Fővárosi Lapok 1880. június (123-146. szám)
1880-06-01 / 123. szám
künk, ha folytatjuk utunkat ama szennyes, sötét utcákban, melyek a tengerészeti börtönépületet környezik s követjük amaz érdemes egyéniséget, kiről az imént említést tettünk. M. Gus-Brough némi óvatossággal haladt előre. Finom, aprószemű eső hullott alá s a kövezet sáros és síkos volt. Mindamellett is szaporázta lépteit, jobbra-balra tekintgetve, vájjon nem találhatna-e közelében valamely bérkocsit, melyet igénybe vehetne. De ez órában s ily félreeső helyen nem könnyen lehetett bérkocsira találni . M. Gus-Brough kénytelen volt gyalog folytatni útját, időnkint kedvenc káromkodásában törve ki. Egyszerre megálloit s bosszúsan kiáltott föl. Ép a városrész egyik legsilányabb utcájába fordult be, mikor egy iparosöltözetet viselő egyénnel keményen összeütközött. — Úm! Becsületemre, ez nagyon különös módja az emberek üdvözlésének!—kiáltott föl M. Brough mérgesen. — Tudja-e, barátom, hogy úgy a lábamra hágott, majdnem széttaposta? — Bocsásson meg tisztelt uraságod, de az éj oly sötét, hogy észre sem vettem önt. S épen tovább akart ballagni, midőn M. Brough a vállára helyezte kezét: — Nem volna helyén az eszem, ha csalódnám! — mondá a legnagyobb csodálkozással. — Vagy nem hínok Gus-Broughnak, Picadillyből, vagy pedig Hampden Sámuel ön, a Bonnington és társa háztól. A megszólított férfinak épen nem látszott ínyére lenni a fölismertetés, azonban átlátva, hogy hiába tagadná kilétét, megemelíté viaszos vászonsapkáját s nem iparkodott többé rejtőzködni. — Hampden Sámuel úr! — ismétlő Brough. — Úgy hívnak, uram! —viszontá a megszólított. — És mikép eshetik az meg, hogy én önnel ily órában itt találkozom, midőn az egész London abban a hitben él, hogy ön most a Lombard Streeten van! Sámuel mosolygott. — Hám!.. De hát ön. — viszontá csodálkozó arccal s mintegy a kölcsönt visszadni akarva, — mikép történhetik az, hogy ön oly messze távozott Picadillytől, főleg ily órában ? M. Brough vállat vont, a nélkül hogy Sámuelnek bámuló tekintetét figyelembe vette volna. — Oh, ami engem illet, az egészen más dolog, — felelé bosszúsan, — én csak e pillanatban jöttem a tengerészeti börtönháztól. — Lehetséges-e az ? — Én egyetlen egy szó hazugságot sem szoktam ajkamon kiejteni, kedves Sámuel uram, a tengerészeti börtönépület sajátságos hely az észlelődésre s miután a porkoláb barátaim közé tartozik, el-eljárogatok hozzá koronkint, hogy onnan statisztikai adatokat nyerhessek, s mondhatom számos oly hiteles adatom van már Picadillyben, melyeket a városháznál vagy a lordmayornál szép összeggel fizetnének meg. — Minő adatok azok ? - kérdé Sámuel, miközben beszélgetve tovább ballagtak. — Lássa ön, Sámuel uram, — folytatá pillanatnyi szünet után M. Brough. — London a világ legelső városa s midőn ön reggel fölkel, a legcsekélyebb fogalma sincs ama veszélyekről, a minők éjen át fenyegették. — Engem! — Önt is, másokat is. — Hogy érti ön ezt ? — Hüm, hüm! Úgy látszik, ön csodálkozik ezen, nemde? Ám ön nem tudja, sem ön, sem mások, hogy Londonban 118,951-re rúg ama semmirekellők számai kiknek életmódja rejtély skik nem élhetnek meg máskép, mint az ön rovására, no meg az enyimre is, hogy nem kevesebb mint 115,430 a zsebmetszők, 