Fővárosi Lapok 1880. november (252-275. szám)

1880-11-03 / 252. szám

A temető ünnepei. (A Toldy-emlék felavatása. — Minden­szentek napja és estéje.) (R.) Tavaszias verőfény aranyozta meg a sírokat a temetői látogatások minden napján. El is lehet mon­dani, hogy az egész Budapest künn volt a sirkertek­­ben — élők a halottaknál. A kegyelet, a hagyomány, a szokás — elősegítve a legszebb őszi időtől — egész népvándorlást idéztek elő. Vasárnap délben a kerepesúti temetőben, mely mindig a sírlátogatások főpontja, — irodalmi ünnep is volt, a Kisfaludy-Társaság avatta fel alapítójának, Toldy Ferencnek nemesen egyszerű és művészi ízlésű síremlékét, melyet — mint rajta írva áll — »közada­kozásból« emelt. A társaság tagjai s a küldöttségek a kápolna mellett gyűltek össze. Ott voltak: az akadémiától gr. Lónyay Menyhért elnök, Fraknói Vilmos főtitkár, Pesty Frigyes osztálytitkár és számos tag; a miniszte­rek közül Pauler; a fővárosi hatóságtól Kammer­­mayer polgármester s Gerlóczy alpolgármester; az egyetemtől több tanár; a Kisfaludy-Társaság tagjai igen nagy számmal, köztük az e körben csak ritkán látható Salamon Ferenc és Pálffy Albert is; a pozsonyi Toldy-kör küldöttei: Vutkovics Sándor elnök, Hoszinszky János, Prileszky Tádé és Poór An­tal képviselők, Andrássy Jenő és Fűzy Szaniszló; a nemzeti színháztól Feleki, E. Kovács Gyula és Eg­­ressy Ákos; az egyetemi ifjúság küldöttei s a népszín­ház tagjai, élükön Rákosi Jenővel. Tizenegy után menetben indultak a sírbolthoz, mely a temető északkeleti falánál fekszik s ez alkalom­mal nagy néptömeg környezte. Ott álltak a vasrostély­nál a gyászoló özvegy s a család többi tagjai, kiknek egy része vidékről jött fel ez alkalomra, bánatos szív­vel, mély kegyelettel és koszorúkkal. A vasrácsozat alig látszott a ráakgatott koszorúktól s az arany fel­­iratos fehér és nemzeti színű szalagoktól. E koszorúk a két Toldy (atya és fiú) emlékének voltak szentelve. »Elfeledhetetlen férjemnek«, »forrón szeretett fiam­nak« — ez volt a legmegindítóbb felirat. A gyerme­kek az atyának és testvérnek, a Kisfaludy-Társaság az »alapítónak«, hozták el koszorúikat. Igen díszesek voltak az egyetemé és ennek bölcsészeti karáé, a Szé­chenyi önképző­ köré s a pozsonyi Toldy-köré, melyet annak elnöke a felavatási ünnep végén tett a rácso­zatra. Fölirat nélküli koszorú is volt több. Egy babér­füzérre kötve ott voltak azok a szalagok is, melyek tizenegy hó előtt a Toldy István koszorúját ékesíték. A népszínház énekkara elénekelvén a Kölcsey és Erkel himnuszát, Gyulai Pál, a társaság elnöke, lépett a szőnyeggel bevont emelvényre s e rövidben sokat mondó, megindító és lelkesítő beszédet tartotta: »Majdnem öt éve múlt, hogy egy zord téli na­pon Toldy Ferenc hűlt tetemeit e temetőbe kisértük. Mennyi gyász borult koporsójára, legkivált az akadé­miáé, a­melynek már megalakulásakor tagja, évtizede­ken át titkára és éltető lelke volt; az egyetemé, mely­nek tanszékén egy úgy szólva általa teremtett tudo­mányt hirdetett; a Kisfaludy-Társaságé, melyet alapí­tott s mint igazgatója, majd elnöke oly sokáig s annyi sikerrel vezetett; a fővárosi képviselőtestületé, mely­nek legbuzgóbb s legérdemesebb tagjai közé tartozott. Oly hirtelen, oly váratlan történt halála, hogy alig hihettük el. Hisz még azelőtt egy pár nappal élénken vett részt mindennemű munkásságban, hévvel beszélt megírandó munkáiról, mintha