Fővárosi Lapok 1879. május (100-125. szám)

1879-05-01 / 100. szám

Csütörtök, 1879. május 1. 100. szám, Tizenhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ...........................8 frt. Negyedévre ...................4 „ Megjelenít az ünnep utáni napokat kivéve .mindennap. FŐVÁROSI LAPOK, SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A színfalak mögött. (Elbeszélés.) Irta F. Gyújtó Izabella. (Folytatás.) S ezzel elsietett. Az ellenkező oldalon egy nő jelent meg, suhogó selyemruhában, melyre kis fehér kötényke volt tűzve, jeléül, hogy alárendelt szemé­lyiség. — Sephine! — szólítá meg őt Karola s francia nyelven ugyanazt kérdé tőle, mit imént az öreg szol­gától. — Milles pardons, chére haronnesse, — felelt a komorna, — de contesse Baldinenak leszakadt egy fodor a ruhájáról, aztán tudja, minő türelmetlen, hogyan haragszik ha várakoztatják, sietnem kell, lehe­tetlen szolgálnom. Még egy s azután meg más cseléd jött, de bár­mennyire sajnálták, hogy nem szolgálhatnak Karola bárónőnek, nem tehették, mindnyájan nagyon el vol­tak foglalva. Az utolsó visszautasításnál Karola haragosan felkapta fejét, egyet toppantott kis lábával s többé senkire sem várva, elindult egyedül. Szilárd léptekkel haladt át a kastély kivilágított előterén s indult neki a parknak, de a­mint a fasorba érkezett, hol a száza­dos fák alatt a fényes kastélyhoz képest olyan borzal­mas sötétség uralkodott, egyszerre megállott, össze­borzadt, aztán sietve visszafordult, levetette magát egy, még a világos körön belül levő kerti padra, kezeibe rejte arcát, keserves zokogásba tört ki s nem vette észre azt a sötét árnyat, melyet egy magas férfi alakja borított reá. Minő ellentét­, gondola Zoltán,részvéttel tekintve a zokogó leányra, amott a mesés fényárban tündöklő kastély, telve mulatók vidám zajával, a kik mindannak bőségében úsznak, mit rang, vagyon s finom, válasz­tékos ízlés­sel bír mutatni, itt meg az elhagyott, mel­lőzött árva, kire nem gondol senki, a­ki még egy cselédet sem talált, hogy őt magányos számkivetése helyére kisérje. Amott harsogó zene, élénk csevegés, csengő nevetés, itt fájdalmas, szívből felszakadó zoko­gás, könyek, melyeket az egyedüllét, az elhagyottság érzete idézett fel. De a leányka szivéből előtörő fájdalom megta­lálta az utat a férfi szivéhez s igaz részvétre indítá azt. Gyöngéd, valódi bensőségtől sugárzó tekintettel szemlélte az őt s midőn zokogása kissé csöndesedétt, igy szólítá meg: — Karola bárónő, engedje meg, hogy sokáig kisérhessem. — Ön! — kiáltott ijedten felkapva fejét s meg­lepetten tekintve az előtte állóra a leány. — ön! De hát ki ön? — Jóakarója, ha megengedi barátja, a kinek azonkívül még fontos közlenivalója is van önnel. — Önnek ? velem ? — rebegő Karola, — de hát miről ? — Anyjáról, — felelt komoly, nyugodt hangon Zoltán. — Anyámról! — kiáltott fel hévvel a leány s e név, vagy a komoly, bizalmat gerjesztő arckifejezés és hang, vagy mindez összevéve volt oka, hogy arcáról az ijedség kinyomata egészen eltűnt s helyét vágyteli csodálkozás kifejezése foglalta el. — De hát honnan ismer ön engem? — Legelőbb is, — felelt Zoltán, — egy bűnö­met kell bevallanom s ez, hogy akaratlanul tanúja valék imént Alice-szal folytatott beszélgetésének. — Szent isten! — rebegő fejét félre fordítva Karola. — Nincs