Fővárosi Lapok 1881. február (25-47. szám)

1881-02-01 / 25. szám

áhitatos gondolatok közt, vidáman pillantva a hanyatló nap lankadt sugaraira, meg a hervadó ibolyák utolsó virágaira, melyeket a fal tövében meg-megingat a szellő. E ház egyik lakója, Destilleuls Bernát, ki bőr­­karosszékébe mélyedve dohányzott kis szobájában, míg a májusi nap nyugvóra hajlott s végsugarait lövelte be hozzá, ő gondolataiba merült.A megrepedezett,sárga boltozat felé gyönyörű kék füstöt eregetve, kissé nagy és már fogak hiányában meglehetősen szenvedő ajkán mosoly vonult el. Megnyúlt, beesett, sápadt arcát némi gyönge pir futa el: hosszú, vékony orra, melynek cimpája örökös mozgásban látszott lenni, váltig ipar­kodott elérni kiálló hegyes állát. Vörös szemhéj kere­­teite világoskék szeme elégülten kisérte pipája kék füstjének gomolyait. Míg egyik kezével gondosan leverte kopott, nagy kabátja szárnyáról a rá hullott hamut, eddig a másikkal keskeny, magas homlokát simogatta, meg a halántékát, melyen pár zilált fehér fürt lengett. Olykor kivette szájából a pipát s egy mennet dallamát dudolgatta (elégültségének nyilván" látható jelével!); koronkint végigfutott szemével a rongyos papirkárpitokon s a rozzant bútorokon és úgy elbámult azokon, mintha lakhelye egyszerre csak palotává varázslódott volna át. Aztán fölkelt, kinyúj­totta tekintélyes karjait és hosszú lábait s gyermekies örömmel tartá ujjait a tűnő nap elé, nézdelve a pirosló parányokat, majd ismételve dúdolta e szavakat: »Jó lelkiismeret s nyugalmas öregség!« E dúdolgatás köz­ben egy régi,’ megfakult pasztel-képet nézd­ék­, mely 1825-dik évi divat szerint öltözött, élénk-arcú, gaval­lér-külsejű, ragyogó kékszemű, mosolygó ajkú fiatal embert ábrázolt. Mennél tovább szemlélte Bernát e képet, annál inkább kiderült az arca. E kép örömének és bánatai­nak bérmérője volt. A komor napokban a pasztel-képre szemrehányó pillantást vetett s mérgesen hátat fordí­tott annak; de ha visszatért jókedve, nyájas arccal közeledett a megbarnult kerethez, mintha bocsánatot kérni akart volna s gyöngéd kifejezésekkel árasztá el e már-már elmosódó arcképet. Destilleuls Bernát nem volt még több ötvenöt évesnél; azonban sovány, ráncos alakjára, ősz hajára s kissé meggörbedt hátára tekintve, bátran lehetett korát hetven évre becsülni. O Villotteban született, ott tölte el egész fiatalságát, viharos fiatalságát, ámaz emberek szájvallomása szerint, a­kik őt abból az idő-­­ ből ismerték. Azokra nézve, a­kik Bern­át urat el­­agyatva, meggörnyedten, esetlen magatartásában, ügyetlen mozdulataival látták, a fiatal, elegáns, sze­relmes Bernát ur történetén csak nevettek s azt me­seszerű költeménynek tartották. Még azok is, a kik erre visszaemlékeztek s felőle beszélgettek, szinte kétkedni látszottak. A­mi Bernát bácsit (ahogy őt is­merősei bizalmasan szólíták) illeti, ha vele valaki ba­rátságos lábon akart maradni, soha sem volt szabad fölemlíteni előtte a múltját; legcsekélyebb célzásra elvörösedett, zavarba jőve dadogott, fölkapta a kalap­ját s többé szinét sem lehetett látni. Harminc éves korában hirtelen oda hagyta Vil­­lette városát s világgá ment. Öt évig szinét sem látták mignem egy szép reggel a gyorskocsi megérkezésére váró polgárok a kocsi bakjáról egy rövid köpenyt s az alatt hosszú, kopott kabátot viselő férfit láttak leszál­­lani. Ez szikár, kissé meggörbült s egészen megőszült, megviselt