Fővárosi Lapok 1880. szeptember (200-224. szám)

1880-09-01 / 200. szám

Veronika asszony. (Francia elbeszélés.) irta André Theuriet. (Folytatás.) — Gondolkoztam ama dologról, melyről együtt beszélgettünk, — szólt Veronika röviden. — Önnek igaza van s én hajlandó vagyok követni. A kert­ből egy ösvény vezet ki a rétre; legyen szives ott várni rám. Negyed óra múlva utazhatunk Four-aux- Moinesba. — Micsoda? — kiáltott föl az ügynök, álmél­­kodva küldetésének e gyors sikere fölött; — még ma este, gyalog ? . . Hiszen az üveggyár három mért­­földnyire van innen! — Oh, én jó gyalogoló vagyok, — viszonzó Veronika; — vagy elmegyek ma este Four-aux- Moinesba — vagy soha sem! . . Számíthatok önre ? Az ügynök meghajta magát s távozott, hogy számláját mihmarabb rendbe hozza a fogadással. Ne­gyed órával később, a beállott sötétségben, Veronika és Cornefer amaz erdei ösvényen haladtak, mely La Chalade felé vezet. VI. Veronika és kísérője némán haladtak az erdő lombjai alatt. A fiatal asszony lázas gyorsasággal lépdelt; azt óhajtotta, bár csak vagy ezer mértföldnyi távolság volna már közte és Saint-Gengoult közt­ .. Nem is lassító lépteit mindaddig, míg az erdő szélé­hez nem jutottak. Majd csakhamar újra bemerültek a rengetegbe s ezúttal a szálas erdő nagy fáinak lombjai takarták el az eget szem elől. Teljes sötétség volt. — íme a rám várakozó jövendőnek a képe, — gondolá Veronika, megállva pillanatra lélekzetvétel végett, meg azért, hogy szemét a sötétséghez szoktassa. Ösztönszerűleg fordult vissza a szálas erdő be­járatánál s látta a lomb­ alkotta boltozaton át a távoli ragyogó eget. Visszaemlékezett múltjára. A kínos megpróbáltatások dacára is volt néhány kellemes, de­rült Orája s most a derű elenyészett s a jövő félelmes­­en merült föl. Mennél jobban beiüélyedtek az erdőbe, Veronika annál izgatottabb, ingerültebb volt. Mit vélhetett ő az életben, hogy a sors ily go-­­nosz játékot űz vele ? Minő kötelesség az, mely őt­­ arra kényszeríti, hogy azért szerelmét föláldozza? Hol írták meg az ily zsarnok törvényt?.. Bizony­nyal nem az égben, hol a madarak kényök-kedvek szerint röpdöshetnek, sem a földön, hol a virágok milliói szabadon ünnepelhetik szerelmöke­t! . . A nö­vények szabadon fejleszthetik virágaikat; a patak minden akadály nélkül fut az őt magába ölelő fo­lyamba s csak Veronika az, a­ki nem követheti szíve hajlamát! . . Majd a kétségbeesés okozta izgatottsággal ka­paszkodott a lejtőn fölfelé, nem törődve sem azzal, hogy lábát valamely kiálló fatörzsben megütheti, sem azzal, hogy valamely szakadékba talál alázuhanni. Cornefer ügynök alig győzött lélekzetet venni s bámulta a látszólag gyönge asszonykának kitartó szívósságát. Egyre törölgette homlokáról a verítéket , már-már hajlandó volt irgalomért esedezni. A jég még meleg volt a nappal hőáramlatától s egyetlen fuvalat sem lebbentette meg a lombokat. A mi az erdő csöndjét olykor megzavarta, az a hirtelen meg­­r­iadt magnyitó­ madár éles, kellemetlen hangja volt. E váratlan hang csak még inkább fölizgatta Veroni­kának az idegeit, fokozta fájdalmát és gyorsabb lé­pésre ösztönözte. Az út abban a mértékben keskenye­­dett, a­mint a lejtő meredekebbé kezdett válni. Nem­sokára már csak kecskeösvényen haladtak, mely ka­nyargósan vezetett a domb oldalán. Majd világosodni kezdett az erdő s újra látható volt az ég, a fenyő és nyírfa ritkás