Fővárosi Lapok 1881. április (74-98. szám)
1881-04-01 / 74. szám
E négy fiatal ember arca a körülményekkel tökéletes összhangban állt. Szemek, mely a szemhéjak alatt kissé pöffedt s szépiaszinű volt, hol lázas tűzben égett, hol teljesen kialudni látszott; hajfürteik oly ziláltak voltak, hogy a fodrásznak ugyancsak meggyűlhetett a baja, még azokat újra kellő rendbe hozhatta. Az ingaóra fél hetet mutatott s még mindig hallani lehetett ez egyhangú szavakat: — Nézem. — Mehet.— Nézem. — Kettős tét ? — Tartom. — Tíz louis-t ? — Egészen. — Adom. — Dobom. — Vessük föl. — Harmincnyolc, zöldben. — Bocsánat, öt makk. S ez egyhangú beszéd után csaknem mindig hallható volt a verítékes arcú, kövér fiatalember boszús felkiáltása: — Ez mégis csak sok! Egy hitvány ásszal!... Mire szomszédja így válaszolt:Hja, édesem, a játékban ez így szokott lenni. Aztán újra hangzott a kártya zavarásának a nesze, majd ismét a legkellemesebben csengő: — Nézem. — Mehet. — Nézem. — Kettős tét ? — Tartom. •— Tíz louis-t ? — Egészen. — Adom. — Dobom. — Vessük föl. — Harmincnyolc a pirosból. — Bocsánat, öt a tökből. E bevezetés után valóban szükséges tudatnunk olvasóinkkal, kik eme fiatal emberek ? Atyjuk, meglehet, faggyúgyertyát áruit, de legalább vagyont gyűjtött a jámbor, mikorra életét bevégezte; fia pedig azon iparkodott, hogy hangzatossá tegye a nevét. Előkelő körben forog, lónemesítéssel, versenylovaglással, csónakázással foglalkozik, velecipédezik, sőt udvarolgat kisebb színházaink statisztanőinek, s ha az apa tiszteletreméltó ismeretlen, a fiú átalános ismertségre tett szert, akár öltözékének szabása, akár nyilvános összekoccanásai, akár pedig végre a törvényszék által, mely túlkapásait nem nézhette behúnyt szemmel. A kártyaasztaltól néhány lépésnyire, a kandalló mellett balra eső kereveten egy ötödik mihaszna aludt, összeszorított ököllel. Csaknem suhanc-kora dacára mit sem különbözött ő a pajtásaitól. Még öltözéke és gyűrt inge is arra vallott, hogy ugyanabba a családba tartozik. Ennek egész külseje a legnagyobb kimerültséget láttató: szeme alatt, csaknem az arc közepéig, kék karika tűnt föl. Vonásai kellemesek voltak, noha nem bírtak arisztokrata jelleggel. Ő még csak most kezdte megizlelni ez életmódot, melytől végre még egy gályarab is csömört kaphatna. Március vége felé járt az idő s noha az alvófélben lévő üszők nem terjesztett többé semmi meleget e gazdagon díszített nagy teremben, mindazáltal a légkört átjárta az erős illat, melyet a pástétom gőze, az alcohol és dohány illata, a szarvasgomba párája okozott s mely a szomszédteremből szűrődött át, hol nyilván nagyszámú társaság vacsoráit. Egyszerre inas lépett ama szobába, hol a fiatal emberek még folyvást mondogatták: — Nézem. — Mehet. — Kettős tét. Sat. — Ej, te vagy, Péter? — szólt az ifjak egyike, amint az inast megpillantó, — adj nekünk gyertyákat. — Azonnal, uram, — viszonzá ez. — Egyébiránt a gróf úr kérdezteti az uraktól, nem lennének-e szívesek, félbehagyni kissé a bouillotte-ot, mig megreggeliznek ? — Reggelizni! — kiálta föl az ingvállban levő, kövér fiatal ember; — mikor ? holnap ? — Rögtön, — viszonzá Péter. — Ugyan, hány óra lehet ? Mindnyájan elővették órájukat, de mind a négyen egyszerre kiáltanak föl. ., — Úm! hiszen ez megállott. Az inas szintén elővette óráját, valódi arany órát, (az inasok ily emberek közt jól megszedhetik magukat) s igy válaszolt: — Tizenegy óra. — Éji tizenegy ? — Nem, uram, reggeli tizenegy. — Általános csodálkozás. — Mily gyorsan múlik az idő! — sóhajtott a vastag úriember. Hangos kacaj követte e megjegyzést s a kártyások visszafordúlva, házigazdáj okát pillanták meg, Pál grófot, üde, vidám arcával, elegáns reggeli öltözékben. Derűlt, nyílt külsejű, magas fiatal ember volt ez; őszinte tekintetéből bizonyos nyájasság, kellem sugárzott ki. A szeme végén legyezőszerűleg terjedő finom redők elárulták ama természeti hajlamát, mely szerint az életet a kellemesebb oldalról szereti fölfogni. Közlékeny és bizalmas