lélekben és testben örök ifjúsággal áldotta volna meg az ég, sőt még ez­­nap este is egy uj munkába fogott. Íróasztala mellett érte a halál, mint a hőst a csatatéren. E körülmény még fájóbbá tette veszteségünket s megsirattuk benne a tudóst, a hazafit, a barátot, a buzditót s utolsó baj­nokát ama hős csapatnak, melynek irodalmunk újjá­születését köszönhetjük. És most, a­midőn síremlékét avatjuk fel, a­melyet közadakozásból a Kisfaludy­­társaság emelt, ugyanazon testületek, képviselők, ugyanazon részvevő közönség állják körül sírját, ugyanazon kegyelettel, de más érzések között. Akkor lelkünk olyan volt, mint a zord téli nap alkonya, mely dermesztő éjbe merül, most az őszi napfényhez hasonló, mely megaranyozza a sírt. Akkor gyászoltunk, most emlékezünk, akkor csak Toldy koporsóját láttuk, most egész pályája élőnkbe tárul, s ugyanazon eszmék és érzések rezgenek át lelkünkön, melyeknek az el­hunyt képviselője volt. Valóban Toldy pályája szép és lelkesítő pálya. Senki sem őrizte meg hivebben és teljesíté buzgóbban Kazinczy és Kisfaludy Károly hagyományát, mint ő. A nyelvben és nyelv által fej­teni ki a nemzetiséget, az irodalomban s az irodalom által szilárdítani meg mindkettőt s igy fölébresztve az álomba sülyedt nemzetet, ujjászülni az elhanyatlott magyar államot —s ez volt a szent hagyomány. Maga Toldy megjegyzi egyik önéletrajzi töredékében, hogy mindazokat, a­kik a huszas években s általában az akadémia megnyitása előtt, de azután is 1848-ig a magyar írói pályán működtek, legfőkép a hazafiság vezette. Életök feladata a magyar nyelv és irodalom művelése és terjesztése volt s mindkettőt nem mint végcélt tekintették, hanem mint eszközt a nemzetiség s ha lehet, a magyar állam fentartására. Erre töre­kedtek nagyok és kicsinyek, ez tette a magyar írókat, erőseket és gyöngéket, testvérekké s mint az első ke­resztyének, bátorították és lelkesítették egymást azon büszke önérzetben, hogy végre is ők fogják a nemzetet életben tartani, a­míg megjön politikai ébredése s itt a felszabadulás órája. Az óra ütött s új korszak derűlt Magyarországra, de egy gyászos napon minden, egy egész félszázad munkája, veszendőnek látszott. S ekkor Toldy állott először a romokra hirdetni a régi hitet. Folytatás a mellékleten. —­ ­ Első gondolata volt, magát a kitett kappanra vetni.. . De eltekintve attól, hogy József egy athléta erejével birt, s hogy veszedelmes lett volna vele küz­deni, Ferenc a maga részéről nem volt az az ember, ki — hajthatatlan kereskedői genie-je mellett — az igazság és becsület elveit, melyek jellemének alapját képezték, túllépte volna. Kitágult szemei a kappant elnyelni látszottak. Azután bezáródtak — azután újra kinyiltak... Végre a szegény éhező talpra ugrott s heroikus kétségbeesés­sel kiáltá: — Huszonötezer lírát — vagyonom felét azért a holmiért! — Kern! — válaszolá József, a szárnyas comb­jába harapva — lehetetlen minden alkudozás ... s te önmagad bizonyítod ezt, — valóban, nagyon különös volna, ha a leengedésbe beleegyezném . . . Legkedve­sebb mesterem és barátomnak, Ferencnek igaza volna, ha később ismételné, hogy rossz kereskedő vagyok, a­ki nem tudja helyzetét kizsákmányolni... A szabott ár mellett maradok. — Ötvenezer líla, sem több, sem kevesebb. Ferenc elhagyta a barlangot, hogy a csábító kappant ne lássa, s illatát ne érezze. József utána ment. — Te tanúja leszel halálomnak! — mondá