Fővárosi Lapok 1880. június (123-146. szám)

1880-06-01 / 123. szám

künk, ha folytatjuk utunkat ama szennyes, sötét utcákban, melyek a tengerészeti börtönépületet kör­nyezik s követjük amaz érdemes egyéniséget, kiről az imént említést tettünk. M. Gus-Brough némi óvatossággal haladt előre. Finom, aprószemű eső hullott alá s a kövezet sáros és síkos volt. Mindamellett is szaporázta lépteit, jobbra-balra tekintgetve, vájjon nem találhatna-e kö­zelében valamely bérkocsit, melyet igénybe vehetne. De ez órában s ily félreeső helyen nem könnyen le­hetett bérkocsira találni . M. Gus-Brough kénytelen volt gyalog folytatni útját, időnkint kedvenc károm­kodásában törve ki. Egyszerre megálloit s bosszúsan kiáltott föl. Ép a városrész egyik legsilányabb utcájába fordult be, mikor egy iparosöltözetet viselő egyénnel keményen összeütközött. — Úm! Becsületemre, ez nagyon különös módja az emberek üdvözlésének!—kiáltott föl M. Brough mérgesen. — Tudja-e, barátom, hogy úgy a lábamra hágott, majdnem széttaposta? — Bocsásson meg tisztelt uraságod, de az éj oly sötét, hogy észre sem vettem önt. S épen tovább akart ballagni, midőn M. Brough a vállára helyezte kezét: — Nem volna helyén az eszem, ha csalódnám! — mondá a legnagyobb csodálkozással. — Vagy nem hínok Gus-Broughnak, Picadillyből, vagy pe­dig Hampden Sámuel ön, a Bonnington és társa háztól. A megszólított férfinak épen nem látszott ínyére lenni a fölismertetés, azonban átlátva, hogy hiába tagadná kilétét, megemelíté viaszos­ vászonsap­­káját s nem iparkodott többé rejtőzködni. — Hampden Sámuel úr! — ismétlő Brough. — Úgy hívnak, uram! —viszontá a megszó­lított. — És mikép eshetik az meg, hogy én önnel ily órában itt találkozom, midőn az egész London abban a hitben él, hogy ön most a Lombard­ Stree­­ten van! Sámuel mosolygott. — Hám!.. De hát ön. — viszontá csodálkozó arccal s mintegy a kölcsönt visszadni akarva, — mi­kép történhetik az, hogy ön oly messze távozott Pi­­cadillytől, főleg ily órában ? M. Brough vállat vont, a nélkül hogy Sámuel­nek bámuló tekintetét figyelembe vette volna. — Oh, a­mi engem illet, az egészen más do­log, — felelé bosszúsan, — én csak e pillanatban jöt­tem a tengerészeti börtönháztól. — Lehetséges-e az ? — Én egyetlen egy szó hazugságot sem szok­tam ajkamon kiejteni, kedves Sámuel uram, a tenge­részeti börtönépület sajátságos hely az észlelődésre s miután a porkoláb barátaim közé tartozik, el-eljáro­­gatok hozzá koronkint, hogy onnan statisztikai ada­tokat nyerhessek, s mondhatom számos oly hiteles adatom van már Picadillyben, melyeket a városháznál vagy a lordmayornál szép összeggel fizetnének meg. — Minő adatok azok ? - kérdé Sámuel, mi­közben beszélgetve tovább ballagtak. — Lássa ön, Sámuel uram, — folytatá pilla­natnyi szünet után M. Brough. — London a világ legelső városa s midőn ön reggel fölkel, a legcseké­lyebb fogalma­ sincs ama veszélyekről, a minők éjen át fenyegették. — Engem! — Önt is, másokat is. — Hogy érti ön ezt ? — Hüm, hüm! Úgy látszik, ön csodálkozik ezen,­­ nemde? Ám ön nem tudja, sem ön, sem mások, hogy Londonban 118,951-re rúg ama semmirekellők számai kiknek életmódja rejtély skik nem élhetnek meg más­kép, mint az ön rovására, no meg az enyimre is, hogy nem kevesebb mint 115,430 a