Fővárosi Lapok 1879. szeptember (201-224. szám)

1879-09-02 / 201. szám

Kedd, 1879. szeptember 2. 201. szám. Tizenhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ................................8 írt. Negyedévre..........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivév­e mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A falu bárója. (Elbeszélés.) irta Bodon József. (Vége.) IV. Mig­nani csendeskén bandukolt hazafelé, egyre azon tépelődött, hogy legislegelőször kinek kellene elmondani a szerencsétlen eseményt. Nem kis fejtörés után igen helyesen oldotta meg a nehéz kérdést. La­jos báróval tudatja, első­sorban őt illeti a dolog. De Lajos a városban volt s Janinak egész reggelig tarto­gatni kellett a titkot, a­mi nem csekély erejébe került. Reggelre kelve, nagy lelki szorongattatások közt kopogott kérges sarujában Lajos elé, (jobbik képén diónagyságú, belső daganattal.) Először is mosolygott, azután elhümmgetvén magát, nekivá­gott a dolognak. — Tudom, agyonüt méltósága, ha megmondom. — Már hogy a patvarba ütnélek agyon, csak ki vele, Jani, mi az ? — Hát csakugyan kimondjam ? — Persze hogy ki. Csak gyorsan. Jani merőn nézett Lajosra, aztán kilökte : — Elveszett a . . . a . . . Lajcsika. — Ne beszélj vadakat, Jani, már hogy veszett volna el ? Talán betörülköztél jókor reggelre ? — Veszszek el, ha a színét is láttam egy csepp­nek, kérem átossággal. De olyan nehezen esett a kis Lajcsika elveszése, hogy, hogy nagyon. Tessék el­hinni. — És elmondta az eseményt végtelen bosszú lére eresztve. — Igaz volna ez, Jani? — Mint ahogy itt állok, kérem átossággal. Lajos maga elé bámult egy darabig, azután fejére csapta a kalapját és elment. Az erdőszéli házi­kóból még akkor is hallatszott az altató dal: »Csu­­csuj, csucsuj én fiacskám, aludj, aludj szép fiacskám!« Az ajtó nyitására sem nézett fel a bölcső mellől, csak ringálta lágyan; de a mint megpillantotta Lajos, rá­borult a bölcsőre s eltakarta. »Csitt, alszik.« Lajos csendesen fölibe hajolt, gyöngéden átkarolta a vállát s megszólította: »Édesem!« — Fázik, betakarom.­­ — Édesem, nézd, én vagyok itt. — Csitt, alszik. Lajos megsimogatta fekete haját, mely lebom­lott az éjjel, halvány két arcát, melyre rátette kezét a fájdalom. Az epedő barna szemek fénye megtört, de a lélek teljes felbomlását nem mutatta. »Kisebb nemű elmezavar,« mint a városi orvos mondá, kihez Lajos még aznap bevitte. »Ha gyermeke előkerülhetne, az volna a legjobb gyógyító szer. Biztosíthatom a báró urat, hogy ebben az esetben talpra állítjuk a beteget.« Soha életében nagyobb tevékenységet még nem fejtett ki Lajos, mint ekkor. Először is vágtatva repült hazafelé, a két tóbusú deresről szakadt a tajték s maga is erősen megizzadt az irgalmatlan hajtásban. Janit nyomban felszólította a szobájába és töviről­­hegyire kikérdezte az eseményről. De a­mit Jani tu­dott, egy fületlen gombot sem ért. — A föld alól is elő kell teremtenünk Lajcsit, érted Jani, a föld alól is. — Igenis értem, kérem átossággal. — Te a délnyugati oldalát járod be a megyé­nek ; minden tanyát, minden falut átkutatsz, kifürké­szed a majorokat, a csőszök kunyhóit, kérdezősködől fűtői-fától, jutalmat ígérsz boldognak boldogtalannak, a ki nyomra vezet. De itthon egy kukkot se szólj róla senkinek, úgy osont ki a faluból, hogy észre se vegyék, ne tudja meg senki, mi járatban vagy. — Igenis értem, nagyon értem. Most jut eszembe kérem útosan, hogy hallottam én egy szót úgy fél­füllel. A szakács kottyantotta ki, ő meg a kulcsárné­tól