Fővárosi Lapok 1881. február (25-47. szám)

1881-02-01 / 25. szám

ifwp Kedd, 1881. február 1. 25. szám. Tizennyolcadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, hatvani-utca 8. az. H. emelet. Előfizetési dij: Félévre ...•••• ® Negyedévre «.»•••*» megjelenik u ünnep utáni napokat kivéve mindennap« FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, harátok-tere, At henaeum-ép ölet) a kiadóhivatalba küldendők. Az élj átszőtt szív. (Elbeszélés.) Báró Horváth Miklóstól. (Folytatás.) Elma főkép ezért folyamodott e cselhez. Gyuláról, a báróról és az alezredesről is egy­aránt sértő, lealázó megjegyzéseket termi azért tar­totta szükségesnek, nehogy Gyulában ama gyanú éb­redhessen : talán a báró vagy pedig az alezredes iránt viseltetik vonzalommal. Ő azért irta ama sorokat, hogy rossz teremtésnek tartsák, mert akkor a jegygyűrűt bizonyosan visszakapja. A fiatal leány még azt is föltette Ertesiről, hogy egy más férfi iránti ártatlan vonzalma előtt sze­met hunyna s atyjához fölebbezhetné házassági ügyét s egykönnyen le nem mondana jegy ességéről. Elmának tehát mind a hármukat porig kellett aláznia s magát kacérnak, könnyelműnek és szívte­lennek tüntetni föl, hogy jegyese egyszerre elhidegűl- jön tőle. Oly módot kellett még kitalálnia, hogy Elma senkinek se mutassa naplóját, senkinek se adja kezébe, de az illető annak tartalmát mégis megtudja. Kita­lálta ennek útját is. Arra számított, hogy ha a naplót valamely fiókba rejti, a báró kutató természeténél fogva, eléhb-utóbb meg fogja találni s ha ott a szobá­ban rajta kívüle senki sem lesz, a naplóba bizonyára beletekint, elolvassa és mihelyt elolvasta, annak tar- talmát vetélytársával is azonnal közölni fogja. Jól is­merte a bárót s mosolyogva rejté az iratot egy asztal­fiókba, XIV. Reggeli után Elma az udvarkertbe ment, a lom­bos fák árnyában sétálni. A báró nem követte a jegye­seket s alkalma nyílt, hogy szerénység ürügye alatt annál szerénytelenebb lehessen. A nyitott ablakon kitekintve, meggyőződött, hogy a jegyesek a kastélytól jó távol sétálnak, beszél­getésbe merülve. Ez látva, a szalonból a bodoir-ba suhant. Utt leült az íróasztal mellé s kibuzgálta fiókjait. Egyikben csakhamar megtalálta azt a kis köny­vecskét, melynek táblájára aranyozott betűkkel csak egy szó volt nyomtatva: Napló. A kiváncsi ember ekkor az ablakhoz lépett, meggyőződni, hogy a jegyesek elég jó távolságra sétálnak-e ? Azt tudta, hogy a mellékszobában senki sincs, s most egy pillanatig azon tanakodott, ha megfér-e a lovagiasság szabályaival egy nő naplójába előleges engedelem nélkül betekinteni ? Félix báró a lovagiasság kódexében eléggé jár­tas volt, semhogy ne tudta volna: e codex mennyire kárhoztatja az ilynemű szerénytelenséget; de tudta másfelől azt is, hogy annak, a kinek golyója a pikk ász szemét a kellő középen szokta találni, másoknál jóval több szabad, mert végre is, ha férfi törne pálcát eljárása fölött, bebizonyíthatná húsz lépésnyi távolból, hogy nem annak, hanem neki volt igaza. A gonosznak kisértete mindig erősebb, ha teljes büntetlenség kecsegtet; a báró tehát betekintett a naplóba s elszörnyűködve olvasta annak tartalmát, Első gondolata is az volt, hogy gyorsan lemá­solja, a mit olvasott, de jobban megfontolva a dolgot, magát a könyvecskét rejtette a zsebébe. Példás elég­tételt akart venni a kacér, a szívtelen nőn, kompro­mittálni vetélytársai előtt s aztán — idők múltával — talán, talán nőül venni, dús hozományáért s azzal