Fővárosi Lapok 1877. április (75-98. szám)
1877-04-01 / 75. szám
Vasárnap, 1877. ápril 1. 75. szám. Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, zöldfa-utca 29. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre..........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A „Fővárosi Lapok“ közönségéhez. Tisztelettel hívjuk fel lapunk közönségének figyelmét ez uj évnegyedre, vagyis az előfizetések megújítására. A lap szerkesztőségének folytonos törekvése : jeles munkatársainak segélyével oly napi közlönyt nyújtani, mely kielégíthesse az igényeket. Az »Athenaeum« pedig gondoskodik a lap csinos kiállításáról és pontos szétküldéséről. Előfizetési ár évnegyedre 4. frt, félévre 8, egész évre 16 frt. A postautalványok és pénzes levelek e cím alatt küldendők : »A Fővárosi Lapok kiadó hivatalába, Budapesten.« A két virág. Tavasz jövését érzi lenn Két kis mag, a föld méhiben . Dagad, feszül, kikelni készül. Magának, másnak ékességül. És szól egyik: — Belőlem rózsa lesz, Bűbájjal, illattal teljes, Dús főmet büszkén hordozó, Minden szivet meghódító. Másik, szerényebb, igy kezd vallani: — Én is szeretnék lenni valami ; De a mi belsőmben dobog, Saját erőm nekem titok ; Betelnek majd a végzetek, Az leszek, a mi lehetek ! Nos, amaz első sietett kibújni, Levele válni, szára nyúlni, S fejét, a hol virága rejlett, Erővel tolta, tolta feljebb, Mind várva, lesve, hogy mikor fejel ki, Megnyílt szemével hogy fog nézdegelni, Hogy nézi majd a szép eget, Mely rája fényt, Sőt ereget, Hogy nézi majd az íratos mezőt, A melynek ő oly nagy díszére nőtt. Meglátta végre a napot. Szegény virág! elsápadott. Mert hajh, az álmodott eget Sűrűn borítják fellegek, Mert a mező még csupa hó, Ő meg csak egy fehér bogyó. Keserűség! szomorúság ! Nem rózsa jön, de hóvirág ! Többé nem is erőködik, Nem nyújtja már föl a fejét, Inkább lehajtja, s lám ! ez jól esik; Sőt kedvesebb is e fejecske így szemlesütve, lecsüggedve. És arra men egy bús, beteg leányka, És fölvidúl, hogy ránéz a virágra, És leszakítja és feltűzi keblén ; Az meg, picinke lelkét kilehelvén, Hálásan áldja a bölcs végzetet, Hogy szenvedőnek vigaszúl lehet. A másik mag, meleg fészkébe’ lent, Még jó soká pihent, És lassan is nőtt, már kikelve ; De a mikor megnyílt a helybe, S belőle pompás rózsa szirmai Kezdének bűvösen kibomlani, Egész világ gyönyörűsége lett ; És, haldokolva, két boldog szeretőnek illatozva Fejezte be az életet. Azt nem tudod, hogy mi lehetsz. De bármi légy is, jót tehetsz ! Greguss Ágost: A Báró ősi kunyhója. (Elbeszélés.) Irta Abonyi Lajos. I. Az aranymezei pusztát véges végig beragyogta a kora reggeli nap. A játékos sugártól csillogott minden a síkon, mint az arany, a harmat cseppek a füvön, a homokszemecskék a buckák oldalán, az élénk zöld fűvel szegélyezett erecskék s a messziről nevetgélő szétszórt fehér tanyácskák, hol a fal tövéhez már kiültek a kuckótól elbúcsúzott gyermekek várva lesni, hogy miként bújnak elő rejtekeikből az isten tehénkéi. Az égen nincs egy tenyérnyi felhő, a földön nincs egy tenyérnyi árnyék. Ama szép mosolygó tavaszi reggelek egyike volt, melyen maga a természet is ünnepet ül. Az életkedv frisesége, elevensége új díszben pompázik mindenfelé. Fönn az égnek kék tengerében darvak úsznak méla kurrolással, örömrepesve