Fővárosi Lapok 1881. február (25-47. szám)
1881-02-01 / 25. szám
Az eljátszott szív. (Elbeszélés.) Báró Horváth Miklóstól. (Folytatás.) Elma főkép ezért folyamodott e cselhez. Gyuláról, a báróról és az alezredesről is egyaránt sértő, lealázó megjegyzéseket termi azért tartotta szükségesnek, nehogy Gyulában ama gyanú ébredhessen , talán a báró vagy pedig az alezredes iránt viseltetik vonzalommal. Ő azért írta ama sorokat, hogy rossz teremtésnek tartsák, mert akkor a jegygyűrűt bizonyosan visszakapja. A fiatal leány még azt is föltette Ertesiről, hogy egy más férfi iránti ártatlan vonzalma előtt szemet hunyna s atyjához fölebbezhetné házassági ügyét s egykönnyen le nem mondana jegyességéről. Elmának tehát mind a hármukat porig kellett aláznia s magát kacérnak, könnyelműnek és szívtelennek tüntetni föl, hogy jegyese egyszerre elhidegüljön tőle. Oly módot kellett még kitalálnia, hogy Elma senkinek se mutassa naplóját, senkinek se adja kezébe, de az illető annak tartalmát mégis megtudja. Kitalálta ennek útját is. Arra számított, hogy ha a naplót valamely fiókba rejti, a báró kutató természeténél fogva, előbb-utóbb meg fogja találni s ha ott a szobában rajta kívüle senki sem lesz, a naplóba bizonyára beletekint, elolvassa és mihelyt elolvasta, annak tartalmát vetélytársával is azonnal közölni fogja. Jól ismerte a bárót s mosolyogva retté az iratot egy asztalfiókba. XIV. Reggeli után Elma az udvarkertbe ment, a lombos fák árnyában sétálni. A báró nem követte a jegyeseket s alkalma nyílt, hogy szerénység ürügye alatt annál szerénytelenebb lehessen. A nyitott ablakon kitekintve, meggyőződött, hogy a jegyesek a kastélytól jó távol sétálnak, beszélgetésbe merülve. Ez látva, a szalonból a bodokba suhant. Ott leült az íróasztal mellé s kibuzgálta fiókjait. Egyikben csakhamar megtalálta azt a kis könyvecskét, melynek táblájára aranyozott betűkkel csak egy szó volt nyomtatva: Napló. A kiváncsi ember ekkor az ablakhoz lépett, meggyőződni, hogy a jegyesek elég jó távolságra sétálnak-e ? Azt tudta, hogy a mellékszobában senki sincs, s most egy pillanatig azon tanakodott, ha megfér-e a lovagiasság szabályaival egy nő naplójába előleges engedelem nélkül betekinteni ? Félix báró a lovagiasság kódexében eléggé jártas volt, semhogy ne tudta volna: e codex mennyire kárhoztatja az ilynemű szerénytelenséget, de tudta másfelől azt is, hogy annak, akinek golyója a pikk ász szemét a kellő középen szokta találni, másoknál jóval több szabad, mert végre is, ha férfi törne pálcát eljárása fölött, bebizonyíthatná húsz lépésnyi távolból, hogy nem annak, hanem neki volt igaza. A gonosznak kisértete mindig erősebb, ha teljes büntetlenség kecsegtet; a báró tehát betekintett a naplóba s elszörnyűködve olvasta annak tartalmát. Első gondolata is az volt, hogy gyorsan lemásolja, amit olvasott, de jobban megfontolva a dolgot, magát a könyvecskét rejtette a zsebébe. Példás elégtételt akart venni a kacér, a szívtelen nőn, kompromittálni vetélytársai előtt s aztán — idők múltával — talán, talán nőül venni, dús hozományáért s azzal a kilátással, hogy netaláni udvarlóit, úgynevezett házi barátait, egytől egyig lelövöldözi. A báró először is az alezredes szobájába ment, jó reggelt kívánt, letelepedett egy karosszékbe s azt mondá: — Egy kacér és szívtelen nő vallomásait akarom önnek felolvasni. Az olvasmány érdekes, mert be enged pillantanunk egy gyökeréig