hallotta, hogy az igás­ kocsis felesége tudna valamit a dologról. Majd ennek utána járok én, te csak végezd a magadét. Jani a világ legboldogabb emberének érezte magát, ennyi bizodalomról nem is álmodott. Csak bagó legyen — gondolta magában, elmegy ő a világ végire is. Lajosnak minden szavát elméjébe véste ke­ményen, bökkenőt nem talált benne csupáncsak egyet: merre legyen az a délnyugat ? Lej­estől restelte, más­tól pedig félt megkérdeni, nehogy rábukkanjanak a titok nyomára. E miatt aztán csak példázgatni mert a szolgáló előtt, ki erősen a szeme közé nézett Jani­nak és hosszas gondolkozás után mondá: »Délnyugat, délnyugat . . . Hírét se hallottam, Jani. — Kérdezd meg a Böske nenő fiát, Pistit, az tanult Írást.« Jani tehát elballagott a Böske nenő fiához Pistihez s hogy ez betűnyit se gyaníthasson az ő céljaiból, ilyen fur­fangosan tette fel a kérdést: »Na, öcsém, hadd lám mit tudsz. Mondd meg nekem, merre van délnyugat; de feltekerd ám az eszedet fiú, azt mondom.« Pisti a nap felé állt és először elmotyogta ma­gában : előttem van kelet, hátam megett nyugat, jobb kezem felé dél, balkezem felé észak. — »Erre van, Jani bácsi.« — A hitet is letennéd rá, öcsém ? — Le, Jani bácsi. — Na, ember vagy, öcsém; délnyugat arra van. Miután az egyetlen bökkenőt is ilyen szép sze­rével elhárította az útból, Jani a készülődéshez lá­tott. Kérges saruit fáinál megkente ó­ hájjal s egy darabot szeredájába is betett az útra. Ócska csizma­szárból sajátkezűleg készített pugyellárisába nagy lelki gyönyörűséggel rakta bele a néhány bankót s arca olyan édes mosolygásnak indult, mintha mézet szopogatott volna. Alkonyat táján már a kazlak kö­zött bujkált s előre nyújtogatott nyakkal leskelődött, hogy nem látja-e valaki. Mire a nap bíboros palástját a nyugati hegyek mögé vonta, Jani vitézül kiosont a faluból. Nem is látta meg senki, csupán az öreg bé­­resné féltucat rajkói pillantották meg, mikor a szé­­rűs kertből kihúzta a lábát. És a pár­baj­ások csiva­­jogva talpaltak utána, de Jani magasra emelte somfa­­görcsös ét s egy elfojtott kurjantással visszaterelte őket. Vigabb vándorló sarui még nem tapodták az országút porát, mióta a világ fenáll. A Jani keblét büszkeség dagasztotta, a büszkeség vigságot öntött belé s fütyörészgetve, serényen szedte saruit. E mel­lett a legnagyobb lelkiismeretességgel fogta fel kül­detését. Beleskelődött a hidak alá, az útjába eső odvas fákat megkopogatta somfa-botjával és beleku­­kucsált. »Semmit se tudhatunk« — mondogatá ilyen­kor, magamagával beszélgetve. »Ott rikkanthatja el magát, a­hol meg se álmodná az ember.« És egy parányi gödröt vizsgálgatott,mely árva csalánnal volt benőve. A falvakon lassú léptekkel s hegyező fülek­kel bandukolt keresztül, nem hallatszik-e valahonnét gyereksirás. Minden siró házba betéregetett s egy ital vizet kért, miközben sunyítva nézte meg a kis porontyot. Ily módon igen sok vizet megivott Jani, mivel más ürügyet nem talált a vizkérésnél, ez pedig egészen jónak és helyesnek bizonyult. Ha menyecske álldogált valamelyik kapuban karon ülő kis­fiával, Jani nyomban oda somfordált és vizet kért, így utazgatott a mi Janink faluról falura. Ván­dorlásának második hetében, valami­ntszéli korcsma előtt egy taligát vett észre. De Janit nem a kétke­rekű szekér béköltette meg, hanem az a falusi legény, a­ki jóbusú deres lovát szerszámozgatta a taliga előtt. Janinak leesett az álla, olyan nagyot bámult a legényen. »Szakasztott mása Lajos bárónak«, tűnő­dött magában. — Mit keresel te