2295 a csavargók s 75,710 a kétes jellemű nők száma. — Kétségkivűl, — hagyá helyben Sámuel; de hát mindannyiát ismeri a rendőrség s szemmel is tartja őket. — Ejh, hát ki tagadja ezt, kedves Sámuel uram ? A rendőrség csodálatos intézmény, s a három királyság fővárosáéhoz hasonlót nem mutat föl Európa, de az is igaz, hogy London huszonhat városrészében minden éjjel nagy számmal fogdossák be e polgártársakat, úgyhogy számuk százötventől száznyolcvanig váltakozik, s azoké ,akiket meggyilkolnak, öttől tízig, míg tizenötre, tizennyolcra megy ama káborgó fiatal leányok száma, kiket bekísérnek. Higgye meg ön nekem, az a huszonhat alderman mindezen és oly keveset változtathat, mint akár én, akár ön. Ha egyszer M. Brough fölülhetett »szamarának a hátára,« mint ahogy Sterne szokta mondani, nem könnyű dolog volt őt megállítani. Hampden Sámuel ismerte már e sajátságát s türelmesen hallgatta őt, sőt csupa becsületből olykor hozzá is szólott a tárgyhoz. — Lássa ön, — folytatá a statisztikai társaság érdemes tagja, a mi társadalmi világunk sebét nem az intézmények hiánya üti. Tudja meg, Sámuel uram, hogy Londonban tizennyolc oly iskola van, hol a jogot tanítják, nem is számítva azt az öt theológiai iskolát, meg azt a negyven akadémiát, hol váltig iparkodnak egész esztendőn át ama módok föltalálásában, amelyek által az emberiség sorsán javítani lehetne. De hát, kérem, van-e lázatja? Semmi, Hampden úr, semmi! — Egy véleményben vagyok önnel. — Az ugyan meg nem akadályozza, hogy Londonnak tizennégy börtönépülete meg ne teljék gonosztevőkkel ; azonkívül minden nap 20,295 egyéniség van olyan, aki azt sem tudja mikor fölkel, honnan teremti elő élelmét, sem azt, hol hajtja le este a fejét. — Ezt nem tudtam. — Ejh, ugyan hogy is tudta volna ön azt, édes Sámuelem; jönni, menni, őgyelegni kell, mint én cselekszem; szemfülnek lenni a napnak minden pillanatában, hogy minden rétegében ismerhessük ezt a társadalmat, amelyben mi biztosaknak véljük magunkat, holott tagjainak nagyobb része még Amerika vadembereinek kétes erkölcsiségével sem dicsekedhetik. (Folyt. köv.) Nők az idei „Salon“-ban. (Páriai tárca.) A párisi társadalomnak szembetűnő vonása s társaséletének egyik uralkodó divata: a művészet. Tán nem is annyira a művészet, mint a művészkedés. Kényes tárgy e pontban különbséget tenni a férfi és nő képességei közt s midőn arról van szó, hogy lehet-e a nőben valamely művészi remek megalkotásához annyi képzelem, annyi lelkesedés, annyi ízlés és annyi eredetiség mint a férfiban, azt mondom: lehet. Hivatkozom O’Connel asszony, Orléansi Mária hercegnő és Lefèvre-Daumier asszonyra, kik nem csupán termeik berendezésénél tudtak művészi öszhangot teremteni és nem csupán csipkéik fodrozatában nyilatkoztatták lángelméjüket. S ha a nők cselekvő szerepét a művészetben mindennek dacára el nem ismerem, ez azért van, mert az egymást feltételező két nemnek, hogy kiegészíthesse egymást, meg kell osztoznia a cselekvő tevékenység körében. A célszerűség törvénye munkamegosztást követel s a munkamegosztás elve az, mely a nőket bizonyos működési térről kizárja és elveszi tőlök a képzőművészi alkotás, valamint a politikai ténykedés jogát. Tény, hogy a nők közt a megfelelő rátermettség dacára