Fővárosi Lapok 1880. szeptember (200-224. szám)
1880-09-01 / 200. szám
Veronika asszony. (Francia elbeszélés.) irta André Theuriet. (Folytatás.) — Gondolkoztam ama dologról, melyről együtt beszélgettünk, — szólt Veronika röviden. — Önnek igaza van s én hajlandó vagyok követni. A kertből egy ösvény vezet ki a rétre; legyen szives ott várni rám. Negyed óra múlva utazhatunk Four-aux- Moinesba. — Micsoda? — kiáltott föl az ügynök, álmélkodva küldetésének e gyors sikere fölött; — még ma este, gyalog ? . . Hiszen az üveggyár három mértföldnyire van innen! — Oh, én jó gyalogoló vagyok, — viszonzó Veronika; — vagy elmegyek ma este Four-aux- Moinesba — vagy soha sem! . . Számíthatok önre ? Az ügynök meghajta magát s távozott, hogy számláját mihmarabb rendbe hozza a fogadással. Negyed órával később, a beállott sötétségben, Veronika és Cornefer amaz erdei ösvényen haladtak, mely La Chalade felé vezet. VI. Veronika és kísérője némán haladtak az erdő lombjai alatt. A fiatal asszony lázas gyorsasággal lépdelt; azt óhajtotta, bár csak vagy ezer mértföldnyi távolság volna már közte és Saint-Gengoult közt .. Nem is lassító lépteit mindaddig, míg az erdő széléhez nem jutottak. Majd csakhamar újra bemerültek a rengetegbe s ezúttal a szálas erdő nagy fáinak lombjai takarták el az eget szem elől. Teljes sötétség volt. — íme a rám várakozó jövendőnek a képe, — gondolá Veronika, megállva pillanatra lélekzetvétel végett, meg azért, hogy szemét a sötétséghez szoktassa. Ösztönszerűleg fordult vissza a szálas erdő bejáratánál s látta a lomb alkotta boltozaton át a távoli ragyogó eget. Visszaemlékezett múltjára. A kínos megpróbáltatások dacára is volt néhány kellemes, derült Orája s most a derű elenyészett s a jövő félelmesen merült föl. Mennél jobban beiüélyedtek az erdőbe, Veronika annál izgatottabb, ingerültebb volt. Mit vélhetett ő az életben, hogy a sors ily go-nosz játékot űz vele ? Minő kötelesség az, mely őt arra kényszeríti, hogy azért szerelmét föláldozza? Hol írták meg az ily zsarnok törvényt?.. Bizonynyal nem az égben, hol a madarak kényök-kedvek szerint röpdöshetnek, sem a földön, hol a virágok milliói szabadon ünnepelhetik szerelmöket! . . A növények szabadon fejleszthetik virágaikat; a patak minden akadály nélkül fut az őt magába ölelő folyamba s csak Veronika az, aki nem követheti szíve hajlamát! . . Majd a kétségbeesés okozta izgatottsággal kapaszkodott a lejtőn fölfelé, nem törődve sem azzal, hogy lábát valamely kiálló fatörzsben megütheti, sem azzal, hogy valamely szakadékba talál alázuhanni. Cornefer ügynök alig győzött lélekzetet venni s bámulta a látszólag gyönge asszonykának kitartó szívósságát. Egyre törölgette homlokáról a verítéket , már-már hajlandó volt irgalomért esedezni. A jég még meleg volt a nappal hőáramlatától s egyetlen fuvalat sem lebbentette meg a lombokat. A mi az erdő csöndjét olykor megzavarta, az a hirtelen megriadt magnyitó madár éles, kellemetlen hangja volt. E váratlan hang csak még inkább fölizgatta Veronikának az idegeit, fokozta fájdalmát és gyorsabb lépésre ösztönözte. Az út abban a mértékben keskenyedett, amint a lejtő meredekebbé kezdett válni. Nemsokára már csak kecskeösvényen haladtak, mely kanyargósan vezetett a domb oldalán. Majd világosodni kezdett az erdő s újra látható volt az ég, a fenyő és nyírfa ritkás ágain