Fővárosi Lapok 1881. augusztus (174-197. szám)

1881-08-02 / 174. szám

Egy papné életéből. (Rajz a falusi életből). Gyarmathy Zsigánétól. (Folytatás. — Késő — felelt Pál szeliden — most már roszul esnék hallgatóimnak, ha bizalmamat megvonva tőlük, más rendet kezdenék. Aztán én nem is látom ily sötét színben a dolgokat s hiszem, hogy a módo­sabbak nem akarnak megkárosíta­ni, a szegényétől pedig úgy sem venném el darab kenyerét. .. ezt csak nem tehetem ? — Igen, kímélni kell az ügyefogyott földhöz ragadtakat. . . én értem önt s azért kérem, engedje meg egy tapasztaltabb koros pályatársának, hogy minden érdekeket szem előtt tartva hozza rendbe ügyét. Az olyan hátralékosokat, kiknek módjukban van a fizetés... szóval bízzék bennem, én értem a hely­zetet s úgy fogom azt tisztázni, hogy se családja, se hallgatói ne szenvedjenek rövidséget. Maga Krisztus is azt mondja: adjátok meg mindenkinek a magáét. Látszott, hogy Pál teljesen bízik Mártonban, de mielőtt elfogadhatta volna ígéretét, én kiléptem a mel­lék­szobából. Márton mosolygott, egy dicsbeszédet tartott nekem melyből, megtudhattam, hogy én va­gyok a legtökéletesebb teremtés, ő pedig maga a szív, s a legközelebbi viszontlátásig ajánlva magát, tá­vozott. — Pát, ugy­e nem fogadod el ezen ajánlatot? Ha valamit elmulasztunk, azt csak magunk tehetjük jóvá. — Épen csak is ezért nem fogadom el, mert különben teljesen megbiznám e jószivű gyakorlati emberben. Másnap az egész Márton-család látogatásunkra jött s velünk is megigértették, hogy rövid idő múlva átmegyünk. Biztosítani is akarták e látogatást és meghívtak egy kirándulásra a »völgyi kert«-be. Én is elfogadtam e meghívást, mert mióta az özvegy — szegény jó Mari — Csipkésre költözött, s igy nem méltatlankodhattak vele, enyhült boszúságom e család iránt. A legragyogóbb májusi nap volt. A patak fod­­rocskái csillogtak a napfényben, a fényes levegőben fénylő mellű, vidám fecskék röpködtek, a kertek virá­gos fái alatt hosszú vásznak fehéredtek, a csipkerózsa­bokrok festő bimbóiról zománcos szárnyú kis pillék lebbentek fel, a sövény­kerítések barna töviseire hó­fehér labdarózsák és fehér virágú kökényfák borul­tak. A kis kertekben az orgona­bokrok teljes virág­zásban voltak és szétárasztották azt a pompás májusi illatot. Mivel anyósom is velünk tartott, szekeren men­tünk s ugyancsak kellett ügyelnem, hogy a virgonc kis Palkó ki ne szökjék egy-egy állat megpillantása­kor. Ilyenkor nagyanyja mindég felemlítette, hogy­­ ebből a fiúból soha, mig a világ áll, nem lesz első emi­nens,mindenki meglássa.Hiszen Pál ennyi idős korában úgy ült, mint egy nagy ember. Aztán ez a gyerek még a betűket sem ismeri, bezzeg Pál öt éves korában úgy olvasott, mint a viz. A kicsi Saroltát az én jó Marim gondjára bíz­tam s igy egész figyelmemet arra a kis erőteljes vas­­gyúróra fordíthattam. Mikor az öreg hatodszor mond­ta el kifakadását, Pál fia védelmére kelt:­­ — Édes anyám, lehet, hogy ennyi idős korom­ban én tudtam olvasni, de azért e gyermek már is tud olyat, amit én soha nem fogok tudni, szóval anyám, élni való esze sokkal több van e parányi jószágnak, mint nekem. — Teremtő szent isten! Még csak ő volt hátra! Eddig a feleségedet állítottad okosabbnak magadnál, most már ezt teszed a gyerekkel is, ez már sok! — Anyám, még én egy darab marhánkat sem tud­nám megismerni, ha mindég csak azt tanulnám is. Palkó ismeri a faluban minden