Fővárosi Lapok 1880. december (276-300. szám)

1880-12-01 / 276. szám

zeretetet tanúsíthasson. E drága tetemet a földnek kell átengednie! Greluné karjai közé szorítá gyerme­két s menekülni iparkodott. Hiszen e vidék köröskörűl oly terméketlen, hogy az emberek kétségbe vannak esve a megélhe­tésre nézve. Mal-Batie körül sem falvakat, sem major­ságokat, sem házakat, embereket, ültetvényeket nem lehet látni. A bérlőnő egész nap ment, anélkül hogy egyetlen élő­lénynyel találkozott volna. Lázas gyalo­golás után végre egy sűrű erdőhöz érkezett, mely Dijon városáé volt. Habozás nélkül mélyedt e sze­gény asszony az erdőbe. Tüskebokrok, kúszónövények nehezíték a belebb hatolást. Greluné azonban bátran haladt előre, nem tö­rődött vele, ha a tüskék rongygyá tépik is ruháját; ő csak szorosabban szorítá kebléhez gyermekét, arra ügyelve, hogy arcocskáját meg ne sértsék az ágak. Az éj beállt. A szegény asszony úgy csevegett gyermekével, ahogy rendesen szokott, elfeledve, hogy ez már meghalt. Ringatta karjai közt, dalolva ama kedves egyhangúsággal, melyhez minden anya ösz­­tönszerűleg ért. Aztán leveté zekéjét, betakargatta gyermekét, térdeire helyezte s elszenderedett. Meglehet, sokkal tovább alszik a nő, ha egy sajátságos eset föl nem ébreszti. Egy szarka, mely ama fán ült, a­melynek tövé­ben az anya aludt, mindent látott. E szarka nyugodt maradt egész éjjel, de reggel már nem tudta tovább megőrizni a titkot s ment, fölébreszteni társait, hosz­­szas értekezést tartva velök, melynek következtében a kiváncsi madarak fölkerekedtek s ott röpködtek a bérlőné fölött, zajos társalgást folytatva egymás közt, valószínűleg az idegen asszony és gyermeke felől. Las­­sankint aztán nekibátorodtak, egy gal­lyal, majd ket­tővel, hárommal alább szálltak, mig végre a törzsön állapodtak meg. Mi több , egyikök még azt a vakmerő­séget követte el, hogy leröppent Grelmnéhoz. Szár­nyainak suhogása hirtelen fölébresztette a szegény asszonyt, ki elsikolta magát s a szarkák tova szálltak. Ekkor a szomorú valóság megvilágosítá Grelu­­nénak a szivét; sokáig nézte gyermekét s fájó sóhaj emelkedett föl kebléből. Látta, hogy gyermeke csak­ugyan meghalt s megborzadt, mert azt hitte, a mada­rak el akarják tőle ragadni gyermeke holttestét. Soha anya még nem érzett nagyobb bátorságot, mint Gre­­luné. Fájdalma erőt kölcsönzött neki. Letört egy már meglehetős vastag gályát s egész hévvel kezdte föl­túrni azzal a gyepet. Midőn a gyepet fölvájta, belémerítette ujjait a nedves földbe s mohón kezdé ásni. Mikor a nap nyugvóra szállt, a sír már kész volt. Greluné ráborult gyermekének hideg tetemére; aztán letörölve könyeit, fölvette a legnagyobb gyön­gédséggel s elhelyezte a gödörben. A hanyatló nap végsugarai áttörtek a fák ritká­­sabb lombjain s szelidebb szinnel vonták be a sötét­zöld leveleket. Greluné ott térdepelve az általa megásott sírnál, imádkozott gyermekének elköltözött lelkéért, kinek két keze keblén keresztbe volt téve Egy óráig tartott ima után a bérlőnő még egy­szer megcsókolta gyermekét s aztán a földet kezdte rá kapargatni. Csupán arca maradt födetlen, mintha egy marék föld elegendő lett volna, hogy azt beta­karja. De hát Gretuné látni akarta még utoljára fiának az arcát, míg végre fűvel és földdel egészen befödte. Bátorságot merített aztán arra is, hogy a földet