Fővárosi Lapok 1880. április (74-99. szám)

1880-04-01 / 74. szám

Csütörtök, 1880. ápril 1. 74. szám. Tizenhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót-utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: félévre Negyedévre 8 frt. Megjelenik ; ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok-t.ere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési fölliivás a „FŐVÁROSI LAPOK“ april-Juniitsi folyamára. Vadnai Károly szerkesztő s Tóth Kálmán lap- tulajdonos tisztelettel fölhívják a »Főv. Lapok« ol­vasó közönségét az előfizetések megújítására. Folyto­nos törekvésök: jeles írók közreműködésével állandóan fen tartani e szépirodalmi napi lapot az érdekesség, tartalmasság, jó ízlés színvonalán s azt mindig méí- tóvá tenni a művelt hazai közönség ama nagymérvű pártolására, melyben már tizenhét év óta folyvást emelkedőleg részesül. Az »Athenaeum«-társulat, mely mint kiadó gondoskodik a lap csinos kiállításáról és pontos szétküldéséről, az előfizetéseket (évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt, egész évre 16 frt) e cim alatt kéri heküldetni: »A Fővárosi Lapok kiadó hivata­lába Budapesten.« A beküldés legcélszerűbb módja a postautalvány. April. Isten hozott, én hónapom, Kit mondanak csalónak ! De oh vájjon hát hol vagyon Mely nem csal, az a hónap ? Vész, baleset, bű, könny ered A többitől is jó sok : Úgy törnek mégis ellened Mind uj, mind régi jósok ! Hirlik, hogy a kiket te szülsz, Vad-bőszek, bika módra *), Testök-lelkökben semmj szűz, A bűn beléjök ótva. Bizony pedig, ki születik Más hónapok határán, Koránsem erénygskedik, Se szende, mint a bárány. Még állhatatlansággal is Sújt nem egy álnok híved; Es szemben eme váddal is Jobb vagy te, mint a híred. Jer, april, adj példát nekem, Hogy én is többet érjek, Mint a mit nyílt, zárt helyeken Szegény fejemre mérnek. A változékony földtekén Fagyok, hőségek járnak : Példádra, hadd haladjak én A tél felől a nyárnak : Könyörtelen, zord életen Csak mindig a melegbe! Derü-ború közt szüntelen A fényhez közeledve! Greguss Ágost. —-«8, a-— Az iróno leánya. (Elbeszélés.) Gyarmathy Zsigáimtól. I. Azt hiszem, soha sehol sem virított oly töme­gesen az aranyszemű, égszínkék nefelejcs, mint ama kis kunyhó körű], mely a mi erdőnkben a nagy, szürke szikla falához volt tapadva. Ha valaki csak úgy felnézett volna a kunyhó bársonyos mohval borí­tott tetőjére, s engem ott egy madárfészekre hajolva lát, ngy hiszem, csodálkozott volna azon, hogy az egyenes szírt-falon hogy juthattam oda ? Pedig hát ez nagyon könnyű. A szikl'atömeget megkerülve, me­redek, de nem járhatatlan úton a középig felhaladva, terrászról-terrászra leérhetni az utolsó szikla-pár­kányig, mely mint esernyő fedi el a kunyhó­*) Mert april havában a Nap a Bika csillagjegyét járja. tetőt. Itt aztán úgy kipihenheti és gyönyörködheti az ember magát, mint sehol a világon. De ha édes apával barangoltunk az erdőben, akkor pihenőre min­dig más helyre tértünk ; pedig sokszor kértem apát, hogy jöjjön velem a sziklára, melynek minden csúcsa, párkánya és nyílása tele van madárfészekkel s onnan szálljunk le a mohos födélzetre, honnan oly elragad­tatással lehet tekinteni abba a ragyogó, hullámzó kékségbe, mely az erdő felett szétoszlik, s