Fővárosi Lapok 1877. augusztus (174-198. szám)

1877-08-01/ 174. szám

Szerda, 1877. augusztus 1. 174. szám Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 37. sz. II. emelet. Előfizetési dij: Félévre................................8 fr. Negyedévre..........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve xu i­n­n­e­n n­a­p.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athena­eum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A „Fővárosi Lapok“ szerkesztőségi irodája: augusztus elsejétől fogva Sispót-utca 37-dik szám. Bejárás a szerb­ utcáról. Szeretlek... Szeretlek, Róza, véghetetlen, Mint senki más a nap alatt, Szivet sebezve, álmot űzve Gyötör a vágy, hogy bírjalak. Lázongó, forró szenvedélylyel Vérem lobogva égetem, És érzem : minden perc hevében Rohanva illan életem. Mire szivem szünetlen vágya, Az élet bármely tájra vitt; Mirel az évek nagy során át Szőtte bús lelkem álmait: Megeshetik, hogy küzdelemtől Kígyóit, kibágyadt homlokom Családi élet enyhe árnyán Nyugtatni soha nem fogom. Oh ha elébb, mint leírhatálak: Fejfába vésték nevemet, Melyet kívüled a világon Mindenki rég elfeledett: Jöjj ki gyakorta álmaimhoz, Mikor a tél már tova tűnt,­­ Vesd bé síromnak puszta ormát Virágmagvakkal mindenütt. És majd ha hallod innen-onnan, Nehéz gyászodnak idején, Hogy két sóvárgó, Im kebelnek Valóság lett a dús remény; Megnyílt a templom, ég az oltár, Buzgón gyűlnek az emberek, Hogy a szerető ifjú párnak Fejére áldást kérjenek: Szedj siromról ékes virágot, Azt koszorúba fonva szőve, S bús végzetünkre emlékezvén : Küld el a boldog esküvőre. Én is, mit a koszorú nyíló Virágainak kelyhe rejt: Harmatcsöppekben oda küldöm Keserű, fájó könnyemet. Jakab Ödön. A régiséggyűjtő. (Beszély.) Szokoly Viktortól. (Folytatás.) — Tessék, tessék méltóságtoknak, foglaljanak csak helyet szaporán.­­— kinálgatott a derék asszony. — Tudjuk, hogy odafenn a kastélyban ilyenkor még nem szoktak reggelizni, de ma jó sétát tettek s tán csak nem vetik meg a szegény ember falatját. Ide, ide mellém üljön, szépséges lelkem, angyalom . . . azaz kegyelmes hercegnő. Hogy szereti a kávét: barnán, vagy világosan ? Ha vaníliával tetszik, amabban a szelencében olyan illatú cukor van . . . Oh, istenem!, tudom, hogy a theát meg a csokoládét jobban szeretik, de mi rendszerint nem élünk vele, a zsidónknál meg itt nem kapni. Úgy ?, hát fehéren ?, meg bőrösen ugy­e?, no, akkor csak ebből az ibrikből tessék, ez a Sarolta teje, csupa tejföl, mindig magam fejem. Claudiám csak bámult, majd mosolygott, egy szót sem értett az egészből, hanem a kávé pompás illata elég érthetően kínálta magát, azért nem is vona­kodott hozzá látni. — Ugy­e, kincsem, galambom, azaz hercegnőm, — folytatá a jó asszony, — csodálkozik, hogy mi a tehenünket Saroltának hívjuk ? Pedig ez megtisztel­tetés, mert a boldogult öreg grófék fajtájából való. A papom minden husvétkor onnan felülről egy-egy előbasit szokott kapni ajándékba s mert a lelkem öreg grófnét is Saroltának hívták, hát utósó üszőjét is úgy neveztük el . . . Parancsol még egy findzsával ? úgy ezt már szeretem, nem szégyeníti meg a főztömet. Hát egy kis k­ósvajat ezzel a fonatossal in, vagy tán inkább szereti a mazsolás buktát ?, ahhoz is van csur­gatott mézünk. Ez itt az első cseresznyénk, azt az epret meg Papp Palkóné hozta, mert az uram mit­­sem akart elfogadni a szegények kis leánya kereszte­­léséért. . . — De hiszen, asszony, nem ért a hercegnő ab­ból a te hadarásodból egy mukkot sem, — szólt végre nevetve a tiszteletes. — Nem-e? és hercegnő. Csodálatos. Nálunk a parasztgyerekek is tudnak magyarul. — Majd megtanul ő is, — jegyzem meg én. — Épen ma reggel fejezte ki ez óhajtását. A szívesség zamatjával nyújtott reggeliző asz­taltól fölkelvén, nem nyájasan fordúlt az öreg paphoz s lekötelezőleg mondá: — Tisztelendő ur, önnek valóban kitűnő sza­­kácsnéja van! — Nem az, asszonyom, — viszontá a jó pap kissé elkomolyodva. —­ Vagyoni állapotom nem is engedne ily nőt tarthatnom. Jó Antóniám (s itt sze­líden voná magához a fürge öreg asszonyt, ki az egészből férje szeretetteljes ölelésén kívűl mit sem értett), jó Tinim, a­mint őt nevezem, nem szakácsnőm, hanem gyermekeim édes­anyja, isten előtt hitestársam, a világ előtt leggondosabb feleségem. Claudia kissé elpirult s bocsánatot rebegve mondá: — Istenem, de mikor én még sohasem láttam házas papot! — Mint a tiszteletesné magyarul nem tudó hercegnőt, — vetem közbe nevetve. Akaratlan hibáját helyre akarván hozni, távozás közben Claudia megállott egy könyvpolc előtt, melyen különös alakú ón- és rézkorsók és tányérok valának s behízelgő hangon mondá: — Gratulálok