Fővárosi Lapok 1878. december (277-300. szám)

1878-12-01 / 277. szám

Vasárnap, 1878. december 1. 277. szám. Tizenötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. félévreElőfizetési díj: 8 frt. negyedévre.........................4 Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetését (Budapest, barátok tere, Athenaema-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Az élet korszakai. Nyílnak a földön tarka virágok, ' Nyílik örömmel a rózsakehely, Minden a földről égbe sovárog, ' Estiem a rózsa, csak illata kell — Ez a tavasz. Hull a veríték a tunya földre, Beng a mezőkön a sárga kalász, És megy a munkás este karöltve, Messze a villám fénye cikáz — lm ez a nyár. Hull a reményzöld lombja a fáról, Szürkül az égbolt, sárgul a föld, Köd van a földön, nézzed akárhol, Mint a te szíved, gyászmezet ölt — lm ez az ősz. Zajtalan a szív, zúgnak az erdők, Csillag az égen nem mosolyog, Zajlik a tenger, szállnak a felhők Távol a ciprus lombja susog — Itt van a tél! Hiador. Másodvirágzás. (Elbeszélés.) Írta Endrődi Sándor. (Folytatás.) Leonin falusi társaságában egyetlen ember sem volt, akit komolyan vehetett volna ; de mint cimbora, megállta mindenik a helyét. A mi vidékeinken van egy genre, mely a nélkül hogy Epikurnak hitét hallotta volna, a leguidorabb életbölcsészet tanait követi s az örök vigalomban, örök-mámorban véli a való üdvösséget rejteni. Vannak köztök olyanok is, kik régen nyakára hágtak minden vagyonuknak, de azért urak és boldogok maradnak a sírig. Ma itt élnek, holnap meg ott és jóformán eszükbe sem jut, hogy kegyelemkenyéren élnek. Sajátságos naptáruk van, mely minden napot farsangnak jelez. Könnyelmű, léha nép, de van egy szelídebb elnevezésük is: »a mulató gyermekek.« Ez a titulus aztán magában foglalja minden jó és rossz tulajdonságukat, sőt hivataluk meghatározását is, mintha így mutatnák be őket: ez tanfelügyelő, ez miniszteri titkár sat. Lányos házaknál ép oly kevéssé veszik őket komolyan, mint egyebütt, de azért ők szükséges rosszak, sőt leggyakrabban nélkülözhetetlenek, mert könnyelműek, jókedvűek, mulatságosak és a vidámságot magukkal viszik mindenüvé, mint a pillangó szárnya a tarka, színes hamvat. Mikor aztán kimerítették kedélyük tárházát, akkor egy házzal tovább állnak, s új fészkükön újrakezdik az eljátszott játékot, a régi tréfát. Életük egy ragyogó bohóság folytonos ismétlődése. Leonin nem sokat törődött azzal, hogy kik és mik ez emberek? úgy tetszett neki, mintha egy pulcinella-színház alakjai lennének, de szórakoztatták s igy megfeleltek feladatuknak is. A vigalom és a könnyelműség árja magával ragadta őt. Lelke érintetlenül, magán állt közöttük, de egyben teljesen megegyezett velük: a céltalanságban. És elhitette magával, hogy gyógyul, hogy feled. Pedig csak tovább hullott abban a mélységben, mely örök sötétséggel fenyegette s bús szárnyait komoran csattogtatta fölötte. Az erőszakos élvhajhászat, a szórakozások, a mámor kétségkívül el-elvonták lelkét az egyetlen képtől, melylyel vesződött, de ha az áttombolt éjszakák után jött egy magányos óra, az aztán annál rohamosabb indulattal s fájóbb lázzal követelte vissza az elüldözött gondolatokat, érzéseket s annál kegyetlenebből éreztette vele koldus nyomorát. Mintha egy boszuló szellem, egy démon tükröt tartott volna elébe ilyenkor, s gúnyos hahotával szólította volna meg: »Pehely vagy! Semmi vagy, és mindhiába küzdesz e hatalom ellen, mely bukásodra tör ! Nézd arcodat! Hasztalanul hazudod rá az örömöt, a gyász lesötétedik róla! Nézd szivedet, titkos sebeid vére egyre hull, — nem tudod azt elapasztani ! Sohasem!