neki a másik rekedt és hörgő hangon. S talán kivándorló társainak jó indulataira számított, s meglágyítani remélte őt. — Meghalni! — kiáltá József, — de tudod te, hogy akkor nagyon rossz dolgot művelnél! Nem veszed észre, hogy meghalni annyit tesz, mint az ötven­­ezer lírát az élettel együtt elveszteni ? Ferenc tántorogva a barlang felé tartott s kö­penyébe burkolódzva elnyujtózkodott. — József, áruit szemmel tartandó, követte őt. Ferenc egész nap nem mozdult — időközönkint szorongó nyöszörgést hallatott, mely a halálhörgést akarta utánozni. József szivét a számítás nagyon is megkeményí­tette. Az est beálltával, miután pokoli gyönyörrel szétmarcangolt egy kappancombot, áruit ismét vissza­akarta tarisznyájába tenni ... — Megállj!­­— kiáltá Ferenc talpra ugorva, s kezeit, melyek ebben a pillanatban egy éhes párduc talpaihoz hasonlítottak — kiterjesztve — Még haj­landó vagy nekem azt a holmit ötvenezer líráért eladni ? — Az üzlet meg van kötve! — válaszolá József — Ne neked a tárca — a kappan és a kenyér az enyém! . . . — Egy pillanatra! . . . József lassan számlálni kezdte a bankjegyeket, — az összeget rendben találta, s miután a holmit át­adta, a tárcát diadalmas arccal zsebre tette. De József öröme nem tartott sokáig. Kétnapi koplalás után, miért késik a barát a kenyeret megkezdeni s a kövér szárnyasból egy-egy falatot megizlelni ? Erre a gondolatra József ösztönszerüleg saját élelmi­szereire vetette tekintetét s meglepetéssel és borzadálylyal vette észre, hogy szép kappanából a csontvázon kivűl úgyszólván mi sem maradt ... A kenyér a fogyó hold sarló alakját öltötte. Eközben barátja lecsavarta a kappan fejét, s miután a többit iszákjába tette, az agyvelőt szopogatni s a fej csontjait lassan rágni kezdte, mint egy jólla­kott ínyenc, ki a meghagyott maradékon delektálja magát. A két eltemetett helyzete nagyon megváltozott s József nem sokáig késett ezt észrevenni. — Ha a gyertyát el akarod oltani — mondá Ferenc. — Gondolod ? — válaszolá József összeszorí­tott ajakkal. Addig mig befejezed ebédedet . . . — Ebédemnek vége van — mondá a másik, fogai közt a tollas csőrével babrálva — már most aludni lehet. József eloltá a gyertyát s martalékul esve a legsötétebb gondolatoknak, meghúzta magát fekhe­lyén. Valóban helyzete a zsebre tett ötvenezer lila da­cára elég szomorú lett. Másnap hajnal felé a kollega megreggelizett. Ferenc hidegvérrel rágta fogaival a szárnyas nyakát. — József engedve jó étvágyának, kenyere utolsó ma­radványait is megette. A vár leszopott csontjain kivűl nem maradt egyebe az eb­édre. Néhány óra elmúlt. . . Ferenc nem hagyta el helyét, nem szólt egy szót sem, sőt még a legkisebb mozgásról is lemondott. Engedelmeskedve a tudo­mány utasításainak, minden oly cselekedettől óvako­dott, a­mely életképességét csorbíthatta volna. Nagyon is jól tudta, hogy a mozdulatlanság és hallgatás meg­semmisítik az étvágyat. Az­­est beálltával fülét egy különös zaj ütötte meg. — Összeborzadt. . . felállt . . . — Oh! — megnézem — a lapátosok rosszkor jönnek számításaimat elrontani! Ezeket mondva kiment a barlangból körül­nézni ... A szegény József volt, a ki a kappan csontvázat két kő közt széjjel zúzva utolsó ebédjét készítette. Ezt látva, Ferenc szemei szikráztak. Kevéssel ezután József ismét belépett a bar­langba, s köpenyébe burkolódzva nem tudta kétség­­beesését visszafojtani: — Mindennek