Fővárosi Lapok 1880. február (26-49. szám)

1880-02-01 / 26. szám

Vasárnap, 1880. február 1. 26. szám. Tizenhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Bndapert, Lipót-utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Hlérre ..............................8 frt. Hegyedén*« ....................... 4 „ M egjelenti* Mi ftxmep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok-tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A jelenés. (Emlékezés Deák Ferencre.) Oh ! a ki a hazáját Oly nagyon, oly tisztán, igazán szerette : Nagy szive lángjával nem lehet, nem lehet Végkép eltemetve. Titokzatos órán Felpattan a szent sir. Fénylik rideg orma, S óriási árnya vívódva megjelen S széttekint borongva. Bárcsak látna mindent Tisztának, igaznak, hűnek és dicsőnek! De az, a mit lát: a való, homlokára Haragos felhőt vet. Nem így óhajtotta! Oh, nem esst akarta! S megrendül nagy árnya. A sok gazság között alig ismer már az Egykori hazára. Jóságos istenek, Milyen zord változás! mennyi gyász azóta! • Nincs becsület! Az erkölcs: nevetség ! A Jellem pusztulóba’! Oltár oltár után Válik düledékké, lesz sivatag rommá, S nincs, a ki a sok rósz vétkes okozóit A porig tiporná! Vissza mély sirodba, Vissza te nugy szellem tiszta, dicső árnya: Valahogy ne hulljon napjaink szennyéből Szenny, fehér ruhádra . . . Endrei<li Sándor. —=1*:®*=— Az első és a második. (Elbeszélés.) Irta Csiky Gergely. (Folytatás.) Neki sem volt ez rendes időtöltése azelőtt, sőt megvallhatjuk, hogy ez alkalommal tette első kísér­letét a csizmatiszt'itás művészetében. Nem csoda hát, ha reszketett egy kissé, s testét elfogta az a láz, mely rendes kísérője minden első föllépésnek. Vagy talán hajdani jóléte, kényelmes úri módja jutott eszébe ? Vagy talán a megalázott büszkeség, vagy a meghalt férj emléke, vagy a keserű szégyen fojtogatta torkát, mikor tompa késével levakargatta a sarat e búsko­moly csizmákról, s felgyürkőzött balkarját belemé- lyesztve hideg belsejébe, jobb kezével határozott vo­násokban húzogatta rajta végig a kefét ? Lám, nem is megy oly nehezen; hajdanában, mikor hetes, szol­gáló leste reggelenkint parancsát odahaza falujában, nem hitte, hogy olyan könnyű munka ez; s utoljára, ha jól veszszük a dolgot, nem is olyan megalázó, ki­vált ha senki sem látja, és nem veszi észre azt a pár nehéz könyűt, mely az elgondolkodó szomorú sze­mekből lassan kiválik s belécseppen a fénymázas katulyába, feleslegessé tevén ez egyszerű módon min­den további megnedvesítést . . . — Minek tisztítja a csizmámat? —szólalt meg a konyhaajtóban egy mogorva hang, s midőn Sze- mesné asszonyság megriadva föltekintett e megszó­lításra munkájáról, komor lakóját látta maga előtt, papucsban és egy kimondhatatlanúlöregköpenyegben. — Bocsánat — kötelességem — tartozom a szolgálattal, — hebegett zavartan Szemesné asszony­ság, hirtelen letéve jobb kezéből a kefét s kitörölve szeméből az áruló cseppeket. — Nincs szolgálója? — kérdé haragosan a komor férfiú. — Még nem fogadtam; ne tessék haragudni, minden jól lesz, — mentegetőzék Szemesné asszony­ság, s újra kezébe fogta a kefét. — Nincs leánya ? — kérdé még haragosabban Csonka Dávid ur. — Igen, — van leánya, — kiáltott az ajtóból a kipirult Margit felcsattanó haugja.