Fővárosi Lapok 1877. május (99-123. szám)

1877-05-01 / 99. szám

Kedd, 1877. május 1. 99. szám. Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, zöldfa-utca 29. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre...................8 frre negyedévre.......................4 . Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Teljes számú példányokkal még folyvást szolgálhat a kiadó­hivatal. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Pál bácsi. (Elbeszélés.) Margitay Dezsőtől. (Folytatás.) Pál bácsi, ellenkezőleg Veronka nénivel, igen derekasnak találja Gusztáv ur szokását. Férfias szo­kás , derekas reggeli i­s ő is megkisérlené, ha ez az asszonyféle úgy hozzá nem szoktatta volna a tejes ét­kekhez, mint egy macskát. Gusztáv urnak eközben megnyílnak ajkai és elmondja, hogy ő ehhez Angol­­országban, meg aztán bizonyos melegebb tartomá­nyokban szokott. »O this fine England!« Mikor ő egy alkalommal lord Livingstonnal, meg lord Russel­­lel reggelizett! Ott voltak a lady-k is. Azt kellett volna látni, lord Livingston hogy tudta inni a cogna­­cot, még csak nem is nyert! Hát Arábiában, a­mikor a karavánt vezette ? Egy ízben a lótejpálinka men­tette meg az életét, mert a­mint egyszer vízkutatásra egyedül kirándult, egy leopárd megtámadta; haszta­lan volt a fegyver; mielőtt lőhetett volna, a leopárd már rajta volt. A végső haláltusa közepett eszébe jut kaucsukból csinált lótejpálinkás kulacsa, hirtelen megnyitja annak száját, egy szorítást tesz oldalára s a maró nedv elborítja a vérengző fenevad szemét a mikor persze igen könnyű volt aztán a vak állattal elbánni. Pál bácsi mosolyog, de nem úgy, mint a ki tá­maszkodni akar, hanem olyanformán, mintha azt akarná vele mondani: »Beszélj csak, beszélj!« A ló­tejpálinkától már csak egy lépés van az avarokig s én tudom, hogy előbb-utóbb ezekről a mi atyánkfiairól is fogsz te nekem beszélgetni; mert az első pillanat óta átláttam én a te sziveden s kitaláltam, hogy neked missziódnak kell lenni. Gusztáv úr e napon megelégszik a lótejpálinka által megvakított leopárddal; hasztalan biztatja Pál bácsi bólintgató fejével és minden kimondott szócskát mohón nyeldeső tekintetével; nem akar tovább utazni a homok­sivatagokon, mint karavánvezető. Éhes te­kintetét a vele szemben eső váron legelteti, melynek valamelyik magyar pap Erzsiké nevet adott volt, mi­kor az életnek meghódíttatott; aztán kijelenti, hogy ez a közönséges név sehogy sem egyeztethető össze a lány kecses lényével, minek következtében ő ezennel Szubeil-nek nevezi őt el, a­mi turkomán nyelven any­­nyit tesz, mint hajnalcsillag, vagy máskint: a szere­lem csillaga. Erzsike nagyon elpirul erre az uj megkeresztel­­tetésre s hirtelen eszébe jut, hogy odakünn valami sürgős teendő vár rá, a­mit azonnal el kell végeznie; gyorsan föláll az asztaltól; mint egy tavaszi pillangó kirebben a szobából s aztán nem is látja őt Gusztáv ur egész az ebédig. Az ebédnél igen el van foglalva Gusztáv ur a sültekkel, meg a különféle borocskákkal; megma­gyarázza Pál bácsinak, hogy a Mahomed kivei miként szokták magukkal elhitetni, hogy a bor, a melyet isz­nak, forrásvíz s többszörösen megmutogatja azt a kapzsi mohóságot is, melylyel a tiltott italt lenyelik vagy pe­dig igy — és gyorsan felhajt egy teletöltött poharat, vagy pedig igy, és ismét iszik, csakhogy most behunyt szemmel. Pál bácsit mindez igen érdekli és mulat­tatja ; nagyokat nevet a turkomán bohóságokon és biztatja vendégét, hogy beszéljen mindama törzsekről, melyekkel érintkezésben volt: az özbögekről, a kik hallomás szerint igen jó lovasok, meg az avarokról, a kiknek vitéz embereknek kell lenniök. Gusztáv úr újra tölt magának, most