apa soha sem jött. Azt válaszolta, hogy kis fiú korában neki is kedvenc helye volt a kunyhótető, de most már fárad­tabb annál, mint hogy a sziklákat járja. — Miben fáradt el édes apa ? Hisz a mi ker­tünktől eddig oly rövid és puha az út. — Bár mindig ilyennek találnád az utat, me­lyen haladsz, kis lányom, és ne érezned soha azt a fáradságot, melynek pihenésre nincs reménye! Ilyenkor aztán nem zaklattam többé. A szikla-kunyhóban az öreg Kunyhós néni la­kott, de hogy ő ki volt, sem akkor nem tudtam, sem most nem tudom. Szomorú tekintetű, különös mo­dorú vén asszony volt. Azt mondják a faluban, hogy sok évvel ezelőtt, mikor idekerült, úgy futkosott az erdőben és úgy fenyegetőzött összeszorított öklét rázva, hogy »a bolond asszony«-nak nevezték. Most már csöndesen viseli magát s Kunyhósnénak hívják; de ezt az elnevezést sem ő adta magának. Mig szegény jó apa élt, soha sem állott szóba velünk; ha arra mentünk, vagy befordult kunyhó­jába, vagy még mélyebben hajolt sárgult levelű bib­liájára. Pedig mi gyakran idtunk el a kunyhó előtt, mert sokszor egész napokat azzal töltöttünk, hogy a nagy rengetegben ibolyásztunk és nagyon boldogok voltunk; hogy én az voltam, bizonyosan tudom és apa is azt mondta, hogy az. Ha nem mondta volna, én talán egyebet hiszek, mert oiy szomorú tekintettel nézett gyakran az alázuhanó kis vízesésre, s oly mé­lyen lélekzett, mintha sóhajtott volna. KuDyhós néni is — aki pedig bámulatos mó­don mindent ki tudott találni — azt hitte, hogy apa nem boldog. Jól emlékszem, egyszer apa ott maradt kedvenc helyén: a kunyhóhoz rézsútosan eső »zuha­tagosnál, hol az az óriási nefelejcs-koszorú kezdődött, mely a kunyhót is bekörítette és én felfutottam a moh-fedélre s a helyett hogy, mint rendesen, belené­zegessek a madárfészkekbe, vagy leheveredjem a hűs mohára, kíváncsian tekintettem alá, hogy vájjon még mindig olvassa-e nagy bibliáját az öreg? Nem olva­sott, előhajolva különös tekintettel nézett a vízesés felé, hol apa leheveredve hallgatta a viz mormolását. Hosszasan állt igy, mig egyszer fenhangon azt mondta : »tehát téged is szerencsétlenné tett?« Váj­jon ki tehette apát szerencsétlenné ? . . . Oh, senki sem tette azzá, hisz mikor én e szavaktól megrémülve lefutottam és a fűre térdelve átfogtam nyakát, s csók­jaimmal elhalmozva kedves arcát, azt kérdeztem, hogy érzi magát ? — olyan boldogan mosolygott és szelíd hangjával azt felelte: »nagyon jól, kÍ3 lányom ; hát a te madaraid a kunyhóra boruló lombok között mit csinálnak?« Erre aztán elkezdtem a nagy fenyű- fa rigóiról, a kunyhó-párkány fecskefészkeiről s a ma­dárélet kedvességeiről beszélni és egészen megfeled­keztem az i^reg asszony különös megjegyzéséről. Aztán elfutottam s a sziklák közül gyönyörű halvány- színű gyopárt szedtem és bokrétába kötöttem az ingó- bingó kis harangvirágokkal; tetszett nekem, hogy az egyenes hideg gyopárokat mint hajlongják körül a játszi vidám kis harangvirágok. Apa is mosolygott, ha egy-egy bokrétát kötöttem számára. De mama nem szerette s azért nem is vittem az ő szobájába soha erdei virágot. Különben mamánál mindig gyönyörű virágbokréták díszlettek az aranyos vagy majolika­vázákban s azért nem csodálom, hogy az én kis ügyet­len virágbokrétáimat visszautasította. Rendesen