embernek a jószágát , ha künnülö­k vele az utcaajtóban, mikor a nyáj haza­tér, rendre nevezi meg, melyik kié. Míg Pál több ilyen dolgot adott elő életrevaló kis­fiáról, én igyekeztem elfoglalni, hogy ne vegye észre apja csodálatát. Az el­foglalás csak annyiból állott, hogy engedtem csacsogni kedvére. — Ni, mama, szép bárányok, nagy­ utcai Ková­cséké, tudja mama,mért sírnak most?hát azért,hogy nem rég választották el a mamáj­októl szegényeket! Ni, mama az a rektor tehene, még nincsen hornya, de lesz. Mama! hajtsuk ki már mi is a libákat a mezőre, hogy ne egyenek otthon, Gáspárné is azért hajtotta ki ... én majd megőrzöm őket egy nagy bottal, jó lesz mama? — Oh, te kis libapásztor! És meg kellett csó­kolnom azt a hadonázó kis öklöt, melyet ugyan nem volt csekély munka tisztán tartani. Aztán amint ha­ladtunk a nyíló csipkerózsákkal szegélyzett utón, a madárdaltól zengő zöld mezőn, elgondoltam, hogy lesz idő, mikor e kis­fiú nem közli velem mindazt, a­mi lelkében és szívében megfogamzik. Lesz idő, mikor egy olyan közönséges vén asszonynak fog tekinteni, a­ki nem értené meg az ő szellemét, a­kit szeretni fog, de már azzal a mellékszócskával, hogy »szegény«. Hiszen Pál maga a jóság, a gyöngédség és mégis tőle is hal­lottam már — anyja beszédei után — ezt: szegény anyám! És akkor eszembe fog jutni, hogy mikor a pezsgővérű ifjú még kicsi Palkó volt, mint nyomta oda kis rózsás arcát térdemhez, miközben ragyogó tekin­tetével nézett fel rám és leste, hogy várjon figyelek-e szavaira ? S az volt legnagyobb gyönyörűsége, ha rá mo­solyogtam és megsimítottam fürtös kis fejét . . . Megérkeztünk. Irtáson túl a völgytorkolat öb­lében volt az a hely, melyet a völgyi kertinek nevez­tek s melyben hajdan az én kedves Marimmal oly kel­lemes délutánokat töltöttünk. A gyepű alja fehérlett a rezgő gyöngyvirágoktól, a fákat tömötten borította a hófehér virág s minden szellő lebbenésre fehér levél­kék röpködtek s hulltak alá az élénkzöld pázsitra. A legrégibb, legterebélyesebb­ almafa alatt már fel volt terítve az ozsonára kihozott sok minden. Mártonna és lányai »szörnyen örvendeztek és még szörnyebben kiabáltak s különösen a »jó nagymamának« (mert mióta Lenke igy nevezte, ők sem hívták másként) nem győztek eleget örvendezni. Szegény öreg, ha tudtad volna, hogy ez lesz utolsó kirándulásod, kevesebbet fogadtál volna el a hízelgésekből és haza­térsz, mikor hívlak! De így, arra a megjegyzésemre, hogy nagyon büvösödik, jó lenne hazamenni, azt felelte, hogy ne­kem sem büvösödött régebben olyan hamar ebben a kertben. Jól van, gondoltam, maradjunk a meddig tet­szik, s egész figyelmemet a kis­fiúra fordítottam, ne­hogy igen felhevüljön és meghűljön. Feltűnt nekem, hogy a házi­gazda távol van; felesége azt állította, hogy a »papom«-hoz egy beteg gyermeket hoztak keresztelni; mert most, tudja isten miért, annyi a beteg gyermek, hogy­ Különös járvány lehet — gondoltam — mikor mind betegen születnek a gyermekek. Aztán beszélgetni kezdtek a Tőry csa­ládról — a­ki úgy szereti mindnyájokat — azután pe­dig a vidék mende-mondáin évődtek s mondták anyó­somnak az érdekesebbnél­ érdekesebb újságokat, me­lyekből világosan kitűnt, hogy mily gyarló minden ember, az egy Márton-családon kívül. Örvendettem, mikor Palkónak kedve jött, hogy a völgynyíláson át arrafelé vigyem, hol két csikó a patakból szürcsöl­get. Kézen fogva, megindultam vele. Gyönyörűség töl­tött