már nem abból a célból, hogy a turkománokat utánozza, hanem, hogy saját szomját enyhítse; aztán hallgat egy dara­big , szemét tányérjára meresztve, úgy tesz, mintha valamin gondolkoznék. Pál bácsi meg van győződve, hogy most mindjárt az ő avarjaira kerül a sor, hanem csalódik, mert Gusztáv ur szemei szokott éhes kifeje­zésükkel újra Erzsiké arcára tévednek s egész komo­lyan azt mondja, hogy ha a Szuheil név nem tetszik neki, úgy szolgál ő egy másikkal, a mely szebb hang­zású s azt jelenti, hogy áldás­ legyen Erzsiké ezutánra neki — Gusztáv urnak — Fatiha. Pál bácsi megköszörüli a torkát, önt magának egy pohár borocskát s a világért sem mutatva, mintha csalatkozott volna várakozásában, izeg-mozog a szé­kén, mi azt jelenti, hogy a háziasszony megadhatja a jelt a felkelésre. Átkozottól zárkózott! — gondolja magában. — No, de a­mi nem sikerült ma, majd sikerül holnap! — Nincs a világon semmi kitartóbb és szívósabb a hazafias kíváncsiságnál. Délután Afghanistánban egy-két órát aludni szoktak az emberek. Gusztáv úr Afghanistánban megszokta ezt az életmódot; Pál bácsi pedig nagyon derekasnak találja azt a szokást s ő is megkísérli a jó szokást követni, hanem nem tud elszenderedni, mert mindig azon fut az esze, hogy mikint kellene ebből az emberből, a­kinek, hogy missziója van, kétségtelen, valamit az avarokról kicsalni ? Még félig sincs készen tervével, mikor Gusztáv úr megjelen előtte s nagy ásítozások kíséretében azt kérdi tőle, hogy hát itt nincs-e szokásban, mint ahogy szokásban van például Afghanistánban, hogy az em­berek délutánonkint összejőnek s aztán egy kis makaó vagy fris ferbli mellett elcsevegnek egymással ? Pál bácsi kerekre nyitja a szemét; távolról sem gondolta volna, hogy Afghanistánban is szokásban legyenek e nemes játékok; aztán meg azt hitte, hogy vendége pihenni akar és nem kíván társaságot, de ezt tudva mindjárt szerez ő cimborákat; itt van Micu, meg Sanyi, majd elnyerik azok minden pénzét, ha azt óhajtja s egy negyedóra múlva Gusztáv ur olyan mohó tekintetekkel vizsgálgatja a kártyáit, mintha összes missziója a festett lapokban rejlenék. Hanem Micu és Sanyi nagy kozákok. Gusztáv urnak hamar elfogy az aprópénze; szerencse, hogy ott áll a háta mögött Pál bácsi, a­ki kész a bajon egy kis kölcsönnel segíteni. A játék egész az estek­ig tart, estek­ után pedig újult erővel kezdenek ismét hozzá . Gusztáv úr valóságos dühhel játszik és veszt, jó, hogy Pál bácsi még mindig a háta mögött áll. Ott áll, nem is lehetne őt onnan elhúzni, mert játék közben megered­nek vendégének szavai és csak úgy ömlik belőle a sok emlékezés a dentumegerekről, kirgizekről meg csere­miszekről ; egyszer már közel volt hozzá, hogy az ava­rokat is megnevezze, de még elég jókor észrevette magát és elhallgatott. A kártyát az asztalhoz vágta, mondván, hogy mára elég volt ennyi. Pál bácsi most ismét megköszörülte a torkát, megcsóválta a fejét, gondolt­a mit gondolt, megtapo­gatván jóformán meglapult tárcáját, hanem azért, miután lefeküdt, azzal az erős meggyőződéssel zárta le szemét, hogy »pedig mégis úgy van, missziója van, titkos missziója!« Míg Pál bácsi a mi misszióval bíró emberünk titkára vadászott és szeretett volna mellén egy abla­kocskát nyitni, hogy azon keresztül rá­lásson az ő kedves avarjaira, a­kik bizonyára nagy szerepet ját­szanak abban az utazásban, melyre ez az ember vál­lalkozott, odafent, az ország fővárosában, a hazafias címek és mottók alatt, papírból aranyat csináló tár­sulatok kezdtek ingadozni; még egyszer fogtak a nagy hangon való beszélgetéshez; hivatkoztak a szent ha­zaszeretetre és csillogó ígéretektől, meg hazafias mon­datoktól súlyos köriratokat bocsátottak szét