Fővárosi Lapok 1879. november (252-276. szám)
1879-11-01 / 252. szám
Szombat, 1879. november 1. 252. szám Tizenhatodik évfolyam Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ................................8 írt. Negyedévre...........................4 „ Megjelenik as ünnep utáni napokat kivév mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-ép illet) a kiadóhivatalba küldendők. Halottak estéje. »Szivem anyám, lelkem anyám, Kék egedből nézz le reám, Szegény, árva, kis lányodra, Ahogy ráborul sírodra. Fényt hoztam a bús fejfához, Koszorút a hervadáshoz, Hideg földre forró könnyet — Oh! hogy nem adhatok többet. Mért is mentél olyan messze Éjbe, csillagokba veszve ? Ölelnélek, csókolnálak, S nem lelem, csak hamvad, árnyad. Nélküled hát mért is élek ? A világ oly üressé lett! Akármerre — körülöttem Minden olyan szeretetlen. Borulhatnék hír szivedre: Istenem, beh jó is lenne ! Vehetnél csak lágy karodra: Oh beh édes béke volna !« Szava elhal, sír sokáig, Majd meggyujtja gyertyácskáit S leborul a száraz hantra. — Látod-é te, édes anyja ? Látod-e? — De hallga! hallga! Mintha titkos árny suhanna, Lomb rezdül, vagy szellő lebben — Könnyű szárnyon fényes szellem. És ahogy ott látja lányát: Lengeti a gyertyák lángját, Egyet eldönt, mást lobogtat, Mig a pázsit lángot nem kap. Aztán gyorsan, élénkebben Száll, suhan és visszalebben, Szárnya belevész a lángba S lángba vész a lány ruhája. Ragyog a sok sugár rózsa: Túlvilági angyal csókja! Gyermekét nem hagyja árván . Égbe viszi szellemszárnyán. Endrődi Sándor. ------------------A kapotnyaki papház. (Elbeszélés.) Váradi Antaltól. Benn, az erdélyi hegyek között nyugodalmasabb élet van, mint »idekünn« Magyarországon. Valami otthonosabb jellege van annak az elkerített vidéknek, a fenyvesek levegője mintha nyugasztaná a sziveket s megóvna a lángoló szenvedélyektől. Máramint az ember átlépi a Királyhágót Kornicellnél, mintha első fuvalata hatná meg annak a békének, mely ott lebeg bérceken és fenyveseken, mint a bibliában isten lelke a vizek fölött. De nem a Királyhágó országutján haladva lehet a kapotnyaki papházhoz elérni. A járt úttól jobbra térve, a »disznókő« meredeken fölfelé átcsap az ember, folyton a Sebes-Körös jobb partján haladva a völgyek felé, s egy helyütt, hol a mélyben zubogó viz jobb partján óriás munkával robbantott alagút torkából törtet előre prüszkölve a vasút, — ott egy keskeny palló viszen át a Körös balpartjára fel a bércnek, évszázados tölgyek, majd fényűk között egy nagy, lehajló szikla alá; az a kapotnyaki pap házának védelme vihar és eső ellen. Mint fecskefészek az eresz alá, úgy van odatapasztva a szegény pópa sárháza a szírt oldalához, s hosszú fekete vonal jelzi a sziklán az évtizedek óta arra tóduló üst helyét. Ez a ház az egyetlen emberlakta hely az egész körülfekvő rengetegben. Abban is egy vén, embergyűlölő oláh pap lakik, aki egykor lelki atyja volt egy virágzó községnek, mely itt terült el körülötte, oláh faluk módjára egymást kajkáló messzeségre épült házakból, vadász, halász, favágó szerszámcsináló néptől lakva. A férfiak szálasak, erőteljesek, a fáják karcsúk, csinosak, éjfélszeműek. Most? Egy-egy hamurakás jelöli a faházak egykori helyét s lenn, a sziklák alatt, van egy hosszú földszalag, telehintve