Fővárosi Lapok 1876. május (100-124. szám)

1876-05-02 / 100. szám

Kedd, 1876. május 2. 100. szám Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. Előfizetési díj: Félévre.................... . . 8 írt. Negyedévre.........................4 . Megjelenik­­az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A legszerencsétlenebb ember, vagy: Az elszalasztott alkalom. Balázs Sándortól. (Folytatás.) — Ki az a Felix ? — kérdé Coralie minden felindulás nélkül hangjában. Az önuralom a Perciva­­loknak is egyik kiválóbb tulajdonok. — Férjem unokatestvére, nyugalmazott főhad­nagy. — Hát az apróságok ? Nem látom őket. — Férjemmel vannak a tanyán. Ebédre ők is hazajönnek. Szünet. Szünet után. — E kastély gyönyörűen fekszik! — mondom az ablakhoz lépve, — a kilátás valóban elbájoló. — Én már megszoktam. — És a kert ? Nagy a kert ? — kérdé Coralie, kit, ha egyszer a közöny vértjét öltötte magára, nyu­galmából kihozni nem lehetett. — Ezernyolcszáznegyvenhárom négyszögöl. — Vannak szép virágaid ? — Vannak. — Hát gyümölcs ? — Nincs. Leette a hernyó. A­mi megmaradt, azt téli befőzöttre szánom. Szünet. Szünet után a kis Brúnó: — Papa, adj egy darab kenyeret, de jó nagyot! Adtam neki. — Nekem is! — kiáltá a kis Coralie. Annak is adtam. —­ Szintén kérek egy szeletkét, — mondá moso­lyogva a nagy Coralie. — Igazán nagyon jóízű ke­nyér. Annak is leszeltem egy jó darabot. — Valóban az, ilyet csak falun ehetik az em­ber, — mondom a magam részéről s magamnak már nem szeltem, hanem az egész darabot megtartottam, úgysem volt valami nagy. H­áziasszonyunk csak szó nélkül nézte, hogy mit művelünk. Azt hiszik önök, hogy volt annyi illemérzet és becsület szívében, hogy legalább pro forma meg­kérdezte volna, hogy szolgálhat-e egy szeletke -sodor­ral, vagy mem­et­légen legalább egy darabka szalon­nával ? Nem tette, sőt azt tette, hogy egész egyszerűen felállt székéről s azt mondta Coralienak, hogy: bocsáss meg édesem, de nekem i] az ebéd után kell látnom. Menjetek addig a kertbe, majd a csöngetyátszó tudto­­tokra fogja adni, hogy mikor ebédelünk. Ezzel feszesen meghajtotta magát, és feleletre sem várva, gyorsan kisietett. Coralie ingerülten felugrott székéről. Szia, ő Percival ugyan, de asszony, ki nem tud mindig ura lenni indulatainak ; én azonban, ki férfi s Krizánckói vagyok, csak mosolyogtam. Brúnóm már amaz években van, midőn a fejlődő értelem már ítélni képes — a Krizánckóiak különben is gyorsan fejlődnek — s nem akartam sejtetni ártatlan szivével, hogy szüleit durván bántalmazták. Intettem tehát nőmnek, hogy mit se szóljon s levezettem őket a kertbe. A gyermekek ártatlan szivét azonban egy ho­mályos sejtelemtől még­sem oltalmazhattam meg. — Jaj de csúf lett ez a Borgó néni, — mondá Brúnó, — milyen haragosan nézett ránk. — Látod, papa, nem kaptunk csirkepecsenyét, pedig azt montad, hogy kapunk. — Csitt! elhallgattok mindjárt, — f­eddé meg őket jól nevelt anyjuk. A kert ellen nincs kifogásom. Elhanyagolt, rosz ízléssel berendezett, de a mi a fő dolog: a fák, háziasszonyunk különös nyilatkozata ellenére, gyü­mölcscsel voltak tele. A szilva épen érőfélben volt. Szedtem is a gyermekeknek és magamnak egy jó kosárnyit, azután letelepedtünk egy árnyékos lú­gosba s jóízűen elköltöttük. Midőn készen voltunk vele, a gyermekeket ját­szani küldtem s azt kérdeztem Coralietól, hogy meg­őrült ez a Borgóné, vagy mi ? Hát miért hivott ide bennünket, ha