Fővárosi Lapok 1878. február (27-49. szám)

1878-02-01 / 27. szám

Péntek, 1878. február 1. IP­AAív­o, j­­­egyel­.­­ l.nár ^10.YVTIA*' 27. szám. Tizenötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 37. sz. 11. emelet. Előfizetési dij: Félévre............................8 frt. Negyedévre.......................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Teljes számú példányokkal szolgálhat a kiadó­­hivatal. Születésem napján. (187­7. november 17.) Ma értem el a hatvan évet, S ha visszagondolok A múlt időkre: Csodás dolog, Hogy annyi vész alatt Szivem meg nem szakadt. Gyermekkorom víg hajnalára Szívgyujtó napja jött Az ifjúságnak; Fény s köd között: Reményűn nyílt egér Villámok szeldelék. A férfikor nagy küzdelemmel Végig tetézve jön : A hős fiukkal A harcmezőn Megvédni dúlt hazám, Véremet áldozám. Az ellent ahogy tönkrevertük, Eljött a muszka had, S legyőzte a hős Bajnokokat; Kevés rész élte át A boszú pallosát. Még most is tartnak szenvedésim, Az ég bár földerült: A múltak árnya Rám nehezült, S nem jő egy szívrokon, Részt venni sorsomon. És meghalok mély sebeimben Vigasztalatlanul. Sírom fölébe Fájón borúl A gyászemlékezet S fölsirja nevemet. Medgyes Lajos: Egy gonosz nő áldozata. (Elbeszélés.) , Báró Horváth Miklóstól. (Folytatás.) Vilma élénk részvéte közben elragadó volt s meggyőzött arról, mit meg nem cáfolhattam. S midőn elbeszéltem neki a fiatal gróf gyakori kölcsöneit s a modort, melylyel nővére kezének meg­kérésére, úgy­szólván, erkölcsi kényszert gyakorolt s miután Vilma az előzményeket elméje élével taglal­­gatta, egy pokoli cselszövény hálóiban képzeltem magamat. E perctől kezdve arról tanakodtam már, hogy miként bontsam föl a mátkaságot, nem többé arról, ha fölbontsam-e ? E viszony rám nézve oly nyomasz­tóvá lett, hogy mielőbb szakítni akartam. — Nézetem szerint leghelyesebb, — mondá Vilma, — ha bizonytalan időre elutazik. Szóbeli nyi­latkozatok ilyen esetekben mindig botrányon vég­ződnek, holott a néma hallgatás oly ékesszóló. — Holnap elutazom!, — mondám határozottan, a bájos nő kezét ajkaimhoz emelve. IV. Mire haza­értem, már mindenki lefeküdt s a kastélyban csend uralkodott. Csak a fiatal gróf ebei csaholtak olykor s e magában véve mellékes körül­mény, melyet más alkalommal nem is vettem volna észre, kellemetlenül emlékeztetett most bizonyos előz­ményekre,egy ember cinizmusára, ki sógorának óhajtott csak azért, hogy többet kölcsönözhessen s ki e szán­dékát nyiltan be is vallotta. Igaz, hogy e szándékot épen ama leplezetlen nyíltság s a tréfás modor némileg más színben tün­tette föl s egy kis jóakarattal tán máskint is lehetett volna magyarázni; de midőn bírálataiban valaki elfo­gult, rémeket képzel. Másnap délben tudtára adtam a családnak, hogy bizonytalan időre el kell utaznom, ügyeim ren­dezése végett. — Ügyeid rendezése végett? — kérdé a gróf, — ám rendezd, — tette hozzá oly hangkiejtéssel, mely titkolt neheztelését árulta el. Adél májas kézszorítással vett búcsút. A grófné sejtelemszerű női aggodalommal te­kintett rám. Sietve hagytam el a termet, nehogy egy vagy más szemrehányásnak tegyem ki magamat. Egyenest a fővárosba utaztam s itt mindennemű szórakozások közt gyorsan telt az idő. Már több hete elhagytam a kastélyt, a nélkül hogy levelet írtam s a nélkül hogy hollétemet tudat­tam volna. Egy reggel gróf T. lépett be szobámba. A katasztrófa kikerülhetlen volt. — Mit keresel itt, s minek tulajdonítsunk e megfejthetlen viseletet ? — kérdé izgatott hangon a gróf. — E tekintetben minden magyarázat felesleges és kellemetlen volna s legfeljebb elégtételről lehetne szó, melyet ha fia követel, megtagadni nem fogok. —­ Hab, úgy ? — rebegé az öreg gróf s előttem egy ember állt sértett atyai hiúságában, egy ember, kit a méltatlan viselet szive szentélyeiben sebzett s egy ember végre, ki dühtől hevülő ajkkal csak ama rövid szavakat bebegé, de kinek lelkében a gyülölség ádáz mérge fogamzott. Az öreg táblabiró szótlanul lépett ki a terem­ből, dacos, büszke fővel. Bánatosan, de nem üres szívvel álltam az élet­ben, oh, nem!, mert éreztem, hogy ama nő, kinek intéseit vakon követtem, ama nő, ki az erdők magá­nyában tekintetével elbűvölt s megigézett, hivatva van sorsom fölött rendelkezni. A nagyvárosi zaj, a mulatságok, a szórakozás csak arra voltak jók, hogy eszközül szolgáljanak gróf T. családját csüggeszteni, de nem arra, hogy