a kis halott fölött jól megtapodja, nehogy az állatok fölássák. Majd lefeküdt a bérlőné a sírra, ott akarván bevárni halálát. Azonban a halál nem jelenkezett; az éhséget küldte el maga helyett, mely ezerszerte kegyet­lenebb. Greluné egész éjen át bolyongott. Ruháját össze­­tépdesték a gályák s ő nem találta meg az erdőből kivezető utat. Falevelekkel enyhíté éhségét. Reggel felé ért ki az erdő szélére s mohó étvágygyal szakgatta a vadsóskát, melyre esetleg bukkant. Egyszerre emberi dalt hallott, a nélkül hogy valakit látott volna. Élénken figyelt ez emberi han­gokra, minőket már két nap óta nem hallhatott. Úgy tetszett, mintha a daloló ember közelednék; a dal hovátovább harsányabbá vált. Gretuné csakhamar a szavakat is meg tudta egy­mástól különböztetni s el akart futni, de ereje nem engedelmeskedett akaratának; a szegény nő lerogyott a gyepre. A férfi, ki az erdőből kiérve széttekintett, meg­lepetéssel pillanta meg a nőt, ki csaknem meretlenül hevert, közel az úthoz. Mindamellett közelebb lépett. — Ni­ni! Hiszen ez Gretuné! . . Vájjon hogy került ő ide ? — töprengett, midőn látta, hogy a bol­dogtalan asszony eszmélet nélkül fekszik. Elővette kobakját, lehajlott s néhány csöpp szeszt öntött a nő ajkára. A szesz csakhamar magához téríté a szeren­csétlen anyát, ki fölnyitá meredt szemét s a férfira bámult. Látván, hogy a bérlőnő nagyon gyönge, karon fogta őt s inkább cepelte, semmint vezette. Százféle kérdést intézett aztán Grelmnéhez, ki azonban mit sem válaszolt. E férfi Guerillon volt, kit az egész Dijon ismert, mint ama népdalnokok utolsóját, kiket la Monnoye »chantr­es forts en gueule«-nek nevezett. Guenillon*) ruházata után kapta nevét. Vászon öltönyén annyi volt a lyuk, akár a habszedő kanálon; azonban kopott, vedlett ruházata mellett is megőrizte jó humorát. Húsz mértföldnyi területen senki sem tudott annyi dalt és karácsonyi éneket, mint ő. Soha Soha egy korcsmáros sem akart egyetlenegy fillért Guerillontól elfogadni ama kis borért, melylyel torkát vidám dalra hangolta, az volt a boldog, a­ki hallhatta őt, mikor a » Coupau«-t, apáink eme vén dalát dalolta, melynek csak Moliére tudott magyarázatot adni. Guerillon nagyon ismerte az élet örömeit. Ha ő előadta dalait, amaz ember jószándékával ült asztalhoz, kit le Monnoye a következő coupletben rajzolt: Higyje meg nekem, szomszéd. Már mondtak három misét. A hurka mindjárt megsül , a borjúcomb is kihűl. Két óra . . . Hol az ebéd ? Kedvelői lehetünk a szeszes italok és erős táp­láléknak, a­nélkül hogy rossz emberek lennénk. Gue­rillon a jó emberek java volt. Habár afféle közönsé­ges költő és dalszerző volt, értett a jó régi poézishez, a naiv költészethez. (Folyt. köv.) *) Rongy. A történeti képírás pályázatáról. Sajátságos jelenség, hogy hazai festészetünk újabb föllendülése más processzust mutat, mint a szomszéd nemzeteknél. Míg másutt inkább a kisebb műfajokat, a genre-t és tájképet kezdték nagyobb si­kerrel mívelni, hogy lassan kint a történeti kompozíció­nak is újabb életet adjanak: nálunk a néhány évtized előtt megindult örvendetes mozgalom eleintén szülte a magyar történeti festvények egész sorát. Ott látha­tók azok, mint a redoute freskói s a nemzeti múzeum első nagy termének olajképei. E lendületet Wágner Sándor, Madarász Viktor, Benczúr Gyula, Székely Bertalan, Weber