így fogad ? — Meg nem foghatom. Mintha csak kicserélték volna. Tudod-e, Arisztid, hogy meg vagyunk sértve ? — Tudom. — Tudod-e, hogy mit kellene tennünk ? — Tudom. — Hogy rögtön vissza kellene utaznunk. — Boszú nélkül ? Soha! A brizánckóiakat bün­tetlenül még soha sem sértette meg senki! Megboszál­­juk magunkat és maradunk! — Értelek, — mondá Coralie a pajzánság és a finom gúny utólérbetlen mosolyával. — Miért hívtak ide, ha nem látnak szívesen! Igazad van, ha már ide­­bolondítottak bennünket, hát itt maradunk. Úgy kell nekik, mit nagyzolnak! — Egy tapodtat sem mozdulunk innen hat hétig. — Akkor elmegyünk. Addig pedig csinálhat én tőlem olyan pikáns arcokat, a­minőket akar, s me­resztheti a szemét két akkorára is, engem ugyan in­nen ki nem néz. — Én csak azt szeretném tudni, hogy mi lelte ezt az asszonyt! Oly sürgetve hiv, saját kocsiját küldi el utánunk, s midőn megérkezünk, igy fogad bennün­ket. Hisz ez valóságos botrány. Skandál ! — Mi lelte ? Az lelte, hogy eljöttünk, hogy mindnyájan eljöttünk, s hogy mindjárt előre megmond­tam, hogy álló hat hétig itt maradunk. S hogy látja, hogy mindnyájan fris egésségnek örvendünk s jó ét­vágyunk van. Ez lelte. Ettől ijedt meg. S ettől bizony, kedves Coraliem, csak valljuk be,­­ volt is mitől megijednie. Azt hitte, hogy ő csak pro forma hívott bennünket, s azt hitte, hogy ha jövünk is, hát eljövünk három napra. Mert biz én, mikor a levelet írtam a kocsiért, az igazat megvallva, nem voltam bolond, hogy azt írjam neki, hogy asszonyom, egész családommal sőt a szakácsnémmal együtt álló hat hétre önhöz szándékozunk. Kérem, küldje utánunk kocsiját. Na, hiszen, várhattuk volna. Majd jött volna kocsi helyett egy udvarias levél, hogy így, hogy úgy, hogy milyen szerencsétlenek ők, hogy épen akkor akarjuk őket kü­lönösen becses látogatásunkkal megtisztelni, a­midőn e boldogságról, elfogadhatásunkról le kell mon­­daniok. A szegény Náci beteg, már hat hete vért köp, meghűtötte magát a tiszabői vadászaton, s a dok­tor fürdőt rendelt, épen holnapután indulnak Eüredre vagy Szliácsra. Hanem e szerencséről épen nem mon­danak le, s rögtön tudatják, ha hazaérkeznek s okvet­lenül elvárnak bennünket szüretre, vagy karácsonyra, vagy soha napjára. De nekem is van ám eszem. A Krizánckóiakban a diplomatákból is van valami. Egyik ősöm Krizánckói Dárius ezernégyszázhatvankettőben követ volt a velencei köztársaságnál, s legújabban a múlt század végén nagybátyám Rikhárd katonai at­­taché Münchenben. S talán az sem elbizakodottság, ha azt állítom, hogy saját igénytelen egyéniségemből sem hiányzik épen teljesen a magasabb és előítéletet nem ismerő ravasz furfangnak az a neme, mely a va­lódi diplomatának lényegét alkotja. Egyszerűen azt írtam neki, hogy ez alkalommal végre be akarván vál­tani szavunkat, többszörös szíves meghívás folytán pár­napi rövid látogatásra lerándulhatunk. Előre kijelent­jük azonban, hogy három — legfölebb négy napig maradhatunk csupán, mert a minisztériumban annyi a dolog, hogy osztálytanácsosunk világosan kijelen­tette, hogy hosszabb szabadságidőrűl osztályából senki ne is álmodozzék. Három-négy napot, tekintet­tel igazán egész a kimerültségig buzgó munkásságomra, kivételesen adhat, számomra, de többet még nekem sem engedhet. Ha tehát ő nagysága érdemesnek ta­lálja e pár napért kocsit befárasztani, stb. stb. — Mi­kor aztán megérkeztem, hát megmondtam neki, hogy osztálytanácsosomat