ágain s levelein át. Aztán csaknem füg­gélyes lejtőn haladtak, melynek homorodásait avarfű borítá. Alant a mély, sötét szakadék tátongott, mely­nek alján egy kis patak panaszos, bágyadt hangot hallatva csörtetett odább. Veronika majd egy-egy nyírfának fehér dere­kába, majd egy-egy csomó páfránba kapaszkodott s igy lépdelt tovább a meredek ösvényen, hol rendesen csak a hajcsárok járnak öszvéreikkel. Egyszerre meg­­csuszszant s csupán annyi ideje volt, hogy egy bok­rot megragadhasson. Lepillantott s tátongó mélysé­­ g90 get látott maga alatt. Elfordította a fejét, mert e tátongó mélység nagyon vonta őt lefelé. — Bárcsak itt halnánk meg, — gondolá, — úgy sem tudok azzal az emberrel együtt élni! . . . Eközben Veronika behunyta a szemét. — Nos, — kiáltott föl az ügynök, hirtelen meg­ragadva a fiatal nő karját, — mi lelte önt, asszony­kám? . . . Vigyázzon, kérem, e helyen minden lépten­­nyomon meg kell vizsgálunk, hová rakjuk a lábunkat. Aztán megfogva Veronikának a kezét, nagy lihegve vezette föl a tetőre, honnan csillagszerűen öt irányban sugárzott ki az út aláfelé. A tető közepén homokkőből faragott vén ke­reszt állott. (Folyt, köv.) Éjjeli lovaglás Boszniában. (Jajca. — Icero. — Sirok az utszálon. Uli­a dicsköre. — A sitnicai csárda. — A kadina vodai fogadó. — Banga­­luka) Boszniában és Hercegovinában kétféle módon lehet utazni, vagy lóháton, vagy — sehogy. Azaz van még egy módja : a cs. k. tábori posta, mely jelesül van ugyan szervezve, de csakis kipróbált »szekerész«­­testalkatokra van,szabva; szávántúli ember alig bírja ki az uj utakat. Én az utazás első módját válasz­tottam. A szerajevo-visokai-zvorniki útvonal beutazása után, nyugati Boszniának vettem utama­t. Megtekint­vén a livnoi, fojnicai és krcsevói franciskánus kolosto­rokat, Travnik-Jajcának mentem. Gyöny­örű fenyvese­ken át kétezer lábnyi magasságban visz az út Jajca felé. Órákig halad az utas ; egyedüli kísérője a min­denfelé vele haladó távirdaoszlop ; elszórva egy-egy kecskenyáj, vagy csorda tűnik elé, mellette e dudán művészkedő bosnyák bojtár. Eredeti alak ez a bos­­nyák pásztor. Az erdélyi móc párisi divathős hozzá képest, fátája pedig udvari hölgy a zsenka mellett. Marcona tekintetű valamennyi, kitartó, mint lova, melyet csakúgy koplaltat, mint önmagát; ügyes, mint a kecske, melyet őriz. Bején turbán-féle süveget hord, melyet csak nagy napokon vesz le , derékig érő, négy­­ lázadást végig harcolt ingéta feleség, a zsenka szőtte, s hímezte; rajta sujtásos, a j ' «serbi cinkéhez hasonló dolmány; térdeit bő nadrág , az aba födi, azon a tű- i sző, melyből a »svaba« kiszedette a fegyvert; most­­ csak a jámbor evőkés látszik ki belőle. Lábán bocs­­i, az egyetlen bástyák igazi ipartermék. Kezében esős bot, oldalán gombokkal kirakott táska, ebben k­önyér és hagyma egész hétre. Nappal az erdőben, a hegyek oldalán legelteti nyáját, s míg ő dúdolással űzi el az unalmat, vagy alszik, addig lompos kutyája őrzi a nyájat. Éjjel lécekkel elkerített akolba vezeti barmait, maga tüzet rak, megfőzi kávéját (mert ez a legszegényebbnek is van) rágyújt rézzel kivert csibukjára és­­ hallgat. Ilyen az élete napról-napra. Ha idegent lát, útját áldja, megkínálja dohánynyal , ha adsz neki valamit, egy csöndes zivilivel útnak ereszt,kevésbbé tiszta kezet nyújtván. Ily képek között vezet az út Jajcáig. Hegyen, völgyeken átlovagolunk