zsebmetszők, 2295 a csavargók s 75,710 a kétes jellemű nők száma. — Kétségkivűl, — hagyá helyben Sámuel;­­ de hát mindannyiát ismeri a rendőrség s szemmel is tartja őket. — Ejh, hát ki tagadja ezt, kedves Sámuel uram ? A rendőrség csodálatos intézmény, s a három királyság fővárosáéhoz hasonlót nem mutat föl Európa, de az is igaz, hogy London huszonhat városré­szében minden éjjel nagy számmal fogdossák be e pol­gártársakat, úgyhogy számuk százötventől száznyolc­vanig váltakozik, s azoké ,a­kiket meggyilkolnak, öttől tízig, míg tizenötre, tizennyolcra megy ama káborgó fiatal leányok száma, kiket bekísérnek. Higgye meg ön nekem, az a huszonhat alderman mindezen és oly keveset változtathat, mint akár én, akár ön. Ha egyszer M. Brough fölülhetett »szamarának a hátára,« mint ahogy Sterne szokta mondani, nem könnyű dolog volt őt megállítani. Hampden Sámuel ismerte már e sajátságát s türelmesen hallgatta őt, sőt csupa becsületből olykor hozzá is szólott a tárgyhoz. — Lássa ön, — folytatá a statisztikai társaság érdemes tagja,­­ a mi társadalmi világunk sebét nem az intézmények hiánya üti. Tudja meg, Sámuel uram, hogy Londonban tizennyolc oly iskola van, hol a jogot tanítják, nem is számítva azt az öt theológiai iskolát, meg azt a negyven akadémiát, hol váltig ipar­kodnak egész esztendőn át ama módok föltalálásában, a­melyek által az emberiség sorsán javítani lehetne. De hát, kérem, van-e lázatja? Semmi, Hampden úr, semmi! — Egy véleményben vagyok önnel. — Az ugyan meg nem akadályozza, hogy Lon­donnak tizennégy börtönépülete meg ne teljék gonosz­tevőkkel ; azonkívül minden nap 20,295 egyéniség van olyan, a­ki azt sem tudja mikor fölkel, honnan teremti elő élelmét, sem azt, hol hajtja le este a fejét. — Ezt nem tudtam. — Ejh, ugyan hogy is tudta volna ön azt, édes Sámuelem­; jönni, menni, őgyelegni kell, mint én cse­lekszem; szem­fülnek lenni a napnak minden pillana­tában, hogy minden rétegében ismerhessük ezt a tár­sadalmat, a­melyben mi biztosaknak véljük magunkat, holott tagjainak nagyobb része még Amerika vad­embereinek kétes erkölcsiségével sem dicsekedhetik. (Folyt. köv.) Nők az idei „Salon“-ban. (Páriai tárca.) A párisi társadalomnak szembetűnő vonása s társaséletének egyik uralkodó divata: a művészet. Tán nem is annyira a művészet, mint a művészkedés. Kényes tárgy e pontban különbséget tenni a férfi és nő képességei közt s midőn arról van szó, hogy lehet-e a nőben valamely művészi remek megal­kotásához annyi képzelem, annyi lelkesedés, annyi íz­lés és annyi eredetiség mint a férfiban, azt mondom: lehet­. Hivatkozom O’Connel asszony, Orléansi Mária­­ hercegnő és Lefèvre-Daumier asszonyra, kik nem csupán termeik berendezésénél tudtak művészi ösz­­hangot teremteni és nem csupán csipkéik fodrozatá­­ban nyilatkoztatták lángelméjüket. S ha a nők cse­lekvő szerepét a művészetben mindennek dacára el nem ismerem, ez azért van, mert az egymást feltéte­lező két nemnek, hogy kiegészíthesse egymást, meg kell osztoznia a cselekvő tevékenység körében. A cél­szerűség törvénye munka­megosztást követel s a munka­megosztás elve az, mely a nőket bizonyos mű­ködési térről kizárja és elveszi tőlök a képzőművé­szi alkotás, valamint a politikai ténykedés jogát. Tény, hogy a nők közt a megfelelő rátermett­ség