mégis sikerült meglágyítanom, mégis megadta az egész szabadságidőt, s igy boldo­gok és szerencsések lehetünk hat hétig úri családjá­nál időzhetni, s ezért voltunk oly bátrak szakácsun­kat is magunkkal hozni. — Arisztid! — felesé Coralie — életében elő­ször kételkedve eljárásom opportunus voltában — Arisztid, talán még­sem volt helyes, igy ajtóstól ro­hannod a házba, s igy rögtön, egész nyíltsággal kö­zölnöd vele a dolgot. Jobban fogadtak volna! — Kétségkívül. Az első egy-két napunk min­denesetre jobb lett volna. De annál roszabbak a töb­biek, a­midőn napról-napra hasztalan lestek és várták volna elkészülődésünket. Sőt talán kockára tettünk volna mindent. Mert időt adtunk volna nekik sáncko­saraik és ellenaknáiknak felállítására. Ha másként nem, hát színlelt betegség vagy ürügy alatti elutazás által kényszeríthettek volna bennünket a távozásra. Bizd rám a dolgot és nyugodjál meg tapasztalataim­ban. Másfajtájú háziasszonyokat is megszelídítettem én már. Ilyen esetekben legjobb és legbiztosabb mód a meglépés. Az ellenségnek nem szabad időt engedni arra, hogy magához térhessen s hogy nyugodtan szer­vezhesse védelmi műveleteit. Ez az én rendszerem. Egy-két napig duzzognak, később azonban belenyu­­gosznak a megváltozhatlanba. — Te lángész vagy, Arisztid — kiáltá Coralie, ki mint igazi Percival mindig igazságos és méltányos —­ a­mit te teszesz, mindig a legjobb, a leghelyesebb. Rendszered szerint tehát jó arcot kell mutatnunk a rosz tréfához.­­ Természetesen. Színlelnünk kell, mintha mit sem vennénk észre, s arról lennénk meggyőződve, mintha ittlétünk által el lennének bájolva. Semmi cél­zást nem érteni meg, s gondosan kisiklani minden vo­natkozás elől. Ez a fődolog. Légy mindig lehetőleg nyájas, barátságos, s halmozd el őt leghízelgőbb bókjaiddal, szíves, áldozat­kész, elbájoló vendégszeretetéért. E modorral szemben nincs fegyver, meg kell adniok magukat. Igaz ugyan, hogy ily módon az ember jövőre nézve örökre lehe­tetlenné teszi magát. De mit veszítünk vele ? Ha kevesebb ideig maradnánk, sem hívnának többé meg bennünket! Épen jókor végeztük be hadjárati tervezetünket, mert az ebédre hivó csengetyű megszólal s a gyerme­kek — szegénykéknek a szilva jó étvágyat csinált — érettünk rohantak. A férjet, egy kistermetű, halaványképű s rop­pant nagy szakású és rendkívül komoly tekintetű fér­fiút — mint még ebéd alatt értesültem, csakugyan nagy politikus és szabadelvű kitűnőség — Félix úr társaságában találtam az ebédlőben. A férj, Borgó úr, nagy diskrécióval és szertar­­tartásos udvariassággal fogadott bennünket. Egész viselete mutatta azonban, hogy neje által már kellő­leg van hangolva irányunkban. Nem, mintha nem szorított volna kifogástalan udvariassággal kezet, nem, mintha kellő nyájassággal nem teljesítette volna a házigazda kötelességeit — hisz végre is azon a gondolaton nem tehette magát túl, hogy egy Krizánckóival áll szemben — de volt va­lami feszesség, valami távoltartó modorában, mely azt látszott mondani, hogy udvariasságot várhatsz, de többet ne remélj! Én azonban ezt természetesen észre sem lát­szottam venni s elhalmoztam őt udvarias és nyájas bókokkal. Elmondtam neki, hogy ha, dacára a mi­nisztérium munkával való túlhalmozottságának, én mégis itt vagyok, odahagytam a fővárost, s kiszakí­tottam magamat tevékenységi körömből, bizonyára nagy vonzerőnek és nagy­oknak kellett ide vonzania. (Folyt. köv.)

Next