éneklő pacsirták pattannak föl a besugárzott magasba s a könnyű fecskék a föld színén, a fű hegyén suhanva villannak el. S az aranymezei puszta végtelenségbe nyúló, semmi változatosságot nem nyújtó egyformaságában is a mily ragyogó, épen olyan bájossá válik a kikelet mosolygása által, pedig a merre a szem ellát, sem enyhet nyújtó berkeket, sem tarka virágokkal hímzett réteket nem pillanthat meg rajta. De még emberi lény sincs a közelben. Végre nagysokára azután még is akad egy. Amint a nap a hajnali rózsa pírjából diadalmas fénynyel kiemelkedik, épen abban a pillanatban, mint egy tündérintésre, egyszerre a legnagyobb buckák tetején egy alak jelen meg, — de ez az egy azután kitesz magáért. Ott messze még csak egy mozgó árnykép. Egy hosszúfülű állat és lovagja. Közelben egy szép, meglepően kellemes látomány. — Egy takaros, kackiás menyecske szamárháton. Megérdemli, hogy megnézze az ember, jól szemügyre vegye s gyönyörködjék benne. Gyönyörű szép jelenség. Tarka, virító színek pompája körül, egy elragadó szépségű, mosolygó arc tündöklik elé, valósággal tündöklik, mert arcának finom fehérsége, ajkainak pirossága, hamis sötét szemöldöke, szemének fénye, nem vesz el a tarka színek között, hanem versenyt pompázik velük. Amilyen tréfás, mulatságos a megjelenése, épen olyan kackiásan ingerlő és csábító az egész alakja, és a különös helyzetben még inkább kihívó. A déli szép juhászmenyecske kevélyen, hetykén és mégis bájos kacéran ül a hosszúfülű állaton, melynek ostoba és nevetséges rútsága elvesz mellette. Különben a Kakri nem volt a legcsúnyább szamár a világon. Ünnepi csinosság ömlik el a menyecske egész alakján. Rózsás és arany virágos szegélyű, fekete selyemkendővel van a feje kis kerek kontyra bekötve, homloka nincs elfödve, sőt bodor fekete hajának is meg van engedve, hogy koszorút játszék körötte. Darázsdereka nem hajlik meg, csak hajlong a zöld selyem nyárkában, mely feszülve simúl domború vállain s még domborúbb keblén elrejtőzik a klaszin selyemkendő alá. Piros rokolyája alól — a vakító fehérségű alsók keményített, duzzadó tömege mellett — elő-előkukkan pici pirospántlikás, pillangós cipellője, megmutatva néha-néha a csíkos harisnyába szorított formás bokákat, — legkivált, midőn negédesen sarkantyút adva paripájának meg-meglóbázza azokat. A röpke fecskék — körben csapongva körötte — kisérik útjában, mosolyog, nevet, játszik, viszont íngerkedik velök, a mint egy-egy majdnem meglegyinti pajkos szárnyaival piros rokolyáját, — ő is felé sok kis cipellője hegyével; ingerkedik a fülessel is, neg-megcsippenti munkától kimért fehér ujjaival a hosszú legyezőt a mint az furfangosan felé konyúl; s mellett — nevető jókedvében, egész boldog gyönyörűséggel — ráér élénk fekete szemének szikráit mindenfelé szétszórni, rápattogtatni minden tárgyra a ni útjába akad, legyen az a piciny tarka pillangó, a ■ettenve megfutó nyulacska, a tréfásan felágaskodó ris ürge, vagy a komoly gólyamadár az ér mentében, így épen az az ünneplően egészen fehér gyolcsba, vegyes ezüstpitykés mellénybe öltözött csinos karcsú egény, aki azt sem tudja a szivéhez vagy jó reggeln vonásképen darutollas kis kalapjához kapjon-e, mint egyszerre a földből-e vagy az égből, vagy tudja csan nnnnan nl/^moffor» moloff. A szeme fénye