fejfákkal, az a temető, abban laknak most az oláh pap egykori hívei valamennyien. Igen csöndes emberek. Harangszó fel nem ébreszti, sem madárdal el nem altatja őket; csak mikor tavaszszal vadul megárad az erdélyi havasok alól előtörő Sebes-Körös vize s túlcsap a természetszabta sziklagátakon, be-betör a kis temetőbe is és csikorogva fordítja ki a fejfákat, minden évben kimosva egy-egy koporsót is, ragadja magával alább, le a sík vidékre, s Rév, Tinód vagy Lugos népe el nem tudja gondolni, hogy micsoda passziójuk van az oláhoknak, hogy még halva is kikivánkoznak Magyarországba ? Ilyenformán a kapotnyaki pap hívei még halva is fogynak s maholnap még halottja sem lesz, a kit meglátogasson. Élő úgy sincs már vagy harminc esztendő óta. Nem volt az mindig úgy, s a ki nem restél követni engem harminc esztendővel vissza, a futó idő babjainak ellenében, megtudja, miképen haltak ki a kapotnyaki papház kivei ? II. Eláre volt a pap lányának a neve, Orne a fiáé. Hogy a legdélibb alak lett volna a kettő a környéken, azt nem lehet mondani, mert egyformán szép volt valamennyi. Mégis a Eláre ragyogó szemeinek hire ment a tájon s nem egy fényes vadásztársaság ejtette útba Kapotnyakot, csak hogy megláthassa a kapotnyaki pap lányának ragyogó szemeit. Forrongó időket éltünk akkor. Valami volt a levegőben, szabadságról, egyenlőségről és testvériségről zengett az ének, oly hatalmasan, oly erővel, hogy behatott még a kapotnyaki tölgyerdőkbe is. Egy napon vadásztársaság helyett fényes egyenruhájú császári hadsereg vonult át a Körös pallóján, Bánye a csősz által vezéreltetve. A szerencsétlen egy ital pálinkáért megmutatta a császári csapatnak az utat, hol kerülhet eléje leghamarabb a Bucsáról érkező honvédzászlóaljnak, mely az akkor még vasutat nem ismerő Köröságyban törtetett Nagy-Várad felé. Egy óra alatt fenekestül fel volt fordulva az egész falu. Minden házhoz szállásoltak be katonát, minden vagyonosabbhoz egy tisztet, ami tökéletesen elegendő arra nézve, hogy egy oláh falu békés nyugalma teljességgel semmivé legyen téve. A pap házához valami fiatal lovagot szállásoltak. Kapitány volt a negyedik vadászzászlóaljnál, valami Ritter von Schaumberg. Deli, ragyogó szemű, szép fiú volt, festőileg állt rajta az egyenruha, s mikor tollbokrétás kalapját feltette, bámulva néztek utána az oláh lányok. Csak Flore, a pap lánya, tehát a háziasszony (szegény papné már rég ott pihent a körösvölgyi folyam-ágyban) nem akart tudni róla semmit. Amint legelőször megpillantotta, a szemébe nézett, a lélekzete is elállott a déli alak láttára, a szivébe nyilallott valami, a jó isten tudná megmondani, hogy micsoda ? Azontúl kerülte a vele való találkozást, lesütötte a szemét mikor a tiszt ránézett, s nem ült az asztalhoz sem ebédnél, sem vacsoránál, oly ürügy alatt, hogy most többen vannak az asztalnál, neki ott nincs helye, meg a konyhán is több a dolog, szükséges, hogy ott künn legyen. De a tiszt sem erőltette a dolgot. Látszott, hogy a Blore szép szemei mélyebb benyomást tettek rá, mintsem szerette, mintsem hitte volna. Kerülni akarta ő is, hogy ne legyen alkalma mélyebben nézni e szemekbe, melyek, tán sejtette, mind jobban rabbá teszik szívét. Sohasem volt otthon, mint Flore sem. Az barátnőit ment meglátogatni, ez