Fővárosi Lapok 1880. április (74-99. szám)
1880-04-01 / 74. szám
mezőségeken s elegáns párisi nyaralóhelyen vagyunk ha a bretagnei parasztnak tájszólása, nagy nemezkalapja sat., Morbihanra nem emlékeztetnének. 1815 óta Grandchamp asszony, Waterloonál elesett tábornok özvegye, élt egész visszavonultságban Nelhouetben. E nő szerette e kies, magános lakást, mely öszhangban állott lelkének kedves vidámságával épúgy, mint szivének fájdalmas emlékeivel. Csak az volt a baj, hogy fia, Oktáv, e türelmetlen természetű, túlságig izgékony, huszonkét éves fiatal ember szintén kénytelen volt ez egyhangú élethez alkalmazkodni. Az unalom annyira nyomasztólag hatott rá, mintha levegője hiányzott volna. Anyjának a kastélya ridegnek, zordnak tűnt föl neki, látköre pedig szűknek és sötétnek. Sóvár vágyak lepték meg, ismeretlen tájakat bekalandozni s tétlenségben szunnyadó tehetségei szüntelen cselekvésre sarkalták. Grandchamp asszony, tartván tőle, hogy e mód nélkül való sóvárgás egésségét emészti föl fiának, utazást ajánlott neki. A fiatalember csakugyan el is utazott. Több mint egy évig volt távol. Látta a svájci tavakat, a colisaeumot, a parthenont, az egyptomi piramisokat, az elefantai barlangokat. De mit nyert ő e messze földeken való utazással ? Kissé több unalmat és nagyobb közönyösséget, lelki levertséget, melyet elérhetetlen árny üldözése okozott. Ily lelki hangulatban érkezett ő Nebhouetbe vissza. Este volt, gyönyörű őszi este. A mezőség derülten, nyugodtan mosolygott s az ifjú szíve egészen elfogult a kedves szülőföld megpillantására, melynek nyugodtsága annyira ellentétben állott amaz izgatott hangulattal, melynek ő rabja volt. Pillanatra a megállóit a kastély kapuja előtt. Az épület gyönyörű homlokzatát egészen megvilágította a hold. Könybe lábadt Oktávnak a szeme s elérzékenyülve susogta: »Legokosabb ott élni, ahol szeretünk: én nem hagyom el önt többé, anyám.« — Ez a bágyadtság fölkiáltása volt egyébiránt, melyet, ha kissé kipihentünk, húszéves korunkban vajmi hamar el szoktunk feledni. Épen meg akarta rántani Oktáv a csengettyűt, Ton’lmi egyszerre észrevette, hogy a kapu félig tárva lépett a kapualjba, hol senkit nem látott, ró tornácba sietett föl, mely a családi képzetet. E terem is üres volt, azonban egy faragványművel díszített asztalkán lámpa égett. Miután körültekintett, a meglepetés fölkiáltása lebbent ajkáról. Soha e képtár nem tűnt még föl előtte oly csinosnak és sajátságosnak. A damasz kárpitok, finom bútorok, porcellánművek és virágok, mind-mind szokatlan módon s kiváló ízléssel voltak rendezve. A lámpa fénye egy költői művet világított meg, Lamartinenek egyik ihletés szülte költeményét; a terem egyik sarkában hárfa állt s úgy tetszett Oktávnak, mintha húrjai koronkint még megrezdülnének. A fiatal ember teljességgel nem tudta magának megmagyarázni eme lényeges változást: a képtár, mint valamely átjáró helyiség, mindig el volt hanyagolva; anyja nem olvasott mást, mint korának emlékiratait; a zene hangjai is már rég nem kelték föl a Nebhouet-kastély viszhangját. Vájjon nem bűvölték-e meg e kastélyt? Várjon nem az Ossian Malvinája hagyta-e oda Caledoniának partjait, hogy a Bretagne ez oázisára meneküljön ? Az ifjú maga is megmosolyogta e fellengős gondolatát s részint hogy magának tudomást szerezhessen, részint hogy anyját mielébb ölelhesse, megránta a csengettyűszalagot. Abban a pillanatban, mintegy varázslatra, gyönyörű fiatal leányka toppant be. Igéző szépségét semmiféle pipere nem kölcsönző : apró csipkékkel díszített fejkötő ékesítő fejecskéjét, termetét sűrű-redős kék ruha födte és selyemköténybe egészíté ki egész öltözékét. Arca azonban vakító fehérségű volt, vonásai szabályosak s fejdelmi termetét méginkább emelte igénytelen öltözete. Hoszszú pilláktól árnyalt szeme a szürke bársony színébe játszott; két ágba font haja gyönyörű árnyalatú világos gesztenyeszín volt s üde, kárminpiros, félig nyílt ajkai közül gyönyörű pár fogsor fehérlett ki; keze és lába oly piciny volt, mint a gyermeké s mintha minden tökély egyesült