Fővárosi Lapok 1877. október (224-249. szám)

1877-10-02 / 224. szám

Kedd, 1877. október 2. 224. szám. Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 31. sz. II. emelet. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt Negyedévre.........................4 9 Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve m­­onennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívás a „Fővárosi Lapokéra. A magyar szépirodalom ez egyetlen napi közlönye az Október-decemberi évnegyeddel fenállásának már tizennegyedik évfolyamát tölti be. E hosszú idő alatt mély gyökeret vert mind az írói körök, mind a folyvást növekvő előfizető közönség rokonszenvében. Szerkesztője, Vadnai Károly s tulajdonosa, Tóth Kálmán, jövőre is arra fordítják minden törekvéseket, hogy a »Főv. Lapok« a hazai művelt közönség egyik legkedveltebb közlönye maradjon. A lap kiadója az Athenaeum-társulat, mely a csinos kiállításról és pontos szétküldésről gondosko­dik, s kéri az előfizetések mielőbbi meg­újítását. Az okt.­decemberi évnegyed ára 4 frt; félévre 8, egész évre 16 frt. A felírandó cím ez: »A Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába, Budapesten.« A helytartóné. (Elbeszélés.) Írta Beniczkyné Bajza Lenke. I. A történet, melyet elbeszélünk, nagyon kis körben mozog. Színhelye egy kis város, hol a társa­dalmi állás polcának legmagasabb foka a helytartó­­helyettesi állás, melyet azonban udvariasságból az ottaniak »helytartóság«-nak neveznek. Aspiránsai ez állásnak: elszegényedett mágnások, penzionált katona­tisztek és érdemük szerint nem jutalmazott hivatalno­kok, pártfogással bíró ügyvédek. Méltó elkeseredést idézett elő mindez aspiránsok között, hogy midőn a régi helytartó-helyettes meghalt, egy egészen ismeretlen ügyvédet neveztek ki helyébe­n... de helytartó-helyet­tessé, kinek érdeme mindössze is az volt, hogy egykor sok-sok év előtt ama városkában született s hogy egy előkelő magasrangú katonatiszt pártfogója volt, így történt Lindheim kineveztetése. Sűrű köd lepte az utcákat s oly fekete sötétség uralkodott, hogy alig lehetett három-négy lépésnyiről a sietve haladó alakokat fölismerni, s ez volt oka, hogy midőn az »országos színház« kapuja elé pompás fogat hajtott, a lovak egy női alakot löktek félre, ki a színház falához ütődött s inkább rémült,­­mint fájdal­mas sikoltásban tört ki. A lovak tüsszögve álltak meg s az inas ijedten ugrott le a bakról, mire azonban már a kocsiban ülő magas, karcsú férfi is kiugrott s a hang után tájékozva magát, amaz irány felé sietett, hol a lovai által megsértett vagy talán elgázolt nőt sejtette heverni. A színház kapuja az ily kisebb városban nem igen fényesen szokott világítva lenni s a kaputól tiz lépésre fekvő alakot föllelték bár az utca kövezetén, de az első pillanatban azt sem lehetett látni, férfi-e vagy nő, habár a sikoltás hangja után ítélve, a meg­sérült egyén hölgy volt, annak üdesége pedig azt sejteté, hogy fiatal. — Eszméletét veszté, — mondá a fogat tulaj­donosa lehajolva hozzá s észrevehető agodalommal; — gyorsan, János, emeljük fel s vigyük őt a cukrász­boltba, mely pár lépésnyire van ide s hol hideg vizet, és ha szükséges, jeget is kapunk. Az inas engedelmeskedett; fölemelték az esz­méletlen alakot s az épületben levő cukrászboltba léptek vele, mely e percben egészen üres volt s az ott levő leányok csodálkozva siettek a belépőkhöz s meg­tudván ezek kívánságát és az eseményt, készséggel nyitották föl a mellékszoba ajtaját, mely a cukrászné lakószobája volt, s hol az elájult alakot óvatosan he­lyezték az ágyra. A fogat