Fővárosi Lapok 1880. március (50-73. szám)

1880-03-02 / 50. szám

Kedd, 1880. március 2. Tizenhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót-utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ................................8 frt. N egyedévre ^ » Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. 50. szám. FÖVÁBOSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy ínint előfizetések (Budapest, bavátok-tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A tudósok. (Elbeszélés.) Báró Horváth Miklóstól. (Folytatás.) — Mivel szolgálhatok ? — kérdé a házi gazda, a nélkül hogy voltaképen akár egy kancsó borral, akár más egyébbel szolgálni akart volna. — Van kegyelmednek egy rozzant háza, — kezdé az idegen. Scholtes kellemesen meglepetve tekintett körűi, elébb az idegenre, aztán Fritzre és bites társára; valamennyien részletesebb nyilatkozatra vártak. — Azt a rozzant épületet már csak az ige tartja. — Azaz az ige i s, de az erős kőtalapzat i s, melyre épült, — jegyzé meg Scholtes.- Az igének azonban nagyobb része van benne. — Mondjuk, hogy egyformán támogatja mind a kettő, — gunyolódék Fritz. — S mondjuk ki tisztán, bogy a környéken ve­vője nem találkozott mind ez óráig; én vevője leszek, ba megegyezhetünk. Fritz figyelmeztette halkan Kunigundát, hogy bekövetkezett végre az az eset, midőn a vendéget borral kínálni nemcsak illő, hanem egyszersmind ildomos i s volna. És Scholtes Kunigunda borral telt kancsót ho­zott, melyre gótb betűkkel e hazug fölirat vala Írva: Örömmel ád e ház gazdája lám, Előtted áll a serleg asztalán ! — S mi volna becsületes ára amaz ódon épü­letnek? — kérdé az idegen. — Becsületes ára negyven arany forint ! — Szemtelen követelés, — gondolá Fritz. — Megadom alkuyás nélkül; bele költözhetem-e azonnal ? — Azonnal nem. — Eladó-e a ház, vagy nem? — kiált föl türel­metlenül a vevő. — Isten látja telkemet, hogy kész vagyok ke­gyelmednek átengedni, de még nem költözbetik bele. — Miért ? — sürgeté amaz boszankodva. — Mert ősi szász törvény szerint elébb szom­szédaimat kell megkínálnom vele, s csak ba ezek ugyan­annyi árban megtartani nem akarnák . ... — Eladó ez iránti aggodalmait tán megnyug­tathatná, — jegyzé meg Fritz. — Megnyugtathatná ama körülmény, — vágott közbe hirtelen Scholtes, ki attól félt, nehogy Eritz valami ügyetlenséget szalaszszon ki a száján, — ba haladéktalanúl a szomszédokhoz mégysz, s formasze- rűen azt a kérdést intézed hozzájuk, ba kelle-e a ház vagy nem ? Fritz mosolyogva Ígérte, hogy rövid vártatva itt lesz. A boros kancsó még jóformán alig járt volt körül, midőn Fritz küldetését végezve, csakugyan visszatért. Scholtes uram, mintegy sejtelme által ösztö- nöztetve, nem várta be komáját, mig ez a szobába lépett, hanem elébe sietve egész a lépcsőkig, kérdé : — Mit üzent az egyik szomszéd? — Azt, hogy ba egy vak lóért oda adnád, még akkor sem kell. Hát a kántor ? — Oh! ez annyira el volt ragadtatva ajánlatod által, hogy majd megpálcázott, s azt üzenteti, hogy ha a hideglelést, melyet a múltkor annak következté­ben kapott, hogy az ablakon bepillantott, ha ezt fog­laló gyanánt meg akarod tartani, semmi kifogása ellene. Scholtes uram komoly arccal lépett be a szo­bába s a vevő elé ama nyilatkozattal, hogy mind a két