Fővárosi Lapok 1877. szeptember (199-223. szám)

1877-09-01 / 199. szám

Szombat, 1877. szeptember 1. 199. számi Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 37. sz. il. emelet. Előfizetési dij: Félévre................................8 írt. Negyedévre..........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve m­indennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Egy köcsögkalap memoirjai. (Karcolat. Váradi Antaltól. Fenn kezdtem, alant végeztem. Értem : valaki­nek a feje tetején, onnét kerültem a szemétdombra. Különben aránylag még ez is »magaslat« , néha mauzóleum. Nem ugrottam elő készen a Jupiter fejéből, mint ama bizonyos pogány istennő, de igenis tojásból bújtam ki, mint a struc, mikor végre egy dandy »költött« rám és ki — a tokomból, mely fél­­esztendeig zárt el a világtól a Skriván korona utcai boltjában. Be kell vallanom, hogy némi arisztokrati­kus érzelmek voltak belém préselve. Hivatásomnál fogva szerettem mindennek a tetején ülni, szőrmenté­ben kellett velem bánni, különben megharagudtam , azonkivül meg kívül ragyogó, belől meg üres voltam,­­ illettem tökéletesen a dandym fejére. Halálos ellenségeim voltak a búsmagyarok. Rendeztek ellenem attentátumokat, de csak a dandym füle bánta meg, magamnak nem esett bántódásom. A dandy-fül különben is sokszor akkora, hogy védpajzsul szolgál minden külső behatás ellen. Nem vagyok képes leírni a hatást, melyet első megjelenésem gyakorolt a váci­ utcán. Közbámulat tárgya voltam. Belső ürességem büszke önérzettel telt meg, sőt a dandym üres fejét is azzal töltöttem meg. Hallottam, a­mint jobbra-balra azt suttogták az em­berek : »bele összeillenek!« De félre a nemtelen büszkeséggel. Térjünk az eseményekre. Első exkurzióm a Margitsziget volt. Dandym egy fiatal leányt hajh­ászott s szüntelen nyomában volt. A fiatal leány valami falusi, kedves ártatlanság lehetett; anyjával, kis testvérével és egy fiatal ember­rel sétálgatott a rózsák között; magas pozíciómról azonban hamar észrevettem, hogy hízelgett neki a kicsípett dandy kísérete. Ezt piedestálom is észreve­hette, mert megragadta az első alkalmat, hogy tár­saságukba furakodjék. A lányka leejtette zsebkendőjét. Dandym oda ugrott és felkapta. — Szép nagyság . . . — Oh! köszönöm uram. Ön igen figyelmes . . . Ezt a mondást egy szemrehányó pillantás kí­sérte, melynek éle a kisérő fiatal emberre volt fogva. — Lám, Árpád, maga ezt észre sem vette! — Oh! én kérek ez úr helyett bocsánatot, ked­ves nagysád. Ki oly körben van, mint a kegyedé, annak figyelmét minden egyéb dolog elkerüli­ nagyon ter­mészetesen. A mama is belesipogott. — Minő udvarias! Ezt az aquit persze nem lehetett elszalasztani. Dandym bemutatta magát. — Én Kenderessy Leonard vagyok, hölgyeim. Engedjék meg, hogy kíséretükhöz,­­ mondjuk, ud­varukhoz szegődhessem! Az ajánlat és bemutatás, dacára Árpád össze­vont szemöldökének, el lett fogadva. Dandym pattogott a sok ostobaságtól, mint egy szüreti rakéta, az Árpád arca pedig mindjobban elkomorult. Alkonyat felé dandym ura volt a csatatérnek. Levitte az egész családot az alsó vendéglőbe fagy­­laltozni. A mama pittyegetve tekintett Árpádra. Szegény, fiatal ember, elég tisztességes külsejű volt, hanem azért meglátszott rajta, hogy a traktálást, ha csak három fagylalt