el, amint széttekintettem a virágos tájon, a hul­lámzó zöld vetésen. Egy emelkedettebb ponton meg­álltam s innen észrevettem, hogy a csipkésről jövő után épen egy olyan alak, mint Márton Elek, tart Irtás felé. Bizonyosnak tartottam, hogy Csipkésen járt; de hát mit kereshetett ott épen akkor, midőn Pált magához hivta ? Későbben­­— csak hogy már igen ké­sőn — megtudtam, mit keresett. A hirtelen átdült levegőt éles, hideg szél hasi­­totta, mikor a szél megszűnt, a nap oly tisztán sütött vissza nyugatról s a havas ormok körvonalai élesen rajzolódtak a ragyogó mennyboltozat aljára, szóval egyike volt ama májusi napoknak, mikor az ember összeszoruló szívvel tudja, hogy a következő éjjel fa­­gyos kézzel fogja letörölni mindazt, a­mi most oly bá­jos, fiatal üdeségben zöldel és virágzik. Soha sem fo­gom feledni e ragyogó hideg tavaszi délutánt, úgy áll az mindég emlékemben, mint egy élesen kiszögellő határköve eddigi boldogságomnak. A határkövön innen is vannak szép helyek, talán még nyugalmasabbak és árnyasabbak is, mint voltak azontúl, de már még­is egy figyelmeztető pont, mely arra int, hogy a napfé­nyes, virágos mezőnek is van határa, s hogy miközben egy új szép táj felé törünk, addig meg kell taposni az árkos, göröngyös ugart is. Azt hiszem, mindnyájunk életében van egy pont, mely körül több sötétség tömörül, mint más helyre. Gyors egymásutánban szoktak következni: a nem sze­retem napok. S mintha a sors kezének egy irány kü­lönösen megtetszenek, úgy sújt többször egymás után ugyanegy helyre. (Folyt, következik.) , Kedd, 1881. augusztus 2. 174. szám. Tizennyolcadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre................................. frt. Negyedévre.....................4 frt. Megjelenik­ az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóh­ivatalba küldendők. A nők gyilkosa. (Francia regény.) Írta Hippolyte Audeval. (Folytatás.) Cecilia sápadtan, remegve várta a bárónét. — Nos ? — kérdé. — Nos, ő haza­tért. — Nem hagyta önöket magukra? — Nem. — S miről beszéltek ? — Közömbös tárgyakról. Csaknem mindig Gyula úr beszélt. — Bizonyos kegyed abban ? Megesküszik-e ne­kem erre ? — De hát mi lelte kegyedet, Cecilia? Higgye meg, egészen elrémít. — Ön az én barátnőm, Helén. Ön segélyemre lesz, védelmezni fog. Különben e titok engem egészen lever . .. érzem, hogy megtébolyodom. Tudja meg tehát. . . Cecilia nem végezte be a mondatot. Nem birt többé egy szót sem kiejteni. Ideges mozdulattal emelte föl a kandallón levő márvány kölyhet, fölkapta a le­vélkét s gyorsan szétnézve, nem jön-e valaki, visszatért Helénhez. A báróné nem érte először a dolgot s azt kép­zelte, neki volt az a levélke szánva. — Légyott! — kiáltott föl Helén. — Hát ő oly vakmerő, hogy nekem légyottat tűz ki! — Mily eszte­­lenség! Ez a papír kétségkívül abban a bokrétában volt, melyet nekem adott! És én észre sem vettem ezt! Mily kábult vagyok! Oh, önnek van oka félni! Ha ezt Gyula úr megtudná! Első dolga is az lenne, ugy­e, hogy megverekednék vele ? Oh én őt nagyon jól ismerem! A grófné kitekintett. —­ Mit csinál a férjem ? — kérdé aztán vissza­térve. -Miért nem jött be ?.. Ön rosszul látott, rosszul hallott... Ők együtt vannak! — A gróf levelet kapott Párisból. Ép az én jelenlétemben adták át neki. Átolvasván, alkalmasint most válaszol rá... De, beszéljünk komoly dolgokról... Azt tanácsolja ön, hogy férjhez menjek ? — Kihez ?

Next