a kilátással, hogy netaláni udvarlóit, úgynevezett házi barátait, egytől egyig lelövöldözi. A báró először is az alezredes szobájába ment, jó reggelt kívánt, letelepedett egy karosszékbe s azt mondá: — Egy kacér és szívtelen nő vallomásait aka­rom önnek felolvasni. Az olvasmány érdekes, mert be enged pillantanunk egy gyökeréig romlott szív mélyébe. S a báró, a nélkül, hogy az alezredesnek időt engedett volna a tájékozásra, gyors hanglejtéssel ol­vasni kezdett, s hamar leperegtette a sajátságos napló tartalmát. Zajtai szörnyen meg volt zavarodva. — Ki által jutott ön e naplótöredékhez ? — kérdezé a bárótól. / — A napló el volt rejtve egy asztalfiókban. En véletlenségből megnyomtam a rejtek nyitját s a fiók ki­pattant. Láttam ott a naplót s nem állhattam ellent, hogy bele ne pillantsak, mialatt Elma odakünn sétált a jegyesével. E szó: »jegyes« megrendítő hatással volt az alezredesre. Elma tehát jegyes volt s ő előtte elhall­gatta e körülményt. Egy más férfi jegyese akkor, mi­dőn kacér tetszelgéssel ámította őt! — Báró ur! — szólt az alezredes sápadt arccal, komolyan, — adja becsületszavát, hogy Várhegyi Elma kisasszony csakugyan jegyes s adja szavát arra is, hogy ezt a naplót az iró-asztal rejtett fiókjában találta. — Szavamra mondom! — felelte a báró. — Bárba a mód, melylyel ön egy nő titkos jegyzetei birtokába jutott, nem a legszebb, köszönöm, hogy e leány jelleme felől tájékozott. Az alezredes egy mozdulata elárulta, hogy bő­vebb fejtegetésekre nem hajlandó s egyedül óbajt maradni. A báró el is hagyta a szobát, fölkereste az udvarkertfcen a jegyeseket f közönyös dolgokról kez­dett társalogni. Elma azonban leolvasta arcáról, hogy a napló tartalmát már ismeri. A fiatal leány azonban mit sem gyaníthatott ama körülményről, bogy a báró már az alezredes szobájában is járt, s viz volt malmára, hogy az Ertesi Gyula társaságában látja s rövid idő múlva a két ismerőst magukra hagyta. Félix bárónak természetesen legsürgősb teendője volt a naplót átadni Gyulának, ki megbotránkozással olvasta végig a sajátságos vallomásokat s rögtön el­határozta, hogy a jegygyűrűt visszaküldi s feleségül majd olyan nőt keres, ki nem csak tízezer holdnyi birtoka iránt érdeklődik s már eleve nem fővárosi udvarlók társaságában számít kárpótlásra a falusi idillért. XV. Az alezredes szíve keserűséggel telt meg. Nem a nő csalfaságán és szívtelenségén bámúlt, hanem epés ingerültséggel önmagának tett szemrehányást, hogy bízni tudott ama silány teremtésben, kit ember­nek nevezünk. Ki hihette volna azonban, hogy fiatal hölgy ily romlott szivű legyen s ennyire vérlázitó elve­ket valljon ? Három férfival űzött egyszerre lealázó tréfát, s jegyesének vallott hazug szerelmet akkor, midőn tán a báróval kacérkodott, s ugyanezt a kacér sugárt hozta magával selyem pillái alatt egy szegény búj dokióhoz, ki tiszta verőfénynek tekinté a mocsár üdére lángját. Mért űzött ő vele is gúnyt, a különben is szerencsétlennel ? s miért oszlatta el ígérete által sivár kételyeit egy percre, hogy aztán annál irgalmat- lanabbúl sújtsa le? Ha most találkozhatnék Bálint bátyjával, két ember szorítna kezet, kik elmondhatnák: szánalomra- méltó a teremtői gondolat, mely noha dicsőt terve­zett, csak silány paródiát tudott létrehozni. A történtek után az alezredesnek természetesen nincs maradása e háznál. Komolyan elhatározta, hogy még az nap elhagyja a kastélyt. A leány drágán fizetteté meg vele atyja vendég­szeretetét, s noha Zajtai megvetésnél egyebet alig érezhetett Elma iránt, mégis — az emberi kedély sajátságos hangulatainak egyikénél fogva — fölke­reste ama helyeket, hol boldognak érezte magát. 