s levelein át. Aztán csaknem függélyes lejtőn haladtak, melynek homorodásait avarfű borítá. Alant a mély, sötét szakadék tátongott, melynek alján egy kis patak panaszos, bágyadt hangot hallatva csörtetett odább. Veronika majd egy-egy nyírfának fehér derekába, majd egy-egy csomó páfránba kapaszkodott s igy lépdelt tovább a meredek ösvényen, hol rendesen csak a hajcsárok járnak öszvéreikkel. Egyszerre megcsuszszant s csupán annyi ideje volt, hogy egy bokrot megragadhasson. Lepillantott s tátongó mélysé g90 get látott maga alatt. Elfordította a fejét, mert e tátongó mélység nagyon vonta őt lefelé. — Bárcsak itt halnánk meg, — gondolá, — úgy sem tudok azzal az emberrel együtt élni! . . . Eközben Veronika behunyta a szemét. — Nos, — kiáltott föl az ügynök, hirtelen megragadva a fiatal nő karját, — mi lelte önt, asszonykám? . . . Vigyázzon, kérem, e helyen minden léptennyomon meg kell vizsgálunk, hová rakjuk a lábunkat. Aztán megfogva Veronikának a kezét, nagy lihegve vezette föl a tetőre, honnan csillagszerűen öt irányban sugárzott ki az út aláfelé. A tető közepén homokkőből faragott vén kereszt állott. (Folyt, köv.) Éjjeli lovaglás Boszniában. (Jajca. — Icero. — Sirok az utszálon. Ulia dicsköre. — A sitnicai csárda. — A kadina vodai fogadó. — Bangaluka) Boszniában és Hercegovinában kétféle módon lehet utazni, vagy lóháton, vagy — sehogy. Azaz van még egy módja : a cs. k. tábori posta, mely jelesül van ugyan szervezve, de csakis kipróbált »szekerész«testalkatokra van,szabva; szávántúli ember alig bírja ki az uj utakat. Én az utazás első módját választottam. A szerajevo-visokai-zvorniki útvonal beutazása után, nyugati Boszniának vettem utamat. Megtekintvén a livnoi, fojnicai és krcsevói franciskánus kolostorokat, Travnik-Jajcának mentem. Gyönyörű fenyveseken át kétezer lábnyi magasságban visz az út Jajca felé. Órákig halad az utas ; egyedüli kísérője a mindenfelé vele haladó távirdaoszlop ; elszórva egy-egy kecskenyáj, vagy csorda tűnik elé, mellette e dudán művészkedő bosnyák bojtár. Eredeti alak ez a bosnyák pásztor. Az erdélyi móc párisi divathős hozzá képest, fátája pedig udvari hölgy a zsenka mellett. Marcona tekintetű valamennyi, kitartó, mint lova, melyet csakúgy koplaltat, mint önmagát; ügyes, mint a kecske, melyet őriz. Bején turbán-féle süveget hord, melyet csak nagy napokon vesz le , derékig érő, négy lázadást végig harcolt ingéta feleség, a zsenka szőtte, s hímezte; rajta sujtásos, a j ' «serbi cinkéhez hasonló dolmány; térdeit bő nadrág , az aba födi, azon a tű- i sző, melyből a »svaba« kiszedette a fegyvert; most csak a jámbor evőkés látszik ki belőle. Lábán bocsi, az egyetlen bástyák igazi ipartermék. Kezében esős bot, oldalán gombokkal kirakott táska, ebben könyér és hagyma egész hétre. Nappal az erdőben, a hegyek oldalán legelteti nyáját, s míg ő dúdolással űzi el az unalmat, vagy alszik, addig lompos kutyája őrzi a nyájat. Éjjel lécekkel elkerített akolba vezeti barmait, maga tüzet rak, megfőzi kávéját (mert ez a legszegényebbnek is van) rágyújt rézzel kivert csibukjára és hallgat. Ilyen az élete napról-napra. Ha idegent lát, útját áldja, megkínálja dohánynyal , ha adsz neki valamit, egy csöndes zivilivel útnak ereszt,kevésbbé tiszta kezet nyújtván. Ily képek között vezet az út Jajcáig. Hegyen, völgyeken átlovagolunk mindig