Fővárosi Lapok 1879. november (252-276. szám)

1879-11-01 / 252. szám

Szombat, 1879. november 1. 252. szám Tizenhatodik évfolyam Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ................................8 írt. Negyedévre...........................4 „ Megjelenik as ü­nnep utáni napokat kivév mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-ép illet) a kiadóhivatalba küldendők. Halottak estéje. »Szivem anyám, lelkem anyám, Kék egedből nézz le reám, Szegény, árva, kis lányodra, Ahogy ráborul sírodra. Fényt hoztam a bús fejfához, Koszorút a hervadáshoz, Hideg földre forró könnyet — Oh! hogy nem adhatok többet. Mért is mentél olyan messze Éjbe, csillagokba veszve ? Ölelnélek, csókolnálak, S nem lelem, csak hamvad, árnyad. Nélküled hát mért is élek ? A világ oly üressé lett! Akármerre — körülöttem Minden olyan szeretetlen. Borulhatnék hír szivedre: Istenem, beh jó is lenne ! Vehetnél csak lágy karodra: Oh beh édes béke volna !« Szava elhal, sír sokáig, Majd meggyujtja gyertyácskáit S leborul a száraz hantra. — Látod-é te, édes anyja ? Látod-e? — De hallga! hallga! Mintha titkos árny suhanna, Lomb rezdül, vagy szellő lebben — Könnyű szárnyon fényes szellem. És ahogy ott látja lányát: Lengeti a gyertyák lángját, Egyet eldönt, mást lobogtat, Mig a pázsit lángot nem kap. Aztán gyorsan, élénkebben Száll, suhan és visszalebben, Szárnya belevész a lángba S lángba vész a lány ruhája. Ragyog a sok sugár­ rózsa: Túlvilági angyal csókja! Gyermekét nem hagyja árván . Égbe viszi szellemszárnyán. Endrődi Sándor. ------------------­A kapotnyaki papház. (Elbeszélés.) Váradi Antaltól. Benn, az erdélyi hegyek között nyugodalma­­sabb élet van, mint »idekünn« Magyarországon. Va­lami otthonosabb jellege van annak az elkerített vidéknek, a fenyvesek levegője mintha nyugasztaná a sziveket s megóvna a lángoló szenvedélyektől. Már­a­mint az ember átlépi a Királyhágót Kornicellnél, mintha első fuvalata hatná meg annak a békének, mely ott lebeg bérceken és fenyveseken, mint a bib­liában isten lelke a vizek fölött. De nem a Királyhágó országutján haladva le­het a kapotnyaki papházhoz elérni. A járt úttól jobbra térve, a »disznókő« meredeken fölfelé átcsap az ember, folyton a Sebes-Körös jobb partján ha­ladva a völgyek felé, s egy helyütt, hol a mélyben zubogó viz jobb partján óriás munkával robbantott alagút torkából törtet előre prüszkölve a vasút, — ott egy keskeny palló viszen át a Körös balpartjára fel a bércnek, évszázados tölgyek, majd fényűk kö­zött egy nagy, lehajló szikla alá; az a kapotnyaki pap házának védelme vihar és eső ellen. Mint fecs­kefészek az eresz alá, úgy van odatapasztva a sze­gény pópa sárháza a szírt oldalához, s hosszú fekete vonal jelzi a sziklán az évtizedek óta arra tóduló üst helyét. Ez a ház az egyetlen emberlakta hely az egész körülfekvő rengetegben. Abban is egy vén, embergyűlölő oláh pap la­kik, a­ki egykor lelki atyja volt egy virágzó községnek, mely itt terült el körülötte, oláh faluk módjára egy­mást kajkáló messzeségre épült házakból, vadász, halász, favágó szerszámcsináló néptől lakva. A fér­fiak szálasak, erőteljesek, a fáják karcsúk, csinosak, éjfélszeműek. Most? Egy-egy hamurakás jelöli a fa­házak egykori helyét s lenn, a sziklák alatt, van egy hosszú földszalag, telehintve