Fővárosi Lapok 1881. április (74-98. szám)

1881-04-01 / 74. szám

E négy fiatal ember arca a körülményekkel tö­kéletes összhangban állt. Szemek, mely a szemhéjak alatt kissé pöffedt s szépiaszinű volt, hol lázas tűzben égett, hol teljesen kialudni látszott; hajfürteik oly zi­láltak voltak, hogy a fodrásznak ugyancsak meggyűl­hetett a baja, még azokat újra kellő rendbe hozhatta. Az ingaóra fél hetet mutatott s még mindig hal­lani lehetett ez egyhangú szavakat: — Nézem. — Mehet.­­— Nézem. — Kettős tét ? — Tartom. — Tíz louis-t ? — Egészen. — Adom. — Dobom. — Vessük föl. — Harmincnyolc, zöldben. — Bocsánat, öt makk. S ez egyhangú beszéd után csaknem mindig hall­ható volt a verítékes arcú, kövér fiatal­ember boszús felkiáltása: — Ez mégis csak sok! Egy hitvány ás­­szal!... Mire szomszédja így válaszolt:­­Hja, édesem, a játékban ez így szokott lenni. Aztán újra hangzott a kártya zavarásának a nesze, majd ismét a legkellemesebben csengő: — Nézem. — Mehet. — Nézem. — Kettős tét ? — Tartom. •— Tíz louis-t ? — Egészen. — Adom. — Dobom. — Vessük föl. — Harmincnyolc a pirosból. — Bocsánat, öt a tökből. E bevezetés után valóban szükséges tudatnunk olvasóinkkal, kik eme fiatal emberek ? Atyjuk, megle­het, faggyúgyertyát áruit, de legalább vagyont gyűj­tött a jámbor, mikorra életét bevégezte; fia pedig azon iparkodott, hogy hangzatossá tegye a nevét. Előkelő körben forog, lónemesítéssel, versenylovaglással, csó­nakázással foglalkozik, velecipédezik, sőt udvarolgat kisebb színházaink statisztanőinek, s ha az apa tiszte­letreméltó ismeretlen, a fiú átalános ismertségre tett szert, akár öltözékének szabása, akár nyilvános össze­koccanásai, akár pedig végre a törvényszék által, mely túlkapásait nem nézhette behúnyt szemmel. A kártyaasztaltól néhány lépésnyire, a kandalló mellett balra eső kereveten egy ötödik mihaszna aludt, összeszorított ököllel. Csaknem suhanc-kora dacára mit sem különbözött ő a pajtásaitól. Még öltözéke és gyűrt inge is arra vallott, hogy ugyanabba a családba tartozik. Ennek egész külseje a legnagyobb kimerültséget láttató: szeme alatt, csaknem az arc közepéig, kék karika tűnt föl. Vonásai kellemesek voltak, noha nem bírtak arisztokrata jelleggel. Ő még csak most kezdte megiz­­lelni ez életmódot, melytől végre még egy gályarab is csömört kaphatna. Március vége felé járt az idő s noha az alvófél­ben lévő üszők nem terjesztett többé semmi meleget e gazdagon díszített nagy teremben, mindazáltal a légkört átjárta az erős illat, melyet a pástétom gőze, az alcohol és dohány illata, a szarvasgomba párája okozott s mely a szomszédteremből szűrődött át, hol nyilván nagyszámú társaság vacsoráit. Egyszerre inas lépett ama szobába, hol a fiatal emberek még folyvást mondogatták: — Nézem. — Mehet. — Kettős tét. Sat. — Ej, te vagy, Péter? — szólt az ifjak egyike, a­mint az inast megpillantó, — adj nekünk gyer­tyákat. — Azonnal, uram, — viszonzá ez. — Egyéb­iránt a gróf úr kérdezteti az uraktól, nem lennének-e szívesek, félbehagyni kissé a bouillotte-ot, mig megreg­geliznek ? — Reggelizni! — kiálta föl az ingvállban levő, kövér fiatal ember; — mikor ? holnap ? — Rögtön, — viszonzá Péter. — Ugyan, hány óra lehet ? Mindnyájan elővették órájukat, de mind a né­gyen egyszerre kiáltanak föl. ., — Úm! hiszen ez megállott. Az inas szintén elővette óráját, valódi arany órát, (az inasok ily emberek közt jól megszedhetik magukat) s igy válaszolt: — Tizenegy óra. — Éji tizenegy ? — Nem, uram, reggeli tizenegy. — Általános csodálkozás. — Mily gyorsan múlik az idő! — sóhajtott a vastag úri­ember. Hangos kacaj követte e megjegyzést s a kártyá­sok visszafordúlva, házi­gazdáj okát pillanták meg, Pál grófot, üde, vidám arcával, elegáns reggeli öltözékben. Derűlt, nyílt külsejű, magas fiatal ember volt ez; őszinte tekintetéből bizonyos nyájasság, kellem sugárzott ki. A szeme végén legyezőszerűleg terjedő finom redők elárulták ama természeti hajlamát, mely szerint az életet a kellemesebb oldalról szereti fölfog­ni. Közlékeny és bizalmas