tulajdonosa az egész monarchiában jól ismert politikai kitűnőségek egyike: gróf Dürrer Alfonz volt, s midőn egy holt vagy ájult alakkal karjaiban a boltba lépett, nem kevés meglepetést és ijedelmet okozott az ottlevőknek. — E szerencsétlenséget lovaim okozták, — mondá a kérdő arcokra pillantva; de nem kevésbbé volt ő maga is meglepetve, midőn a lámpavilágítás teljes fényénél az ájult ritka szépségű, de halálsápadt fiatal leány arcára pillantott, s azt az ágyra helyezé. — Siess orvosért! — kiáltá elfogult, de sürgető hangon inasának, ki rögtön elhagyá a boltot, miköz­ben a gróf megragadva kezét az ájúlt leánynak, észre­vehető félelemmel és nyugtalansággal vizsgálta annak merev, mozdulatlan vonásait. — Csak nem halt meg ? — kérdé a bámuló leányokhoz fordúlva, mielőtt maga a cukrászné jeges borogatást készített, mit az ájúlt leány fejére alkal­mazott. — Elájúlt, — viszontok azok, — alkalmasint nem is sérült meg s baja csak az ijedtségtől eredt. És mintha ő maga is igazolni akarta volna ez állítást, e pillanatban megmozdult, fölveté a szemét, melynél feketébbet, fényesebbet és szebbet ritkán lehet látni. — Hála istennek! — mondá önkénytelen örömmel Dürrer; — hála istennek, magához tért, — s hirtelen elereszté kezét. A leány csodálkozva s aztán ijedve tekintett körül és a mint látszott, nagy erőfe­szítéssel, de sietve emelkedett föl a helyén, mialatt arcát sötét pir önté el. — Mi történt velem ? — kérdő reszkető hangon és még inkább meglepetve tekintett a grófra, kit is­merni látszott s kinek látása valódi ijedtséget keltett benne.­ — Ájulva hoztuk önt ide, kisasszony, — vi­­szontá szomorúan mentegetőzve Dürrer, mialatt hangja egyszersmind bocsánatkérést fejezett ki: — lovaim, szerencsétlenségre, valamikép meglökték ke­gyedet, úgyhogy a kövezetre esett; de remélem, kis­asszony, most már egészen jól érzi magát. A leány egy percig a fejéhez, aztán a szívéhez szorítá kezét, mintegy meggyőződni akarva, hogy telje­sen eszméleténél van-e, s aztán föl állt és a jeges bo­rítékot fejéről egy közeli asztalra téve. — Egészen jobban vagyok, — mondá reszkető hangon, — s köszönöm a miattam tett fáradozást; csak arra kérem önöket, adják ide kalapomat és felső­öltönyömet, hogy távozhassam. — Gyalog ? — kiáltá csodálkozva a gróf, — és ily hirtelen, ily ájulás után ? Ez nem lehet, kisasszony, ez nagy bajt vonhatna maga után. Kocsim az ajtó előtt áll s ha ön lakását szives lesz megmondani, ne­hány perc alatt otthon lehet. — Köszönöm, — viszont­ észrevehető zavarral a leány, — de az ön ajánlatát nem fogadhatom el. Gya­log fogok hazamenni; elég erősnek érzem magamat s a mit az ön szívességének viszonzására tehetek, mind­össze is hálám kifejezése, melyre alig találok szavakat. A lekötelezettség érzetével udvariasan s bizo­nyos büszkeséggel hattá meg magát. E modor nem igen illett szegényes fekete ruhájához, melynek egye­düli, de pompás díszítése hosszan leomló világos aranyszőke haja volt, mi fekvés közben fölbomlott s természetes fürtökben környezte arcát. A körüle állók bámulva néztek rá, mialatt a a grófnak elégedetlen kifejezés borítá arcát. — Legalább várja meg az orvost, ki azonnal itt lesz, — mondá, — s ha ő sem ellenzi a gyaloglást, úgy megnyugszom akaratában, habár nem hallgatha­tom el, hogy ajánlatom visszautasítása által igen elé­gedetlen vagyok s hogy ne mondjam, sértve érzem magamat. — Bocsásson meg, — viszonzá a leány, ki az orvos jövetelének említésére észrevehetően összerez­zent és sebesen tévé fejére kis kalapját s ölté föl kö­penyét ; — bocsásson meg s legyen