Fővárosi Lapok 1879. március (50-74. szám)

1879-03-01 / 50. szám

........- 1-----------------------------------—......... . ''•’gjTsff- —T-r-^ .;'-7.,g^-yy- -■ ------ -- - . -v , • ■-■ -- - --------------- - . ------------------r Szombat, 1879. március I 50. szám. Tizenhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót-utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt Negyedévre......................* a Megjelenik a ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Szeretném... Szeretném én hátam megött Hagyni a nagy világ piarcát, E nyüzsgő tarka tömeget, S hiú küzdelmét, döre harcát. Futni a fényes bálterem Érzékcsaló káprázatától, S kinyugtatni zúgó fejem, A harsonás zenék zajától. Szeretném mindenek felett Feledni, lányka, hogy szeretlek, S a léha udvaronc-sereg Hogy’ szór tömjént hiú szivednek. Szeretnék egy békés zugot Keresni messze völgy ölében, Hol a világról hitt nyugat Szellője sem susogna nékem. S ott néma holdas éjszakán Az erdőben bolyongni útlan, S hol legrejtettebb a magány, Elsírni könnyemet tanútlan. Vargha Gyula. A borzalmas kocsizás. (Igaz mese.) Maurer Vilmostól. — Sokat utaztam életemben összevissza, vizen és szárazon. Voltam Londonban, Parisban, Philadel­phiában, Rómában; megfordultam mindenütt, a­hol Baedeker híres könyveiben csillagok vannak. Utaz­tam vasúton és hajón, lóháton és öszvéren, ökrös sze­kéren és a budapesti sárgarigókban (józsefvárosi omnibusz­) küzdöttem ember ember ellen, s küzdöt­tem vadászatokon embernél is hatalmasabb medvék ellen. De valamennyi utazás nem volt oly borzalmas, valamennyi mérkőzés és életkockáztatás nem volt oly félelmes, mint az én borzalmas kocsizásom. — Úti kaland?, mondja el, édes bácsi! — kidől­tek az árokba? Vagy a vasúti vonat vitte el a félko­csit lovastól ? Vagy a sebes folyón gázolva, a rohanó hullámok döntötték fel a kocsikast, vagy — ? — Az mind semmi, édes öcsém!, mind semmi. — Vagy vasúti utazás volt s véletlenül őrülttel került egy kocsiszakaszba, ki rettenetes nyugalommal szögezte a bácsi magas homlokának az öldöklő fegy­vert, s azt azután egy száz év­ hosszú negyedóra után görcsös hahotával dobta ki az ablakon ? — Ez sem, ez sem, öcsém! Na, de ha akarod, hát elmesélem. Mesének mondom, s annak is tarta­nám, ha magamon nem esett volna meg. * Volt nekem egy kedves barátom, kinek szíve mellett legfőbb tulajdonsága volt, hogy mindig ar akart lenni. Került-e, nem-e, sohasem kérdezte, ő jól élt mindig és sohasem törődött a holnappal. Nős is volt, de családi boldogsága nem teljes. Szerette ugyan nejét s neje is őt, de valami hiányzott, mi a két szerető szívben észrevétlenül növekedő űrt hivatva lett volna betölteni, hiányzott a családi bol­dogság arany kapcsa: a gyermek. Egyszer egészen lihegve rontott be hozzám Pepi. — Az istenért, ki kerget? Mi a bajod? — Képzeld csak, képzeld csak . . . — Nos ? — Térj eszedre, barátom! egészen el­vesztetted lélekzetedet. Mi űzött hozzám ? — Képzeld csak, barátom! Tegnap, tegnap este, kissé későn jutottam haza és­­ ■ — És? — És a­mint a kapunál csöngetni akarok, hát nagyot botlom s homlokegyenest a kapuba esem. Boszúsan tápászkodom fel, hát gyermeksírás üti meg fülemet. — Képzeld csak, a kapu aljában egy pólyában... — Kis gyerek van, ugy­e ? És a gyermek mel­lett egy levél, mi ? — Oh nem. A gyermek mellett mi sem volt, még a fehérneműje is egészen jeltelen, közönséges. — Mit csináltál a gyerekkel ? — Mit? felvittem magammal a lakásunkra. Olyan gyönyörű kis leányka volt, olyan okosan mo­solygott szemeim közé. Barátom­ a mennyország mo­solygott azokból az apró szemecskékből felénk. És az a szívtelen anya kitette szegénykét a nyomor kapuja elé! Hogy s hogy nem történt, feleségem felkapta a kis jószágot, megcsókolta s azután szeretetteljesen himbálta karjain. Megtartjuk, pajtás! megtartjuk. Féléves lehet most, leányomnak fogadom, majd felne­veljük, férjhez adjuk, örülünk lesz benne. — Hová sietsz megint oly nagyon ? — Megyek vissza hozzá, — mondá­s sietve, ahogy berontott, kirohant. A kis Rózát csakugyan megtartották Pepiék. Hiába mondám Pepinek tréfálva: »Pajtás! most min­den kis iskolás gyereknek köszönnöd kell majd, mert sohasem tudhatod, melyikök veszi el egykor a leányo­dat.