modorában semmi ízetlen­ség, köznapiság nem volt. Ellenkezőleg, csaknem a hanyagságig könnyed magaviseletében volt valami amaz egyének méltóságos modorából, melyet, legye­nek ezek nemesek vagy plebejusok, a nevelés szokott adni. »Vér van benne«, szokták mondani valamely lóról; azonban szabatosabban lehetne mondani: »neve­lése van«. Erőteljes feje, mely kissé feszesen állt széles vállai közt, értelmet gyaníttatott s rokonszenves kül­seje mély érzésre vallott. E sima modorú, előzékeny, nyájas fiatal ember szabad folyást engedett ezúttal vidámságának s­­pár tréfás megjegyzést is tett, de melyből csak is jóakarat tűnt ki, mely nála soha sem tagadta meg magát. Ama jómódú emberek közé tartozott ő, kiket a születés és vagyon gyermeksége óta megóv a minden­napi élet gondjától, bajától. Számolni soha sem tudott; bevételeiről, kiadásairól könyvet nem vezetett s jól­ lehet, tősgyökeres francia volt, megszabadult ama nem­zeti betegségtől, mely a hasonlók fölötti uralkodás vágyából áll. Arra nem mernék esküdözni, hogy ő époly tudós lett volna, mint bármelyik sorbonnei tanár, vagy hogy szigorú vizsgálatot tett volna le a társadalmi tan problémáiról; azonban beszédét hallgatni épen nem volt unalmas, sőt még, ha az enyelgés, a tréfa szavait hallata is, beszédéből léhaság épen nem tűnt ki. Rangja és vagyona által a tétlen kényelemben élő világhoz tartozott s természetileg gondtalan jel­leme egészen beleélte magát a helyzetbe, a melyben született. (Folyt. köv.) Tavaszi kiállítás. (A sugárúti műcsarnokban.) I. A műcsarnok elöljárósága eddigelé nem hozta divatba, hogy a kiállításokat némi ünnepélyességgel nyissa meg. Ma is, mint minden alkalommal, csak a kitűzött zászló s a főbejárat előtt ácsorgó jegyszedő fogja elárulni, hogy a palota termeit immár látogat­hatja a közönség. Bécsben sokkal több súlyt helyez­nek a megnyitásra. Még azzal sem elégszenek meg, hogy az elnökök, alelnökök, igazgatók s az előkelő pártoló­ tagok jelenjenek meg hivatalosan, hanem a kormány­férfiakat, a főhercegeket, sőt a császár­királyt magát is minden alkalommal meghívják, tekin­tet nélkül arra: várjon megérdemli-e az illető kiállítás az ily ünnepélyt. Az utóbbi két hétben is a művészház és műegylet kiállításait ő felsége személyesen nyitotta meg. Nálunk a közoktatásügyi miniszter se néz feléje, noha itt jobban elkelne némi ünnepélyesség, hogy a közönség érdeklődése felkeltessék. A mostani kiállításnak több vonzó képe van. A­mi ritka eset: nagyobb alkotások is derekas számmal láthatók. Feszti Árpád tavalyi hatásos képéhez, a »Golgothá«-hoz egészen méltó pendant-t festett, sőt az új mű: »Krisztus temetése« a táj rész természete­sebb érzékítése s az alakok nagyobb kiemelése által ismét haladást jelez a gyorsan fejlődő művész tehetsé­gében. Míg az elébbent festvény sárgás-barnás szikla­tömege s a félelmes világítású háttér inkább eszmé­nyített s keresett hatású tájat tüntetett föl, a mostani kép minden részlete természet után készült s azért igazabb is. Hangulata is más. Amott a tragédia lezaj­lását, itt az elnémult keservet kapjuk művészileg visszatükrözve. A borongó ég s a leereszkedő félho­mály, mely fűre, bozótra, sziklára nehezül, végtelen nyugalom gyanánt borul a jelenetre. Hosszú menet, több csoportra várva, halad a Golgotha-hegy oldalán. Elől megy Szent-Péter, Veronika kendőjén a tüske­koszorút vive s a bánatában megtört Magdolnát ve­zetve. Utána a gazdag kaftánba öltözött Nikodemus s a szegény, rongyos pásztorok Krisztus holttestét hoz­zák, melyet Mária, az ifjú János evangélistával követ­nek. Hátrább a gyászos kiséret számos más tagja. Mindez alakok az ihlet­ő erő termékei, s rajz tekin­tetében messze fölülhaladják a tavalyi kép szomor­­kodóit. Igaz költészet szól hozzánk e históriai tájkép­ből s a finom érzésű művész ez iránynak valóban hivatott művelője. Lotz Károly két különböző tartalmú művel van képviselve. A sport kedvelőit »A kisbéri ménes« című terjedelmes képével lepte meg, melyet a kormány megbízásából festett; a történeti képírás