Fővárosi Lapok 1879. március (50-74. szám)
1879-03-01 / 50. szám
........- 1-----------------------------------—......... . ''•’gjTsff- —T-r-^ .;'-7.,g^-yy- -■ ------ -- - . -v , • ■-■ -- - --------------- - . ------------------r Szombat, 1879. március I 50. szám. Tizenhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót-utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt Negyedévre......................* a Megjelenik a ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Szeretném... Szeretném én hátam megött Hagyni a nagy világ piarcát, E nyüzsgő tarka tömeget, S hiú küzdelmét, döre harcát. Futni a fényes bálterem Érzékcsaló káprázatától, S kinyugtatni zúgó fejem, A harsonás zenék zajától. Szeretném mindenek felett Feledni, lányka, hogy szeretlek, S a léha udvaronc-sereg Hogy’ szór tömjént hiú szivednek. Szeretnék egy békés zugot Keresni messze völgy ölében, Hol a világról hitt nyugat Szellője sem susogna nékem. S ott néma holdas éjszakán Az erdőben bolyongni útlan, S hol legrejtettebb a magány, Elsírni könnyemet tanútlan. Vargha Gyula. A borzalmas kocsizás. (Igaz mese.) Maurer Vilmostól. — Sokat utaztam életemben összevissza, vizen és szárazon. Voltam Londonban, Parisban, Philadelphiában, Rómában; megfordultam mindenütt, ahol Baedeker híres könyveiben csillagok vannak. Utaztam vasúton és hajón, lóháton és öszvéren, ökrös szekéren és a budapesti sárgarigókban (józsefvárosi omnibusz) küzdöttem ember ember ellen, s küzdöttem vadászatokon embernél is hatalmasabb medvék ellen. De valamennyi utazás nem volt oly borzalmas, valamennyi mérkőzés és életkockáztatás nem volt oly félelmes, mint az én borzalmas kocsizásom. — Úti kaland?, mondja el, édes bácsi! — kidőltek az árokba? Vagy a vasúti vonat vitte el a félkocsit lovastól ? Vagy a sebes folyón gázolva, a rohanó hullámok döntötték fel a kocsikast, vagy — ? — Az mind semmi, édes öcsém!, mind semmi. — Vagy vasúti utazás volt s véletlenül őrülttel került egy kocsiszakaszba, ki rettenetes nyugalommal szögezte a bácsi magas homlokának az öldöklő fegyvert, s azt azután egy száz év hosszú negyedóra után görcsös hahotával dobta ki az ablakon ? — Ez sem, ez sem, öcsém! Na, de ha akarod, hát elmesélem. Mesének mondom, s annak is tartanám, ha magamon nem esett volna meg. * Volt nekem egy kedves barátom, kinek szíve mellett legfőbb tulajdonsága volt, hogy mindig ar akart lenni. Került-e, nem-e, sohasem kérdezte, ő jól élt mindig és sohasem törődött a holnappal. Nős is volt, de családi boldogsága nem teljes. Szerette ugyan nejét s neje is őt, de valami hiányzott, mi a két szerető szívben észrevétlenül növekedő űrt hivatva lett volna betölteni, hiányzott a családi boldogság arany kapcsa: a gyermek. Egyszer egészen lihegve rontott be hozzám Pepi. — Az istenért, ki kerget? Mi a bajod? — Képzeld csak, képzeld csak . . . — Nos ? — Térj eszedre, barátom! egészen elvesztetted lélekzetedet. Mi űzött hozzám ? — Képzeld csak, barátom! Tegnap, tegnap este, kissé későn jutottam haza és ■ — És? — És amint a kapunál csöngetni akarok, hát nagyot botlom s homlokegyenest a kapuba esem. Boszúsan tápászkodom fel, hát gyermeksírás üti meg fülemet. — Képzeld csak, a kapu aljában egy pólyában... — Kis gyerek van, ugye ? És a gyermek mellett egy levél, mi ? — Oh nem. A gyermek mellett mi sem volt, még a fehérneműje is egészen jeltelen, közönséges. — Mit csináltál a gyerekkel ? — Mit? felvittem magammal a lakásunkra. Olyan gyönyörű kis leányka volt, olyan okosan mosolygott szemeim közé. Barátom a mennyország mosolygott azokból az apró szemecskékből felénk. És az a szívtelen anya kitette szegénykét a nyomor kapuja elé! Hogy s hogy nem történt, feleségem felkapta a kis jószágot, megcsókolta s azután szeretetteljesen himbálta karjain. Megtartjuk, pajtás! megtartjuk. Féléves lehet most, leányomnak fogadom, majd felneveljük, férjhez adjuk, örülünk lesz benne. — Hová sietsz megint oly nagyon ? — Megyek vissza hozzá, — mondás sietve, ahogy berontott, kirohant. A kis Rózát csakugyan megtartották Pepiék. Hiába mondám Pepinek tréfálva: »Pajtás! most minden kis iskolás gyereknek köszönnöd kell majd, mert sohasem tudhatod, melyikök veszi el egykor a leányodat.