mindig egyforma lépésben, mígnem csöndes moraj üti meg füleinket: a vad Verbász vízeséséé. Óriási sziklafal magaslik egy hegy­oldalban , abból kőmederben a sziklán végig csurgó ár fakad ki ; a megtörő cseppekben szivárványt vet a napsugár. Derengő est volt, mire a Jajca völgybe értünk. Egyszerre magas sánc előtt állottunk, ezen végig keskeny nyílás vezet be a városba, mely oly mélyen fekszik, hogy az átellenes hegyoromról sem lehet látni. A nyilason kiérve, egyszerre elénk tűnt a vár. A Jajca-völgyet mindenfelől hegyek övedzik, valóságos üst; a völgy közepén emelkedik egy harán­­tos­ alakú sziklás ormú hegy, azon épült Jajca vára, lent a hegy tövénél foly a Yerbász, mellette terül el az alváros. Épen akkor kelt föl a hold, megvilá­gítva a tájat. Magas cserjék és bozót között kísér­tetiesen meredeztek a sziklatalaj fölött a romladozó várfalak, lent a török mecsetben a müezzim kiáltá az éjjeli imát — a háttérben a Yerbász moraja hal­latszott. Másnap megszemléltem a várost. Piszkos, zig­­zugos utcájú török város, házak kémény nélkül való tetővel, bazárok tele bécsi portékával, ürubúst kínáló bosnyákok, rezes zsandárok és pipázó bégek. A vár maga elzüllött; falai között s a városban gyakran lelnek Mátyás és Ulászló korabeli pénzeket, rozsdás kardokat. Kulenovics Idriz bég büszkén mutogatta e korbeli pénzeit, egy nem egészen érdektelen, Mátyás királyunktól eredő oklevele mellett. Fölkerestem a franciskánusokat is, kik műveltségre, tudományra nézve Boszniában határozottan az első helyet foglal­ják el, még a kerületek elöljáróit sem véve ki min­denütt. Amint a Verbász partjáról szemléltük a roska­dozó várat, eszünkbe jutott a magyarok harca a tö­rökkel. Az 1463-iki ostrom s a magyarok bajvívása Boszniában, történelmünk legszebb lapjai közé tarto­zik. Ha volt érdek Mátyás politikájában, itt a délen, magas állami érdekből s igaz keresztyén idealizmus­ból ontotta itt a magyar vért. Szép bosnyák regét is mondott a franciskánus barát, miközben a jajcai ost­romot fejtegettem neki. — Boga mi, (istenemre) szeretünk benneteket. Mikor a nemzetek sorsát az egek cárja egy nagy sík­ságon eldönté, azt kérdé a görögtől: mit akarsz te ? Termékeny tartományt! Hát te török ? Lovat, földet vizet! Hát te orosz ? Hegyet, nagy földet. És te latin ? Templomot, szellemet. Az angol a tengert kérte, a bosnyák nem tudta mit kérjen. A francia hírnevet kért, és a magyar ? Hazát, melyet szerethet! Ez a néphit. A jajcai nép mind a mellett nem tud régi dicsőségéről semmit. A török átallja még múltját, a katholikus érzéke tompa, a szerb kinevet. Banyalukába akarván indulni, két lovat fogad­tam, s mert huszonnégyórai út volt előttünk, esti tíz órakor indultunk ki Jajcából. Két vezető volt velem: egy bús török, ki, Ramazánja lévén, böjtölt s csak akkor beszélt, ha a dohánya fogyófélben volt; aztán egy gyorsbeszédű fiatal keresztyénéiz csizmáim érde­keltek leginkább. Nem érdektelen a bosnyák ló psychologiája sem. Hasonlít az erdélyi mokányhoz: alacsony, csinos járású. Okos feje, ildomos járása s élénk szeme van. Az utat jobban tudja gazdájánál: a követ kikerüli, csakhogy rendkívül konzervatív ter­mészetű. A gyeplőt nem ismeri, sebesen járni pedig soha sincs eszében. Ő igazítja el a lovast. Sokat olvastam, hogy az éjjeli út lehangolólag hat az utasra. A sötétség, a csönd nyomasztó hatást gyakorol mind emberre, mind