fejfákkal, az a temető, abban laknak most az oláh pap egykori hívei vala­mennyien. Igen csöndes emberek. Harangszó fel nem ébreszti, sem madárdal el nem altatja őket; csak mikor tavaszszal vadul megárad az erdélyi havasok alól előtörő Sebes-Körös vize s túlcsap a természet­szabta sziklagátakon, be-betör a kis temetőbe is és csikorogva fordítja ki a fejfákat, minden évben ki­mosva egy-egy koporsót is, ragadja magával alább, le a sík vidékre, s Rév, Tinód vagy Lugos népe el nem tudja gondolni, hogy micsoda passziójuk van az olá­hoknak, hogy még halva is kikivánkoznak Magyar­­országba ? Ilyenformán a kapotnyaki pap hívei még halva is fogynak s maholnap még halottja sem lesz, a kit meglátogasson. Élő úgy sincs már vagy harminc esztendő óta. Nem volt az mindig úgy, s a ki nem restél kö­vetni engem harminc esztendővel vissza, a futó idő babjainak ellenében, megtudja, miképen haltak ki a kapotnyaki papház kivei ? II. Eláre volt a pap lányának a neve, Orne a fiáé. Hogy a legdélibb alak lett volna a kettő a környéken, azt nem lehet mondani, mert egyformán szép volt va­lamennyi. Mégis a Eláre ragyogó szemeinek hire ment a tájon s nem egy fényes vadásztársaság ejtette útba Kapotnyakot, csak hogy megláthassa a kapot­nyaki pap lányának ragyogó szemeit. Forrongó időket éltünk akkor. Valami volt a levegőben, szabadságról, egyenlőségről és testvéri­ségről zengett az ének, oly hatalmasan, oly erővel, hogy behatott még a kapotnyaki tölgyerdőkbe is. Egy napon vadásztársaság helyett fényes egyenru­­hájú császári hadsereg vonult át a Körös pallóján, Bánye a csősz által vezéreltetve. A szerencsétlen egy ital pálinkáért megmutatta a császári csapatnak az utat, hol kerülhet eléje leghamarabb a Bucsáról ér­kező honvédzászlóaljnak, mely az akkor még vasutat nem ismerő Köröságyban törtetett Nagy-Várad felé. Egy óra alatt fenekestül fel volt fordulva az egész falu. Minden házhoz szállásoltak be katonát, minden vagyonosabbhoz egy tisztet, a­mi tökéletesen elegendő arra nézve, hogy egy oláh falu békés nyu­galma teljességgel semmivé legyen téve. A pap házához valami fiatal lovagot szállásol­tak. Kapitány volt a negyedik vadászzászlóaljnál, valami Ritter von Schaumberg. Deli, ragyogó szemű, szép fiú volt, festőileg állt rajta az egyenruha, s mi­kor tollbokrétás kalapját feltette, bámulva néztek utána az oláh lányok. Csak Flore, a pap lánya, te­hát a háziasszony (szegény papné már rég ott pihent a körösvölgyi folyam-ágyban) nem akart tudni róla semmit. A­mint legelőször megpillantotta, a sze­mébe nézett, a lélekzete is elállott a déli alak lát­tára, a szivébe nyilallott valami, a jó isten tudná megmondani, hogy micsoda ? Azontúl kerülte a vel­e való találkozást, lesütötte a szemét mikor a tiszt rá­nézett, s nem ült az asztalhoz sem ebédnél, sem va­csoránál, oly ürügy alatt, hogy most többen vannak az asztalnál, neki ott nincs helye, meg a konyhán is több a dolog, szükséges, hogy ott künn legyen. De a tiszt sem erőltette a dolgot. Látszott, hogy a Blore szép szemei mélyebb benyomást tettek rá, mintsem szerette, mintsem hitte volna. Kerülni akarta ő is, hogy ne legyen alkalma mélyebben nézni e szemekbe, melyek, tán sejtette, mind jobban rabbá teszik szívét. Sohasem volt otthon, mint Flore sem. Az barátnőit ment meglátogatni, ez