utazóban senki sem gyanította Bernát urat. Destilleuls Bernát, mint mondá, visszatért, hogy egy hetet régi barátjával Lemonier Klaudiuszszal, Villette város békebirájával együtt tölthessem. A biró őt mint elzüllött embert tekinté­s ama szobában szállásolta el, melyet már ismerünk. Mind­amellett Bernát, a­helyett, hogy egy hétig maradt volna ott, öt évig időzött nála. Vendége és titkára lett barátjának, kinek némi csekély tartáspénzt fizetett. Egy nap a biró hirtelen meghalt s végrendele­tében egy záradékra találtak, a mely szerint ő Destil­leuls urat fiának tutorságával bizza meg — s ekkér Bernát akarva, nem akarva, Villettehoz lett kötve. Rendes és zárdailag szigorú életet folytatott ő. Hajnal előtt már talpon volt, végig sétált az akácfa­utcán ; a szent Antal templomába ment első misére. Mise után nagy sétát tett, valamely vallásos könyvet olvasgatott; aztán délben ebédre haza tért, bezárkó­zott a szobácskájába s estig a dolognak élt. Csaknem senkivel sem érintkezett, a kihez, a házon kivűl bizalmasabb viszonyban élt, de Sommié­­resné asszony, már özvegy volt s a felső­városban la­kott leányával. De Sommiéresné asszonyság, clermont­­vidéki üveggyáros özvegye, kevéssel azután költözött Villette-ba, hogy Bernát Lemonnierhez ment lakni. Az özvegy és Destilleuls úr régóta ismerték egymást s nagyon természetesen meguyiták a régi ba­rátságos viszonyt, midőn ugyanabba a városba vissza­kerültek. Bernát élénken érdeklődött a de Sommiéresné asszonyság sorsa iránt, s leánya,­Antonia iránt csaknem anyai gyöngédséget tanusított.Mikor de Sommiéres kis­asszony az eladó lányok sorába lépett, Destilleuls az eget-földet megmozgatott, hogy számára férjet talál­hasson s noha a leánykáméi­ vihetett az a hozományúl szépségénél egyebet, mindazonáltal még javakorabeli özvegy emberhez, gazdag földbirtokoshoz adta nőül, ki­nek neje, csakhamar házasságuk után,elhalt. Parisot úr (igy hívták az özvegygyé vált férfiút) újra iparkodott megnősülni,mert a gazdálkodásnál elkerülhetlen szük­ségét látta, hogy asszony legyen hajlékában, ki a ház­tartást vezesse. Bernát ur azt hitte, alkalmas, töké­letesen Antóniához méltó férjet szerzett a leánykának, Parisot úr pedig meglátva a vidám, egésséges leányt, meggyőződött felőle, hogy Antóniában kedvére való feleségre talált. A házasságot gyorsan megkötötték mind a két rész nagy megelégedésére, kik rajta voltak, hogy mi­­előbb átessenek a lakodalmon. Destilleuls is azt kép­zelte, hogy a fiatal házasok boldogsága sziklára van építve. Azonban ez illúziói nem tartottak sokáig. Egy este, midőn vacsora után de Sommiéresné asszonyság és Bernát ur szokott naponkinti sakkjátsz­májukat megkezdték, hevesen csöngettek a ház kapu­ján s midőn a szobaleány megnyitotta az ajtót, Anto­nia lépett be, könybe lábbadt szemmel vetve magát anyjának karjai közé, érdekelve, fogadja vissza őt ma­gához. Antonia heves vitába elegyedvén férjével, ez durván ajtót mutatott neki és ő három mértföldet gyalogolt Villetteig ama falutól, a melyben férje háza volt. Bernát úr nagyon hirtelen csalódott Parisot urban. Mindjárt a menyegző után következett napok­ban úgy tekintette ez Antóniát, mint bármelyik cse­lédjét. A bussy-i majorságban, hol ő emberek és álla­tok fölött uralkodott, kénye-kedve szerint zsarnokos­kodhatott e fiatal asszony fölött, oly ellenszenves kör­ben, melylyel ízlése és jelleme nem barátkozhatott meg. Természetök