állatra egyaránt, úgy­hogy felénél lassabban jár, mint nappal. Van benne valami­­ emlékemben az egész éjjeli út bizonyos fan­to­mszerű képben él csak. Folyton változó tájak, a ki-kibukkanó holdfény, az egyhangú környezet, — mindez méla hangulatban tartja az utast. Jajcától Jezeróig folyton a Verbász partja men­tén haladtunk. Elől a török vezette a málhás lovat utánam a fiatal bosnyák baktatott. A Verbász moraja az erdőlepte hegységekben tompán viszhangzott , semmi zaj, a tücsök zizergett, a sáska adott olyan recsegő hangot. A hold a hegyek ködös csúcsait vilá­gító­ Icerohoz közel a vezető ló meghorkant, nem akart tovább menni s a vezető ütlegei dacára makacs­­kodott. A­ fellegek épen eltakarták a holdat, nem lehetett okot adnunk. Egyszerre vakító fehéren elénk tűnt mintegy két­ méter magasságú fehér knxellzk­, rajta a fekete kereszt. A jajcai elesettek sírja előtt állottunk. A török leirhatatlan pillantást vetett a néma emlékre, rámutatott, nagyot ütött a tóra s né­mán tovább mentünk. Icero mellett gyönyörű vízesést képezve omlik a Pliva a Verbászba, mely megáradva folyton kes­keny völgyben rohan tovább. Mintha tavat képezne, olybá tűnik fel a magas hegyek között. Icero elé érkezve, hallók a török dobokat, a­mint éjjel a Rama­­zant ünneplék. Kis falu, katonai őrállomás. Átérve rajta, egy bokor mellől két sötét alak ugrik elénk, kérdve: ki vagy. Jó barát! Zsandárok voltak. Az egész úton egy lélek sem állta utunkat ; a biztonság oly nagy, hogy otthon alig lehet fogalmunk róla. A híres Kozaraca-planinán híre sincs a rablónak, immár megtette hatását a statárium, mely az útszéleken díszeleg. Pirkadó hajnalban Yarcar-Yakufba értünk, egy hegytetőn fekvő faluba. A nap már felkelőben volt, mire a tetőre értünk, de sugarai még nem hatoltak át a ködön. Egy világos felhő látszott az égbolton, a­mint az oromra értünk, ritka tüneménynek voltunk szemtanúi. Az egész karaván óriási arányokban, meg­fordítva sötét foltként visszatükröződött a felhőn. Két percig tartott az egész, a nap rögtön szétszórta. Ha nem csalódom, az úgynevezett Ull­a-féle dicskört láttam. Mintegy nyolc órai lovaglás után a sitnicai bánhoz értünk. A bostyák utak mentén minden órá­nyi távolságban hánokat, csárdákat lehet kapni, hol fekete kávét mér a gazda, az asszony meg vízzel szolgál. Ez is olyan volt, csakhogy míg a többi ked­­ves kuckó, ez emeletes volt, hol a sertés az első eme­leten lakott. Lent istálló volt. A ház cseréppel van fedve, ablakai nincsenek, csak lyukak, melyek mint­hogy nyár van, papírral sincsenek beragasztva. Egy élelmes szerb a gazda, ki nagy hasát a tűznél melen­gette. A padláson tüzelnek, esznek, élnek s még két útcsináló árva katonát is beszállásoltak. Nagy éhesen furcsa társaság voltunk mi együtt: a goszpodár (gazda) középen ült, mellette a tűz, jobbján én, bal­ján a török, mögötte éhes kutya áttagukrozott egy aszkóros sertést, a háttérben az asszony font, mögötte a másik vezető s a két katona mondott bókokat, melyek legalább igazak voltak. Legyek és tyúkok, meg egy kecske is velünk ebédeltek, de ezek bizo­nyos tiszteletteljes távolban szemlélték a jámbor tár­saságot. Az ebéd jó volt: crna kafe (fekete) kávé, hagyma, kenyér és éretlen szilva. A társalgás a politika körül forgott. A szer­­bet leginkább a »mi cárunk« személyes viszonyai ér­dekelték, különben esze 3 ember, látta Sztambult .

Next