« A gyermek egésségesen fejlődött, ép volt testben és lélekben, s csodálatos szeretettel csüggött új szülőin, kikről sohasem tudta meg, hogy nem azok, mert alig egy évre reá Kbbél, ahol akkor laktunk, másfelé, s ismételt lakcsere után a fővárosba költöztek. Hat vagy hétéves lehetett a gyermek, midőn én is Pestre költözvén, régi barátságunk jogán gyakoribb vendég lettem Pepiéknél, és mondhatom, én is, én, öreg bolond, annyira megszerettem azt a kis boszorkányt, hogy nélküle alig tudtam lenni. Mennyit lovagolt a hátamon, vagy hányszor cibálta őszbecsavarodó szakálamat! A kis ördög parancsolt mindnyájunknak, és bámulatos, de úgy van, azért még sem volt sem elkényeztetett, sem rosszlelkű, vidor, életteljes volt, mozgékony, mint a higany, mosolygó, mint a tavaszi napsugár. Napról-napra szemlátomást jobban és szebben virult a kis Róza, e mellett feltűnően okos is lett, mert nagyon kitűnően tanult. Ha a kis baba ölembe ülve szakálamat kezdte cirógatni és drága csengő hangján kért, mesélnék neki Amerikáról, az indiánokról, Robinsonról, el kellett kezdenem valami mesét, s ő csöndes figyelemmel hallgatta, s csak néha-néha vetett közbe egy-egy meglepően okos kérdést, vagy szánalmas sóhajtást. Elég az hozzá, hogy Pepi, a neje és én, meg a kis Róza, lassan kint annyira összeszoktunk, hogy egymás nélkül, vagy az igazat megvallva, egymás nélkül igen, de Róza nélkül nem tudtunk lenni. Így tartott a boldogság néhány évig, melyek nyarát Pepiék rendesen a zugligetben töltötték, hová én gyakran tettem kirándulást. Mily dobogó szívvel siettem egy nap reggelén hozzájuk! A kis Róza neve n apja volt. Hogy fog örülni újra az ajándékomnak, pedig csekélység az egész, egy kicsi kis könyv az egész, én írtam tele szebbnél szebb költeményekkel. Hja, öcsém! én vén bolond, szerelmes lettem abba a tizenhároméves angyalba! A könyvért egy édes csókkal jutalmazott. Oh, ha tudta volna a kis hamis, mily drágán fizette meg ajándékomat. Megvallom, még azon is kezdtem a fejemet törni, hogy Rózát, ha felnő, nőül veszem. De jött az 1872-dik év, s vele a járvány. Engem vén korhelyt nem vitt el dühe, de elvitte a kis Rózát. Sírtam, mint a gyermek, mikor e szomorú hírt meghallom, és siettem ki hozzá. Mit nekem a járvány félelme, hát hadd vigyek, ha akar. Úgy sem ér már ez a vén csont semmit. Ott feküdt a drága galamb halványan, kiszenvedten a gyászos ravatalon, mi meg néma fájdalommal álltak körül. De utóvégre hát bele kellett nyugodni a változhatatlanba s a temetésről gondoskodni. Pepiék minden áron a kerepesi uti sirkertbe akarták temettetni, hol saját sírboltot szándékoztak venni, de ezt ellenezte a hatóság, nem engedve meg, hogy a járvány áldozatait a Duna balpartjáról a jobbra, vagy innen átvigyék. Ezenkívül fényes temetést, zenét is akartak; de ez ellen még a sírbolt szerzésében meglapult erszényük tiltakozott. — És mégis meg kell lenni, — mondá Pepi, — hiszen Róza maga azt mondta tavaly mindenszentek napján a kerepesi temetőben: »Bel szép itt nyugodni ! Én is itt szeretnék eltemetve lenni!« — Legyen meg akarata. — Jól van, — mondám. Pepi és neje összeszedték mind az ékszereiket, én meg siettem vele a városba, elzálogosítottam azokat a legelső intézetben és intézkedtem a temetésről. Mint egy álomkóros jártam-keltem össze-vissza estig, ekkor kocsit vettem és kirobogtattam a zugligetbe Pepiékhez. Sötét, zivataros est volt, hideg esőcseppek vagdalták orcámat és szilajon fütyölő szél kapdosta kalapomat és felöltőmet; midőn a szellők között a nyári lakba siettem, a szomszédban egy kutya vakkantott egyet-kettőt, azután csak a vihar zúgott féktelenül tovább. Körülbelül tíz óra tájban jöttem visszafelé, a hátamon nagy csomagot vive. A szél még egyre sivított, a szomszéd ház kutyája pedig vonítani kezdett. Én mint a nyárfalevél reszkettem, borzadálylyal tapogatóztam a sötétben, néha-néha nagyot botlottam, végül, mint egy tetten kapott tolvaj, futásnak eredtem. A kocsihoz érve, gyorsan betettem a nehéz csomagot, melléje ültem, s lóhalálában hajtattam vissza a városba. Midőn a vámhoz értünk, a pénzügyőrök meg akartak állítani, de kocsisom, mint előre ki volt kötve, nem bederített reájok s gyorsan elrobogtatok melettök; a pénzügyőrök, csempészt gyanítva, űzőbe vettek, s nyomon kisértek. Borzasztó állapot volt! Ők fegyvert ragadtak, s én, — én nem akartam megmutatni, hogy mit viszek. »Kocsis, hajts!