« S Leonin utálni kezdte a társaságot, mely körülvette, de saját magát épen úgy — gyávaságáért, a,ki semmit sem gyűlölt jobban, mint a gyávaságotmost magában is fölfedezte azt. Nem volt ereje ki, tépni szivét szerelme büvköréből, — vagy akarata, bátorsága hiányzott hozzá: mindegy gyávának, gyámoltalannak látta magát, s e tudat még inkább elkeserítette. A ki nem szeret hízelegni s hazudni magának, de lelke világát úgy kutatja át, mint a búvár valamely természeti tüneményt, az orvos egy kórt, szigorúan, a kötelességérzet egész hidegségével s hűségével, az nem is fogja másnak látni magát, mint ami valóban, s bizonynyal megragad minden eszközt, hogy tökéletesítse magét. Minden embernek vannak eszményei, kikhez feltörekszik, kikhez hasonló szeretne lenni, és Lenin minden inkább óhajtott volna lenni, mint gyáva. Szélesbíteni szelleme látkörét, agyát és lelkét elfoglalni tudománynyal, művészetekkel, más népek s nemzetek szokásaival, életével, erkölcseivel megismerkedni, mindez kétségkívül áldóbb hatással lesz beteg kedélyére, mint ez otromba mezei tréfák, e szellemtelen, sivár vigalmak, s e pusztuló otthon falai közt lezajló bús játékok. Gyorsan határozott, mint oly emberek, akik a veszélyt megpillantva, hirtelen az eszközöket is látják, melyekkel megmenthetik magukat. Bezáratta házát, búcsút vett a jó öregségiektől; anélkül hogy cimboráival tudatta volna, Pestre sietett, s pár nap múlva már a külföld levegőjét szívta. XVI. Hagyjuk magára Leonint utazásaival, Alicet is magányos gyászával, s keressük fel a fővárost, a szép Budapestet. Künn zimankós tél van, s nem fog ártani, ha azonnal bemenekülünk Sárikához; különben is ő most a főváros legünnepeltebb csecsebecséje, a legújabb »divat« s a legszeretetreméltóbb jelenés. Azonnal meg kell ismerkednünk vele. Sárika, táncosnő, és ahogy ügyes kötéltáncosok és bajazzók egymás mellé helyezett tojások közt is végiglejtik jól betanult ugra-bugráikat, és oly ügyesen tud táncolni Sárika, nemcsak a színpadon de az értte versengő szívek közt is, melyek hódolattal eltelve hevernek lábai előtt. Olykor aztán megtörténik, hogy rátipor egyre-egyre , de ez nem elhibázott lépés, csak előre kiszámított csintalanság és kacérság. Sárika jókedvű, szeszélyes, kacér és kissé el van kényeztetve. Hogyne! mikor imádóiban úgy válogathat, mint más a vadkörtében, felhasználhatja őket minden bohóságra, az orránál fogva vezetheti valamennyit, játszhatik velük kénye-kedve szerint, mint a lámpaláng az esti lepkékkel, s egy okos cica a fiatal egerekkel; folytathat velük oly párbeszédet, mint a minőt Hamlet Polóniuszal: »Látja-e azt a felhőt ? majdnem olyan mint egy teve!« »Isten engem, valóságos teve alakú.« »A háta olyan, mint a menyétnek.« »Vagy inkább cethal-forma.« »Nagyon hasonló cethalhoz!