összeférhetlensége csakhamar mu­tatkozott már házasságuk első napjaiban. Szóval, a viszály annyira elmérgesült köztök, hogy az együttél­­hetés lehetőségére gondolni sem lehetett. (Folyt, köv.) Egy sportsman háza. (A fővárosban) (P.) Az angol közmondásnak: »az én házam az ■ én váram« csak ott van igazi jelentősége, hol minden család külön­ épületben lakik. Ezt a mi itt telelő mág­násaink közül már többen belátták s a szerint építkez­tek. Gróf Batthyányi Elemérnek is megtetszett egy angol barátjának kissé különös háza, elhozta annak tervét, a saját szüksége szerint módosítá­s megbízta Feszti Adolfot, e jó ízlésű, jeles építészt, hogy a saját nézeteit is érvényesítve, valósítsa meg azt az ő szá­mára. Az épület el is készült s a múzeum környéké­nek, e pesti Saint-Germainnek egyik különösebb látni­valója, melynél csak az kár, hogy a nem igen élénk Jó­­zsef-utcában meglehetősen el van rejtve. De annál jobban meglepi az embert, ha oda té­ved. Mily festői hatás, mily pikáns konstrukció a szomszéd viskók dísztelensége és a közönséges, rideg bérházak unalmas szabályossága mellett. És mily pazarlás a méreg drága telekben, itt a fővárosban! Terjedelmes, magas kaszárnyát lehetett volna e helyre építeni, pincelakásokkal, mezzanin­nal, föléje három emelettel, sőt padlás­szobákkal, utcai és udvari laká­sokkal, üzleti boltokkal, melyek egytől-egyig sokat jö­vedelmezhettek volna, s ime, mind e hasznos, célszerű dolgok helyett (s dacára annak, hogy a budai várépü­­let árkádjait is szatócsok bírják bérben,) előttünk áll egy főúri szeszély építészeti valósulása, egy kis közép­kori romanticismus, mely nem törődik a telekkönyv­vel, a »szép« érvényesítése, mely nem gondol arra, hogy a »hasznos«-sal is lehetne párosítani, s holott napjainkban már csak a hasznos a fő, míg a szép csak oly ráadás, mely el is maradhat. Valóban eredeti egy épület! Az utcára néző homlokzat a főbb részből áll. ■ Jobbra-balra egy-egy földszinti pavilion emelkedik, mindegyik kettős gúla-homlokzattal, felső csúcsaikon kovácsolt vas­rózsával. E két szárny között áll az emeletnyi magas, nyúlánk középépület, ugyanoly szer­kezetű födéllel, mellette pedig jobbra magas kerek to­rony, mely középkori szerkezetével idegenszerű, régi jelleget kölcsönöz e sajátságos lakó­háznak. Téglából épült, s annak eredeti vörös színét meg­hagyták, úgy­hogy maga az anyag is emeli a festői hatást. A falak alsó része, s az ajtó- és ablak­­szélek imitált homok­kővel vannak borítva. Az építészetben a valóság lát­szata mindenkor művészietlen, de legtöbbször nem az ízlés, hanem a költség foly be valamely feladat meg­oldására. Nagyon tartós nem is kívánt lenni e városi va­­dász-kastély, sőt oly szellős, könnyed, mint valami svájci villa, melyre emlékeztet is fából szerkesztett felső párkányaival s tetőékitményeivel. Nem az erő, hanem a csin, nem a tartósság, hanem a tetszősség nyert itt kifejezést. Lépten-nyomon látjuk, hogy nem az építész öntudatos célja volt az irányadó, hanem nagyrészt a háziúr kedve, ki egy-két bizarr ötletéről sem kivánt lemondani. A két pavillont a középső épülettel és torony­nyal jobbra födött folyosó, balra a kapu alja köti össze. A főbejárat ép oly célszerű, mint ízléses. A külső ka­put vasrács képezi, mely stilszerű és kovácsolva van ; ez Mauritz Rezső műiparos ügyességét dicséri; a belső kapu nehéz tölgyfából lesz,, a házi úr címerével dí­szítve. Itt