volna benne, tündéries jellem tűnt ki minden mozdulatából s értelmességtől, szellemtől sugárzott az arca. A szépség villamos hatással van. Oktáv élénken érté dobogni a szivét s a szó elhalt az ajkán. A fiatal leány volt az, a ki előbb megszólalt. — Uram, önnek az édesanyja a Kermartinkastélyban van, hová őt önnek a nagybátyja, Kermartin ur, látogatóba hí. ..a. Oktáv igyekezett zavarán uralkodni; de ámulatán alig vehetett erőt, máris újabb meglepetés érte. — Anyám Kermartinban ? — kiáltott föl, — no, ez különös! . . Valóban, ez újság megfejthetlennek látszott előtte, mert hát Grandchamp asszony, férjhezmenetele óta minden összeköttetést megszakított családjával. Majd a fölött kezdett Oktáv töprengeni, vájjon mikép ismerhette őt föl ily hamar oly lény, kit ő most látott először életében. De aztán rögtön eszébe jutott, hogy hiszen arcképe ott függ a családi képtárban. — Se baj! — folytatá aztán hangosan, félig tréfás, félig komoly hangon, — itt minden oly természetfölöttinek látszik előttem, különösen azokra nézve a miket itt látok. Az a tekintet, a melylyel e szavak mondva voltak, eleget kifejezett, hogy ezeknek tökéletes értelmet adjanak. Gyönge pir futa be az ismeretlen fiatal leányka arcát s mit sem válaszolt. Oktáv észrevette a leányka zavarát s ő maga is zavarba jött. Hogy ezt elpalástolhassa, oda ment a bengáli rózsákhoz és őszi ibolyákhoz, hogy megszagolja azokat; aztán a hárfa előtt állott meg, melynek húrjain kecsesen futtatá végig ujjait. — Játszik kegyed, kisasszony, e hangszeren ? — kérdezte a fiatalember. — Kétségkívül kegyed az, aki e szép hangszerből igéző hangokat csal ki, nemde ? — Megemlékszem azzal is, uram, ha egyegy dallamot viszhangoztathatok rajta, — viszonzá a leány kedves szerénységgel. Oktávot egészen elbájolta e szerény hang. Közeledett az asztalhoz, melyen Lamartinenek a műve hevert. — A költészet és zene testvérek, s kegyed, a mint látom, megosztja köztök rokonszenvét és szabad idejét, mit nagyon helyesen tesz. Ki tudja meddig folyt volna még igy a társalgás, ha a leányka nem siet annak egészen más irányt adni, tisztelettel megjegyezvén, hogy a múzsák kétségkívül méltók az érdeklődésre, azonban úgy véli, hogy az utas többre becsüli az étkezést és pihenést, minélfogva engedelmet kér, hogy a vacsorára nézve a szükséges intézkedést megtehesse. — Kegyed, kisasszony? — kérdé az ifjú elbámulva. — Bizonynyal,uram, s hizelgek magamnak azzal, hogy a föltálaláshoz jobban értek, mint ama szép dolgokhoz, melyekről ön az imént beszélt. (Folyt. köv.) A szép időkből» (Emlékek.) Ne hasonlítsátok össze az 1848. előtti időket a mai korral, mert akkor kegyelet, tekintély, meggyőződés, hit, egyszóval közszellem volt, míg ma csak két uralkodó érzelem van : az önhit és érdek. Vájjon ki teremtette akkor a közszellemet? A sajtó, a nemzeti kör, a színház, a megyei élet. Ha a triumvirátus, Vörösmarty, Bajza és Toldy megjelentek az akadémia páholyában, minden szem rajtok függött; ha a »Szózat« költője kilépett a házból, utcáról-utcára kisérte a fiatal író, hogy őt valamikép üdvözölhesse. Ma a fiatal ember többnyire végrehajtás és hivatal után fut. Az a költészet kora volt, ez a valóságé. Vörösmarty Mihály uri utcai lakása 1848 előtt valódi szentélye volt az iróvilágnak. Tisztelői gyakran megfordultak nála és pedig sok tisztelője volt. Fogadó szobája, mely egyszersmind könyvtárul is szolgált, tele volt régi vaskos kötetekkel, melyek tiszteletet parancsoltak és úgy, mint komoly tekintete. Keveset beszélt , mindig meggondolta jól, amit mondott. Egy délután X., Petőfi és én meglátogattuk őt. De előbb elmondom, hogy jöttünk össze hárman, mert e visszaemlékezés bizonyságul szolgál arra, hogy a legvilágosabb fejekben is mennyi előítélet van. X. és én a barátok terén sétálván, Petőfi megállított bennünket e kérdéssel: — Hová mentek ? — Vörösmartyhoz, — feleltük. — Jó, — mond Petőfi, — én is elmegyek. Amint néhány lépést megyünk, X. halk hangon súgja fülembe: — Maradjunk el! — Miért? Odahajolt egészen hozzám és megbotránkozó hangon