Fővárosi Lapok 1877. augusztus (174-198. szám)
1877-08-01/ 174. szám
Szerda, 1877. augusztus 1. 174. szám Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 37. sz. II. emelet. Előfizetési dij: Félévre................................8 fr. Negyedévre..........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve xu innen nap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A „Fővárosi Lapok“ szerkesztőségi irodája: augusztus elsejétől fogva Sispót-utca 37-dik szám. Bejárás a szerb utcáról. Szeretlek... Szeretlek, Róza, véghetetlen, Mint senki más a nap alatt, Szivet sebezve, álmot űzve Gyötör a vágy, hogy bírjalak. Lázongó, forró szenvedélylyel Vérem lobogva égetem, És érzem : minden perc hevében Rohanva illan életem. Mire szivem szünetlen vágya, Az élet bármely tájra vitt; Mirel az évek nagy során át Szőtte bús lelkem álmait: Megeshetik, hogy küzdelemtől Kígyóit, kibágyadt homlokom Családi élet enyhe árnyán Nyugtatni soha nem fogom. Oh ha elébb, mint leírhatálak: Fejfába vésték nevemet, Melyet kívüled a világon Mindenki rég elfeledett: Jöjj ki gyakorta álmaimhoz, Mikor a tél már tova tűnt, Vesd bé síromnak puszta ormát Virágmagvakkal mindenütt. És majd ha hallod innen-onnan, Nehéz gyászodnak idején, Hogy két sóvárgó, Im kebelnek Valóság lett a dús remény; Megnyílt a templom, ég az oltár, Buzgón gyűlnek az emberek, Hogy a szerető ifjú párnak Fejére áldást kérjenek: Szedj siromról ékes virágot, Azt koszorúba fonva szőve, S bús végzetünkre emlékezvén : Küld el a boldog esküvőre. Én is, mit a koszorú nyíló Virágainak kelyhe rejt: Harmatcsöppekben oda küldöm Keserű, fájó könnyemet. Jakab Ödön. A régiséggyűjtő. (Beszély.) Szokoly Viktortól. (Folytatás.) — Tessék, tessék méltóságtoknak, foglaljanak csak helyet szaporán.— kinálgatott a derék asszony. — Tudjuk, hogy odafenn a kastélyban ilyenkor még nem szoktak reggelizni, de ma jó sétát tettek s tán csak nem vetik meg a szegény ember falatját. Ide, ide mellém üljön, szépséges lelkem, angyalom . . . azaz kegyelmes hercegnő. Hogy szereti a kávét: barnán, vagy világosan ? Ha vaníliával tetszik, amabban a szelencében olyan illatú cukor van . . . Oh, istenem!, tudom, hogy a theát meg a csokoládét jobban szeretik, de mi rendszerint nem élünk vele, a zsidónknál meg itt nem kapni. Úgy ?, hát fehéren ?, meg bőrösen ugye?, no, akkor csak ebből az ibrikből tessék, ez a Sarolta teje, csupa tejföl, mindig magam fejem. Claudiám csak bámult, majd mosolygott, egy szót sem értett az egészből, hanem a kávé pompás illata elég érthetően kínálta magát, azért nem is vonakodott hozzá látni. — Ugye, kincsem, galambom, azaz hercegnőm, — folytatá a jó asszony, — csodálkozik, hogy mi a tehenünket Saroltának hívjuk ? Pedig ez megtiszteltetés, mert a boldogult öreg grófék fajtájából való. A papom minden husvétkor onnan felülről egy-egy előbasit szokott kapni ajándékba s mert a lelkem öreg grófnét is Saroltának hívták, hát utósó üszőjét is úgy neveztük el . . . Parancsol még egy findzsával ? úgy ezt már szeretem, nem szégyeníti meg a főztömet. Hát egy kis kósvajat ezzel a fonatossal in, vagy tán inkább szereti a mazsolás buktát ?, ahhoz is van csurgatott mézünk. Ez itt az első cseresznyénk, azt az epret meg Papp Palkóné hozta, mert az uram mitsem akart elfogadni a szegények kis leánya kereszteléséért. . . — De hiszen, asszony, nem ért a hercegnő abból a te hadarásodból egy mukkot sem, — szólt végre nevetve a tiszteletes. — Nem-e? és hercegnő. Csodálatos. Nálunk a parasztgyerekek is tudnak magyarul. — Majd megtanul ő is, — jegyzem meg én. — Épen ma reggel fejezte ki ez óhajtását. A szívesség zamatjával nyújtott reggeliző asztaltól fölkelvén, nem nyájasan fordúlt az öreg paphoz s lekötelezőleg mondá: — Tisztelendő ur, önnek valóban kitűnő szakácsnéja van! — Nem az, asszonyom, — viszontá a jó pap kissé elkomolyodva. — Vagyoni állapotom nem is engedne ily nőt tarthatnom. Jó Antóniám (s itt szelíden voná magához a fürge öreg asszonyt, ki az egészből férje szeretetteljes ölelésén kívűl mit sem értett), jó Tinim, amint őt nevezem, nem szakácsnőm, hanem gyermekeim édesanyja, isten előtt hitestársam, a világ előtt leggondosabb feleségem. Claudia kissé elpirult s bocsánatot rebegve mondá: — Istenem, de mikor én még sohasem láttam házas papot! — Mint a tiszteletesné magyarul nem tudó hercegnőt, — vetem közbe nevetve. Akaratlan hibáját helyre akarván hozni, távozás közben Claudia megállott egy könyvpolc előtt, melyen különös alakú ón- és rézkorsók és tányérok valának s behízelgő hangon mondá: — Gratulálok önnek, tisztelendő ur; hát