Fővárosi Lapok 1877. szeptember (199-223. szám)
1877-09-01 / 199. szám
Szombat, 1877. szeptember 1. 199. számi Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 37. sz. il. emelet. Előfizetési dij: Félévre................................8 írt. Negyedévre..........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Egy köcsögkalap memoirjai. (Karcolat. Váradi Antaltól. Fenn kezdtem, alant végeztem. Értem : valakinek a feje tetején, onnét kerültem a szemétdombra. Különben aránylag még ez is »magaslat« , néha mauzóleum. Nem ugrottam elő készen a Jupiter fejéből, mint ama bizonyos pogány istennő, de igenis tojásból bújtam ki, mint a struc, mikor végre egy dandy »költött« rám és ki — a tokomból, mely félesztendeig zárt el a világtól a Skriván korona utcai boltjában. Be kell vallanom, hogy némi arisztokratikus érzelmek voltak belém préselve. Hivatásomnál fogva szerettem mindennek a tetején ülni, szőrmentében kellett velem bánni, különben megharagudtam , azonkivül meg kívül ragyogó, belől meg üres voltam, illettem tökéletesen a dandym fejére. Halálos ellenségeim voltak a búsmagyarok. Rendeztek ellenem attentátumokat, de csak a dandym füle bánta meg, magamnak nem esett bántódásom. A dandy-fül különben is sokszor akkora, hogy védpajzsul szolgál minden külső behatás ellen. Nem vagyok képes leírni a hatást, melyet első megjelenésem gyakorolt a váci utcán. Közbámulat tárgya voltam. Belső ürességem büszke önérzettel telt meg, sőt a dandym üres fejét is azzal töltöttem meg. Hallottam, amint jobbra-balra azt suttogták az emberek : »bele összeillenek!« De félre a nemtelen büszkeséggel. Térjünk az eseményekre. Első exkurzióm a Margitsziget volt. Dandym egy fiatal leányt hajhászott s szüntelen nyomában volt. A fiatal leány valami falusi, kedves ártatlanság lehetett; anyjával, kis testvérével és egy fiatal emberrel sétálgatott a rózsák között; magas pozíciómról azonban hamar észrevettem, hogy hízelgett neki a kicsípett dandy kísérete. Ezt piedestálom is észrevehette, mert megragadta az első alkalmat, hogy társaságukba furakodjék. A lányka leejtette zsebkendőjét. Dandym oda ugrott és felkapta. — Szép nagyság . . . — Oh! köszönöm uram. Ön igen figyelmes . . . Ezt a mondást egy szemrehányó pillantás kísérte, melynek éle a kisérő fiatal emberre volt fogva. — Lám, Árpád, maga ezt észre sem vette! — Oh! én kérek ez úr helyett bocsánatot, kedves nagysád. Ki oly körben van, mint a kegyedé, annak figyelmét minden egyéb dolog elkerüli nagyon természetesen. A mama is belesipogott. — Minő udvarias! Ezt az aquit persze nem lehetett elszalasztani. Dandym bemutatta magát. — Én Kenderessy Leonard vagyok, hölgyeim. Engedjék meg, hogy kíséretükhöz, mondjuk, udvarukhoz szegődhessem! Az ajánlat és bemutatás, dacára Árpád összevont szemöldökének, el lett fogadva. Dandym pattogott a sok ostobaságtól, mint egy szüreti rakéta, az Árpád arca pedig mindjobban elkomorult. Alkonyat felé dandym ura volt a csatatérnek. Levitte az egész családot az alsó vendéglőbe fagylaltozni. A mama pittyegetve tekintett Árpádra. Szegény, fiatal ember, elég tisztességes külsejű volt, hanem azért meglátszott rajta, hogy a traktálást, ha csak három fagylalt erejéig terjedne is az, meg nem