súgta: — Rongyos a csizmája. Ez időbe esik Petőfinek a Távolból cimü költeménye : Ah, ha tudná, mily nyomorban élek, Megrepedne a szive szegénynek ! A sor rajtam volt megbotránkozni és ha élne X. ur, bizonyosan kiirnám nevét, de igy — de mortuis nihil nisi bene. Tekintetemből alkalmasint kiolvasta, hogy én nem a toilettet keresem, hanem egyéb tulajdonait. A világ minden kincséért sem mertem volna szememet a Petőfi csizmáira vetni, nehogy X. észrevételét eláruljam, vagy a költőt ártatlanul érzékenyen megsértsem. Amint a Horvát-ház lépcsőin fölmentünk, akkor vettem észre, hogy a Petőfi csizmája tulajdonkép nem is rongyos, hanem csak kissé kifeslett, ami véletlenül a legnagyobb gavalléron is megtörténhetik. Midőn Vörösmartyhoz beléptünk, az öreg úr arca egészen kiderült és noha jobbját először X.-nek nyújtá, azután nagyon keveset foglalkozott vele, hanem gondjainak és szeretetének tárgya Petőfi volt. Politika, irodalom, színház, mind szóba jöttek, de ő minduntalan visszatért ama mindennapi kérdéshez: van-e Petőfinek elég jövedelmi forrása verseiből ? Egész lényén jóakarat és jóság ömlött el, szavaiban bensőség, tekintetében mélység volt. Ekkor jelent meg tőlem az »Örült tárcája« című költői beszély, mely tele volt méreggel és gyilokkal. — Olvastam az »Örült tárcáját,« — mondá a társalgás közt felém fordulva Vörösmarty; — nem ajánlom e sötét irányt, mert úgy is tele van a világ embergyűlölőkkel és életuntakkal, nem kell azok számát szaporítani. A jó tanácsot elfogadtam és nem írtam többé ez irányban. Valóban az ily sorok:4 »Voltam fa, mit kivágnak s érzi azt, Szív, mit repesztnek s nem repedhet el, Kő, melyet, a mélységbe hajtanak, Mely érez és hull pallos éle közt, Mindig esik és le nem ér soha —A beteg szív szüleményei, melyeket csak szülőjük, a végtelen fájdalom magyaráz meg. Körülbelől egy óráig időztünk Vörösmartynál, de oly hamar múltak a percek, hogy alig vettük észre a növekedő árnyékot. Búcsúzáskor kedélyesen kezet nyújtott mindegyiknek. — Várjon mit súgott neked?, — kérdezé tőlem Petőfi, midőn Vörösmartytól lejöttünk. Soha sem mondtam meg a költőnek a kegyetlen megjegyzést, bár nagy kedvem lett volna rá, mert Petőfi nem volt az az ember, ki valmely sértést vagy eltűr vagy elfeled, vagy egykönnyen megbocsát. Hogy mily önérzet lakott benne, eléggé tanúsítja a »Tigris és Hiéna« története. Darabját elfogadta a nemzeti színház drámabíráló bizottsága, de mivel nem bérszünetben akarták adni, mint az új eredeti darabokat, visszavette. Pedig nagy szüksége lett volna a szerzői díjra. A talán Petőfi nem alkudott soha a körülményekkel. Törni, de nem hajolni, volt a jelszava. — Hogyan szoktad olvasni a verseket? — kérdé tőlem egy nap. — Egy lélekzet alatt. — Hossz szokás. A versolvasásra nézve azt a tanácsot adta, hogy jó versekből egy nap elég olvasni egy darabot, hogy az ember annak szépségeit tökéletesen élvezhesse, miből logikailag az következik, hogy a rosszakat egyszerre kell mind átolvasni, hogy többé ily élvezetben ne részesüljünk. Heine mindig a zsebében volt. Midőn egy alkalommal gőzhajón együtt utaztunk Lacházáig, három könyvet láttam nála: Damast, Hugo Viktort és Heinét. Még egy nyolcadrétű kötet volt kezében: saját költeményeinek kézirata. Midőn bepillantok, csodálkozással vettem észre, hogy alig volt egy-egy javítás költeményeiben. Sajtó alá dolgozott. Addig le nem írta gondolatait, míg művészi formát nem nyertek. Soha sem hittem, hogy Petőfi valaha megváltozzék. A vidám szilaj, jókedvű, leplezetlen ifjú házassága után zárt keblű, hallgatag, komoly férj lett. Mi szülte e változást ? A boldogság. Két fekete szem uralkodott rajta, de minő szemek. Olyanok, amelyek nemcsak lelkesíteni, de parancsolni is tudtak. Szendrei Júliában volt valami férfias, ami az embert nem érzelemre, hanem eszmékre ébreszté. Rá nem lehet alkalmazni a francia causerie szót, ő nem csevegett, hanem értekezett, tudós tudóssal, ellen ellenféllel. Alig volt tárgy, miben otthon nem volt. Férje tisztelettel hallgatta őt mindig és csak néha szólt bele — 368 —