« A gyermek egésségesen fejlődött, ép volt test­ben és lélekben, s csodálatos szeretettel csüggött új sz­ü­­lőin, kikről sohasem tudta meg, hogy nem azok, mert alig egy évre reá Kbbél, a­hol akkor laktunk, más­felé, s ismételt lakcsere után a fővárosba költöztek. Hat vagy hétéves lehetett a gyermek, midőn én is Pestre költözvén, régi barátságunk jogán gyako­ribb vendég lettem Pepiéknél, és mondhatom, én is, én, öreg bolond, annyira megszerettem azt a kis boszor­kányt, hogy nélküle alig tudtam lenni. Mennyit lo­vagolt a hátamon, vagy hányszor cibálta őszbecsava­­rodó szakálamat! A kis ördög parancsolt mindnyá­junknak, és bámulatos, de úgy van, azért még sem volt sem elkényeztetett, sem rosszlelkű, vidor, élet­teljes volt, mozgékony, mint a higany, mosolygó, mint a tavaszi napsugár. Napról-napra szemlátomást jobban és szebben virult a kis Róza, e mellett feltűnően okos is lett, mert nagyon kitűnően tanult. Ha a kis baba ölembe ülve szakálamat kezdte cirógatni és drága csengő hangján kért, mesélnék neki Amerikáról, az indiánok­ról, Robinsonról, el kellett kezdenem valami mesét, s ő csöndes figyelemmel hallgatta, s csak néha-néha vetett közbe egy-egy meglepően okos kérdést, vagy szánalmas sóhajtást. Elég az hozzá, hogy Pepi, a neje és én, meg a kis Róza, lassan kint annyira összeszok­tunk, hogy egymás nélkül, vagy az igazat megvallva, egymás nélkül igen, de Róza nélkül nem tudtunk lenni. Így tartott a boldogság néhány évig, melyek nyarát Pepiék rendesen a zugligetben töltötték, hová én gyakran tettem kirándulást. Mily dobogó szívvel siettem egy nap reggelén hozzájuk! A kis Róza neve n apja volt. Hogy fog örülni újra az ajándékomnak, pedig csekélység az egész, egy kicsi kis könyv az egész, én írtam tele szebbnél szebb költeményekkel. Hja, öcsém! én vén bolond, szerelmes lettem abba a tizenhároméves angyalba! A könyvért egy édes csókkal jutalmazott. Oh, ha tudta volna a kis hamis, mily drágán fizette meg ajándéko­mat. Megvallom, még azon is kezdtem a fejemet törni, hogy Rózát, ha felnő, nőül veszem. De jött az 1872-dik év, s vele a járvány. Engem vén korhelyt nem vitt el dühe, de elvitte a kis Rózát. Sírtam, mint a gyermek, mikor e szomorú hírt meg­­hallom, és siettem ki hozzá. Mit nekem a járvány fé­lelme, hát hadd vigyek, ha akar. Úgy sem ér már ez a vén csont semmit. Ott feküdt a drága galamb halványan, kiszen­­vedten a gyászos ravatalon, mi meg néma fájdalom­mal álltak körül. De utóvégre hát bele kellett nyu­godni a változhatatlanba s a temetésről gondoskodni. Pepiék minden áron a kerepesi­ uti sirkertbe akarták temettetni, hol saját sírboltot szándékoztak venni, de ezt ellenezte a hatóság, nem engedve meg, hogy a jár­vány áldozatait a Duna balpartjáról a jobbra, vagy innen átvigyék. Ezenkívül fényes temetést, zenét is akartak; de ez ellen még a sírbolt szerzésében megla­pult erszényük tiltakozott. — És mégis meg kell lenni, — mondá Pepi, — hiszen Róza maga azt mondta tavaly mindenszen­tek napján a kerepesi temetőben: »Bel szép itt nyu­godni ! Én is itt szeretnék eltemetve lenni!« — Le­gyen meg akarata. — Jól van, — mondám. Pepi és neje összeszedték mind az ékszereiket, én meg siettem vele a városba, elzálogosítottam azo­kat a legelső intézetben és intézkedtem a temetésről. Mint egy álomkóros jártam-keltem össze-vissza estig, ekkor kocsit vettem és kirobogtattam a zugli­getbe Pepiékhez. Sötét, zivataros est volt, hideg esőcseppek vag­dalták orcámat és szilajon fütyölő szél kapdosta ka­lapomat és felöltőmet; midőn a szellők között a nyári lakba siettem, a szomszédban egy kutya vakkantott egyet-kettőt, azután csak a vihar zúgott féktelenül tovább. Körülbelül tíz óra tájban jöttem visszafelé, a hátamon nagy csomagot vive. A szél még egyre siví­tott, a szomszéd ház kutyája pedig vonítani kezdett. Én mint a nyárfalevél reszkettem, borzadálylyal ta­pogatóztam a sötétben, néha-néha nagyot botlottam, végül, mint egy tetten kapott tolvaj, futásnak ered­tem. A kocsihoz érve, gyorsan betettem a nehéz cso­magot, melléje ültem, s lóhalálában hajtattam vissza a városba. Midőn a vámhoz értünk, a pénzügyőrök meg akartak állítani, de kocsisom, mint előre ki volt kötve, nem bederített reájok s gyorsan elrobogtatok melet­­tök; a pénzügyőrök, csempészt gyanítva, űzőbe vettek, s nyomon kisértek. Borzasztó állapot volt! Ők fegy­vert ragadtak, s én, —­ én nem akartam megmutatni, hogy mit viszek. »Kocsis, hajts!