bírná. Sóhajtott szegény és elbúcsúzott. — Hát már visszamegy ? — Fájdalom, a kötelesség megvonja tőlem az élvezetet, hogy tovább is kísérhessem önöket. A szerkesztőségbe kell mennem. — Oh !, hát »maga« afféle journalista ? —selypegett dandym. — Az vagyok! — mért végig Árpád a dandyn oly hangon, a melyre az egyszerre elfeledte a selypítést. — Na, nagyon tiszteletreméltó állás . . . Árpád a hajóhoz ment. Mi leültünk egy asztalhoz s a dandym nyelve megeredt. Elkezdte ékelni a fiatal embert, mi eleintén Ilonkának — igy hívták a leánykát a zokon látszott esni; de később maga is kacagta a »firikász urra esetlenkedéseit.« Már a hold is feljött. A mama a kis lánynyal jött utánunk. Mi csaptuk a levet Ilonkának. Este már kézszorítással váltunk el, s mikor a mama időközben kijött a színnel, hogy ők rác-bogárdi földbirtokosok, ő özvegy, leányát pedig nem idegenkedik férjhez adni — csak úgy cuppogott a sok kézcsók a mama kövér kezein. Én egészen felborzolódtam a ruhafodroktól a nagy hajlongás közepett. Denique az lett a vége, hogy meghívtak bennünket Rácbogárdra, látogatóba. Persze, hogy el is mentünk. Este hazaérve a dandy lakására, úgy találtam, hogy az én új, fényes voltom sehogysem illik abba a piszkos lakásba. Egész éjjel egy korhadt fogason függtem. Minden szőrszálam égnek állott bele! Reggelre kelve, egymást érte a sok kopogtató. Amint észrevettem, csupa derék mesteremberek, mosónők, uzsorások és kandiákból állott a látogató sereg. Mindegyik többé-kevésbbé haragosan kopogtatott, beszéd közben megszelídült s megbékélten távozott el. »Mennyire furfangos ember lehet« ! —gondolom magamban, — a ki a hitelezőket igy meg tudja szelídíteni, s csak puszta kiváncsiságból is meghallgattam az egyikkel való diskurszust. — Halbleib mester! nincs pénzem. — Tudom előre. Nem is lesz soha. — De a magáé mégis megkerül. — Honnét ? — Házasodom. — Mikor? — Öt hét múlva. Ismeri-e Lekvárosyékat Rácbogárdon ? — Nem én. — Dúsgazdag, földbirtokos család. Annak a lányát veszem el. — Nem hiszem. — Vár még öt hétig ? — Hát mi at ördögöt csináljuk? — Hát csináljon nekem két pár elegáns laktopánt. — Már meg ? — Akkor kifizetem a lakodalom után egy héttel. Különben ütheti a pénze nyomát. — Ne legyen, még egyszer... — De nem utójára! Ilyetén módon kapart össze az én dandym elegáns ruhát, kesztyűt, fehérruhát, topánt, s mikor ez vagy három hét múlva együtt volt, elmentünk Rácbogárdra. Brilliáns fogadtatásban részesültünk. A szerencse is roppantul kedvezett, amennyiben a helybeli intelligencia nyilatkozatai szerint, a szomszéd uradalom valaha a Kenderessyeké volt, s mi nem késtünk magunkat egyenesen azok utódainak adni ki. Meg a mellett Árpád úrról azt a hírt vettük, hogy két hete beteg. A hidegbeli, különben őt is itt találtuk volna. Ez volt még a legnagyobb szerencse ! Ügyünk rohamosan haladt előre. Kérettünk, kaptunk s három hét alatt megtörtént az esküvő. Már akkor én egy kissé szerettem volna vasaló alá kerülni, de nem lehetett, ami aztán sok mindenféle célozgatásra adott alkalmat. Tűrtük nemes eleganciával, mint akiknek már a kopott cylinder sem árt. A szerencse jobban kedvezett, mint valaha. A mama belénk volt bolondulva, a sok haszontalan szóbeszéd egész mennyországot pingált neki. Ilonka fejét pedig úgy elkábította a kilátásba helyezett farsangi saison, a fürdői élet mámorító színekkel festett képei, a pesti elegáns körök, melyekben ő dandym oldalán brillírozni fog; — hogy szegény Árpádnak alig jutott szivében egy kis emlékezet. (Vége köv.) A vádló szív. Poe Edgártól.