romlott szív mélyébe. S a báró, anélkül, hogy az alezredesnek időt engedett volna a tájékozásra, gyors hanglejtéssel olvasni kezdett, s hamar leperegtette a sajátságos napló tartalmát. Zajtai szörnyen meg volt zavarodva. — Ki által jutott ön e naplótöredékhez ? — kérdezé a bárótól. — A napló el volt rejtve egy asztalfiókban. Én véletlenségből megnyomtam a rejtek nyitját s a fiók kipattant. Láttam ott a naplót s nem állhattam ellent, hogy bele ne pillantsak, mialatt Elma odakünn sétált a jegyesével. E szó: »jegyes« megrendítő hatással volt az alezredesre. Elma tehát jegyes volt s ő előtte elhallgatta e körülményt. Egy más férfi jegyese akkor, midőn kacér tetszelgéssel ámította őt! — Báró úr! — szólt az alezredes sápadt arccal, komolyan, — adja becsületszavát, hogy Várhegyi Elma kisasszony csakugyan jegyes s adja szavát arra is, hogy ezt a naplót az iróasztal rejtett fiókjában találta. — Szavamra mondom! — felelte a báró. — Bárka a mód, melylyel ön egy nő titkos jegyzetei birtokába jutott, nem a legszebb, köszönöm, hogy e leány jelleme felől tájékozott. Az alezredes egy mozdulata elárulta, hogy bővebb fejtegetésekre nem hajlandó s egyedül óhajt maradni. A báró el is hagyta a szobát, fölkereste az udvarkertbben a jegyeseket s közönyös dolgokról kezdett társalogni. Elma azonban leolvasta arcáról, hogy a napló tartalmát már ismeri. A fiatal leány azonban mit sem gyaníthatott ama körülményről, hogy a báró már az alezredes szobájában is járt, s viz volt malmára, hogy az Ertesi Gyula társaságában látja s rövid idő múlva a két ismerőst magukra hagyta. Félix bárónak természetesen legsürgősb teendője volt a naplót átadni Gyulának, ki megbotránkozással olvasta végig a sajátságos vallomásokat s rögtön elhatározta, hogy a jegygyűrűt visszaküldi s feleségül majd olyan nőt keres, ki nem csak tízezer holdnyi birtoka iránt érdeklődik s már eleve nem fővárosi udvarlók társaságában számít kárpótlásra a falusi idillért. XV. Az alezredes szíve keserűséggel telt meg. Nem a nő csalfaságán és szívtelenségén bámult, hanem epés ingerültséggel önmagának tett szemrehányást, hogy bízni tudott ama silány teremtésben, kit embernek nevezünk. Ki hihette volna azonban, hogy fiatal hölgy ily romlott szivű legyen s ennyire vérlázitó elveket valljon ? Három férfival űzött egyszerre lealázó tréfát, s jegyesének vallott hazug szerelmet akkor, midőn tán a báróval kacérkodott, s ugyanezt a kacér sugárt hozta magával selyem pillái alatt egy szegény bújdoklóhoz, ki tiszta verőfénynek tekinté a mocsár üdére lángját. Mért űzött ő vele is gúnyt, a különben is szerencsétlennel ? s miért oszlatta el ígérete által sivár kételyeit egy percre, hogy aztán annál irgalmatlanabbul sújtsa le? Ha most találkozhatnék Bálint bátyjával, két ember szorítna kezet, kik elmondhatnák: szánalomraméltó a teremtői gondolat, mely noha dicsőt tervezett, csak silány paródiát tudott létrehozni. A történtek után az alezredesnek természetesen nincs maradása e háznál. Komolyan elhatározta, hogy még aznap elhagyja a kastélyt. A leány drágán fizetteté meg vele atyja vendégszeretetét, s noha Zajtai megvetésnél egyebet alig érezhetett Elma iránt, mégis — az emberi kedély sajátságos hangulatainak egyikénél fogva — fölkereste ama helyeket, hol boldognak érezte magát. A megcsalatott ilyenkor nem csalfa kedvesét siratja, gúnyt űzött legszentebb érzelmeiből, hanem ama bájos ábrándokat, ama bűvös