meg az előőrsök után nézett egész nap, hogy nem jelentenek- e va­lami újat ? Azontúl a rengetegben keresett nyugal­mat mind a kettő, s miközben kerülték egymást út­­talan utakon — épen ott kellett találkozniok. Egy délután fegyverével kint bolyongott a ka­pitány a fenyves alján. A­mint a cserjésen át baran­gol, egy őz ugrik fel előtte. Inkább vadásztermészet­ből, mint öntudatosan — lekapta válláról a fegyvert s célba vette a futó állatot, mely a sűrűbe ugrott. Egy percig eltévesztette szem elől, majd megrezzent jobbról nem messze a bokor, s a tiszt egy pillanatnyi habozás után megnyomta a ravaszt, a lövés eldördült , s egy halk sikoltás felelt rá a cserjéből. Csaknem megkövülve bámult oda a lovag. De egy perc múlva egy nőalak bukdácsolt elő a bokrok közül, arca vértől borítva, egyik vezével a vért igye­kezett elállítani, a másikkal a bozót útban álló gályáit távolította el. A­mint megpillantották egymást — a leány újra felsikoltott s térdre hullt, míg a tiszt fegy­verét elvetve, az elszörnyedés kiáltásával rohant feléje. Flore volt. — A mindenhatóra mondom ! inkább saját szi­vembe lőttem volna, mint homlokára . . . — Semmi. Alig horzsolt. Csak vérzem, de az eláll rövid időn. A karcolás csakugyan jelentéktelen volt s a vérzés elállítása után csak csekély nyoma maradha­tott. A lovagot mindazáltal nem nyugtatta meg e be­széd. Mentős inkább vigasztalta a leányt, annál szo­morúbb lett az s mikor, látván Flore némaságát, egy köny jelent meg szemében, — a leány is zokogás­ban tört ki s a lovag térdére borúlvá így kiáltott fel: — Oh, mért nem öltél meg engem! jobb lett volna mind a kettőnkre nézve! . . Ez a vallomás nyitotta fel a lovag szemét. (Folyt. köv.) Wagner Rikh­árd s a Niebelung-györrts Bazaroff tanulmánya. Előszó. Helyet kérek a szerkesztőtől, kissé terjedelmes mun­kám számára, mely a tárcába nem fér, ama rovatban, hol érdekes és változatos cselekvényű elbeszélések szoktak folyni. S ha e helyet megkapom, bocsánatot eszek az olvasó­tól, főleg az olvasónötól, hogy néhány napon át ily komoly tárgygyal foglalkoztatom ; sőt néhol — hol Wagner irány­elveit idézem — a döcögős irály hepehupáin hurcolom át. A hűség tekintetéből ragaszkodtam Wagner saját kifejezési módjához s ez kikerülhetetlenné teszi a döcögős, nehezen érthető írásmódot. Mentségemül szolgáljon, hogy Wagner irányelveit nem igen ismertették még tüzetesen nagyobb közönséges magyar lapban. Továbbá menthet az is, hogy a »Niebelung-gyűrű« művészeti kérdése időszerű most nálunk, midőn a trilógia egyik darabját Csiky Gergelylyel már a nemzeti szinház számára lefordíttaták s igy a sajtónak kö­telessége eleve hozzá szólni, várjon ez a fontos és költséges vállalkozás nekünk való-e? Művészeti kérdésekkel foglal­kozó lap, azt hiszem, köteles is néha ilyféle tanulmánynak tért adni. Sőt a művészet érdekében az sem árt, ha néha a szép fejecskék megerőltetésére szorítjuk a kedves olvasónőket. * A bécsi dalműszinház, miután a három estére s egy előestére terjedő, egyes részeit két év keretén belől egyenkint színre hozta, a május 26-dik, 27-dik, 28-dik és 30-dik napjain e trilógiát (egy nyugalmi este kivételével) egymás után adatta elő s megálla­­pítá, hogy azt jövőre, koronkint mindig egymás foly­tában mutatja be. Hogy e szándékát, melyet az első

Next