elvesz ilyen nagy szépség ily hirtelen megpillantásától. Boldog ijedésében majd leejti a panyókára vetett mandlit a válláról. Hát még a mosolygása, az megszédíti egészen. Azt az édes hódító mosolyt, azt a szivet lelket átjáró tüzes pillantást megkapja ő is, — de amint megkapja, oly hirtelen, oly gyorsan visszakapják azt róla. — Mintha csak egyenesen egyesegyedül ő lenne, kinek nem szabad azokban részesülni, még tekintetét is elkapja róla a szép menyecske a mint fölismeri. Arca elborul s még a fejét is elfordítja tőle. A legény szól, beszél édesen, nem hallgatnak rá. A menyecske nem felel egy szót, csak megátalkodott gonosz állatját ösztönzi nógatja boszúsan a gyorsabb ügetésre . . . míg messze elhagyhatja. S a legény hevül, pirul abban a melegségben, mely nemcsak arcát, de keblét is befutja egészen, mely áradatában epesztő fájdalmat is hoz szivébe. Majdnem futni szeretne a nyomában és mégis megáll s bámul mereven, ábrándozva utána. Ismét meglátta, ismét látta tehát a gyöngy teremtést, ki csak mint egy tünemény szokott neki megjelenni s eltűnik, elfut előle mindannyiszor, a nélkül hogy szóba akarna vele állani; pedig meg van általa igézve, — szivében hordja képét azóta, midőn ama szép csendes estén búra hajtott fővel látta ülni ott a sárnyaki belső rét nagy fűzfái alatt. — Szomorú volt akkor s talán még jobban megfájult a szive tőle akkor, mint midőn másszor a tarpai kenderföldek közelében bukkant rá véletlenül s nyájas mosolyával üdvözölte mint ismerősét, és mosolyogva hallgatta mindaddig, míg szerelemről nem kezdett neki beszélni. Mintha csak a köd előttemet köd utánamot játszó tündér lett volna, úgy elszökött tőle ügyesen. És sem ébren, sem álmában nem tud azóta szabadulni gyönyörű alakjától, a kesergő furulyázásának ábrándjaiban mindig-mindig csak ez az arc jelen meg neki, majd szívet fásító és mégis vonzó bánatával, majd hódító mosolygásával, szeme tüzével, ragyogó szépségével. És azt érzi, hogy bolondul értte, meghal utána. íme ismét megtalálja azt, akit folyvást keres, és ismét elveszíti, —■ és ismét a nélkül, hogy csak a nevét is tudná. De hát, végtére is kicsoda — micsoda ez a gyönyörűséges menyecske ? Sietne utána, ha még utolérhetné. Egyszerre a buckából mellette ismét valaki bukkan elő, és alázatos hangon jó reggelt kíván neki. Mintha csak boszorkány lenne, oly hirtelen támad elő a föld alól s oly gyorsan, mintha csak épen amannak lenne siető követője. Egy öreg asszony, oly ráncos, oly sovány, oly töpörödött és mégis oly kapkodva villog a szeme, s még hozzá egy nagy májfolt van a félarcán. És szól hozzá, úgyszólván megrohanja izgatottan. — Láttad azt a szép menyecskét, — azt a remeket, azt a gyöngyöt, kit másikkal összetéveszteni nem lehet ? És pár szóval is az egekig emeli. A legénynek nem kellene több, kifogyhatatlan lenne a magasztaló lelkesülés folytatásában, de az öregasszony megelőzi, még izgatottabban siet a szavaival. — Nem bírtam útjába vágni. — Az isten áldjon meg, édes fiam, érd utól te, valamit izenek neki. Mosolyogva csak azt mondja rá: — Magamnak sincs egyéb kívánságom, nénémasszony, mint hogy utolérjem, — mert hiszen a szivem visz utána. Az öreg asszonynak erre egész örömtől felragyog az arca, szeme mintha csak azt sugározná: — Épen te kellesz nekem. (Folyt, köv.)