önnek, tisztelendő ur; hát régé­szettel is foglalkozik ? — Hogy-hogy, hercegnő ? — íme, a polcon ez antik serlegek, herkulanumi tálak . . . — Oh, hisz azok szegény egyházam áldozó edé­nyei. Régiek, az igaz, mert újakat nem vehetünk s­ón és rézből valók, mert aranyra ezüstre nem telik. Most már Claudia is fölnevetett. — Bele keveset is láttam még a világból: sem nős papot, sem áldozó edényeket! — mondá kacagva. Eöl a templomba maga a tisztes ősz is elkísért; ezúttal a kulcsokat nem bízta harangozójára. Belépve a sírkert kapuján, lelkemet borús han­gulat szállotta meg. Claudia arca is komolylyá lett. — Hol fekszenek szülei, . . . szüleink ? — kérdező. Kicsiny, mauzóleumszerí­, keresztes tornyú ká­polnához vezettem őt, hová a sirkertnek kis rácsos ajtaján lehetett jutni; az egészet sűrítlombú bokrok fogták körül. — Itt nyugszik jó anyám, — mutattam a ká­polna vasajtajára, — s ha a végzetnek úgy tetszik, ez lesz nekünk a végső menhelyünk. — S atyánk? — Jöjjön velem ! Megfogtam kezét s az agg lelkész nyomain lépve, a templom felé haladtam. A mint feltárult az ajtó, balra a templom pitvarában ősi címerrel diszesí­­tett márványlapra mutattam a falban. — Ez itt atyám sírja. — Csodálatos! — kiáltott föl Claudia. — S miért nincsenek együtt ? — Mert atyám Calvin, anyám Róma hitét val­lotta. A hit elválasztotta hamvaikat; de ha a hit erősebb, mint a tudás, úgy lelkeik amott túl is egye­sültek. Templom, romok, temető, csatatér látása mindig kiragad hétköznapi eszmekörömből. Némán jártuk körül a lépteink alatt kongó épületet s azután hall­gatagon ereszkedtünk le a templom dombjáról major­sági épületeim felé, miket szintén még e délelőtt szándékoztunk meglátogatni. — Mégis szomorú, házasoknak egymástól úgy elváltan porladoznia! — mondá­nem egyszerre. — Eh, csak lelkük legyen egy, csak szellemük egészítse ki egymást! — viszonzom kissé ingerülten, magam sem tudom miért. S aztán ez egész napon át kedvetlen voltam. VI. Gáborvölgy, febr. 26. 187* A mint leveleimet egymásután intézem önhöz, barátom, a mint életem emlékeit mint sírjukból ki­kelt szellemeket magam elé idézem, hogy azokat az ön szemei elé is tárjam: énem lelki sajátságainak minden árnyalatával elém dobban. Azt hiszem, most már tudnám néhány vonással lerajzolni önnön jellem­képemet, meg bírnám fejteni látszólagos átalakulásom rejtélyét. Az ön­ életük történetét elbeszélők azonban Aeneás óta nem változtak: a sajgó sebet fölszakítják. Miért? Tán valami megmagyarázhatlan kéj van abban,­­midőn a hallgató fájdalom kínpadjáról a be­szélő fájdalom hangjait hallathatják? Fájó tagját miért szorítja a síntődő ? Hogy a beszéd, a nyomás hatása alatt ne érezze az év tovább harapását ? De a dologra térek. Claudia vígsága, falusi megelégedettsége hete­kig tartott. Bécsben, rugókon járó programm szerint neveltetvén, nyári kirándulásai alkalmával anyjának kastélyi és parkos élete a színpadok festett kastélyai és kulissza-parkjai közt mozgó élettől nem sokat különbözvén, itt, eleim tanyáján: természet, élet és emberek, minden új volt előtte; sok komikus hatást gyakorolt rá, más meg elragadtatásba hozta. A hercegnőt elválásunkkor fölkértem volt, hogy látogasson meg nemsokára saját fészkünkben. Meg­ígérte, hogy a­mint kiválasztottuk társaságunkat, a m­it megtettük a vidéken s a székvárosban illemláto­gatásainkat, kivánatunknak meg fog felelni. A hercegnő ez ígéretén teljes szivből s teljes önzéssel örültem. Rajta is voltam, hogy házunknak kis unaloműző kört szerezzek, melyben Claudia és anyja az időt kellemesen eltölthessék, míg én bevég­­zetlen tudományos feladatomon dolgozom. Helységünk papját már meglátogattuk. Ha saruja nem is koptatta a magas körök küszöbét, mint ő maga mondá, de ez derék, művelt, világlátott ember, kivel zord téli estéken, midőn üvölt a szél s a kandalló lángját visszacsapja, midőn a vihar hívatlan durva vendégül rázza az ablaktáblákat, kellemesen eltársa­loghatnak s ultramontán anyósommal szemben ő a viták kiapadhatlan forrása lesz. (Folyt. köv.) A négylevelü lóhere. (Svéd beszély.) Irta Wetterbergh K. A. (Folytatás.) Klarinné halálsápadt lett s leereszkedett egy székre. Ily csapásra nem számított. Szerette Annát, jóllehet ez érzelem, mely benne inkább önző volt, mint őszinte, az utóbbi időkben nagyon meghalt. Mindamel­lett is újra előtérbe hatolt volna ez, ha ez a kérdés nem lebeg előtte szüntelen: mit fognak az emberek mondani ? Meg az a gondolat, hogy ő nevetség tár­gyává lesz! Íme, annyiszor dicsért nevelési rendszeré­nek a gyümölcse! Szerencsére a fájdalom a haragnak adott he­lyet : ha ő el tud lenni nélkülem — akkor én is el tudok nélküle lenni! — mondá.

Next