—Van leánya, a ki nem fogja engedni, hogy anyja megalázza magát, sem azt, hogy mások szánakozásaikkal megalázzák. Oh anyám! — miért tetted ezt ? — miért szégyen! - tett igy meg mindkettőnket szerető kíméleted ? A kipirult leány, a mint szegényes reggeli öl­tözetében, rendetlenül hullámzó fekete fürtjeivel, haragtól és szégyentől égő arcával a konyhába lépett és villogó sötét szemével büszkén végig mérte Csonka urat — olyan megnézni való volt, hogy még a komor férfiú is megdöbbent, s le nem tudta róla venni sze­mét, pedig haragos arca eléggé mutatta, hogy nem viseltetik nagy hajlandósággal a női szépség iránt. Mig az ellenséges felek igy álltak szemközt harcra készen, Szemesné asszonyság vigasztalan arc­cal nézett hol az egyikre, hol a másikra, még mindig felgyűrt balkarján tartva a szerencsétlen csizmát. — Add ide, anyám, ez az én dolgom; — harag­szom rád, hogy ki akar ál játszani, —mondá Margit, anyja mellé lépve s elfordítva villogó szemét a komor férfiúról. Csonka ur nagyot lélekzett, mintha valami ne­héz boszorkánynyomástól szabadult volna meg; le­sütötte szemét, komoran elfordult és esetlen oldal­mozdulattal háziasszonya mellé lépve, kivette kezéből a félig megtisztogatott csizmát. — Ennyi lárma egy pár rongyos csizmáért, — mondá mogorván, s azz 1 minden további szó nélkül csizmástól elhagyta a konyhát. — Megharagítottad, Margit, — mondá Sze­mesné asszonyság aggodalmasan. — Hadd haragudjék! — De gondold meg, ő a mi lakónk, szolgálattal és udvariassággal tartozunk neki. — Minek avatkozik hát be a mi dolgunkba ? Minek szégyenít meg téged ? Miért végezted te is e megalázó munkát? Nem tudtál nekem szólni? Nem lett volna az én kötelességem, hogy megkíméljelek e pironkodástól ? . . Többet is akart még a heves leány mondani, de sírásra fakadt, a mint hogy minden női felindulás, akármilyen természetű, rendesen könyek- kel végződik. Margit sokkal inkább nő volt, hogysem nemének e kitűnő kiváltságáról lemondott volna; s heves zokogással borult anyja nyakába, midőn az ajtó előtt oly gyanús mozgást vélt észrevenni, mintha valaki megleste volna gyengeségének kitörését. E rettentő gondolat egyszerre ketté vágta zo­kogását s kiszárította könyeit; egy szökéssel az ajtó­nál termett, kinyitotta s villámló tekintettel kereste a vakmerő leselkedőt. De úgy látszék, csalódott ; az ajtó előtt senki sem állt; hanem Csonka ur épen e pillanatban lépett ki szobájából, tetőtől talpig felöl­tözve, lábán a félig megtisztított csizmákkal. A mint észrevette a leányt, komor arca még jobban elsötétült, nehézkes mozdulattal megbillen­tette kalapját s elfordított tekintettel mogorván ki­osont az előszobából. — Ki nem állhatom ezt a leányt, — gondolkozók magában, a mint haragos arccal lefelé haladt a lép­csőn.— A női nemet általánosságban gyűlölöm,de ez feketeszemű lány egymaga jogot formálhatna összes gyűlöletemre; ez — és az a — másik . . . Annak is fekete szeme volt — őrizkedjetek a fekete szemektől! A fekete szemek tulajdonosa ezalatt oda­fenn a konyhában ismét anyja nyakába borult, és folytatta sírását ott, hol néhány perc alatt elhagyta. Olyan keservesen sírt, hogy Ágnes kis­asszony, ki ablakából leste a komor férfiú eltávo- vozását, s utána tüstént Szemesék lakására sietett, bizonyos kegyetlen elégtétellel szólalva be a konyha­ajtón. — Ugy-e megjósoltam, hogy ez lesz a vége ? — mondá prófétai komorsággal rázva fejét. — Ugy-e megmondtam ? — ismétlé diadalmas melancholiával az agg hölgy,midőn Szemesné nagy ün­nepélyességgel a szobába vezette.