« A hódolók ellepték őt pazar ajándékokkal, és Sárikának volt ahhoz elég esze és fogékonysága, hogy az értékeset, a becseset ne vesse meg. Ő egy-egy pajzán mosolylyal viszonozta a jó törekvéseket, az imádást s ezek ragyogó bizonyítványait: az ékszereket. Sa »jeuesse dorée« e rajongó lepke-csapat, boldog volt, ha mosolyát láthatta. E mosoly igézett, ígért és kecsegtetett. Senkit nem utasított vissza, de játszott mindenkivel. Még a gyermekekkel is, — és nem volt titok, hogy Lara báró, egy tizennyolcéves úrfi, anyja toilette-asztaláról igen csinos karpereceket, brochokat pakolt föl, és vitte rögtön Sárikához, lábai elé borulva velük. Az urfi viszonzásul nem kívánt többet, csak hogy Sárika szép kis lábát megcsókolhassa. Sárika lerúgta a parányi papucsot, s a térdelő gyermek ajka elé tartotta azt a cukorsüteményhez hasonlító, gyönyörű kis lábat. — Nos, hát itt van! — Csókolja meg hamar! A gyermek szent áhítattal és égő hévvel csókolta meg, miközben Sárika a karperecét próbálta fel , a gyémántos brochot nézegette. — Oh, mily ennivaló kedves apróságok! — kiáltott föl lelkesedve a bárócska, s még egyet akart cuppantani a pici lábfejre, de abban a pillanatban mozdult, lengett, repült a tüneményes kis láb, s egy bájos fricskát adva az urfi orrának, visszamenekült a kis piros papucsba. A báró majdnem hanyatt vágta magát meglepetésében. Sárika pedig felkacagott és kacagott jóizűn, vndoran, mintha egy pajkos madár csattogta volna hajnali dalát, és Laja nem tudott rá megneheztelni, ő is kacagott vele, s jobban el volt ragadtatva, mint bármikor. Be kell ismerni, hogy Sárika csinos és kedves jelenség volt. Barna mint egy ördög. Szemében volt valami a pokol ragyogásából, haja fekete, mint a szén, de arcbőre fehér és finom. Ajkai majdnem kicsattantak a vértől és pirosságtól. Alakja telt és könnyed s lábai, noh, azok a bűvész, tündéries, csodaszerű kis lábak, melyek a szellő röpkeségével tudtak lépkedni, lejteni s ujjhegyre állva pörgették, forgatták kacér alakját! Minden mozdulatuk, lengésük egy-egy merész trilla volt, — csupa kedvesség, művészet és pajkosság! Nem csoda, hogy mindenkit megbolondított, elbájolt, rajongóvá vagy őrültté tett. Sárika tiszta tudatával bírt annak,hogy szépsége s művészete jelentékeny szerepet biztosít neki az életben. Helyzetét szerencsésnek mondhatta, s rajta volt, hogy mentül jobban kizsákmányolja azt. Magányos óráiban komolyan gondolkodott, akár egy bölcsész-fej s nem egyszer énekelte azt a dalt, mely így kezdődik: A rózsa sem virul örökké . . . Bármennyire naivnak látszott is a »kis hamis« , inkább volt ügyes számító és ravasz, mintsem gyermeteg. Tudta, hogy diadala egy perccel sem fogja túlélni ifjúságát; ifjú éveit tehát nagyon okosan kellett felhasználnia. Hódolói közül óvakodott választani; több haszna volt belőlük így tömegesen. A szerelem, szerencsére, nem zavarta meg szívét, még kevésbbé agyát; sokkal kellemesebb volt szerettetni mások által, a tisztelők, rajongók s félbolondok egész tömegétől, mintsem kikeresni közülök egyet, azt magához emelni s befejezni a regény szépen jövedelmező részét, az ártatlan kalandokat és érzékeny jeleneteket. Bizonyos nimbusz vette őt körül ; hajlíthatatlannak tartották, s e hiedelem csak növelte népszerűségét, varázsát. (Folyt. köv.) Az idealista. (Elbeszélés.) Írta Turgenyeff Iván. (Folytatás.) — Mit fogsz mondani Assanovnak ? — Rajta leszek, hogy megkérleljem. Kijelentem neki, hogy te bocsánatot kérsz tőle. — Én nem fogom azt tenni! — Hogyan ? Hát nem vagy-e hibás ? Barátomra tekintek. Feltűnt nekem, nyugodt de mindemellett is komoly és sötét tekintete. Soha sem láttam ily kifejezést arcán. Nem feleltem semmit s ismét a pamlagra vetem magamat. Távozott. Mily szívszorongva vártam visszajöttét s mily kínos lassúsággal tűntek a percek! Végre megjelent. — Nos? — kérdem reszketeg hangon.