egyforma lépésben, mígnem csöndes moraj üti meg füleinket: a vad Verbász vízeséséé. Óriási sziklafal magaslik egy hegyoldalban , abból kőmederben a sziklán végig csurgó ár fakad ki ; a megtörő cseppekben szivárványt vet a napsugár. Derengő est volt, mire a Jajca völgybe értünk. Egyszerre magas sánc előtt állottunk, ezen végig keskeny nyílás vezet be a városba, mely oly mélyen fekszik, hogy az átellenes hegyoromról sem lehet látni. A nyilason kiérve, egyszerre elénk tűnt a vár. A Jajca-völgyet mindenfelől hegyek övedzik, valóságos üst; a völgy közepén emelkedik egy harántos alakú sziklás ormú hegy, azon épült Jajca vára, lent a hegy tövénél foly a Yerbász, mellette terül el az alváros. Épen akkor kelt föl a hold, megvilágítva a tájat. Magas cserjék és bozót között kísértetiesen meredeztek a sziklatalaj fölött a romladozó várfalak, lent a török mecsetben a müezzim kiáltá az éjjeli imát — a háttérben a Yerbász moraja hallatszott. Másnap megszemléltem a várost. Piszkos, zigzugos utcájú török város, házak kémény nélkül való tetővel, bazárok tele bécsi portékával, ürubúst kínáló bosnyákok, rezes zsandárok és pipázó bégek. A vár maga elzüllött; falai között s a városban gyakran lelnek Mátyás és Ulászló korabeli pénzeket, rozsdás kardokat. Kulenovics Idriz bég büszkén mutogatta e korbeli pénzeit, egy nem egészen érdektelen, Mátyás királyunktól eredő oklevele mellett. Fölkerestem a franciskánusokat is, kik műveltségre, tudományra nézve Boszniában határozottan az első helyet foglalják el, még a kerületek elöljáróit sem véve ki mindenütt. Amint a Verbász partjáról szemléltük a roskadozó várat, eszünkbe jutott a magyarok harca a törökkel. Az 1463-iki ostrom s a magyarok bajvívása Boszniában, történelmünk legszebb lapjai közé tartozik. Ha volt érdek Mátyás politikájában, itt a délen, magas állami érdekből s igaz keresztyén idealizmusból ontotta itt a magyar vért. Szép bosnyák regét is mondott a franciskánus barát, miközben a jajcai ostromot fejtegettem neki. — Boga mi, (istenemre) szeretünk benneteket. Mikor a nemzetek sorsát az egek cárja egy nagy síkságon eldönté, azt kérdé a görögtől: mit akarsz te ? Termékeny tartományt! Hát te török ? Lovat, földet vizet! Hát te orosz ? Hegyet, nagy földet. És te latin ? Templomot, szellemet. Az angol a tengert kérte, a bosnyák nem tudta mit kérjen. A francia hírnevet kért, és a magyar ? Hazát, melyet szerethet! Ez a néphit. A jajcai nép mind a mellett nem tud régi dicsőségéről semmit. A török átallja még múltját, a katholikus érzéke tompa, a szerb kinevet. Banyalukába akarván indulni, két lovat fogadtam, s mert huszonnégyórai út volt előttünk, esti tíz órakor indultunk ki Jajcából. Két vezető volt velem: egy bús török, ki, Ramazánja lévén, böjtölt s csak akkor beszélt, ha a dohánya fogyófélben volt; aztán egy gyorsbeszédű fiatal keresztyénéiz csizmáim érdekeltek leginkább. Nem érdektelen a bosnyák ló psychologiája sem. Hasonlít az erdélyi mokányhoz: alacsony, csinos járású. Okos feje, ildomos járása s élénk szeme van. Az utat jobban tudja gazdájánál: a követ kikerüli, csakhogy rendkívül konzervatív természetű. A gyeplőt nem ismeri, sebesen járni pedig soha sincs eszében. Ő igazítja el a lovast. Sokat olvastam, hogy az éjjeli út lehangolólag hat az utasra. A sötétség, a csönd nyomasztó hatást gyakorol mind emberre, mind