modorában semmi ízetlenség, köznapiság nem volt. Ellenkezőleg, csaknem a hanyagságig könnyed magaviseletében volt valami amaz egyének méltóságos modorából, melyet, legyenek ezek nemesek vagy plebejusok, a nevelés szokott adni. »Vér van benne«, szokták mondani valamely lóról; azonban szabatosabban lehetne mondani: »nevelése van«. Erőteljes feje, mely kissé feszesen állt széles vállai közt, értelmet gyaníttatott s rokonszenves külseje mély érzésre vallott. E sima modorú, előzékeny, nyájas fiatal ember szabad folyást engedett ezúttal vidámságának spár tréfás megjegyzést is tett, de melyből csak is jóakarat tűnt ki, mely nála soha sem tagadta meg magát. Ama jómódú emberek közé tartozott ő, kiket a születés és vagyon gyermeksége óta megóv a mindennapi élet gondjától, bajától. Számolni soha sem tudott; bevételeiről, kiadásairól könyvet nem vezetett s jól lehet, tősgyökeres francia volt, megszabadult ama nemzeti betegségtől, mely a hasonlók fölötti uralkodás vágyából áll. Arra nem mernék esküdözni, hogy ő époly tudós lett volna, mint bármelyik sorbonnei tanár, vagy hogy szigorú vizsgálatot tett volna le a társadalmi tan problémáiról; azonban beszédét hallgatni épen nem volt unalmas, sőt még, ha az enyelgés, a tréfa szavait hallata is, beszédéből léhaság épen nem tűnt ki. Rangja és vagyona által a tétlen kényelemben élő világhoz tartozott s természetileg gondtalan jelleme egészen beleélte magát a helyzetbe, a melyben született. (Folyt. köv.) Tavaszi kiállítás. (A sugárúti műcsarnokban.) I. A műcsarnok elöljárósága eddigelé nem hozta divatba, hogy a kiállításokat némi ünnepélyességgel nyissa meg. Ma is, mint minden alkalommal, csak a kitűzött zászló s a főbejárat előtt ácsorgó jegyszedő fogja elárulni, hogy a palota termeit immár látogathatja a közönség. Bécsben sokkal több súlyt helyeznek a megnyitásra. Még azzal sem elégszenek meg, hogy az elnökök, alelnökök, igazgatók s az előkelő pártoló tagok jelenjenek meg hivatalosan, hanem a kormányférfiakat, a főhercegeket, sőt a császárkirályt magát is minden alkalommal meghívják, tekintet nélkül arra: várjon megérdemli-e az illető kiállítás az ily ünnepélyt. Az utóbbi két hétben is a művészház és műegylet kiállításait ő felsége személyesen nyitotta meg. Nálunk a közoktatásügyi miniszter se néz feléje, noha itt jobban elkelne némi ünnepélyesség, hogy a közönség érdeklődése felkeltessék. A mostani kiállításnak több vonzó képe van. Ami ritka eset: nagyobb alkotások is derekas számmal láthatók. Feszti Árpád tavalyi hatásos képéhez, a »Golgothá«-hoz egészen méltó pendant-t festett, sőt az új mű: »Krisztus temetése« a táj rész természetesebb érzékítése s az alakok nagyobb kiemelése által ismét haladást jelez a gyorsan fejlődő művész tehetségében. Míg az elébbent festvény sárgás-barnás sziklatömege s a félelmes világítású háttér inkább eszményített s keresett hatású tájat tüntetett föl, a mostani kép minden részlete természet után készült s azért igazabb is. Hangulata is más. Amott a tragédia lezajlását, itt az elnémult keservet kapjuk művészileg visszatükrözve. A borongó ég s a leereszkedő félhomály, mely fűre, bozótra, sziklára nehezül, végtelen nyugalom gyanánt borul a jelenetre. Hosszú menet, több csoportra várva, halad a Golgotha-hegy oldalán. Elől megy Szent-Péter, Veronika kendőjén a tüskekoszorút vive s a bánatában megtört Magdolnát vezetve. Utána a gazdag kaftánba öltözött Nikodemus s a szegény, rongyos pásztorok Krisztus holttestét hozzák, melyet Mária, az ifjú János evangélistával követnek. Hátrább a gyászos kiséret számos más tagja. Mindez alakok az ihlető erő termékei, s rajz tekintetében messze fölülhaladják a tavalyi kép szomorkodóit. Igaz költészet szól hozzánk e históriai tájképből s a finom érzésű művész ez iránynak valóban hivatott művelője. Lotz Károly két különböző tartalmú művel van képviselve. A sport kedvelőit »A kisbéri ménes« című terjedelmes képével lepte meg, melyet a kormány megbízásából festett; a történeti képírás