szomszéd formaszerűleg lemondott jogáról. A ház ennélfogva az enyém; írja meg kegyel­med a szerződést. A szerződés elkészülvén, aláírták Scholtes Ku­nigunda mint eladó, férje és Fritz, mint tanúk, s az idegen leszámlálta értté a negyven arany forintot. Hazudnánk, ba állítanék, hogy Scholtes a pénz­nek annyira megörvendett, miként lelkiösmeretéről végkép megfeledkezett volna, mert illőnek tartá, bárba utólagosan, figyelmeztetni embertársát arra, a mit megvett és ki is fizetett. — Az ódon kőház eltart még száz évig, erről kezeskedem, — mondá, — de van egy árnyoldala, s ezt nem akarom jelenlegi tulajdonosa előtt eltitkolni. Rebesgetik, hogy végzetszerű szerencsétlenséget hoz lakóira, rossz szellemek tanyáznak benne. — A rossz szellemekkel megbirkózom, mert sem szellemektől, sem boszorkányoktól nem félek, — jegyzé meg az idegen. Az összes komaság csodálkozott a vitézlő fér­fiún, ki a nélkül hogy nagyon harcias külseje lett volna, o!y bátran beszélt, s oly kevés hitelt adott a babonának, mely akkoriben még napi renden volt. II Midőn másnap a szász atyafiak megtudták, hogy Scboltesnek csakugyan sikerűit eladnia házát, nem tudták: az eladó szerencséjét bámulják-e, vagy a bolondot, a ki megvette. Sok bátorságot s közben-közben egy kis bolond­ságot is a magyar emberről minden korban s ennél­fogva amaz időkben is főitek -jj • de hogy valaki merő­ben hasznavehetetlenre dobja ki pénzét, ezt bámulták. Pedig dehogy volt basznavebetlen a látszólag oly rossz karban levő ház. Kívülről a vakolat ugyan lehullott, minthogy valahány napszámos mellette csak elhaladt, nagyot döngetett csákányával az ördöngös falakon ; a kényes polgár leköpte, a cigányok kőport tördeltek ormairól súrolni; kívülről tehát ronda, csú­nya volt; de belül emberi kéz nem pusztított volt, s csak az idő hagyta ott nyomait, az idő, mely ba rom­bol is, de a kárt pótolja, s ha egyebet nem tehet, zöld repkényt borít a romokra; az idő a magányban ott remekel, hová emberi kéz nem hatol s emberi nyom nem háborgatja. Zöld gyepszőnyeg terűit el az uta­kon s menta sarjadzott föl, mely illattal árasztotta el a vén udvart; a vadrózsa töve karvastagságnyira iz­mosodott s korlátlan szabadságban terjeszkedő gályái piros rózsákkal jelölték foglalásait; a százados hárs- ról azt binnők: illatos, zöld kupola; s a vén cser lombkoronája kimagaslik, mintha büszkélkednék, hogy mindent látott, mi a háznál egykor történt, a múltat és letűnt nemzedékek sorát. S ha a lak belsejébe hatolunk, minden oly rej­télyes, mintha a baj dánkor itt aludná álmait, s láb­ujjbegyen lépdelne közötte a jelen, hogy szendergésé- ben ne háborgassa; meghagyta jelvényeit; ott áll még az ódon bútorzat, falon csüng a nyíl és kopja, a kávátlan markolatú egyenes kard, a pallos, mely igen súlyos, hogy erőtlen nemzedék sarja fölbirja kezével. — Ki lakhatott itt ? — kérdé az uj gazda. — S ki a jövevény, ki ama lakba fog költözni ? — rebesgető száz meg száz kiváncsi a városban, kik közül néhány formaszerűleg lesben állt, midőn a Hie- ronim bútorait az ódon lakba szálliták. A jelenkor bármely vámszedője sem figyelhette volna meg éberebb szemmel a különböző tárgyakat, melyeket kocsin és gyalog átszállítottak, de a leggya­korlottabb vámszedő is zavarba jött volna, s nem tudta