állatra egyaránt, úgyhogy felénél lassabban jár, mint nappal. Van benne valami emlékemben az egész éjjeli út bizonyos fantomszerű képben él csak. Folyton változó tájak, a ki-kibukkanó holdfény, az egyhangú környezet, — mindez méla hangulatban tartja az utast. Jajcától Jezeróig folyton a Verbász partja mentén haladtunk. Elől a török vezette a málhás lovat utánam a fiatal bosnyák baktatott. A Verbász moraja az erdőlepte hegységekben tompán viszhangzott , semmi zaj, a tücsök zizergett, a sáska adott olyan recsegő hangot. A hold a hegyek ködös csúcsait világító Icerohoz közel a vezető ló meghorkant, nem akart tovább menni s a vezető ütlegei dacára makacskodott. A fellegek épen eltakarták a holdat, nem lehetett okot adnunk. Egyszerre vakító fehéren elénk tűnt mintegy két méter magasságú fehér knxellzk, rajta a fekete kereszt. A jajcai elesettek sírja előtt állottunk. A török leirhatatlan pillantást vetett a néma emlékre, rámutatott, nagyot ütött a tóra s némán tovább mentünk. Icero mellett gyönyörű vízesést képezve omlik a Pliva a Verbászba, mely megáradva folyton keskeny völgyben rohan tovább. Mintha tavat képezne, olybá tűnik fel a magas hegyek között. Icero elé érkezve, hallók a török dobokat, amint éjjel a Ramazant ünneplék. Kis falu, katonai őrállomás. Átérve rajta, egy bokor mellől két sötét alak ugrik elénk, kérdve: ki vagy. Jó barát! Zsandárok voltak. Az egész úton egy lélek sem állta utunkat ; a biztonság oly nagy, hogy otthon alig lehet fogalmunk róla. A híres Kozaraca-planinán híre sincs a rablónak, immár megtette hatását a statárium, mely az útszéleken díszeleg. Pirkadó hajnalban Yarcar-Yakufba értünk, egy hegytetőn fekvő faluba. A nap már felkelőben volt, mire a tetőre értünk, de sugarai még nem hatoltak át a ködön. Egy világos felhő látszott az égbolton, amint az oromra értünk, ritka tüneménynek voltunk szemtanúi. Az egész karaván óriási arányokban, megfordítva sötét foltként visszatükröződött a felhőn. Két percig tartott az egész, a nap rögtön szétszórta. Ha nem csalódom, az úgynevezett Ulla-féle dicskört láttam. Mintegy nyolc órai lovaglás után a sitnicai bánhoz értünk. A bostyák utak mentén minden órányi távolságban hánokat, csárdákat lehet kapni, hol fekete kávét mér a gazda, az asszony meg vízzel szolgál. Ez is olyan volt, csakhogy míg a többi kedves kuckó, ez emeletes volt, hol a sertés az első emeleten lakott. Lent istálló volt. A ház cseréppel van fedve, ablakai nincsenek, csak lyukak, melyek minthogy nyár van, papírral sincsenek beragasztva. Egy élelmes szerb a gazda, ki nagy hasát a tűznél melengette. A padláson tüzelnek, esznek, élnek s még két útcsináló árva katonát is beszállásoltak. Nagy éhesen furcsa társaság voltunk mi együtt: a goszpodár (gazda) középen ült, mellette a tűz, jobbján én, balján a török, mögötte éhes kutya áttagukrozott egy aszkóros sertést, a háttérben az asszony font, mögötte a másik vezető s a két katona mondott bókokat, melyek legalább igazak voltak. Legyek és tyúkok, meg egy kecske is velünk ebédeltek, de ezek bizonyos tiszteletteljes távolban szemlélték a jámbor társaságot. Az ebéd jó volt: crna kafe (fekete) kávé, hagyma, kenyér és éretlen szilva. A társalgás a politika körül forgott. A szerbet leginkább a »mi cárunk« személyes viszonyai érdekelték, különben esze 3 ember, látta Sztambult .