erejéig terjedne is az, meg nem bírná. Sóhaj­tott szegény és elbúcsúzott. — Hát már visszamegy ? — Fájdalom, a kötelesség megvonja tőlem az élvezetet, hogy tovább is kísérhessem önöket. A szer­kesztőségbe kell mennem. — Oh !, hát »maga« afféle journalista ? —sely­­pegett dandym. — Az vagyok! — mért végig Árpád a dandyn oly hangon, a melyre az egyszerre elfeledte a sely­pítést. — Na, nagyon tiszteletreméltó állás . . . Árpád a hajóhoz ment. Mi leültünk egy asztal­hoz s a dandym nyelve megeredt. Elkezdte ékelni a fiatal embert, mi eleintén Ilonkának — igy hívták a leánykát a zokon látszott esni; de később maga is kacagta a »firikász urra eset­lenkedéseit.« Már a hold is feljött. A mama a kis lánynyal jött utánunk. Mi csaptuk a levet Ilonkának. Este már kézszorítással váltunk el, s mikor a mama időközben kijött a színnel, hogy ők rác-bogárdi földbirtokosok, ő özvegy, leányát pedig nem idegenkedik férjhez adni — csak úgy cuppogott a sok kézcsók a mama kövér kezein. Én egészen felborzolódtam a ruhafodroktól a nagy hajlongás közepett. Denique az lett a vége, hogy meghívtak ben­nünket Rácbogárdra, látogatóba. Persze, hogy el is mentünk. Este hazaérve a dandy lakására, úgy találtam, hogy az én új, fényes voltom sehogysem illik abba a piszkos lakásba. Egész éjjel egy korhadt fogason függtem. Min­den szőrszálam égnek állott bele! Reggelre kelve, egymást érte a sok kopogtató. A­mint észrevettem, csupa derék mesteremberek, mosónők, uzsorások és kandiákból állott a látogató sereg. Mindegyik többé-k­evésbbé haragosan kopogta­tott, beszéd közben megszelídült s megbékélten távo­zott el. »Mennyire furfangos ember lehet« ! —gondo­lom magamban, — a ki a hitelezőket igy meg tudja szelídíteni, s csak puszta kiváncsiságból is meghall­gattam az egyikkel való diskurszust. — Halbleib mester! nincs pénzem. — Tudom előre. Nem is lesz soha. — De a magáé mégis megkerül. — Honnét ? — Házasodom. — Mikor? —­ Öt hét múlva. Ismeri-e Lekvárosyékat Rác­­bogárdon ? — Nem én. — Dúsgazdag, földbirtokos család. Annak a lányát veszem el. — Nem hiszem. — Vár még öt hétig ? — Hát mi at ördögöt csináljuk? — Hát csináljon nekem két pár elegáns lak­­topánt. — Már meg ? — Akkor kifizetem a lakodalom után egy hét­tel. Különben ütheti a pénze nyomát. — Ne legyen, még egyszer... — De nem utójára! Ilyetén módon kapart össze az én dandym ele­gáns ruhát, kesztyűt, fehérruhát, topánt, s mikor ez vagy három hét múlva együtt volt, elmentünk Rác­bogárdra. Brilliáns fogadtatásban részesültünk. A szeren­cse is roppantul kedvezett, amennyiben a helybeli intelligencia nyilatkozatai szerint, a szomszéd urada­lom valaha a Kenderessyeké volt, s mi nem késtünk magunkat egyenesen azok utódainak adni ki. Meg a mellett Árpád úrról azt a hírt vettük, hogy két hete beteg. A hidegbeli, különben őt is itt találtuk volna. Ez volt még a legnagyobb szerencse ! Ügyünk rohamosan haladt előre. Kérettünk, kaptunk s három hét alatt megtörtént az es­küvő. Már akkor én egy kissé szerettem volna vasaló alá kerülni, de nem lehetett, a­mi aztán sok minden­féle célozgatásra adott alkalmat. Tűrtük nemes ele­ganciával, mint a­kiknek már a kopott cylinder sem árt. A szerencse jobban kedvezett, mint valaha. A mama belénk volt bolondulva, a sok haszontalan szó­beszéd egész mennyországot pingált neki. Ilonka fe­jét pedig úgy elkábította a kilátásba helyezett far­sangi saison, a fürdői élet mámorító színekkel festett képei, a pesti elegáns körök, melyekben ő dandym oldalán brillírozni fog; — hogy szegény Árpádnak alig jutott szivében egy kis emlékezet. (Vége köv.) A vádló szív. Poe Edgártól.