrel. — Minek az neked ? — kérdé egyszer Zsuzsánna. — Beküldöm a városba és eladatom, mivel nagyon szeretnék már olyan pénzt látni, amelyet magam szereztem. — És mire neked az a pénz ? — Csak arra, hogy legyen egy kevés tőkém. Nem mondta meg, hogy könyveket vesz rajta a szegénysorsú iskolás gyermekek számára. Egy délután terebélyes tölgyfa alá telepedtek le. Jolán levette kalapját és a kosárkára tette, mely illatos málnával volt teli. Aztán Zsuzsánna kezét megfogva, igy szólt: — Ha meghallgatod, most elmondom a történetet, melyet néhány nappal ezelőtt ígértem. — Hallgatlak. Ezután elbeszélte a jolán-völgyi eseményeket kezdetétől egészen a mai napig. — Nem hagyott ki belőle semmit, mindent elmondott a legapróbb részletekig, csupán a szereplő személyek neveit és a történet színhelyét hallgatta el. Zsuzsánna feszült figyelemmel hallgatta az élénk előadást és várta a befejezését. Mikor látta, hogy Jolán darab ideig nem folytatja, kérdé ? — És a vége ? — Még nincs vége, édes Zsuzsánnám,mert . .. mert az elbeszélésben szereplő leány én vagyok, a férfi pedig Mihály. — És erősen a Zsuzsánna szeme közé nézett, mintha lelkébe akarna tekinteni. A Zsuzsánna arcán néma csodálkozás és őszinte mély részvét tükröződött vissza, de amit Jolán keresett, vagy felfedezhetni vélt, annak hire, nyoma sem volt. Jó darabig szótlanul néztek egymásra; a Jolán arca égett s keze reszketve szokta Zsuzsánna kezét. — Kedves Jolánom, te sokat szenvedhetsz! — szólt végre Zsuzsánna részvéttől remegő meleg hangon. — Szenvedek, mert ez őrült érzelem olthatatlan szenvedélylyel lobog lelkemben s érzem, hogy e szenvedély örök. De mennyivel nyugodtabb vagyok, mióta előtted feltártam lelkemet. Jer, jer jó Zsuzsánnám, hadd öleljelek szivemre téged — látod, nekem nincs anyám! Szeress, szeress engem. És átkarolta a lányka kónyakát s az vállára hajtá barna szép fejét. Könyeik összefolytak, mint két egymásra boruló rózsa harmatcseppjei. — Látod én gyűlöltelek téged, és most szeretlek , és megöltelek volna, ha sejtelmem valósul. Zsuzsánna összerezzent és fejét visszakapta. — Jolán, mit beszélsz! — mondá elbámulva. — No, ne félj tőlem, bocsáss meg ... én őrülten szeretek. Hiszen csak úgy mondottam azt. Ugye megbocsátasz ? — Légy türelmes, édes Jolán, és bízzál. Ezzel fölkelt, Jolánt is felsegíté, aztán csendesen, szótlanul megindultak a falu felé. — Tehát nem ő — gondolá Jolán, — de ki lehet, a ki miatt eltaszitott engem ? — E felett tűnődött szakadatlant. Képtelennél képtelenebb gondolatai támadtak s ezek űzték, kergették egymást elméjében. Szenvedélye annyira sarkalta, hogy titokban követni kezdte Mihályt erdei sétáira. De nem boldogult semmire sem, mert a nevelő egy ponton mindig észrevétlenül eltűnt előle. Minda mellett nem tágított. Napról-napra merészebbé tette a gondolat, hogy ez erdei séták nyomra vezetik. Egyszer egészen közelről követte, óvatosan, lábujjhegyen lopózkodott utána egyik fától a másikig, hajlongva, mint a nádszál, hogy a fák eltakarják alakját. Mihály rendesen egy jókora tisztáson haladt keresztül. Ez volt a gonosz pont, hol mindig nyomát vesztette, mivel itt várakoznia kellett addig, míg a tisztás túlsó fát el nem fedték előle. Most nem várta be ezt, hanem fuvalat-könnyű lépteivel korábban átsuhant s a nevelőt nem is veszítette el szeme elől. A merénylet sikerének megörült, egyszer nem vigyázott eléggé s lába alatt megzörrent a haraszt. Mihály visszapillantott, de Jolán oly hirtelen és oly ügyesen meglapult egy cserfa derekánál, hogy lehetetlen volt észrevennie. Ezután gondosabb vigyázattal és nagyobb távolságra húzódott utána. Nem sokára kibontakozott a fák közül a vadászkastély s látta, hogy a nevelő egyenesen belé megy. Még néhány lépésnyivel előbbre jött s aztán csendesen meghúzódott egy fa mögött. Lélekzetét visszafojtva várt egészen alkonyatig, de semmit sem vehetett észre. A fák már hosszú árnyakat vetettek a kastély előtti pázsitra; az erdő mélán borongó susogása megindult ; a madarak elültek, csak a bagoly huhogott a távolban. Mindez összevéve borzalmasan hatott Jolánra s gyönge remegés fogta el. Erősebben a fához simult, midőn halk nyikorgás ütötte meg fülét. A kis szoba ablaka nyikorgott, mikint rendesen szokott esténkint, mikor felnyílik, hogy a fatáblákat egy kéz felbuzogassa. Jolán látta a kezet is, az arcot is, de a szürkélő esthomályban nagyon halavány körvonalait vehette ki ez utóbbinak. Nem annyira szeme, mint inkább felizgatott képzelete hitette el vele, hogy a látott alak egy nő volt. Mikor bezárultak az ablak táblái, minden izében reszketve indult meg lesőhelyéről és nesztelenül közelgett az ablak felé. Mintha nem is a földet, hanem csak levegőt tapodták volna parányi lábai, oly néma csenddel lépegetett odáig. Szivének sebes dobbanása hallhatóbb volt léptei zajánál. Az ablak tábláin imitt-amott vékony hasadásokat vett észre, melyeken a világosságnak nagyon parányi sugarai szűrődtek által. Csak ahol a tábla két szárnya együvé hajlott, volt egy nagyobbacska hézag. Jolán ezen lesett be. Csak derékban látható az alakot, mivel arcát teljesen elfedé a kendő, melyet épen akkor igazított az ablakra. De most már világosan látta, hogy nő. Alig birt lábain megállani s feje halkan az ablaktáblához ütődött, aztán elsötétült előtte a parányi fény is. Belőlről hangok ütötték meg füleit, egyenlő folytonos hangok, mintha valaki fenszóval olvasna. Fél arcát oda nyomta a táblához és hallgatózott. Sokáig csak egyes szavak jutottak el hozzá ; azután lassan-lassan egész mondatokat is tisztán hallott. »Le kell vetkeznetek ama régi élet szerint való ó embert, mely megveszett a csalárd gonosz kívánságok miatt. »És meg kell ujúlnotok a ti elméteknek lelke szerint. »És fel kell öltöznötök amaz új embert, mely isten szerint teremtetett az igazságra és a valóságos szent életre. »Azért levetvén a hazugságot, szóljon igazságot minden ember az ő felebarátjával, mert egymásnak tagjai vagyunk.« — Mihály olvas a szentirásból — susogta álmélkodva magában. — Ki lehet, mi lehet, a ki ezt hallgatja? Erdei nympha? Az erdő mélyén, világtól s emberektől elrejtve ki élhet ? És bibliát olvas neki ? Különös! Milyen különös! — És mit! . . . Legyen bármi: nympha vagy manó, csak boldog ne legyen, ha én boldogtalan vagyok. És nem lesz boldog, arra esküszöm! (Folyt. köv.)