Fővárosi Lapok 1880. február (26-49. szám)
1880-02-01 / 26. szám
Vasárnap, 1880. február 1. 26. szám. Tizenhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Hlérre ..............................8 frt. Hegyeden*........................ 4 „ Megjelenti* Mi filmnek utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A jelenés. (Emlékezés Deák Ferencre.) Olta ki a hazáját Oly nagyon, oly tisztán, igazán szerette . Nagy szive lángjával nem lehet, nem lehet Végkép eltemetve. Titokzatos órán Felpattan a szent sir. Fénylik rideg orma, S óriási árnya vívódva megjelen S széttekint borongva. Bárcsak látna mindent Tisztának, igaznak, hűnek és dicsőnek! De az, a mit lát: a való, homlokára Haragos felhőt vet. Nem így óhajtotta! Oh, nem essz akarta! S megrendül nagy árnya. A sok gazság között alig ismer már az Egykori hazára. Jóságos istenek, Milyen zord változás! mennyi gyász azóta! • Nincs becsület! Az erkölcs: nevetség ! A Jellem pusztulóba’! Oltár oltár után Válik düledékké, lesz sivatag rommá, S nincs, a ki a sok rész vétkes okozóit A porig tiporná! Vissza mély sirodba, Vissza te nagy szellem tiszta, dicső árnya: Valahogy ne hulljon napjaink szennyéből Szenny, fehér ruhádra . . . Endreigl Sándor. —=1*:®*=— Az első és a második. (Elbeszélés.) Irta Csiky Gergely. (Folytatás.) Neki sem volt ez rendes időtöltése azelőtt, sőt megvallhatjuk, hogy ez alkalommal tette első kísérletét a csizmatisztitás művészetében. Nem csoda hát, ha reszketett egy kissé, s testét elfogta az a láz, mely rendes kísérője minden első föllépésnek. Vagy talán hajdani jóléte, kényelmes úri módja jutott eszébe ? Vagy talán a megalázott büszkeség, vagy a meghalt férj emléke, vagy a keserű szégyen fojtogatta torkát, mikor tompa késével levakargatta a sarat e búskomoly csizmákról, s felgyürkőzött bal karját belemélyesztve hideg belsejébe, jobb kezével határozott vonásokban húzogatta rajta végig a kefét ? Lám, nem is megy oly nehezen; hajdanában, mikor hetes, szolgáló leste reggelenkint parancsát odahaza falujában, nem hitte, hogy olyan könnyű munka ez, s utoljára, ha jól veszszük a dolgot, nem is olyan megalázó, kivált ha senki sem látja, és nem veszi észre azt a pár nehéz könyvt, mely az elgondolkodó szomorú szemekből lassan kiválik s belecseppen a fénymázaskatulyába, feleslegessé tevén ez egyszerű módon minden további megnedvesítést . . . — Minek tisztítja a csizmámat? —szólalt meg a konyhaajtóban egy mogorva hang, s midőn Szemesné asszonyság megriadva föltekintett e megszólításra munkájáról, komor lakóját látta maga előtt, papucsban és egy kimondhatatlanul öreg köpenyegben. — Bocsánat — kötelességem — tartozom a szolgálattal, — hebegett zavartan Szemesné asszonyság, hirtelen letéve jobb kezéből a kefét s kitörölve szeméből az áruló cseppeket. — Nincs szolgálója? — kérdé haragosan a komor férfiú. — Még nem fogadtam; ne tessék haragudni, minden jól lesz, — mentegetőzék Szemesné asszonyság, s újra kezébe fogta a kefét. — Nincs leánya ? — kérdé még haragosabban Csonka Dávid úr. — Igen, — van leánya, — kiáltott az ajtóból a kipirult Margit felcsattanó hangja.—Van leánya, a ki nem fogja engedni, hogy anyja megalázza magát, sem azt, hogy mások szánakozásaikkal megalázzák. Oh anyám! — miért tetted ezt ? — miért szégyen! - tett így meg mindkettőnket szerető kíméleted ? A kipirult leány, amint szegényes reggeli öltözetében, rendetlenül hullámzó fekete fürtjeivel, haragtól és szégyentől égő arcával a konyhába lépett és villogó sötét szemével büszkén végig mérte Csonka urat — olyan megnézni való volt, hogy még a komor férfiú is megdöbbent, s le nem tudta róla venni szemét, pedig haragos arca eléggé mutatta, hogy nem viseltetik nagy hajlandósággal a női szépség iránt. Míg az ellenséges felek így álltak szemközt harcra készen, Szemesné asszonyság vigasztalan arccal nézett hol az egyikre, hol a másikra, még mindig felgyűrt bal karján tartva a szerencsétlen csizmát. — Add ide, anyám, ez az én dolgom, — haragszom rád, hogy ki akarál játszani, —mondá Margit, anyja mellé lépve s elfordítva villogó szemét a komor férfiúról. Csonka úr nagyot lélekzett, mintha valami nehéz boszorkánynyomástól szabadult volna meg; lesütötte szemét, komoran elfordult és esetlen oldalmozdulattal háziasszonya mellé lépve, kivette kezéből a félig megtisztogatott csizmát. — Ennyi lárma egy pár rongyos csizmáért, — mondá mogorván, s azt minden további szó nélkül csizmástól elhagyta a konyhát. — Megharagítottad, Margit, — mondá Szemesné asszonyság aggodalmasan. — Hadd haragudjék! — De gondold meg, ő a mi lakónk, szolgálattal és udvariassággal tartozunk neki. — Minek avatkozik hát be a mi dolgunkba ? Minek szégyenít meg téged ? Miért végezted