illúziókat, melyektől elbúcsúzik, hogy soha többé ne kecsegtessék. Az alezredes egy levelet hagyott asztalán, mely Várhegyihez volt címezve, aztán köpenye alá rejté azt a barna, kopott mentét, vitézségének egykori tanúját, s elhagyta a kastélyt. A kerten áthaladva, letért a széles vert útról s gyalog ösvényeken haladt, ingoványok közt, hol télen farkas orditoz s nyáron zsivány kóborol. De nem bánta senki. Alkonyatkor titokban hagyta el a kastélyt, s reggel korán, hajnal ébredés előtt, ugyan ama kastélyból egy négylovas hintó hajtott el mellette. A távozó vendég, ki ostort bontva, a lovak közé csapott, Értesi Gyula volt. Nagyon sietett, hogy mielőbb távol lehessen a kastélytól. Egy levelet hagyott hátra ő is, oly meghagyással az inasnál, hogy szolgáltassa át gazdájának, mihelyt az fölébred. A levél rövid tartalma e pár sor volt: »Uram! Tekintse fölbomlottnak leányával kötött mátkaságomat. Van egy régibb hivem, melytől nem tudok megválni s ez: függetlenségem.« (Folyt. köv.) iswp Kedd, 1881. február 1. 25. szám. Tizennyolcadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, hatvani utca 8. sz. H. emelet. Előfizetési dij: Félévre ...•••• » Negyedévre «.»•••*» megjelenik a ünnep utáni napokat kivéve mindennap« FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Ifjúkori vétkek. (Francia elbeszélés.) Írta Theuriet. I. Châlons és Nancy közt nincs több oly boldog völgy, mint a choisillei s nincs város, mely úgy halomhoz tapadna, mint Villette. A völgyet szelid lejtőjű szőlőhegyek szegélyezik, melyek nyár idején egyenletes zöld szint kölcsönöznek a tájnak, mi azonban nagyon kedves a szemnek. Kellő közepén két sor jegenyefa közt hömpölyög a Choisille, e kiáradó patak télen, kies rét nyáron. A város részben a halomra, részben völgybe van építve. Ha a Nancy felől való országúton érkezünk oda, már távolból szemünkbe tűnik a halom tetején épült vén templom, a fecskék eme kedvelt nyugvó pontja, meg a hosszú zárda vaskos tornyával, melyet két óratábla díszít. Az első utcák lombos kertek közt nyúlnak föl a magasba , aztán a házak tömege terpeszkedik ki két halom között. Végre a réten az alsóváros terül a folyócska két partján, fonógyáraival, vászon-festőszíneivel és malmaival. Itt élettel, zajjal találkozunk; ott fönt minden álomban és csöndben vesztegel, úgy hogy még a kövezet közül kibújó fű növését is hallani lehetne. Itt van az akácfa sorairól nevezetes utca is, a város büszkesége. Hosszú, széles, keletről nyugatra vonuló utca ez az évnek minden szakában élvezhető itt levegő és verőfény. A széles gyalogúton nyaranta gyermekek szökdécselnek, táncolnak, míg az illattól áradó akácfák virágain dongnak a méhek. Túl az alacsony emeletes házakon a láthatárt egyfelől a világos zöldbe játszó szőlőhegyek, másfelől a felsőváros éles gerincű házai és tornyai — melyekben egyre zúgnak a harangok — szegik be. E derék, csöndes és világos utca végén, szemben a kilenc kőre járó nagy malommal s a Schmidt kovácsmester műhelye közelében, hol éjjel-nappal kalapácskongástól visszhangzik a környék, emelkedik a Lemonnier laka, tisztességes, szürke, egyemeletes épület, gyalogútra kiszökellő folyosóval, mindig légmentesen elzárva, akár a kolostor. Ama búskomoly külsejű lakók egyike volt ez, minőket nem nézhetünk a nélkül, hogy meg ne szeressünk. Szinte szeretnénk benne vénülni meg, jól esnek ott tölteni el lassankint az életet, édes emlékek ég