« Elmaradt a viziváros, a lánchíd, és számos utca és néhány tér egymásután, a ki a váci vámnál Uj- Pestre, innen Rákos-Palotára, onnan keresztül-kasul a mezőkön és a kerepesi vámon visszament az eszeveszett hajtás, mely közben váltig a lecsúszó csomagot igazítgattam, vagy a hátsó kis ablakon az üldözőkre figyeltem, s végre sikerült az üldözőket tévútra vezetni s a Pepiék lakását elérni. A kapuajtót kinyittattam, a csomagot a beavatott házmester ölébe, illetve karjai közé helyeztem, s ismét elvágtatok. Nem törődtem többé az üldözőkkel, s saját lakásomra hajtattam, melynek küszöbét hajnali négy órakor léptem át. A kocsis zsebre gyűrve a kialkudott huszonöt forintot,ment a maga útján. És mégis, habár sikerült az út, mert azt talán nem is kell mondanom, hogy a nagy csomagban a kis Róza holttestét csempésztem be a városba, — az út borzalmaitól nem tudtam szabadulni. Visszagondoltam s mint egy borzasztó nehéz álom tűnt föl nekem az egész história. Nem is tudtam az éjjel már szememet behunyni, mindig borzongott a hátam. Ily kocsizás, éjféltájban, üldöztetve, holttest társaságában — keményebb idegeket is kihozott volna a sodrából, nemcsak az enyéimet, melyeket a veszteség fájdalma is izgatott. Reggelfelé mégis csak elfogott valahogy az álom. De szörnyű álom volt. Álmodtam, hogy a kis Róza karjaim között föléledt, nyakam köré fonta két gyönge karját, azután csókot nyomott lázas ajkaimra, és bánatosan súgta fülembe : »Édes, édes bácsikám! ne hagyjon el engem!« Azután karjai lehulltak s mintha ő is csontvázként csörömpölve hullt volna le a padlóra. Oh, attól a csóktól megremegett egész valóm, attól a csörömpöléstől megfagyott minden érzésem. Mi történt velem tovább, nem tudom. Makacs idegláz vette át uralmát felettem s néhány hétig kórágyhoz kötött. Mire felocsúdtam, lombjaikat hullatták már a fák, s ott zörrentek el az árva levelek a kis Róza sírja fölött, melyre gyönyörű sirkövet emelt a szeretet. Első utam neki volt szentelve. Szép, verőfényes délután volt, midőn Pepiékkel együtt kihajtattunk a kerepesi sírkertbe, három koszorúval. A sír szélén zokogásban tört ki fájdalmunk: »Róza, Róza ! szegény kis angyalunk, miért hagytál el bennünket, annyi szép remény bimbaját vesztettük el benned!« De mi ez?, egy egészen fris koszorú!, talán csak nem a szívtelen anya vezerli most le bűneit ? Letöröltem könyvimet s láttam, hogyha már annyi fájdalom és szenvedés sem bírja életemet elveszteni, hát tovább kell szenvednem türelemmel, megadással. Utazom azóta össze-vissza, hányvetett rongyos életemet mibe sem veszem ; de azt a borzalmas kocsizást, azt a szörnyű éjszakát soha sem tudom elfelejteni ! Egy negyedóra múlt el; a bácsi egészen elmerült a visszaemlékezés fájó élvezetébe; én némán néztem őt s végre megtörtem a csendet. — S Pepiékből mi lett, édes bácsikám ? — Elváltak egymástól. Róza halálával mintha elszakadt volna a kapocs közöttük. Fokozta az elhidegülést Pepinek közbejött pénzügyi bukása is; egy szóval a viszony napról napra tűrhetetlenebb, lazább lett, míg végre Pepi maga maradt, felesége ott hagyta a faképnél. Csak néha-néha találkozunk még, Pepi és én, de szótlanul megyünk el egymás mellett, mintha valami árny állana közöttünk. Talán a borzalmas kocsizás, a szörnyű éjszaka árnya az ? Vagy a szívtelen anya, suhan el, kezeit tördelve, sírva mellettünk ? Vagy a Pepi felesége kísért, aki időközben szintén a másvilágra költözött ? Eh! nem jó a holtakat sírjaikban háborgatni!