itt, Jani? — kiáltott rá Lajos a taliga mellől, épúgy elbámulva, mint a mi Janink. — Megyek tovább, kérem átosan. — Tovább ?! Merre, hová ? — A merre méltósága parancsolta. — A gutába is; — hát erre van-e délnyugat, Jani? — Igenis, kérem útosan, erre. — Tévedsz, Jani, te kelet felé vetted az utadat otthonról. Nézz csak a nap felé, most van lemenőben. Jani arra nézett és erősen csóválgatta göm­bölyű fejét. »Hogy négyeljék fel azt a kölyköt, luddá tett,« és szórta válogatott áldásait a Böske nénő fiára, Pistire. Pedig a hiba onnan esett, hogy akkor is lemenőben volt a nap, Pisti így állott vele szemben, mikor a Jani kérdésére válaszolt. A jó fiú restelkezve álldogált a taliga mellett, tüskés állát dörzsölgette és nagyokat csóvált a fején. — Soh’se busulj, Jani, már megvan. Ülj fel, aztán menjünk, nyomon vagyok. — Nyomon? Hát megvolna a Lájcsika? No, áldassék az urnák szent neve. Mindig mondtam — kérem átosan — hogy a Lájcsika nem sikkadhat el gonoszúl. — És nagy örömek közt tapogatta meg a lajbija zsebét, benne van-e a fanyelű bicsak, melylyel második kis pipáját faragja, mihelyt az úristen sze­rencsésen haza vezérli őket. A jóbusú deres vígan kocogott a poros ország­úton. Négy kartársa ugyanekkor repült ki a kastély udvarából; ő méltóságát vitték a vasúthoz. A fin fa­luról falura kódorgott kétkerekű szekerén, hogy egy kis férget felkutasson az emberek milliói közt; az anya pedig futott a dobpergés elől, mely másnap reggeli kilenc órakor kifogástalan pontossággal per­dült meg az ősi fészekben. És pergett négy álló napig szakadatlanul. Szigorú arcú férfiak kóvályogtak ke­­resztül-kasul a fényes termeken, hónuk alatt duzzadó irat­csomókkal, mint valami temetésrendezők. Bú­torok, selyem, bársony ruhák, szőnyegek vándoroltak az udvarra, hol horgas orrú emberek marakodtak torokhangokon, keverék nyelven. Az ötödik napon elnémult a dobpergés, a földi örömök e vidám ta­nyája néma lett mint a sírbolt s függönytelen abla­kaival belebámult az éjbe, mintha mondaná: velem ugyan elbántatok becsületesen. V. Lajos már csak kopasz falakat, üres ólakat talált, mire haza vergődött vándorlásából. Jó csikók vidám nyerítése nem hangzott az ólak felől, a vezér­­üra nem rázta kolompját az akol előtt, kihalt a kas­tély, hangtalan lett egész környéke. Lajos úgy ma­radt, mint az ujjom. Se égen, se földön nem volt egyebe a deresnél, a taligánál, meg egy vén köpe­­nyeg, melyet a régi kertészlak padlásán talált kutat­­gatása közben. Ebben az ócska, avas épületben húzta meg magát az ő hűséges árnyékával, Janival együtt, a­ki nem bánt semmit a világon, csak neki bagója legyen. A falu báróját sem háborgatták magasabb ál­mok ; egész napokat elüldögélt a konya eresz alatt és furta-faragta a patyolat-fehér juharfát, kis széket, kis asztalt csinálgatott Lajcsinak, meg egy olyan kerekes tolókát is teremtett a saját eszméje után, hogy Lajcsi pompásan megtanult mellette járni. Máskor az erdőt járta s mindenféle temérdek füvet hordoga­­tott haza és főzögette, törögette százféleképen is. A cserépkályha párkányán kisebb és nagyobb tégelyek álldogáltak szép sorjába rakva. Jani egyre jobban csóválgatta gömbölyű fejét s már egyszer odáig vitte a kíváncsiság, hogy titokban megkóstolja azt a barna ki tudja mit. Vastag homály fedi, miképen született Lajosnál a gondolat, hogy ő az emberiség egyik legnagyobb kínszenvedésére fordítsa figyelmét. Melegen érző szíve sugalla-e, vagy egyéb körülmények is közre­munkáltak, bizonyosan nem tudhatni. Elég az hozzá.

Next