az or­szágban, fölhíva minden jóravaló magyar embert, hogy siessen ezt az egyedül hazafias és még az imád­ságnál is üdvösebb intézményt bankjegyeivel támo­­­gatni. Pál bácsi boszankodva vágta a sarokba a kör­iratot ; ő megtett mindent a­mit tehetett. Ő nem ma­radt hátul a hazafias áldozattevők között: aláírt annak idejében vagy húszezer forintot, és be is fizetett rá kétezeret, a­miért nem kapott aranyat, a­mint ígérve volt, hanem kapott haszontalan papirost, most meg már megint fizessen ? még­pedig tizennyolcezer forin­tot fizessen ? De isten azt már nem teszi. Inkább hadd veszszen oda a 2000 forintja , sebaj, több is veszett Mohácsnál! hanem ő tőle ugyan nem csikar ki senki fia több pénzt, ha mindjárt nem aranyat, hanem gyé­mántot ígérne is gyártani a papírból. Eszébe ötlött, hogy hátha ezek az igazgatóságok az elnyomásnak eszközei csupán­­ szivattyúk, melyek segélyével a ma­gyar pénzt, a magyar vagyont szép szín alatt akarják el­tenni láb alól ? Bizony kétszer sem merné mondani, hogy nem úgy van, hanem azért ne szellőztessük a keblünkben föléledt gyanút. Írjunk ezeknek az igaz­gatóságoknak egy-egy buzdító, hazafias levelet — épen olyan lelkesült hangon, mint a­melyen ők írtak; biztassuk őket, hogy csak kitartás, önzetlen igyeke­zet s a siker nem maradhat el; adjuk elő bizalmasan, hogy pénzt azért nem küldhetünk, mert a jég, meg az adó, meg a patvar tudja még mi minden elvitte s az­tán most egy leányunkat is alkalmasint férjhez fogjuk adni egy derekas hazafihoz, a kinek missziója van, a kiről — ha a magyarok istene is úgy akarja — még hallani fog a t. igazgatóság. — Erre az alkalomra is kell a pénz, annálfogva pénz nincs, hanem azért csak kitartás és »előre magyar!« A papírból aranyat gyártó társulatok vették a kacskaringós öregbetűkkel és kacskaringós ékesszó­lással írott leveleket; lehet, hogy el is olvasták, bár nem volt arra szükség, mert a nélkül is tudhatták, hogy a dologra tartozó értelme az: pénz nincs, — hi­szen nem ez volt az első ily tartalmú levél, tele ékes­szólással és pénz nélkül! — ékesszólásból nem lehet aranyat csinálni, a társulatok lezárták könyveiket, összecsomagolták papírjaikat és átadták azokat a tör­vényszéknek, kijelentvén, hogy ők az ilyen papírból nem tudnak aranyat csinálni, hanem kísérelje meg a törvényszék, hátha neki sikerülne beváltani amaz ígé­retet, meg ama váltókat, melyeket az arany gyártásra összeállt társulatok tettek és kibocsátottak a jó re­ménység fejében ? Oh, a törvényszékeknek tudniok kell mindenhez! érteniök kell az aranygyártás mesterségéhez is; van nekik egy hatalmas sajtójuk, melynek neve csőd; ha ezt a sajtót emberül megszorítják, ömlik a sok pénz befelé az adósoktól. Jótékony intézmény­ valóságos nemzetgazdászati kincs; a ki tartozik, azt megszaba­dítja az adósságtól s a ki követel, hát csak hadd kö­veteljen ! Az adósságok törlesztetnek, a követelések pedig épen hagyatnak; jótékony sajtó, mely képes egész nemzeteket odasegíteni, hogy mindenki csak követelési rovattal bírjon. (Folyt, köv.) Az ikertestvérek. (Francia beszélj.) Plouvier Eduárd után. (Folytatás.) II. Két év telt el ez elbeszélt események után. Ezt az időt Rikhárd egy közös fogház termében töltötte el. Körülte a különféle gonosztevők vadkacaj, szitko­­zódások s pohárköszöntések közt űzték tova az időt. De Rikhárd nem hallott, nem látott s nem szólott semmit. Egészen más gondolatok foglalták el egész lényét. Két óra múlva a törvényszék elé fog vezettetni, mert a két év, melyet a fogságban töltött, csak vizs­gálati fogságnak tekintetett. »Két óra múlva — monda magában — biráimmal szemben fogok állani s egy csomó kiváncsi tömeg s talán anyám jelenléte­

Next