meggyőződve, hogy határzatom nem visszautasítása az ön szívessé­gének, csak mellőzése oly dolognak, mely valóban felesleges, miután teljesen jól érzem magamat. Dürrer hidegen s észrevehetőleg lehangoltan, de udvariasan hattá meg magát. — Szerénytelen nem lehetek ajánlatommal s csak arra kérem, legalább lakását és nevét mondja meg, hogy mintléte felől tudakozódhassam. A leány észrevehető zavarba jött s hallgatott. — Meg fog bocsátani, gróf ur, — viszonzá akadozva, — ha ez óhaját sem teljesíthetem; egyedül ez az oka, hogy kocsiját nem fogadom el. Körülmé­nyeim tiltják,hogy nevemet vagy lakásomat tudassam, s igy engedje, hogy mint ismeretlen távozhassam, kivel az életben alkalmasint többé sohasem fog ön talál­kozni. — Ismer ön engem? — kérdé meglepetve Dürrer. — Tudja, ki vagyok, és nevét nem akarja megmondani; ez valóban különös! És hiszi-e­­— foly­­tatá mosolyogva, — hogy e kisvárosban lehetetlen volna azt megtudnom ? — Mi érdeke lenne azt tudakozni ? — kérdé hirtelen és nyugt­alanúl a leány. — Ön azt nem fogja tenni! A gróf mosolyogva vont vállat. — Ezt nem ígérem meg. Ön titokban tartja nevét, s ez hatalmában áll; míg másrészt nem tilt­hatja el, hogy én e titkot fölfedezzem. E percben fölnyilt a bolt ajtaja s azon a gróf inasa és az orvos léptek be, kiknek megpillantására a leány hirtelen leeresztő fátyolát, sietve hatta meg magát és mielőtt a körülállók meglepetésükből ma­gukhoz tértek volna, kisietett a boltból. — Ki lehet ? — kérdé a cukrászleányokhoz for­dúlva Dürrer. — Soha sem láttuk őt e városban s azt hiszszük, nem idevaló; mert — tevék nevetve hozzá, — mi C . . . ben mindenkit ismerünk. (Folyt. köv.) A nagyfüzesi tanya. (Francia regény.) irta B entzon Th. I. Abban az időben, mikor Nagy-Füzes (Grande Sauliére) a Sermages kastélyhoz tartozott, húsz mért­­földnyi kerületen keresve sem lehetett volna találni szebb birtokot. A kastély és a birtok Nivernais és Morván közt feküdt, ép oly termékeny, mint festői vidéken. Igaz, hogy e tájon a hegyek sem nem maga­sak, sem nem meredekek, de szelíd hajtásaikat gaz­dag kalászok borítják, melyek igéző, tágas völgyek­nek szolgálnak keretekül. A pásztori életet, ennek foglalkozásaival, örömeivel s végtelen nyugalmával, sehol sem lehet jobban élvezni, mint itt. A fehérlő gulya, mely félig merül a buján tenyésző fűbe, a kielégítő gazdagság eszméjét ébreszti föl; a gyorsan tova hömpölygő üde folyam sikeres halászattal ke­csegtet, míg a láthatárt szegélyező erdőségek, melye­ket világos zöld bársonyos legelők szelnek át, elő­nyös vadászatot ígérnek. Ama jó embereknek, kik itt több nemzedéken át laktak, soha sem csapongott túl óhajuk és becsvágyuk e hegykörnyezte vidéken, mely a Sermages-parkot meg a nagyfüzesi vetéseket a szél ellen oltalmazta. Földesurak és haszonbérlők a legközvetlenebb szomszédságban éltek egymás mel­lett , amazok a magaslaton, emezek a magaslat tövé­ben, a legnagyobb egyetértésben, míg csak a Serma­­ges-családot a szerencse változása e vidék elhagyá­sára nem kényszerítette. Nevük bölcsője idegen ke­zekbe került, míg a tanya lakói mindamellett is vál­tozatlanul ott maradtak, akár a régi tűzhely kövei. Ha a Doyenek dynasztiája megszűnt volna Nagyfüze­sen uralkodni, sokkal inkább megütköznek rajta az emberek, mint azon, hogy a Sermage-kastély túlélte urait; mert hát ezeket a Doyeneket firól-fira az erény és jólét képviselői gyanánt tekintették; azonkí­vül úgy látszott, mintha az a tekintély, melylyel azelőtt a kastély bírt, a tanyára szállott volna át. E tekintélyt valóban gyakorolta is Doyen Jakab mint

Next