nyitott terrace néhány érdekes renaissance motívumot mutat, minőkhöz hasonlókat Feszti Adolf már a Haris-féle bazár udvarán is szerencsésen alkal­mazott. A párkányok és kiszögellések jó összhangot képeznek az építészeti arányokkal s ha az üres fül­kékbe a tervezett szobrokat is beleillesztik és az ízlé­ses kandeláberek is elkészülnek s a menyezetet kifes­tik , az első benyomás, melyet a bejáratnál nyerünk, a legkedvezőbb lesz s mintegy elkészít arra, a­mit bel­jebb fogunk látni. A vendég azonnal megtudhatja: fogad-e a házi úr, mert a portás és az istálló­mester lakása ott van a kapu alatt. Szemközt az előszoba ajtaja nyílik. A liberiás inas feltárja s belépünk. Egy főúri sportsman előszobája. S ugyan mi mást láthatna itt az ember, mint vadász- és verseny-képeket s a »Kincsem« és »Kisbér« képmásait, vakmerő akadály-versenyek meg­örökítését, angol kopó­c tarka falkáját, Sándor gróf lovas-bravourjait, s valamennyit egyszerű metszetek­ben, vagy fényképekben, mert az eredeti művek bel­jebb, a szalonba jutottak. Mind e felékítményeket azon­ban most még csak képzelnünk kell, mert a valóság­ban még nincsenek ott. Most még asztalos műhely az előszoba, melyben nagybuzgón dolgoznak a mester­emberek, hogy májusig minden elkészüljön. Addig csak az látja, milyen lesz ez a meghitt kényelmes otthon, a­ki ismeri a lakosztályokba szánt bútorokat s az egész fölszerelés terveit. Az­ elfogadó terem csupasz négy falára oda kell képzelni az ékes kárpitokat, az ízléses kandallót, a leleményes alkatú, modern bútorokat, melyeket csak az emberek folyto­nos elkényeztetésére gondolnak ki, midőn az »ülve­­fekvés«-re kínálkozó fauteuil-longchaise újabb meg újabb változatait hozzák divatba. Ez elfogadó terem­ből nagy szárnyas ajtó a ház előtt levő keskeny kertbe nyílik, melybe azonban a csemetefákat és virágágyakat is bele kell képzelnünk, mert most még vas­rácsozatú kerítését sem állították föl s magas hó borítja. Egy másik ajtó a kerek toronyba nyílik, melynek első eme­letére csiga­lépcső vezet, tölgyfából készítve. De maradjunk még a földszinten. Ott van mind­járt a hálószoba. Ablakai az udvarra nyílnak, a­mi igen célszerű, mert az utcai kocsizörgés ellensége a hajnali álomnak. E szoba bútorai egyszerű német renaissance-modort mutatnak.Egy kárpit-ajtón a fürdő­szobába jutunk, melynek medencéje fehér majolikával van kirakva; a falakat is ugyanilyen kockák borítják. Mind e helyiségek a középső épületben vannak. Egy kis folyosó a baloldali pavillonba vezet; itt a szolgák lakása van, azonkívül az épület egyik legérde­kesebb helyisége, a vívóterem. Jó tágas csarnok ez, melyben nyolc-tíz pár is kényelmesen gyakorolhatja magát a viaskodásban. A háziúr gazdag fegyvergyűj­teménye szintén ennek falait fogja díszíteni s az öldöklő szerszámok, puskák, pisztolyok, kardok számos válto­zata között bárkit is megszállhat, a harcias szellem. És nem csak gyakorlatra, a lovagiasság nemes játé­kára, hanem a komoly »páros­ viaskodás«-ra is igen alkalmas lehet ez a helyiség. Meg is eshetik benne egy­­egy duellum. Valóban, a padozat sima, keményfából való: a vér könnyen felmosható róla; oldalvást víz­vezeték tűnik szemünkbe, a sebesültek gyors ápolá­sára éppen jó; s a teremnek két kijárata is van, az egyik egyenesen az utcára — mert hát a rendőrség sem alszik mindig. _Az emeletre két följárat szolgál. A háziúr ven-Folytatás a mellékleten: 128

Next