Henrik, Thán Mór, Lotz Károly és mások hozták létre. Néhány év óta azonban ez a magasabb irány majdnem teljesen vesztegel. Csak egyszer-másszor olvassuk, hogy Lotz és Thán itt-ott egy-egy falképet festettek, a­mint hogy a nagy stilt nálunk majdnem kizárólag csak e két tevékeny mű­vész képviseli mostanában. A kisebb műfajok aránytalanul túlsúlyra kap­tak már csak azért is, mert a viszonyok általában mindenkor kedvezőbbek a magán­lakás díszéül szánt szerényebb műre, mint a képtárakba való nagy­igényű alkotásra nézve. A történelmi és egyházi fes­tést mindenütt az állam támogatja; a genre- és táj­kép a közönség, a műkedvelők gyámolításával is be­éri, sőt ezek érdeklődése mellett fel is virágzik. Ná­lunk a kormány nem tehet annyit, a­mennyit szeretne és kellene; azért a képzőművészeti társulat ismerte egyik feladatának, hogy a nagyobb stílű képírás eme­lését valamenyire elősegítse. Nemes törekvése kettős irányú. Két év előtt a társulat akkori választmányi elnöke, Ráth György az egyházi festészek érdekében keltett üdvös mozgal­mat s az ő megbízásából a műcsarnok másodikára akkoriban terjedelmes memorandumot írt e kérdésről, melyet a közoktatásügyi minisztérium elfogadott s az egyházi alapból évi ötezer forintot szavazott meg e célra. Az első pályázat ez év tavaszán már is remény­­teljes volt; mind a három díjat kiadták. Nem a kormány, hanem egy áldozatkész főpap pártfogása keltett némi mozgalmat újabban a törté­neti képírás terén. Ipolyi Arnold püspök tavaly, mi­dőn a képzőművészeti társulat elnökévé választák, azonnal ötszáz forintnyi pályadijat tűzött ki magyar történeti tárgyú festmény színvázlatára. A műszerető püspöknek célja az, hogy a társulat tagjai hazai tárgyú műlapokat kapjanak, mert a legjobb vázlatot nagyban is megfesteti s egyúttal a nemzeti muzeum is kaphat évenkint egy nagyobb magyar képet, mert a műcsarnok kiállításaiból minden esztendőben ötezer forint áru­műveket köteles vásárolni. Mindezt a pályá­zati feltételek említik s azokban számos utasítás is olvasható a képírók számára. A többi közt kilenc történeti mozzanatot ajánlott a társulat művészeti ér­­tékítésre s az egyes kép­tárgyakat körül is irta. A versenyben összesen hat festő vett részt ,­ s ezek közül négy csakugyan a kijelölt tárgyak közül választott, mig a másik kettő nem engedte magát korlátozni. Lássuk mindenelőtt ezeket. Gregu­ss Imre müncheni tartózkodása alatt ugyancsak szor­galmas. Koránkint bejárja a lapokat a hir, hogy nagy »Honvéd-tábor«-on dolgozik s e sok fáradságot s gondot igénylő kompozíció mellett nem kevesebb, mint három vázlatot készített e pályázatra. Értékükre nézve igen különbözők. Az egyik »II Rákóczi Ferenc bevonulása Lengyelországból« mocsaras tájat tüntet föl, zivataros levegővel. Az előtért négy lovas foglalja el, kiket a nép fogad. Maga a főalak fehér lovon ül, minden élénkebb, határozottabb kifejezés nélkül. A nyugodtan álló paripa az »elrajzolás« ritka példánya. De máskülönben is nagyon elhamarkodott mű ez; minden körvonalat hosszasan kell keresnünk s csak a színezés természetes. Egy másik vázlatnál, mely »A világosi fegyverletétel«-t akarja feltüntetni, szintén nem a történeti mozzanat jelentőssége, hanem egy külső effektus volt az, mi a fiatal művészt hevíté. Sö­tét, nyomott hangulatú szobában, hosszú asztal mel­lett