meg az előőrsök után nézett egész nap, hogy nem jelentenek- e valami újat ? Azontúl a rengetegben keresett nyugalmat mind a kettő, s miközben kerülték egymást úttalan utakon — épen ott kellett találkozniok. Egy délután fegyverével kint bolyongott a kapitány a fenyves alján. Amint a cserjésen át barangol, egy őz ugrik fel előtte. Inkább vadásztermészetből, mint öntudatosan — lekapta válláról a fegyvert s célba vette a futó állatot, mely a sűrűbe ugrott. Egy percig eltévesztette szem elől, majd megrezzent jobbról nem messze a bokor, s a tiszt egy pillanatnyi habozás után megnyomta a ravaszt, a lövés eldördült , s egy halk sikoltás felelt rá a cserjéből. Csaknem megkövülve bámult oda a lovag. De egy perc múlva egy nőalak bukdácsolt elő a bokrok közül, arca vértől borítva, egyik vezével a vért igyekezett elállítani, a másikkal a bozót útban álló gályáit távolította el. Amint megpillantották egymást — a leány újra felsikoltott s térdre hullt, míg a tiszt fegyverét elvetve, az elszörnyedés kiáltásával rohant feléje. Flore volt. — A mindenhatóra mondom ! inkább saját szivembe lőttem volna, mint homlokára . . . — Semmi. Alig horzsolt. Csak vérzem, de az eláll rövid időn. A karcolás csakugyan jelentéktelen volt s a vérzés elállítása után csak csekély nyoma maradhatott. A lovagot mindazáltal nem nyugtatta meg e beszéd. Mentős inkább vigasztalta a leányt, annál szomorúbb lett az s mikor, látván Flore némaságát, egy köny jelent meg szemében, — a leány is zokogásban tört ki s a lovag térdére borúlvá így kiáltott fel: — Oh, mért nem öltél meg engem! jobb lett volna mind a kettőnkre nézve! . . Ez a vallomás nyitotta fel a lovag szemét. (Folyt. köv.) Wagner Rikhárd s a Niebelung-györrts Bazaroff tanulmánya. Előszó. Helyet kérek a szerkesztőtől, kissé terjedelmes munkám számára, mely a tárcába nem fér, ama rovatban, hol érdekes és változatos cselekvényű elbeszélések szoktak folyni. S ha e helyet megkapom, bocsánatot eszek az olvasótól, főleg az olvasónötól, hogy néhány napon át ily komoly tárgygyal foglalkoztatom ; sőt néhol — hol Wagner irányelveit idézem — a döcögős irály hepehupáin hurcolom át. A hűség tekintetéből ragaszkodtam Wagner saját kifejezési módjához s ez kikerülhetetlenné teszi a döcögős, nehezen érthető írásmódot. Mentségemül szolgáljon, hogy Wagner irányelveit nem igen ismertették még tüzetesen nagyobb közönséges magyar lapban. Továbbá menthet az is, hogy a »Niebelung-gyűrű« művészeti kérdése időszerű most nálunk, midőn a trilógia egyik darabját Csiky Gergelylyel már a nemzeti szinház számára lefordíttaták s igy a sajtónak kötelessége eleve hozzá szólni, várjon ez a fontos és költséges vállalkozás nekünk való-e? Művészeti kérdésekkel foglalkozó lap, azt hiszem, köteles is néha ilyféle tanulmánynak tért adni. Sőt a művészet érdekében az sem árt, ha néha a szép fejecskék megerőltetésére szorítjuk a kedves olvasónőket. * A bécsi dalműszinház, miután a három estére s egy előestére terjedő, egyes részeit két év keretén belől egyenkint színre hozta, a május 26-dik, 27-dik, 28-dik és 30-dik napjain e trilógiát (egy nyugalmi este kivételével) egymás után adatta elő s megállapítá, hogy azt jövőre, koronkint mindig egymás folytában mutatja be. Hogy e szándékát, melyet az első