barátainak pedig »Hunyadi János végpercei«-t ábrázoló színes kartonjával kedveskedik. A két mű mutatja, mily sokoldalú tehetség; alig van képírónk, ki a rajzolás művészetét annyira értené, mint ő s ki a nagy stíl iránti érzékét, melyet mestere Rahl Károly fejlesztett ki benne, a mi kevéssé előnyös viszonyaink között oly híven megőrizte volna. A Hunyadi-kép nem egészen eredeti. E jelenetet, melyben Kapisztrán János az utolsó szentséget nyújtja a haldokló hősnek, kit neje: Szilágyi Erzsébet s fiai: László és Mátyás siratnak, már a ferencvárosi templom falára s a múltkori történeti kép pályázatra grisail-modorú kartonban érzékíté. A mostani mű amazok előnyeit újra egyesíti magában. »A kisbéri ménes« minden egyes lova rendkívül életteljes, s a nagy csapat szerencsés csoportosítása által a legnehezebb művészi feladatok egyike van e vászon megoldva. A szigorú egyházi stil minden traditiója nyilatkozik Szoldatits Ferenc nagy képében, mely »Péter tagadásá«-t ábrázolja. Az elrendezés, a drapéria, az alakok akadémikus rajza, az egyszerű színezés mind a nazarénusok modorára emlékeztet, de nem arra, melyet Overbeck, hanem amelyet Führich követett. Szoldatus gyakran megelégszik azzal, hogy Rafael vagy Perugino korábbi műveinek egyes részleteit másolja: egész típusokat vesz át s csak az elhelyezésben önálló. Az umbriai nagymester utáni korszaktól azonban már idegenkedik; ő rá nézve a Tiziánok, Veronesék már modernek. A régiek feszessége, szabályossága mellett azonban feltűnik mostani képén a kompozíció egy nagy önkénye. A két főalakot, Krisztust, kit megkötözve egy pribék vezet, és a kakas kukorikálásától megriadt, kétségbeesett Pétert nagy oszlop választja el, mely a terjedelmes vásznat épp a közepén kettéválasztja s zavarólag hat. Máskülönben a gondosság, mely a művész egyik fő erénye, minden részletben érvényesül. Krisztus érdekes, bár nem egyénített arca, de különösen a Péter lelki háborgását eláruló tekintet meglepnek; a meztelen lábak, karok, kezek ily szabatos, életteljes mintázását mai nap ritkán látjuk, s a rajz és szinamaz összegyeztetése, melyre e mű a nagy mesterek példájára törekedni óhajt, valóságos anakronizmus a ragyogó kolorittal kárpótoló fölületes Makart s a tökéletes rajzolása által imponáló, de fogyatékosan színező Zichy Mihály korszakában. A történeti festők közt egy elhúnyt képiró is szerepel. Orlay Soma hagyatékából ugyanis Abafi Lajos öt kisebb kompozíciót engedett át a műcsarnok kiállítására. E művek nagyobbára vázlatok, a művész amaz idejéből, mikor még az élet annyi terhe és gondja nem zaklatta s ily lendületes alkotásokat vethetett vászonra. Az alakok csoportosítása, az aláfestésben is jellemzetes színezés e vázlatoknak nagyobb értéket kölcsönöz, mint a minővel Orlay későbbi befejezett képei bírnak. Valamennyi nagy fontosságú mozzanatot tűntet föl, s a választott jelenetek drámai hatásúak. A »Mohácsi csatá«-ban az országvesztés gyászát igyekezett sötét hangulat által érzékíteni; az »Ónodi gyűlés« mozgalmas, szenvedélyes kép, melyből a trónjáról felszökött Rákóczi Ferenc, mint főalak hatásosan kiválik; a »Coriolán« címűben pedig az esdeklő anya, a magában küzködő hős s a háttérben gyilokkal leső volszkusok mozdulatai élénken magyarázzák az egész jelenetet. Az elhúnytnak élénk érzéke és előszeretete volt a történeti tárgyak iránt s e művészi hagyatéka is arról győz meg, hogy tehetsége és becsvágya nem érhette el azt a sikert, mely szerencsésebb körülmények közt osztályrészéül juthatott volna. Than Mór az utóbbi időben nem egyszer oly térre lépett, melyen kevéssé méltányolta a kritika. Valahányszor michológiai s más ruhátlan alakokat fest, nem »al fresco«, hanem olajban: hangulat, természetes színezés, de főleg a költészet, a meztelen alakok ez egyedüli öltözéke, cserben hagyják. Két képén: a »Fürdő lány «-on s az »Ébredő Psyche«-n minden kecs és lágyság nélküli testeket látunk, amannál a hús színek barnás-zöldes reflexeket kaptak Folytatás a mellékleten: 594