énszi­­vembe nyugalmat öntsenek. Óhajtottam látni Vilmát s ezt minden percben inkább s minden percben türelmetlenebbül. Mit nem adtam volna most e percekért, melye­ket botorúl elszalasztottam ? Mit ama találkozásért a kastélyban, hol a helyett hogy ő bizonyítsa, mikint Adél nem szeret, nekem kell vala, lábai elé borulva, szerelmet vallanom. De megjelenhettem-e most ama kastélyban, melynek közel szomszédjában gróf T. lakott s mutat­kozhattam-e botrány nélkül a környékben? Nem, nem! S én másnap mégis útnak indúltam Vilmához. Az utósó állomáshoz este érkeztem s hogy fel­tűnő ne legyen, kocsimat s lovaimat ott hagyva, gya­log mentem a kastélyig. — Honn van-e a báróné ? — kérdem az inast. — Nincs. — Hol van ? — Elutazott. — Hová ? — Nem tudom. — Ki maradt a kastélyban ? — Egyik komornája. A komornát hivattam s ez az inas jelenlétében csak kitérőleg válaszolt. Ágnes régi cseléd volt, okos, előrelátó, gyors­felfogású, ama cselédek fajából való, kik tudják mindazt, a­mit gazdáik,­ sőt néha még annál is jóval többet. Miután az inas távozott, a komorna értésemre adta, hogy úrnője egy németalföldi fürdőre utazott, de meghagyta, hogy ezt senkinek, kivált nekem, meg ne mondja. Önkényt érthető, hogy a ki ennyit elárult, a többit sem titkolja el s Agnes megnevezte a fürdőhely nevét. — Mit cselekedtél e fölfedezés után ? — kér­dém érdeklődve Károlyt. — Ismertél-e fiatal embert, — felesé, — ki pénz bővében ne lett volna kalandos úti célokra? A fiatalság őrültsége a fontos nemzetgazdászati tényező, mely heverő tőkéket hoz forgalomba. Volt pénzem nekem is e célra s még aznap indultam S. fürdőbe. Vilma mért titkolta jelen tartózkodása helyét s miért kivált tőlem ? Miért tőlem, ha közönyös irán­tam s mi célból ellenkező esetben ? Fejem szédült a lehetőségek elképzelésében s fáradt lélekkel érkeztem S. fürdőbe. Másnap értesültem egy ismerősöm által, hogy Selényi Vilma csakugyan itt járt s valószínűleg még most is itt van, minthogy csak tegnapelőtt látták egy nagyúr társaságában. De bámulatomra a fürdővendégek névsorában nevét sehol sem találtam. Fölkerestem ismerősömet s újra kérdezősköd­­tem tőle, ha nem csalódott-e s tudja-e biztosan, hogy Selényi Vilma volt az, a kivel találkozott? Ő biztosított állítása valódisága felől, sőt meg­nevezte ama főurat is, ki nem csekélyebb a bri uralkodó­ herceg fiánál, s ki állítólag komolyan udva­rolt Vilmának. Képzelhetni, mit éreztem e hír hallatára. Nem tudom, szerettem-e Vilmát ez idő szerint oly nagyon, mint a miként gyűlölni hajlandó valék ama vetély­­társat, kérlelhetetlenül épen azért, mert hatalmas s engesztelhetlenül, mert boldog. Föltettem magamban, hogy addig nem hagyom el e fürdőhelyet, míg Vilmával nem találkozom. Ott leselkedtem a szerteszét fekvő nyaralók előtt, bejártam a fenyvest s kanyargós ösvényein ki­fáradva, fris nyomokat kerestem, versenyt szaladtam a völgybe leomló zuhatag árjával és tekintetem csüg­gedten tévedezett a magas szirteken. Mit nem adtam volna most, ha Vilma paripáján a bükkösen áttörtet s ha szemének beszédes négy ajkáról elleshettem volna a szót, melynek értelmét kutatva, édes andal­­gásba merülhetnék. Beértem volna egy nyájas szóval, melynek emlékein az én lelkem napokon, hónapokon át táplálkozott volna. Hasztalan, sehol sem találkoz­hattam vele. Méla hangulatom tanúja legtöbbször egy kies erdő volt, némileg hasonló ama szálas tölgyfa-erdő­höz, mely Vilma kastélyát környezi; itt is, mint ott óriás fák tornyosultak a magasba, itt is illatos menta fűszerezte a léget, e helynek is volt rónája, halma­s képzetem megteremté a mi itt még hiányzott: az erdők szépét. Csoda-e, ha egész napon át Vilmáról gondol­kozva, őt képzeltem olykor magam körül az erdők titokzatos csöndében s hangját hallottam egy-egy szirtnyiláson át, melynek elhárító illatos virág-ros­­télyzatát és biztató szavakat súgott. Majd meg ott képzeltem a szirtmagaslaton, tanúja merengéseimnek és bánatomnak. Sok bámulatos vegyülete a valónak a képzelttel! Egy este alkonytájt, ott ama szirttetőn állt egy nő, termetére hasonló Vilmához; ott állt, mintha résztvevőn engem szemlélne s mintha bána­tos szavakat ejtene, melyeket túlkiáltott a völgybe omló zuhatag s a szellő elragadt a közönyös éj sö­tétébe. Amott láttam őt s nem hittem immár sze­meimnek ! Oh, mert a képzelet az álmot valónak s a valót álomnak tünteti föl! . . . (Folyt. köv.)

Next