vége! — És nekem tiz napra valóm van! — válaszolt az ellenkező mélyedésből egy komor hang. József a tárca után nyúlt s szivéhez szorította, mint egy anya fenyegetett gyermekét. Ez az éjjel mindkettőre nézve hosszú és kí­nos volt. — Ha holnap a lavina el lesz hordva, akkor kincsem meg van mentve! —gondolá magában József a félelem remegése közt. — Ha a lapátolok — számitá a másik görcsök közt, — két napig késnek bennünket megmenteni, ötvenezer lírámat visszaszerzem! Az éj eltelt — a reggel beköszöntött — sze­gény József belsejét egy örökkévalóságnak tetsző nap koplalása kínozta, s a barlang még sem nyílt meg. Semmiféle mozgás a hótömegben, semmiféle távoli zaj, mely a megmentők közeledtét jelentené. József kétségbeesetten tért vissza a barlangba, s mielőtt lefeküdt volna, azt a végzetes szót ejtette ki : »éhes vagyok!« — És nekem fölöslegem van! — válaszolt az ellenkező oldalról az ismert hang. — szolgálhatok ? — Méltányosságodra. .. bízom magamat. — Tízezer lirát egy negyedrész kenyérért, és negyvenezer lirát egy csirke combért — összesen ötvenezer lira. — Nem. . . uzsorás! . . . nem, gyilkos! — kiáltá József fekhelyéről. — József! a kereskedésben árakat szabnak s egyezkednek. . . én saját példámon megtanítottalak a sértegetéstől kímélni. — Csilapodjál — gondol­kodjál, — holnapig időt engedek. József egy szót sem mondott többé, hanem meg­húzta magát mint egy beteg oroszlán. Éjfél felé Ferenc kiment a barlangból körül­nézni. Hallgatózott. . . úgy tetszett neki, mintha a sötétben bizonytalan hangokat hallana. . A hótömeg időnkint meg-meg mozdult. — Oh jaj ! a lapátosok közelednek. . . El va­gyok veszve! . . . Ijedten visszatért a barlangba . . . Vagyonának visszaszerzésére néhány órája maradt. . . Meggyújtott egy darabka gyertyát, kivette a tarisznyából az élelmiszereket s miután egy szikla­darabon sorba rakta azokat, enni kezdett. . . József felemelkedett. . . Szemei s minden ér­zéke megbűvölve látszott lenni. . . Egyik kezével megragadta a kappan combját, a másikkal Ferenc lábaihoz hajította a tárcát. . . Néma jelenet volt — egy valóságos koreografikus festmény Catte-Ghedini idejéből. József még nem végezte volt el az evést, s Fe­renc alig készült el bankjegyei megszámlálásával, midőn beszéd hangjai s vas eszközök, csörgése zavar­ták meg a barlang viszhangjait. — Oh! — kiáltá Ferenc odaszaladva. — Itt vannak megmentőink! ... jer, József! A lavina el van távolítva. . . hála istennek! József, jobb kezében egy szelet kenyérrel, a balban egy kappancsonttal, a barlang nyílása felé fordult. A­mint ezt látta, egészen eltompultnak látszott. A két kollega kevéssel ezután újra a hegyi ös­vényre tért. A falu végén, a válás pillanatában: — Remény­em nem fogsz a történtekért reám neheztelni, — mondá társának Ferenc. — Nem. . . mindketten tökéletes kereskedő­höz illően cselekedtünk... A sors neked kedvezni akart.. . — Engedj, hogy őszintén megmondjam — foly­­tatá Ferenc — te ez alkalommal is financiális hibá­kat követtél el. . . Ahhoz, hogy tökéletes kereskedő légy, nem elég az alkalmat felhasználni, s áruid árát idejében felemelni, — még a rend és takarékosság is megkivántatnak. Ha nem faltad volna fel kappanodat két nap alatt, ma ura lennél az ötvenezer lírának. — Hogy az isten változtatná át számodra kösz­­vénynyé! — téve hozzá József csendesen. S erre egymást üdvözölve elváltak. Szinnyei Otmár, 1250 —

Next