volna, hogy voltaképen minő osztályba helyezze az értelmetlen lomot. Voltak alig ismert s valóban ismeretlen tárgyak, idomok, melyekre senki sem szá­míthatott, oly rejtélyesek s értelmet zavarók. Amott egy réz üst, kidomborodó púppal, görbén kanyargó csövekkel ; egy megszenesedett fenekű kormos lombik fekete, mintha pokoli láng perzselte volna, bensej ében salakos lerakodványok; mellette vas rostély, melyhez hasonlón tán szent Lázár szenvedt pokoli kínokat; hát az az óriási kettős nyárs! Archimedes ilyennel keresett támpontot! S az a sárgult pergementum, ér­telmetlen jegyekkel ? Ilyen bútort a jámbor kisvárosiak még soha sem láttak. Az egyik kocsit követte egy dörmögő vén asz- szony; na ilyet aztán már ők is láttak. Sejtették még a régi foliansot is, hogy könyv, csak azt nem tudták, ba nem az ördög munkája-e ? Az uj lakó társaságában egy bájos fiatal hölgy s egy ifjú haladtak. — Kár az ilyen embernek a gyermek! Minek is adott az isten neki! Megesik az embernek a lelke, ba elgondolja, mire fogja nevelni s mi vár rajok! Ilyen s ebhez hasonló megjegyzéseket mormog­tak a szomszédok egymás közt, miközben a magyar ember uj lakába költözött. (Folyt, köv.) A boldogult Rousselot. (Francia elbeszélés.) irta Charles Deslys. (Folytatás.) VII. Megindultak s a majorság felé vették utjokat, miközben néhány paraszttal találkoztak, kik szintén hazafelé siettek, a faluba. Az öreget ők oly kifejezés­sel üdvözölték, mely tiszteletet és szeretetet árult el. Prosper eleinte némileg csodálkozott ezen. — Könnyen megmagyarázható ez, — szólt Já­nos ur. — Ezek a jó falusiak már megszoktak engem úgy tekinteni, mint a boldogult jótékonyságának vég' rebajtóját; de meg gyakran össze is cseréltek vele s az irányában érzett bála jó részét immár én örököl­tem át. — A boldogult Rousselot-t, ugy-e, nagyon sze­rették a környéken ? — Bizonynyal! — Sok jót tehetett; áldott jó ember volt ő, nemde ? — Mint bárki más; megvoltak rendes napjai, melyeken jótékonyságot gyakorolt. Atalán véve, ő tel­jességgel nem volt rossz ember. — Sajátságos az, hogy én őt soha nem ismer­tem s mégis valódi rokonszenvet érzek iránta s ba — a mint ön állítja János ur — oly igen hasonlított önhöz, őszintén mondom, megszerettem volna azt a jó embert. — Prosper ur . . . De a művész már száz mértföldnyire volt az imént köztök folyt társalgástól. Tekintete a tengerpart felé vetődött, hol a boldfénytől világított tenger, mint ezüst tükör vált ki a part keretéből. A száraz föld felől is meglepő látvány tárult föl. A partról kiemelkedő meredélyes szirtek bizarr árny­rajzot tűntettek elő, a mint a csillagborította azúrkék égboltozat fénye rájok vetődött. A kerítések, ligetek^ sziklák, facsoportozatok, egész a nagy erdőségig,mind­mind éles jelleget öltöttek; minden oly különös képet tűntetett föl a hold világánál, részint álomszerű láto- mánykép, részint rezgő, szökdécselő ördögök gyanánt. Mindenütt ünnepélyes nyugalom, csönd honolt, mit még a lombok halk susogása és a tücsök vidám cirpelése is alig háborított meg, mig a távolban, a mocsárokban a békák egyhangú kurutyolása hang­zott föl koronkint, járulva az éj megható szimfóniá- j áboz. A hazafelé ballagok csakhamar elérték a korlá­tot s az udvarra jutottak.

Next

/
Thumbnails
Contents