*) Bizonyosan ideggyönge, nagyon ideggyönge voltam és vagyok még most is; — azonban állítja-e valaki, hogy őrült vagyok ? Betegségem csak élesítő eszemet, nem pedig gyöngítő avagy megsemmisítő. Mindent hallottam a­mi az égben és a földön tör­tént. Különösen éles volt hallérzékem. Abból is sokat hallok, mi a pokolban történt. Hogy lehetnék tehát őrült? Halld! és lásd! mily egésségesen és nyugodtan beszélem el előtted az egész történetet. Teljes lehetetlen megmondanom, mint jöttem először a gondolatra, csak annyi bizonyos, hogy mi­helyt felötlött elmémben , éjjel-nappal üldözött. Semmi célom sem volt. Szenvedélyről szó sem lehet. Az öreg embert szerettem. Ő soha sem vétett ellenem s a legtávolabbról sem sértett meg. Aranya után nem sóvárogtam. De azt hiszem szeme volt az! Igen, az volt! Mert egyik szeme a héjja-szemhez hasonlított. Halványkék volt, vékony hártyával behúzva. Vala­hányszor e­szem rám irányait, szivem jéghideg jön és ennek következtében lassankint elhatárzom, hogy az öreg embert meggyilkolom és ilykér örökre megszabadulok a borzadálygerjesztő szemtől. Ebből áll a dolog. Őrültnek tartanak, mire én azt felelem, hogy az őrültek mit sem tudnak. Csak­­­á­t­­tak volna! Észrevették volna mily­eszélyesen jártam el, mily figyelemmel és óvatossággal cselekedtem! Az öreg­gel soha barátságosabban nem bántam, mint a gyil­kosságot megelőző héten. És kezemet minden éjjel ajtója kilincsére tevém, hogy azt fölnyissam. Oh, mily gyöngéden és halkan tevem azt! És miután az ajtót annyira kinyitom, hogy a nyíláson fejem betört, egy egészen zárt lámpát verék elő, mely a szobába semmi világosságot sem vetett s ezután bedugám fejemet. Oh, mennyire nevettek volna azon a ravaszságon, melyet ez alkalommal tanúsítok! Lassan kint — egészen lassankint — nyújtom be fejemet, hogy az öreget álmából föl ne keltsem. Keveset mondok, ha állítom, hogy gyakran egész órára volt szükségem, míg feje­met annyira benyújthatom, hogy az öreget ágyán fekve láthattam. Vájjon így tett volna egy őrült? És midőn fejem már egészen a szobában volt, a lámpát kezdem óvatosan kinyitni, oh mily nagyon óvatosan­­ — miután lemezei kissé csikorogtak — és pedig csak annyira nyitom ki, hogy egyetlen sugár esett a héjja­­szemre. És ezt hét hosszú éjen át ismétlem és pedig mindig éjfélkor, azonban a héjjaszemet mindig le­csukva találom. És igy lehetetlen volt a tettet elkö­vetnem , mert engem nem az öreg ember boszantott, hanem gonosz, baljóslatú szeme. És napfölkeltével mindig szobájába léptem s bátran beszélgettem vele, mely alkalmakkor a legszívesebb hangon szólítom meg és kérdem, mint aludt. Látható tehát, hogy az öreg­embernek nagyon éleslátással kellett volna bír­nia, hogy gyaníthassa, miszerint naponkint s épen éjfélkor, midőn még alszik, szobájába benézek. A nyolcadik éjen még óvatosabb voltam az ajtó nyitásánál, mint máskor. Az óra percmutatója *) Mutatvány szerzőnek »Csudálatos történetek« című művéből.

Next