addig maradt édes apa a kis patak partján mélázva, olvasgatva vagy velem csevegve, mig az erdős hegység egy nyilasán az alátűnő napsu­gár kiszínezte a vizesés fehérre tört parányait; ekkor megfogta kezemet és haza ballagtunk kis falunkba, melyet Nyárfásnak hívnak, épen mint édes apát. Soha sem tudtam elhatározni, hogy mind a kettőt azért a sok fehér nyárfáért, mely lakunkat körülveszi, nevezték-e igy, vagy pedig, a mint öreg gazdasszonyunk: Kovácsné asszony mondja, nyárfa és fala mind az ősi Nyárfásoktól vette nevét ? Annyi bizonyos, hogy a kis falu, a lakunkat körítő feliér- bérgű, gyönyörű koronájú nyárfák szinte olyan ked­vesek voltak előttem, mint az az ág-bogas, homályos, vén erdő. Attól számítva, midőn az erdős szakadékon be­özönlő napfény csillogó sziporkákat szőtt a »zuhatag« fehér ködébe, addig mig beléptünk udvarunkra, min­dig annyi idő telt el, hogy egészen bealkonyodott. Ilyenkor már ablakainkból világosság tört át a nyár­fák fehérhátú levélkéi között, s ha három ablaknál többől áradt szét a világosság, akkor már tudtuk, hogy odabenn vendégek vannak; ritkán történt az meg, hogy csak három ablak világa fogadjon. És a benn mulató vendégek nagyobb része mindig el­mondta nekem, hogy mily boldog és büszke lehetek, mert mama írónő, még pedig hazánk legtermékenyebb írónője. II. Még csak távolról sem gyaníthatná senki, hogy az aranyhajú, rózsás arcú tudományos asszonynak én — a kit később valaki úgy Hitt: »az' én kis fekete rigóm« — vagyok a leánya. Ha gyönyörű mamám a tükör előtt ülve oda szólított, hogy aranyos haját rendezzem — mert érzékeny fejbőre nem tűrte a cse­léd kezét, s mint mondta, ezt az egy dolgot én is eléggé ügyesen meg tudom tenni — soha sem áll­hattam meg, hogy hangosan fel ne nevessek. — Iris! Már mi ez megint ? — kérdezte ilyen­kor a mama idegesen, mert az olyan feltűnő asszo­nyok mindig idegesek szoktak lenni, úgy tapasztaltam később is. — Kérem, édes mama, ne haragudjék, mert nem lehet azt nevetés nélkül kiállni: nézze csak, gyö­nyörű fehér arca mellett az én közönséges barna ar­comat, a mint a tükörben igy egymáshoz közel áll­nak, nem lehet-e azon nevetni, hogy egyik az anya, másik a lánya ? De nemcsak most gondolok én erre, édes mama, hanem már régen; mikor a kunyhótetőn bekandikálok a rigófészkekbe (és ezt mindennap meg­teszem) vagy nézem a szikla-párkányon a fecskék életét, mindig eszembe jut, hogy a madarak sem úgy vannak, mint mi: ott a picinyek, mihelyt megtolla- sodnak, épen olyanok lesznek, mint a mamájok .... — Az igaz, Iris, hogy mikor születtél s én e költői nevet választottam számodra, akkor egy ró­zsás arcú, légies tüneményre gondoltam, ki, mint hit­regei névrokona, röpke szárnyakon leheleg a fénysu­garas szivárványon. (Folyt, köv.) Daniéi a. (Francia regény.) r , * irta Étienne Énault. I. A Nelhouet kastély nem tartozik ama vén, zord várkastélyok közé, melyek gesztenyeerdők közepeit feküsznek s minők a Bretagneban nagy számmal van­nak. Ellenkezőleg egészen újkori nyaraló ez, igézőén terülve a scorffi fensíkok egyikén, körülbelül két mértföldnyire Lorient-től. Alatta üde rétség virul, melyen egyes bokrok közelből kellemes árnyat nyújtanak. Azt vélnők, hogy a szajnamelléki bájos

Next

/
Thumbnails
Contents