« Elmaradt a viziváros, a lánchíd, és számos utca és néhány tér egymásután, a ki a váci vámnál Uj- Pestre, innen Rákos-Palotára, onnan keresztül-kasul a mezőkön és a kerepesi vámon vissza­­ment az esze­veszett hajtás, mely közben váltig a lecsúszó csomagot igazítgattam, vagy a hátsó kis ablakon az üldözőkre figyeltem, s végre sikerült az üldözőket tévútra ve­zetni s a Pepiék lakását elérni. A kapuajtót kinyittat­tam, a csomagot a beavatott házmester ölébe, illetve karjai közé helyeztem, s ismét elvágtatok. Nem törődtem többé az üldözőkkel, s saját lakásomra haj­tattam, melynek küszöbét hajnali négy órakor léptem át. A kocsis zsebre gyűrve a kialkudott huszonöt fo­rintot,­­ment a maga útján. És mégis, habár sikerült az út,­­ mert azt ta­lán nem is kell mondanom, hogy a nagy csomagban a kis Róza holttestét csempésztem be a városba, — az út borzalmaitól nem tudtam szabadulni. Visszagondoltam s mint egy borzasztó nehéz álom tűnt föl nekem az egész história. Nem is tud­tam az éjjel már szememet behunyni, mindig borzon­­gott a hátam. Ily kocsizás, éjféltájban, üldöztetve, holttest társaságában — keményebb idegeket is kihozott volna a sodrából, nemcsak az enyéimet, melyeket a veszteség fájdalma is izgatott. Reggelfelé mégis csak elfogott valahogy az álom. De szörnyű álom volt. Ál­modtam, hogy a kis Róza karjaim között föléledt, nyakam köré fonta két gyönge karját, azután csókot nyomott lázas ajkaimra, és bánatosan súgta fülembe : »Édes, édes bácsikám! ne hagyjon el engem!« Az­után karjai lehulltak s mintha ő is csontvázként csö­römpölve hullt volna le a padlóra. Oh, attól a csóktól megremegett egész valóm, attól a csörömpöléstől megfagyott minden érzésem. Mi történt velem tovább, nem tudom. Makacs idegláz vette át uralmát felettem s néhány hétig kór­­ágyhoz kötött. Mire felocsúdtam, lombjaikat hullat­ták már a fák, s ott zörrentek el az árva levelek a kis Róza sírja fölött, melyre gyönyörű sirkövet emelt a szeretet. Első utam neki volt szentelve. Szép, verő­fényes délután volt, midőn Pepiékkel együtt kihajtat­­tunk a kerepesi sírkertbe, három koszorúval. A sír szélén zokogásban tört ki fájdalmunk: »Róza, Róza ! szegény kis angyalunk, miért hagytál el bennünket, annyi szép remény bimbaját vesztettük el benned!« De mi ez?, egy egészen fris koszorú!, talán csak nem a szívtelen anya vezerli most le bűneit ? Letöröltem könyvimet s láttam, hogyha már annyi fájdalom és szenvedés sem bírja életemet el­veszteni, hát tovább kell szenvednem türelemmel, meg­adással. Utazom azóta össze-vissza, hány­­vetett ron­gyos életemet mibe sem veszem ; de azt a borzalmas kocsizást, azt a szörnyű éjszakát soha sem tudom el­felejteni ! Egy negyedóra múlt el; a bácsi egészen elme­rült a visszaemlékezés fájó élvezetébe; én némán néz­tem őt s végre megtörtem a csendet. — S Pepiékből mi lett, édes bácsikám ? — Elváltak egymástól. Róza halálával mintha elszakadt volna a kapocs közöttük. Fokozta az elhide­­gülést Pepinek közbejött pénzügyi bukása is; egy szóval a viszony napról napra tűrhetetlenebb, lazább lett, míg végre Pepi maga maradt, felesége ott hagyta a faképnél. Csak néha-néha találkozunk még, Pepi és én, de szótlanul megyünk el egymás mellett, mintha va­lami árny állana közöttünk. Talán a borzalmas ko­csizás, a szörnyű éjszaka árnya az ? Vagy a szívtelen anya, suhan el, kezeit tördelve, sírva mellettünk ? Vagy a Pepi felesége kísért, a­ki időközben szintén a más­világra költözött ? Eh! nem jó a holtakat sírjaikban háborgatni!

Next