miért megijednie, mi rész sem fog abból önre háromolni, sőt annyiban még jó volt, hogy elárulta előttem kilétét, miáltal ama szerencsés hely­zetbe jutottam, eleget tehetni egy szent bizománynak, a­melynek teljesíthetése végett épen fel akartam ke­gyedet keresni. — Nem értem önt, de ön anyámról beszélt; oh, kérem, beszéljen róla. — Épen ezt óhajtom én is, de nem itt, a kas­tély látkörében, hol minden pillanatban észrevehet valaki. — Igaza van, közel ide, ama bokrok mögött, van egy ülőhely, ott senki sem láthat, jöjjön, men­jünk oda. Ezzel sietve előre ment az általa megjelölt hely felé. Bokroktól környezeti körönd volt ez, több ülő­hely­­yel ; a kastély tündöklő világossága nem hatott odáig, csak a csillagfényes éj vonta be azt szelíd vilá­gával. — Itt nem háborgat senki, — monda Karola egy padon helyet foglalva, — oh kérem, ne várakoz­tasson tovább, beszéljen nekem anyámról. Ismerte őt? — Nem, de anyám, barátnője volt. Hanem bo­csánat, nem folytathatom, mig össze nem gombolja köpenyét; olyan könnyen van öltözve s az őszi és hűvös, meghűthetné magát. — És ön ? hisz ön báli öltözékben van ? — mondá Karola, végig gombolva könnyű köpenyét. — Nekem nem árt. Mi férfiak inkább szokva vagyunk a légmérsék változataihoz. Annyiban pedig előnyben vagyok kegyed felett, hogy kalapom van, míg az ön feje fedetlen. Engedje fölsegítenem öltönyé­nek csuklyáját. — Mindenben szót fogadok, — mondá könyörgő hangon Karola — csak ne várasson tovább s mondja hamar, mit tud anyámról. — Nem említette édes­anyja ön előtt soha a Surányi nevet? — kérdé Zoltán, összevonva Karola fején az öltöny csuklyáját, miközben hosszan, gyöngé­den tekintett az oly szép, oly vonzó gyermekarcra, melyből várakozásteljesen tekintett rá két lelkes barna szem. — Nem, nem emlékszem. Pedig szép név, úgy hívják önt ? — Igen. Nevem Surányi Zoltán. — Köszönöm, hogy megmondta; az ember sok­kal több bizalommal van valaki iránt, ha nevét tudja. — Valóban ? — mondá Zoltán elmosolyodva e naiv szavak felett. — Ön nevet! tán azt gondolja, hogy eddig is elég bizalmat mutattam, többet is, mint illő lenne ? Megmondom, miért van az. Ön oly nagyon hasonlít egy arcképhez, melyet szegény anyám mindig kiváló becsben tartott s a mely, mint mondják, egy ifjúkori, rég elhalt barátját ábrázolta. Volt annak az ifjúnak egy nővére is, kit anyám nagyon szeretett, Vilmának hívták, s mint mondá, olyan jó, olyan okos, olyan nemesszivű volt. Vagy tán még ma is az. — Csak volt, fájdalom! — mondá egy sóhajjal Zoltán. — Ez a nő az én anyám volt. — Hogyan! hát ön is elveszté anyját ? Oh, úgy nem csodálkozom többé, hogy oly őszinte rokonszen­­vet érzek ön iránt, — mondá Karola, kezét nyújtva Zoltánnak. — Hosszú, fájdalmas betegség pár év előtt sírba vitte őt, — felelt egy sóhajjal Zoltán, — s mint egyetlen gyermekét, engem bízott meg a kegyed any­jától reá maradt bizomány teljesítésével, a­mely abból áll, hogy átadjak önnek bizonyos naplójegyzeteket, melyeket édes­anyja halála előtt, régi barátságukra visszaemlékezve, azzal a föltétellel küldött az én anyámnak, olvassa el azokat, s majd ha leánya eléri tizenhetedik évét, juttassa annak kezéhez. A jegyzetek az ő igazolását tartalmazzák. »Ha az eg­ész világ elitél is, — mondá az anyámhoz intézett levélben, — előt­ted és gyermekem előtt tisztázni óhajtom emlékemet; őszintén bevallom hibáimat, de tiltakozom ama bűnök ellen, melyekkel az emberek rágalmaznak. Olvasd el jegyzeteimet s juttasd leányom kezéhez, ha majd eléri a kort, hogy megérthesse küzdelmeimet. Tán ha eze­ket ismerni fogja, felébred szivében a kegyelet anyjá­nak emléke iránt, habár elleneinek rágalmai után sötét képeket alkotott is felőle gyermeki képzelme.