sem akadt évezredek óta egy Apelles, egy Cleomenes egy Michel Angelo, egy Rubens, egy Van Dyk. A politikai szereplőit illetőleg pedig csak arra a szerencsétlen királynőre hivatkozom, ki lángelméjét a lángokban temette el s ki a római költőkirály művében lett halhatatlan — szerelme által. Virgil Didója legigazabb alakja a női politikusoknak. Mi következik ebből ? Az-e, hogy a nők a férfiakkal e téren versenyre keljenek ?, vagy az, hogy lemondva annak dicsőségéről e téren , saját maguk részére máshol keressenek babérokat? E sorok írója az utóbbi állásponton van, melyet annál jogosultabbnak ítél, mert azt hiszi, hogy a két nem között versenyről szó nem lehet, amint nem lehet szó vetélkedésről a jobb kéz és a bal kéz között. E felfogás következtében nem méltányolhatom, amint szeretném, azt a jelenséget, melyet Párisban a képzőművészetek versenyterein a nők részéről tapasztalok s félszeg divatnak kell neveznem azt a művészkedést, melylyel passiv rendeltetésük mellett meg akarnák fosztani az erősebb nemet. Ha valamely nő rajzol vagy fest, az ellen senkinek sem lehet kifogása; ha szobrot farag, az ellen sem; még kevésbbé, ha jó képet fest és jó szobrot farag, bár a mintaszerű családanyának és háziasszonynak nem igen szokott erre ideje lenni. Vádaskodásunk merőben alaptalan volna, na a nők a fentetbiekkel neernek, ne mit tesznek? Épen az ellenkezőt. A mai »divat« megköveteli, hogy a nagyvilági nőknek műterme legyen, minek következtében minden valóban nagyvilági nő igyekszik szalonjából műtermet csinálni s a lelkesült udvarlónak, a ki látogatásra jelentkezik, ugyancsak kell vigyáznia, hogy midőn egyet fordul, frakkja festéket ne fogjon s szerencsésnek vallhatja magát, ha midőn eltávozik, csak világos színű keztyűje hirdeti imádottjának művészetét. E konvencionális művészet termékeinek száma igen nagy, a kiállítások bíráló bizottságai el vannak árasztva velők s ha ezek közül a legudvariasabb elnézés mellett kilencszázat visszautasítanak, ötszáz különböző intrigue-ek utján mégis csak bejut, a bejutott képek egy része pedig — ismét különböző intrigue-ek, utján — érmet kap, amin a művésznő csodálkoznék leginkább, ha nem csodálná annyira saját magát. S az elgondolhatatlan intrigák s az ép oly bőkezűen, mint érdemetlenül osztott jutalmak mégis milyen eredményt mutatnak?, olyat, melyre a nők lehetnek legkevésbbé büszkék. A közelebb lefolyt öt év alatt (1875—1880) a párisi »Salon«-ban átlagosan 3321 festmény volt kiállítva évenkint; a nők által festett képek közép száma e kiállításokon évenkint hatszáz; vagyis tizenkilenc nő esik száz kiállítóra; más szóval: minden öt kiállítóra egy nő. A megjutalmazott francia művészek száma ugyanez idő alatt 965, közöttök 52 nő; esik ilyformán öt nő minden százra, vagyis: egy nő minden tizenkilenc kitüntetésre. Az arány, mint látjuk, teljesen megfordított. Szigorú nemzetgazdák e számok logikájából azt következtetnék, hogy a nőket, (amennyiben az egyéni szabadságnak ilynemű korlátozása lehetséges,) a képzőművészetek teréről ki kellene zárni. Én nem vagyok ennyire szigorú, de óhajtanám, hogy versenykiállításra csakis oly nők műveit bocsássák, kikben valódi alkotó erő nyilatkozik. Mert tagadhatatlan, vannak ily nők és ily