*) Bizonyosan ideggyönge, nagyon ideggyönge voltam és vagyok még most is; — azonban állítja-e valaki, hogy őrült vagyok ? Betegségem csak élesítő eszemet, nem pedig gyöngítő avagy megsemmisítő. Mindent hallottam ami az égben és a földön történt. Különösen éles volt hallérzékem. Abból is sokat hallok, mi a pokolban történt. Hogy lehetnék tehát őrült? Halld! és lásd! mily egésségesen és nyugodtan beszélem el előtted az egész történetet. Teljes lehetetlen megmondanom, mint jöttem először a gondolatra, csak annyi bizonyos, hogy mihelyt felötlött elmémben , éjjel-nappal üldözött. Semmi célom sem volt. Szenvedélyről szó sem lehet. Az öreg embert szerettem. Ő soha sem vétett ellenem s a legtávolabbról sem sértett meg. Aranya után nem sóvárogtam. De azt hiszem szeme volt az! Igen, az volt! Mert egyik szeme a héjja-szemhez hasonlított. Halványkék volt, vékony hártyával behúzva. Valahányszor eszem rám irányait, szivem jéghideg jön és ennek következtében lassankint elhatárzom, hogy az öreg embert meggyilkolom és ilykér örökre megszabadulok a borzadálygerjesztő szemtől. Ebből áll a dolog. Őrültnek tartanak, mire én azt felelem, hogy az őrültek mit sem tudnak. Csakáttak volna! Észrevették volna milyeszélyesen jártam el, mily figyelemmel és óvatossággal cselekedtem! Az öreggel soha barátságosabban nem bántam, mint a gyilkosságot megelőző héten. És kezemet minden éjjel ajtója kilincsére tevém, hogy azt fölnyissam. Oh, mily gyöngéden és halkan tevem azt! És miután az ajtót annyira kinyitom, hogy a nyíláson fejem betört, egy egészen zárt lámpát verék elő, mely a szobába semmi világosságot sem vetett s ezután bedugám fejemet. Oh, mennyire nevettek volna azon a ravaszságon, melyet ez alkalommal tanúsítok! Lassan kint — egészen lassankint — nyújtom be fejemet, hogy az öreget álmából föl ne keltsem. Keveset mondok, ha állítom, hogy gyakran egész órára volt szükségem, míg fejemet annyira benyújthatom, hogy az öreget ágyán fekve láthattam. Vájjon így tett volna egy őrült? És midőn fejem már egészen a szobában volt, a lámpát kezdem óvatosan kinyitni, oh mily nagyon óvatosan — miután lemezei kissé csikorogtak — és pedig csak annyira nyitom ki, hogy egyetlen sugár esett a héjjaszemre. És ezt hét hosszú éjen át ismétlem és pedig mindig éjfélkor, azonban a héjjaszemet mindig lecsukva találom. És igy lehetetlen volt a tettet elkövetnem , mert engem nem az öreg ember boszantott, hanem gonosz, baljóslatú szeme. És napfölkeltével mindig szobájába léptem s bátran beszélgettem vele, mely alkalmakkor a legszívesebb hangon szólítom meg és kérdem, mint aludt. Látható tehát, hogy az öregembernek nagyon éleslátással kellett volna bírnia, hogy gyaníthassa, miszerint naponkint s épen éjfélkor, midőn még alszik, szobájába benézek. A nyolcadik éjen még óvatosabb voltam az ajtó nyitásánál, mint máskor. Az óra percmutatója *) Mutatvány szerzőnek »Csudálatos történetek« című művéből.