dacára sem akadt évezredek óta egy Apelles, egy Cleomenes egy Michel Angelo, egy Rubens, egy Van Dyk. A politikai szereplőit illetőleg pedig csak arra a szerencsétlen királynőre hivatkozom, ki lángelméjét a lángokban temette el s ki a római költőkirály mű­vében lett halhatatlan — szerelme által. Virgil Di­dója legigazabb alakja a női politikusoknak. Mi kö­vetkezik ebből ? Az-e, hogy a nők a férfiakkal e téren versenyre keljenek ?, vagy az, hogy lemondva annak dicsőségéről e téren , saját maguk részére máshol keressenek babérokat? E sorok írója az utóbbi állás­ponton van, melyet annál jogosultabbnak ítél, mert azt hiszi, hogy a két nem között versenyről szó nem lehet, a­mint nem lehet szó vetélkedésről a jobb kéz és a bal kéz között. E felfogás következtében nem méltányolhatom, a­mint szeretném, azt a jelenséget, melyet Párisban a képző­művészetek versenyterein a nők részéről ta­pasztalok s félszeg divatnak kell neveznem azt a mű­vészkedést, melylyel passiv rendeltetésük mellett meg akarnák fosztani az erősebb nemet. Ha valamely nő rajzol vagy fest, az ellen senkinek sem lehet kifogása; ha szobrot farag, az ellen sem; még kevésbbé, ha jó képet fest és jó szobrot farag, bár a mintaszerű családanyának és háziasszonynak nem igen szokott erre ideje lenni. Vádaskodásunk merőben alaptalan volna, na a nők a fentetbiekkel neernek, ne mit tesznek? Épen az ellenkezőt. A mai »divat« meg­követeli, hogy a nagyvilági nőknek műterme legyen, minek következtében minden valóban nagyvilági nő igyekszik szalonjából műtermet csinálni s a lelkesült udvarlónak, a ki látogatásra jelentkezik, ugyancsak kell vigyáznia, hogy midőn egyet fordul, frakkja fes­téket ne fogjon s szerencsésnek vallhatja magát, ha midőn eltávozik, csak világos színű keztyűje hirdeti imádottjának művészetét. E konvencionális művészet termékeinek száma igen nagy, a kiállítások bíráló bi­zottságai el vannak árasztva velők s ha ezek közül a legudvariasabb elnézés mellett kilencszázat visszauta­sítanak, ötszáz különböző intrigue-ek utján mégis csak bejut, a bejutott képek egy része pedig — ismét különböző intrigue-ek, utján — érmet kap, a­min a művésznő csodálkoznék leginkább, ha nem csodálná annyira saját magát. S az elgondolhatatlan intrigák s az ép oly bőkezűen, mint érdemetlenül osztott jutal­mak mégis milyen eredményt mutatnak?, olyat, melyre a nők lehetnek legkevésbbé büszkék. A köze­­lebb lefolyt öt év alatt (1875—1880) a párisi »Sa­­lon«-ban átlagosan 3321 festmény volt kiállítva éven­­kint; a nők által festett képek közép száma e kiállí­tásokon évenkint hatszáz; vagyis tizenkilenc nő esik száz kiállítóra; más szóval: minden öt kiállítóra egy nő. A megjutalmazott francia művészek száma ugyanez idő alatt 965, közöttök 52 nő; esik ilyformán öt nő min­den százra, vagyis: egy nő minden tizenkilenc kitünte­tésre. Az arány, mint látjuk, teljesen megfordított. Szigorú nemzetgazdák e számok logikájából azt következtetnék, hogy a nőket, (a­mennyiben az egyéni szabadságnak ilynemű korlátozása lehetséges,) a képzőművészetek teréről ki kellene zárni. Én nem vagyok ennyire szigorú, de óhajtanám, hogy ver­senykiállításra csakis oly nők műveit bocsássák, kik­ben valódi alkotó erő nyilatkozik. Mert tagadhatat­lan, vannak ily nők és ily