régészettel is foglalkozik ? — Hogy-hogy, hercegnő ? — íme, a polcon ez antik serlegek, herkulanumi tálak . . . — Oh, hisz azok szegény egyházam áldozó edényei. Régiek, az igaz, mert újakat nem vehetünk són és rézből valók, mert aranyra ezüstre nem telik. Most már Claudia is fölnevetett. — Bele keveset is láttam még a világból: sem nős papot, sem áldozó edényeket! — mondá kacagva. Eöl a templomba maga a tisztes ősz is elkísért; ezúttal a kulcsokat nem bízta harangozójára. Belépve a sírkert kapuján, lelkemet borús hangulat szállotta meg. Claudia arca is komolylyá lett. — Hol fekszenek szülei, . . . szüleink ? — kérdező. Kicsiny, mauzóleumszerí, keresztes tornyú kápolnához vezettem őt, hová a sirkertnek kis rácsos ajtaján lehetett jutni; az egészet sűrítlombú bokrok fogták körül. — Itt nyugszik jó anyám, — mutattam a kápolna vasajtajára, — s ha a végzetnek úgy tetszik, ez lesz nekünk a végső menhelyünk. — S atyánk? — Jöjjön velem ! Megfogtam kezét s az agg lelkész nyomain lépve, a templom felé haladtam. A mint feltárult az ajtó, balra a templom pitvarában ősi címerrel diszesített márványlapra mutattam a falban. — Ez itt atyám sírja. — Csodálatos! — kiáltott föl Claudia. — S miért nincsenek együtt ? — Mert atyám Calvin, anyám Róma hitét vallotta. A hit elválasztotta hamvaikat; de ha a hit erősebb, mint a tudás, úgy lelkeik amott túl is egyesültek. Templom, romok, temető, csatatér látása mindig kiragad hétköznapi eszmekörömből. Némán jártuk körül a lépteink alatt kongó épületet s azután hallgatagon ereszkedtünk le a templom dombjáról majorsági épületeim felé, miket szintén még e délelőtt szándékoztunk meglátogatni. — Mégis szomorú, házasoknak egymástól úgy elváltan porladoznia! — mondánem egyszerre. — Eh, csak lelkük legyen egy, csak szellemük egészítse ki egymást! — viszonzom kissé ingerülten, magam sem tudom miért. S aztán ez egész napon át kedvetlen voltam. VI. Gáborvölgy, febr. 26. 187* A mint leveleimet egymásután intézem önhöz, barátom, a mint életem emlékeit mint sírjukból kikelt szellemeket magam elé idézem, hogy azokat az ön szemei elé is tárjam: énem lelki sajátságainak minden árnyalatával elém dobban. Azt hiszem, most már tudnám néhány vonással lerajzolni önnön jellemképemet, meg bírnám fejteni látszólagos átalakulásom rejtélyét. Az ön életük történetét elbeszélők azonban Aeneás óta nem változtak: a sajgó sebet fölszakítják. Miért? Tán valami megmagyarázhatlan kéj van abban,midőn a hallgató fájdalom kínpadjáról a beszélő fájdalom hangjait hallathatják? Fájó tagját miért szorítja a síntődő ? Hogy a beszéd, a nyomás hatása alatt ne érezze az év tovább harapását ? De a dologra térek. Claudia vígsága, falusi megelégedettsége hetekig tartott. Bécsben, rugókon járó programm szerint neveltetvén, nyári kirándulásai alkalmával anyjának kastélyi és parkos élete a színpadok festett kastélyai és kulissza-parkjai közt mozgó élettől nem sokat különbözvén, itt, eleim tanyáján: természet, élet és emberek, minden új volt előtte; sok komikus hatást gyakorolt rá, más meg elragadtatásba hozta. A hercegnőt elválásunkkor fölkértem volt, hogy látogasson meg nemsokára saját fészkünkben. Megígérte, hogy amint kiválasztottuk társaságunkat, a mit megtettük a vidéken s a székvárosban illemlátogatásainkat, kivánatunknak meg fog felelni. A hercegnő ez ígéretén teljes szivből s teljes önzéssel örültem. Rajta is voltam, hogy házunknak kis unaloműző kört szerezzek, melyben Claudia és anyja az időt kellemesen eltölthessék, míg én bevégzetlen tudományos feladatomon dolgozom. Helységünk papját már meglátogattuk. Ha saruja nem is koptatta a magas körök küszöbét, mint ő maga mondá, de ez derék, művelt, világlátott ember, kivel zord téli estéken, midőn üvölt a szél s a kandalló lángját visszacsapja, midőn a vihar hívatlan durva vendégül rázza az ablaktáblákat, kellemesen eltársaloghatnak s ultramontán anyósommal szemben ő a viták kiapadhatlan forrása lesz. (Folyt. köv.) A négylevelü lóhere. (Svéd beszély.) Irta Wetterbergh K. A. (Folytatás.) Klarinné halálsápadt lett s leereszkedett egy székre. Ily csapásra nem számított. Szerette Annát, jóllehet ez érzelem, mely benne inkább önző volt, mint őszinte, az utóbbi időkben nagyon meghalt. Mindamellett is újra előtérbe hatolt volna ez, ha ez a kérdés nem lebeg előtte szüntelen: mit fognak az emberek mondani ? Meg az a gondolat, hogy ő nevetség tárgyává lesz! Íme, annyiszor dicsért nevelési rendszerének a gyümölcse! Szerencsére a fájdalom a haragnak adott helyet : ha ő el tud lenni nélkülem — akkor én is el tudok nélküle lenni! — mondá.