« (Folyt. köv.) IE3 e­m To e. (Orosz beszély.) irta Leontyev K. N. (Folytatás.) Midőn Ghriva az 54-ben Görögországot a török iga alól fel akará szabadítani, Sekir beynek karddal kellett szolgálnia a szultánt. De ő nem pusztított s nem égette föl a keresztyén falvakat, mint a többiek; ő csupán basi-bozukok csapatával vett részt a táma­dásban, midőn Abdi pasát a Janinától mintegy két órányira fekvő Kocilyio falucska mellett megrohan­ták. Itt volt a Grivaszt körülvevő első sánc. Sekir bey volt az első a­ki észrevette, hogy a törökök háta mögött a hegyekről a palikárok szét­szórt csapata ereszkedik alá, — harcosoké, kiket Zervo görög kapitány küldött Ghrivasz segélyére. Abdi pasa haragra lobbant, és nem akart meghátrálni, csak Sekir bey, a­ki jobban ismerte a helyzet válsá­gosságát, — bírta őt erre, s ezáltal megmente a szul­tán kis csapatát. A szultán e tettéért elismerését nyilvánítá és hálából fiát kiművelés végett Konstantinápolyba hozatta. Khaireddin ott elsajátítá az európai szokásokat, magáévá tette a török és a persa nyelveket, s a fran­ciában is szerzett némi jártasságot; a görögöt pedig, mint anyanyelvét, gyermekkorától beszélte. (Janiná­­ban a törökök még most is görögül beszélnek.) Mikor Sekir bey fiát visszahívta Deluvinbe, bár gyönyörködött előmenetelén, mégis így szólt hozzá : — Nem vagy vele kénytelen, hogy a pasák mellett irnokoskodjál; e munka a konstantinápolyi proletároknak való. Csak hadd írjanak ők. Törökország mindig szerencsétlen lesz, s mindig a frankoké és oro­szoké lesz benne az első szó. Élj itt jövedelmedből, s én mihamarább megházasítlak. Azt pedig, hogy a szultán kitaníttatott s emberré tőn, karddal hálálha­tod meg neki, mint atyád. Khaireddinnek kezdetben zokon esett a megvá­lás Konstantinápolytól, a kaikoktól, melyek nyilsebes­­séggel sikamlanak tova a nyugodt tenger felszínén, a víg társaságot és zenészeket hordozva, Pera szín­házaitól és Konstantinápoly nevezetes fürdőitől. De atyjának ellenszegülni nem tudott; otthon maradt tehát és odaszokott birtokához. Atyja gazdag menyasszonyt szerzett számára. Eminenek hívták, s még tekintélyesebb családból szár­mazott Khaireddinné; atyjának, Abdul pasának nyá­jában kos is több volt ezer darabnál. Maga Abdul, a már koros, de még erőteljes férfi, tekintélyes rangját nem hivataláért, vagy hosszas szolgálatainak elismeréséül nyerte, de a szol­gálatért, melyet egy ízben Ghrivasz ellen tett. Heves és kegyetlen férfiú volt; növése, termete, átható vad tekintete, félelmes benyomást gyakorolt a szemlélőre. Mennyi keresztyén falvat elhamvasztott s kipusztított Ghrivasz üldözésekor! Mennyi ártatlan vért ontott! A janinai törökök mondták, hogy kardja, melyet a szent scheydi megbabonázott, meghosszabbodik ha kell, s eléri a­ menekvő áldozatot, mihelyt Abdul elmondja imáját Emine-chanum.*) Khaireddin neje legkevésbbé sem hasonlított atyjához; csendes és jó­lelkű nő volt. *) Chanum t­urne.

Next