művek is, csakhogy nagyon ritkán. Szeretném ennélfogva, hogy csak mint ritka­ságok, mint kivételek szerepeljenek, mintegy jeléül annak, hogy a női szellem e téren is tud jeleset teremteni, de nem kíván a férfiszellem termékeivel versenyezni, mert ez nem feladata. Tegyük hozzá, hogy azért, mert szebb, magasabb feladata van. Az ez évi Salon kiállítása nem igen látszik bi­­­­zonyítani, hogy a nők, a nagyvilági nők e nemesebb­­ feladatnak nyomára jutottak. A szépnem által kiállí­tott képek száma számosabb, mint valaha és a művek általában semmivel sem jelentékenyebbek, mint valaha. Nagyobb részeket a rajzok, pastelek, karto­nok, emailek, aquarellek csoportjában kell keresnünk; az olajfestmények közt levő rész kisebb; tegyük egy­szersmind hozzá, hogy aránylag értéktelenebb. Nem hallgathatok el különben egy jelenséget, mely mind e műveknél mutatkozik s melyet felette szerencsésnek ítélek, s ez az, hogy a művésznők, csaknem kivétel nélkül tárgyaik tekintetében saját hatáskörük kere­tén belől maradtak, s ha egy-egy rózsás ajkú Cupido, rózsabokor, ábrándos erdei magány, légyott-jelenet, vagy ártatlan szegfű és nefelejts-bokréta a vászonra, papírra s porcellára került, nem szólva a szomorú­fűzek és a báli toilette-ek végtelen sorozatáról, a versenyző művésznők dicsvágya, úgy látszik, elérte az elérhetetlent és inspirációjuk szép-nyugodtan a a varróasztalhoz térhetett. Az apróságok gyűjteményében, melyek — mint említem — a női művek nagyobbik részét képezik, két művészt kívánok említeni, kik közül az első igen figyelemreméltó műveket állított ki s a második va­lódi művész. De Cool Delphine kisasszony az egyik, ki néhány limoge-i emailt állított ki, közöttök néhány zsidó szépséget, minőkkel csak ritkán találkozunk ilyen plasztikus és ilyen igaz kivitelben. A­ másik egy miniature karton, mely szemben függ az említett művekkel s mely nemcsak jelentékeny voltánál fogva érdekel. A kis kép, mely az 5357.­­szám alatt van befejezve, e címet viseli: »Tanulmányfő,« (tété d­étude), aláírva: »Mary, Nice 1880.« E kép a mi geniális Zichynk ritka tehetségű tanítványának műve, mit annak, ki ismerős a mester művészetével, melyet tanítványa bámulatraméltó fogékonysággal eltulajdonít, aláírás nélkül sem lett volna nehéz el­találni, s általában nem csodálom, hogy bár sejtelmem sem volt róla, a »Salon«-ban tett első látogatásom alkalmával rátaláltam. E »Tanulmányfő« az elmúlt té­len készült Nizzában, hol a művésznő betegeskedése alatt tartózkodott s hol fáradhatatlan lelkesedése a művészetért még ekkor sem ismert szünetet. Egyéb­iránt az ifjú leány saját arcképét ábrázolja, mind­ama vonásokkal, melyek arcát az életben oly érde­kessé teszik. E szemeket csak egyszer kellett látni, hogy soha ne feledjük. A képben, csekélysége dacára is, sok művészet nyilatkozik s egyetlen néző sem megy el előtte a nélkül, hogy meg ne csodálná a színárnyalatokat s a bámulatos finomsággal rajzolt ruhát és hajzatot. Mary kisasszony valódi művészi természet, felruházva az alkotás minden kellékével; egyike lehet a fentebb említett ritka kivételeknek s valóban kár, hogy a »Hit és a Kétségbeesés« után, mely oly méltó feltűnést keltett a múlt évben, na­gyobb alkotást nem küldött az idei kiállításra. Folytatás a mellékleten: 620

Next