— Tegnap ugyan azt mondtam, hogy addig nem teszem lábamat e lakásba, mig az a gonosztevő itt fog lakni; de sokkal jobban szeretem szegény Margitomat, hogysem képes volnék e szavamat megtartani. Ekként módosítom tehát fo­gadásomat, hogy csak akkor nem teszem lábamat e lakásba, mikor az az izé vagy hogy is mondjam — itthon lesz. Agnes kisasszony kimondhatatlan megvetéssel rázta fejét, s erős kíváncsisággal nézett Margit ki­sirt szemébe. — Sírt már ? Korán reggel, mindjárt az első nap ? Tudtam, megmondtam. Könyek — az első na­pon könyek — azután majd vér fog jönni. — Vér! — kiáltott megborzadva Szemesné asz- szonyság. — Igen, vér — először — köny — aztán vér — mondá siri hangon és rémes fejrázással az öreg kisasszony. — Az istenért! csak nem gyilkos ez ember ? — Először köny — azután vér, — mondát Ág­nes kisasszony, szemmelláthatólag gyönyörködve e megrázó költői fokozásban, s nagy megelégedéssel él­vezve a hatást, melyet hallgatóságára gyakorolt. (Folyt, köv.) A rossz nyelvek. (Saison-rajz.) Milkó Izidortól. »A sétálás is tudomány — mondja Balzac, — ez a szemek gasztronómiája.« Úgy van, — a bámészkodás is művészet. Bálteremben például annak, a ki ide-oda sé­tálva, csak nézi a táncot s nem vesz benne részt, h i- vatása van. A »flaneur« is gourmand. Nyílt könyv előtte a terem, a melyben kénye-kedve szerint la­pozva, egész tudományt talál. Minden báli vendég egy lapja e könyvnek s minden mosoly vagy sóhaj egy betű e lapokon. — Mit mivel ön ? — kérdezték az utolsó bálon egy ily bámészkodótól, ki egy oszlophoz dőlve, oda­adó figyelemmel kisérte a viharos keringőben forgó párokat. — Olvasok, — felelte ez. — Ah! S mért nem táncol ön ? — A moralisták nem táncolnak. — Ez valami egészen uj. — Az, hogy a moralisták nem táncolnak ? — Dehogy! Az, hogy ön moralista. — A flaneur-ök mind moralisták. Nem lévén egyéb dolguk a bámészkodásnál, sokkal többet lát­nak az emberek gyengéiből, semhogy ne kapnának kedvet, azokat javítani. — Csakhogy bálokban nem szeretik az erkölcs- birót. Itt is lehet alkalmazni ama híressé vált mon­dást, hogy amorálnincs napirenden. — Az én morálom nem tolakodik. Én csak magamnak olvasok s olvasmányomból egyedül ma­gam tanúlok. — S ha én megkérném önt, hogy olvasson ne­kem valamit ez arcokról, a melyek rám nézve érthet- len nyelven vannak Írva ? — Egy kérdéssel felelek. Tud ön hallgatni ? — Mint egy néma-barát. — S ígéri ön, hogy azt a sok pletykát, a mely­ben azonnal részesíteni fogom, diskrécióval tartja meg? — ígérem. — Nos tehát, aszonyom, nyújtsa karját és sétál­junk körűi a teremben. Élvezze ön is a szemek ínyenc­ségét. Én leszek a kegyed Asmodeusa, a ki levonom a leplet e bál titkairól. Tehát kérdezzen! * — Mit olvas ön e bálteremben ? — Ezerféle vig és szomorú dolgokat. Ez a te­rem egy igazi »tarka könyv,« a melyben szeszélyesen

Next

/
Thumbnails
Contents