barátainak pedig »Hunyadi János végpercei«-t ábrázoló színes kartonjával kedveskedik. A két mű mutatja, mily sok­oldalú tehetség; alig van képírónk, ki a rajzolás mű­vészetét annyira értené, mint ő s ki a nagy stíl iránti érzékét, melyet mestere Rahl Károly fejlesztett ki benne, a mi kevéssé előnyös viszonyaink között oly híven megőrizte volna. A Hunyadi-kép nem egészen eredeti. E jelenetet, melyben Kapisztrán János az utolsó szentséget nyújtja a haldokló hősnek, kit neje: Szilágyi Erzsébet s fiai: László és Mátyás siratnak, már a ferencvárosi templom falára s a múltkori tör­téneti kép­ pályázatra grisail-modorú kartonban érzé­­kíté. A mostani mű amazok előnyeit újra egyesíti magában. »A kisbéri ménes« minden egyes lova rend­kívül életteljes, s a nagy csapat szerencsés csoportosí­tása által a legnehezebb művészi feladatok egyike van e vászon megoldva. A szigorú egyházi stil minden traditiója nyilat­kozik Szoldatits Ferenc nagy képében, mely »Péter tagadásá«-t ábrázolja. Az elrendezés, a drapéria, az alakok akadémikus rajza, az egyszerű színezés mind a nazarénusok modorára emlékeztet, de nem arra, me­lyet Overbeck, hanem a­melyet Führich követett. Szoldatu­s gyakran megelégszik azzal, hogy Rafael vagy Perugino korábbi műveinek egyes részleteit másolja: egész típusokat vesz át s csak az elhelyezés­ben önálló. Az umbriai nagymester utáni korszaktól azonban már idegenkedik; ő rá nézve a Tiziánok, Veronesék már modernek. A régiek feszessége, szabá­lyossága mellett azonban feltűnik mostani képén a kompozíció egy nagy önkénye. A két főalakot, Krisz­tust, kit megkötözve egy pribék vezet, és a kakas kukorikálásától megriadt, kétségbeesett Pétert nagy oszlop választja el, mely a terjedelmes vásznat ép­p a közepén kettéválasztja s zavarólag hat. Máskülön­ben a gondosság, mely a művész egyik fő erénye, min­den részletben érvényesül. Krisztus érdekes, bár nem egyénített arca, de különösen a Péter lelki háborgá­sát eláruló tekintet meglepnek; a meztelen lábak, karok, kezek ily szabatos, életteljes mintázását mai nap ritkán látjuk, s a rajz és szin­amaz összegyezte­­tése, melyre e mű a nagy­ mesterek példájára töre­kedni óhajt, valóságos anakronizmus a ragyogó kolo­­rittal kárpótoló fölületes Makart s a tökéletes rajzo­lása által imponáló, de fogyatékosan színező Zichy Mihály korszakában. A történeti festők közt egy elhúnyt képiró is szerepel. Orlay Soma hagyatékából ugyanis Abafi Lajos öt kisebb kompozíciót engedett át a műcsarnok kiállítására. E művek nagyobbára vázlatok, a művész amaz idejéből, mikor még az élet annyi terhe és gondja nem zaklatta s ily lendületes alkotásokat vethetett vászonra. Az alakok csoportosítása, az aláfestésben is jellemzetes színezés e vázlatoknak nagyobb értéket kölcsönöz, mint a minővel Orlay későbbi befejezett képei bírnak. Valamennyi nagy fontosságú mozzanatot tűntet föl, s a választott jelenetek drámai hatásúak. A »Mohácsi csatá«-ban az ország­vesztés gyászát igyekezett sötét hangulat által érzékíteni; az »Ónodi gyűlés« mozgalmas, szenvedélyes kép, melyből a trón­járól felszökött Rákóczi Ferenc, mint főalak hatásosan kiválik; a »Coriolán« címűben pedig az esdeklő anya, a magában küzködő hős s a háttérben gyilokkal leső volszkusok mozdulatai élénken magyarázzák az egész jelenetet. Az elhúnytnak élénk érzéke és előszeretete volt a történeti tárgyak iránt s e művészi hagyatéka is arról győz meg, hogy tehetsége és becsvágya nem érhette el azt a sikert, mely szerencsésebb körülmé­nyek közt osztályrészéül juthatott volna. Than Mór az utóbbi időben nem egyszer oly térre lépett, melyen kevéssé méltányolta a kritika. Valahányszor michológiai s más ruhátlan alakokat fest, nem »al fresco«, hanem olajban: hangulat, ter­mészetes színezés, de főleg a költészet, a meztelen alakok ez egyedüli öltözéke, cserben hagyják. Két ké­pén: a »Fürdő lány «-on s az »Ébredő Psyche«-n minden kecs és lágyság nélküli testeket látunk, amannál a hús­ színek barnás-zöldes reflexeket kaptak Folytatás a mellékleten: 594

Next