művek is, csakhogy nagyon ritkán. Szeretném ennélfogva, hogy csak mint ritkaságok, mint kivételek szerepeljenek, mintegy jeléül annak, hogy a női szellem e téren is tud jeleset teremteni, de nem kíván a férfiszellem termékeivel versenyezni, mert ez nem feladata. Tegyük hozzá, hogy azért, mert szebb, magasabb feladata van. Az ez évi Salon kiállítása nem igen látszik bizonyítani, hogy a nők, a nagyvilági nők e nemesebb feladatnak nyomára jutottak. A szépnem által kiállított képek száma számosabb, mint valaha és a művek általában semmivel sem jelentékenyebbek, mint valaha. Nagyobb részeket a rajzok, pastelek, kartonok, emailek, aquarellek csoportjában kell keresnünk; az olajfestmények közt levő rész kisebb; tegyük egyszersmind hozzá, hogy aránylag értéktelenebb. Nem hallgathatok el különben egy jelenséget, mely mind e műveknél mutatkozik s melyet felette szerencsésnek ítélek, s ez az, hogy a művésznők, csaknem kivétel nélkül tárgyaik tekintetében saját hatáskörük keretén belől maradtak, s ha egy-egy rózsás ajkú Cupido, rózsabokor, ábrándos erdei magány, légyott-jelenet, vagy ártatlan szegfű és nefelejts-bokréta a vászonra, papírra s porcellára került, nem szólva a szomorúfűzek és a báli toilette-ek végtelen sorozatáról, a versenyző művésznők dicsvágya, úgy látszik, elérte az elérhetetlent és inspirációjuk szép-nyugodtan a a varróasztalhoz térhetett. Az apróságok gyűjteményében, melyek — mint említem — a női művek nagyobbik részét képezik, két művészt kívánok említeni, kik közül az első igen figyelemreméltó műveket állított ki s a második valódi művész. De Cool Delphine kisasszony az egyik, ki néhány limoge-i emailt állított ki, közöttök néhány zsidó szépséget, minőkkel csak ritkán találkozunk ilyen plasztikus és ilyen igaz kivitelben. A másik egy miniature karton, mely szemben függ az említett művekkel s mely nemcsak jelentékeny voltánál fogva érdekel. A kis kép, mely az 5357.szám alatt van befejezve, e címet viseli: »Tanulmányfő,« (tété détude), aláírva: »Mary, Nice 1880.« E kép a mi geniális Zichynk ritka tehetségű tanítványának műve, mit annak, ki ismerős a mester művészetével, melyet tanítványa bámulatraméltó fogékonysággal eltulajdonít, aláírás nélkül sem lett volna nehéz eltalálni, s általában nem csodálom, hogy bár sejtelmem sem volt róla, a »Salon«-ban tett első látogatásom alkalmával rátaláltam. E »Tanulmányfő« az elmúlt télen készült Nizzában, hol a művésznő betegeskedése alatt tartózkodott s hol fáradhatatlan lelkesedése a művészetért még ekkor sem ismert szünetet. Egyébiránt az ifjú leány saját arcképét ábrázolja, mindama vonásokkal, melyek arcát az életben oly érdekessé teszik. E szemeket csak egyszer kellett látni, hogy soha ne feledjük. A képben, csekélysége dacára is, sok művészet nyilatkozik s egyetlen néző sem megy el előtte a nélkül, hogy meg ne csodálná a színárnyalatokat s a bámulatos finomsággal rajzolt ruhát és hajzatot. Mary kisasszony valódi művészi természet, felruházva az alkotás minden kellékével; egyike lehet a fentebb említett ritka kivételeknek s valóban kár, hogy a »Hit és a Kétségbeesés« után, mely oly méltó feltűnést keltett a múlt évben, nagyobb alkotást nem küldött az idei kiállításra. Folytatás a mellékleten: 620