ülnek a két ellenséges had vezetői, kik e végzet­szerű órában a haza sorsa fölött rendelkeznek. Az asztalon gyertya ég, melynek lángját az egyik tábor­nok tenyerével elfödi; hogy miért, azt nem tudjuk s találgatnunk kell. A világosság teljes fénye egy iratra esik, melyet magyar és orosz tábornokok forgatnak. Néhány honvédtiszt a padon ül szomorkodva, mások a nyitott ablakon bámulnak ki a sivár, sötét éjbe. Kétségtelen érdeme e műnek a találó hangulat, melyet az eredeti világítás kölcsönöz neki, de a tragikus mozzanat távolról sem nyert megfelelő kifejezést. Ez a világosi kapituláció inkább életképies, minden ka­tasztrófát sejtető hangulata dacára. A­mi itt hiba, az a harmadik mű egyike előnye. A »Szegedi árvíz« épen mozgalmas, életképies elemei által vál ki. Itt is katasztrófát tüntet föl Greguss Imre, de olyat, melyet maga látott, borzalmasságának tanúja volt, következményeit hosszasan szemlélhette s nem is a kö­zönség, hanem az alakító művész érdeklődésével. —Ak­koriban rajzolt illusztrációi rendkívül életteljességük s igaz hatásuk által keltettek figyelmet. A műcsarnok­ban látható terjedelmes színvázlatát is több előszeretet­tel és gonddal készíté, mint a másik két versenyművet. Azt a jelenetet tünteti föl, midőn a bástyán összesereg­­lett nép előtt megjelen a király, vigaszt és bátorítást nyújtva a csüggedőknek. A félmeztelen alakok, paraszt és úri­emberek, sátor alatt tanyázó nők és gyermekek, az érdemjeles, díszes törzstisztek, mint a király kísérői, alant az emberek megmentésével foglalkozó katonák, kik közül az uralkodó, középütt kimagaslik, érdekes s igen változatos csoportozatra oszlanak. Maga a feje­delem alakja majdnem teljesen kivitt képmás. Szeren­csés a színhely egész elrendezése is, de nehéz távlat­­tani feladatot kell megoldania a művésznek, ha az elő­tért képező vizárt alá akarja rendelni a hátrább föl­emelkedő bástya-fensiknak, a­hol pedig a jelenet fő­mozzanata történik s főalakjai állanak. Azonkívül az illusztráció stíljét is jobban kerülnie kellene, ha csak­ugyan megrendelnék e képet nagyban való kivitelre. Szintén saját választotta tárgyat dolgozott föl Molnár József. Művének címe: »A keresztes hadak megkínálják Szent Lászlót a vezérséggel.« Ez elég fontos és érdekes mozzanat. Az agg király mennyezetes trónjának zsámolyán áll az országnagyokkal. Előtte az idegen harcosok csoportja, a vörös-keresztes zászló­val. Az egyik vitéz letérdelt s a vánkoson levő kardot fölajánlja. Mellette díszes öltözetű püspök magasra tartja a keresztet. Látni való, hogy az elrendezésben nincs sok uj, sőt az nagyon is biablon-szerű. Inkább hideg ceremonia-kép, mint mélyebb érdeket keltő tör­téneti festvény. Kivitele gondos, bár édeskés és erőt­len, ugyanaz, a­mely e megállapodott művész élet­képeit is jellemzi. Némileg rokonhatású a Kovács Mihály vázlata, melynek hat­soros címéből megértjük, hogy III. Henrik német császár IX. Leó pápa adott esküt tesz I. András királynak, hogy Magyarországot többé semmi ivadéka meg nem támadja. A kép közép­pontját a trónon ülő pápa képezi, kihez balfelől a győzelmes magyar király, jobb felől a vereséget szen­vedett német császár közeledtek. Egy főpap végzi a szertartást. E tárgyat a pályázati feltételek ajánlják érzéki­ *) Utólag a szám megszaporodott egygyel: Trost Ottóval. 1370

Next