4 megcsalatott ilyenkor nem csalfa kedvesét siratja, k gúnyt űzött legszentebb érzelmeiből, hanem ama bá­jos ábrándokat, ama bűvös illúziókat, melyektől elbú­csúzik, hogy soha többé ne kecsegtessék. Az alezredes egy levelet hagyott asztalán, mely Várhegyihez volt címezve, aztán köpenye alá rejté azt a barna, kopott mentét, vitézségének egykori tanúját, s elhagyta a kastélyt. A kerten áthaladva, letért a széles vert útról s gyalog ösvényeken haladt, ingová- nyok közt, hol télen farkas orditoz s nyáron zsivány kóborol. De nem bántá senki. Alkonyaikor titokban hagyta el a kastélyt, s reggel korán, hajnal ébredés előtt, ugyan ama kastély­ból egy négy-lovas hintó hajtott el mellette. A távozó vendég, ki ostort bontva, a lovak közé csapott, Értesi Gyula volt. Nagyon sietett, hogy mielébb távol lehessen a kastélytól. Egy levelet hagyott bátra ő is, oly meghagyás­sal az inasnál, hogy szolgáltassa át gazdájának, mi­helyt az fölébred. A levél rövid tartalma e pár sor volt: »Uram! Tekintse fölbomlottnak leányával kö­tött mátkaságomat. Van egy régibb bivem, melytől nem tudok megválni s ez: függetlenségem.« (Folyt, köv.) Ifjúkori vétkek. (Francia elbeszélés.) irta Theuriet. I. Cbálons és Nancy közt nincs több oly boldog völgy, mint a cboisillei s nincs város, mely úgy ba­lomhoz tapadna, mint Villotte. A völgyet szelidlejtőjű szőlőhegyek szegélyezik, melyek nyár idején egyenletes zöld szint kölcsönöznek a tájnak, mi azonban nagyon kedves a szemnek. Kellő közepén két sor jegenyefa közt hömpölyög a Choisille, e kiáradó] patak télen, kies rét nyáron. A város részben a balomra, részben völgybe van építve. Ha a Nancy felől való országúton érkezünk oda, már távolból sze­münkbe tűnik a halom tetején épült vén templom, a fecskék eme kedvelt nyugvó pontja, meg a bosszú zárda vaskos tornyával, melyet két óratábla díszít. Az első utcák lombos kertek közt nyúlnak föl a ma­gasba ; aztán a házak tömege terpeszkedik ki két halom között. Végre a réten az alsó-város terül a folyócska két partján, fonógyáraival, vászon-festőszi- neivel és malmaival. Itt élettel, zajjal találkozunk; ott fönt minden álomban és csöndben vesztegel, úgy hogy még a kövezet közül kibújó fű növését is hallani lehetne. Itt van az akácfa-sorairól nevezetes utca is, a város büszkesége. Hosszú, széles, keletről nyugatra vonuló utca ez s az évnek minden szakában élvez­hető itt levegő és verőfény. A széles gyaloguton nya­ranta gyermekek szökdécselnek, táncolnak, mig az illattól áradó akácfák virágain dongnak a méhek. Túl az alacsony emeletes házakon a láthatárt egyfelől a világos zöldbe játszó szőlőhegyek, másfelől a felső­város éles gerincű házai és tornyai — melyekben egyre zúgnak a harangok — szegik be. E derék, csöndes és világos utca végén, szem­ben a kilenc kőre járó nagy malommal s a Schmidt kovácsmester műhelye közelében, hol éjjel-nappal kala- pácskongástól visszhangzik a környék, emelkedik a Lemonnier laka, tisztességes, szürke, egyemeletes épü­let, gyalogúira kiszökellő folyosóval, mindig légmen­tesen elzárva, akár a kolostor. Ama búskomoly külsejű lakok egyike volt ez, minőket nem nézhetünk a nélkül, hogy meg ne szeres­sünk. Szinte szeretnénk benne vénülni meg; jól esnék ott tölteni el lassankint az életet, édes emlékek ég

Next

/
Thumbnails
Contents