te is e megalázó munkát? Nem tudtál nekem szólni? Nem lett volna az én kötelességem, hogy megkíméljelek e pironkodástól ? . . Többet is akart még a heves leány mondani, de sírásra fakadt, amint hogy minden női felindulás, akármilyen természetű, rendesen könyekkel végződik. Margit sokkal inkább nő volt, hogysem nemének e kitűnő kiváltságáról lemondott volna, s heves zokogással borult anyja nyakába, midőn az ajtó előtt oly gyanús mozgást vélt észrevenni, mintha valaki megleste volna gyengeségének kitörését. E rettentő gondolat egyszerre ketté vágta zokogását s kiszárította könyeit; egy szökéssel az ajtónál termett, kinyitotta s villámló tekintettel kereste a vakmerő leselkedőt. De úgy látszék, csalódott ; az ajtó előtt senki sem állt; hanem Csonka úr épen e pillanatban lépett ki szobájából, tetőtől talpig felöltözve, lábán a félig megtisztított csizmákkal. Amint észrevette a leányt, komor arca még jobban elsötétült, nehézkes mozdulattal megbillentette kalapját s elfordított tekintettel mogorván kiosont az előszobából. — Ki nem állhatom ezt a leányt, — gondolkozok magában, amint haragos arccal lefelé haladt a lépcsőn.— A női nemet általánosságban gyűlölöm,de ez feketeszemű lány egymaga jogot formálhatna összes gyűlöletemre; ez — és az a másik . . . Annak is fekete szeme volt — őrizkedjetek a fekete szemektől! A fekete szemek tulajdonosa ezalatt odafenn a konyhában ismét anyja nyakába borult, és folytatta sírását ott, hol néhány perc alatt elhagyta. Olyan keservesen sírt, hogy Ágnes kisasszony, ki ablakából leste a komor férfiú eltávorozását, s utána tüstént Szemesék lakására sietett, bizonyos kegyetlen elégtétellel szólalva be a konyhaajtón. — Ugye megjósoltam, hogy ez lesz a vége ? — mondá prófétai komorsággal rázva fejét. — Ugye megmondtam ? — ismétlé diadalmas melancholiával az agg hölgy,midőn Szemesné nagy ünnepélyességgel a szobába vezette.— Tegnap ugyan azt mondtam, hogy addig nem teszem lábamat e lakásba, míg az a gonosztevő itt fog lakni, de sokkal jobban szeretem szegény Margitomat, hogysem képes volnék e szavamat megtartani. Ekként módosítom tehát fogadásomat, hogy csak akkor nem teszem lábamat e lakásba, mikor az az izé vagy hogy is mondjam — itthon lesz. Agnes kisasszony kimondhatatlan megvetéssel rázta fejét, s erős kíváncsisággal nézett Margit kisírt szemébe. — Sírt már ? Korán reggel, mindjárt az első nap ? Tudtam, megmondtam. Könyek — az első napon könyek — azután majd vér fog jönni. — Vér! — kiáltott megborzadva Szemesné aszszonyság. — Igen, vér — először — köny — aztán vér — mondáskki hangon és rémes fejrázással az öreg kisasszony. — Az istenért! csak nem gyilkos ez ember ? — Először köny — azután vér, — mondát Ágnes kisasszony, szemmel láthatólag gyönyörködve e megrázó költői fokozásban, s nagy megelégedéssel élvezve a hatást, melyet hallgatóságára gyakorolt. (Folyt. köv.) A rossz nyelvek. (Saison-rajz.) Milkó Izidortól. »A sétálás is tudomány — mondja Balzac, — ez a szemek gasztronómiája.« Úgy van, a bámészkodás is művészet. Bálteremben például annak, aki ide-oda sétálva, csak nézi a táncot s nem vesz benne részt, hivatása van. A »flaneur« is gourmand. Nyílt könyv előtte a terem, a melyben kénye-kedve szerint lapozva, egész tudományt talál. Minden báli vendég egy lapja e könyvnek s minden mosoly vagy sóhaj egy betű e lapokon. — Mit mivel ön ? — kérdezték az utolsó bálon egy ily bámészkodótól, ki egy oszlophoz dőlve, odaadó figyelemmel kisérte a viharos keringőben forgó párokat. — Olvasok, — felelte ez. — Ah! S mért nem táncol ön ? — A moralisták nem táncolnak. — Ez valami egészen új. — Az, hogy a moralisták nem táncolnak ? — Dehogy! Az, hogy ön moralista. — A flaneur-ök mind moralisták. Nem lévén egyéb dolguk a bámészkodásnál, sokkal többet látnak az emberek gyengéiből, semhogy ne kapnának kedvet, azokat javítani. — Csakhogy bálokban nem szeretik az erkölcsbirót. Itt is lehet alkalmazni ama híressé vált mondást, hogy a morál nincs napirenden. — Az én morálom nem tolakodik. Én csak magamnak olvasok s olvasmányomból egyedül magam tanulok. — S ha én megkérném önt, hogy olvasson nekem valamit ez arcokról, amelyek rám nézve érthetlen nyelven vannak írva ? — Egy kérdéssel felelek. Tud ön hallgatni ? — Mint egy néma barát. — S ígéri ön, hogy azt a sok pletykát, a melyben azonnal részesíteni fogom, diskrécióval tartja meg? — ígérem. — Nos tehát, aszonyom, nyújtsa karját és sétáljunk körül a teremben. Élvezze ön is a szemek ínyencségét. Én leszek a kegyed Asmodeusa, aki levonom a leplet e bál titkairól. Tehát kérdezzen! * — Mit olvas ön e bálteremben ? — Ezerféle víg és szomorú dolgokat. Ez a terem egy igazi »tarka könyv,« amelyben szeszélyesen