Fővárosi Lapok 1881. szeptember (198-222. szám)

1881-09-01 / 198. szám

Csütörtök, 1881. szeptember 1. 198. szám. Tizennyolcadik évfolyam. Szerkesztői iroda: __ JLammi ^ n. ^%awma an­­ _____ ^______ Hirdetések PInTAPnCT T APAIT negyedévre....................4 frt. SMH «* 9hb«HbKI­W ’« Ui*P!l WMNRN­imMKMMBIBHSI­KHHfll­RlS Athenaeum-épület) Megjelenik a fájadóhivatalba SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. küldendők. " ti"—i ...■■ ........... ........- —— ZE3I i m por. (Elbeszélés.) irta Thuróczy Kálmán. (Folytatás.) — Barátom! — mondám némi megütődéssel - Ez nem jól van igy. Nagyon veszélyes játékot tizes nőddel. Kisértéseknek teszed ki asszonyi gyarlóságát — Ah, te szerencsétlen laikus! — felelt ő gú­nyos — kacajjal. Tán azt akarod, féltékeny legyel Nem látod,hogy készakarva teszek így ? Ezt hozza ma­gával drasztikus gyógymódom! Aztán mosolyogva lépett nejéhez. Ő már készen várta őt az elmenetelre. Béla gyöngéden fűzte karjá karjára, és elindultunk a tisztek kíséretében. Útközben Béla felhívta őket, hogy jöjjenek a jöt­tömet ünneplő »muri«-ra. A báró hangos helyesléssé fogadta indítványát, és hozzá csatlakoztak a többiek is. Bélára nem soká kellett várnunk. Ott termett csak­hamar köztünk és a mohón fogyasztott bortól felhe­vülve, csakhamar duhaj­kodásig vitte kedv­csapongá­sait. Én a mulatság hőfokának mind gyorsabb növeke­désénél jónak láttam elosonni, és másnap reggel leg­kevés­bé sem bántam meg e tettemet, mert noha már a nap jó magasan állott, és így aludni is eleget alud­tam, mégis holmi szokatlan köd motoszkált fejemben Hátha még ott maradtam volna! Az inas, kérdésemre, felkelt-e már az uraság, azt felelte, hogy a nagyságos asszony már künn van a »ki­csi«-vel, az úr még alszik. Én is kimentem a parkba Első ismerősöm, kivel találkoztam, Emma volt. Ara­boszus nyugtalanságot tükrözött, egészen összezsugo­rodva ült görszékében, és az inas homlokán sűrű és gyöngyöző verejték sejtenem engedte, hogy úrnője már jó ideig vehette igénybe erejét. Úgy is volt. A szeren­csétlen, testi fájdalmaitól és féltékenységétől egyaránt gyötrött asszony valahogy megtudta, hogy Gizella a főhadnagygyal itt vannak a parkban, és önkívületig felcsigázott izgatottságában valóságos hajszát tartott rájuk. Persze magam is kísérőjéül szegődtem, és ki tud­ja, meddig kellett volna ballagnom oldalán a mind in­kább fokozódó hőségben, ha a legközelebbi fordulónál elő nem tűnik Gizellának alakja derült mosolylyal ki­pirult arcán, és réti virággal kebelén. A báró mellet­te, épen egy kis virágbokrétát kötözgetve. — Le voilà qui vient! kiáltott fel vidáman mind­járt, a­mint megpillantott. — Íme az álnok szökevény ! — folytatá mosolygva, mialatt kezét nyújtotta felém. — Ugyancsak elnyújtotta álmát, szólt Gizella, hozzám fordulva Emmától, kit előbb néhány szóval üdvözölt. — Oly jól esett pihenni az éj fáradalmai után! — felelém némi nyomatékkal. — Hallottam, hallottam! De különben úgy tu­dom, hogy ön elillant a zajos mulatságból. Nemde báró ? A kérdezett épen Emmához volt hajolva. — Meg se érintsen ! — hangzott ekkor elfojtot­­tan, szárazon, a beteg remegő szava. E jéghideg, koszos hang hallatára Gizella arca sajátos, szánalom és gúnynyal vegyes kifejezést öltött, de csak egy pillanatra, mert a sűrűn hullámzó közön­ségből e közben többen léptek hozzá, és élénk üdvöz­léseikkel egészen igénybe vették figyelmét. Nem sokára megjelent Béla is jókedvűen és már távolról fenyegetőzve felém ujjaival. Rövid idő múltán sikerült őt elvonnom a foly­vást szaporodott társaságtól. Beszélni akartam vele még egyszer, utoljára, mert az volt ott tartózkodásom végső napja. Őszintén és komolyan óvtam őt életmód­jának, merész üzelmeinek elkerülhetetlen rossz követ­kezményeitől. Kacajjal válaszolt aggályaimra, de a­mit már a múlt este is észrevettem, most még inkább tűnt fel szakgatott hahotája közben. Az a bizonyos kirívóan erőszakolt »non chalence« volt, a­mi, sze­meimben legalább, meghazudtolta könnyelműnek ne­gélyzett nembánomságát és sejtenem engedte, hogy még előttem is takargat valamit, hogy büszke lelki valami fájdalmat rejteget magában a velem közöltön kívül is. Unszolásaimra tárja fel előttem egészen szi­vét — egyszerre azzal vetett véget beszélgetésünk­nek, hogy ír majd bővebben, hogy okadatolja majd tüzetesebben viseletét. Többre nem mehettem vele és este midőn elin­dultam, már nem is igen szólhattam neki, mert a báró Béla neje és néhány tiszt is elkisértek a pályaudvarra és velem maradtak, mig a vonat el nem robogott Nagyon szívélyesen, barátságosan búcsúztunk el egy­mástól kölcsönös viszontlátási reményekkel. Az után elég időm volt egybevetni a tapasztal­takat. Bélát illetőleg hamar lettem kész a diagnózis­sal. A szegény fiú körülbelül olyan állapotban lehet — mondom magamban nem csekély szánakozással — mint a­ki szép, fényes álmából ébredezve, készakarva nyomja el fölocsúdó éberségét, készakarva hunyja be szemeit, hogy a valót jelző világosság sértő hatását elodázza. Ő már érzi, sejti, hogy ábrándkép vezette hogy tűnik a varázs visszahozhatatlanul, de még sem akar számolni a valóval. Gyengesége, ideális mezbe bújtatott élvvágya, könnyűvérű gondatlansága ragadta ily messzire őt és nejét is. Tudja ezt, meg van róla győződve, látja magát, nejét az örvény szélén, de nem hátrál, nejének sem akar támasza lenni. Makacskodik, még megkísérteni sem akarja a boldogulást ,szerelmi hitvallása« (saját szavai) árán. És neje? Rá nézve hasztalan okoskodtam, hasz­talan igyekeztem eligazodni szorgosan megfigyelt magaviseletéből. Feltételezni, feltételezhettem igen sokat, a­mi semmi esetre sem vált volna előnyére. Voltak támpontjaim. Másrészt azonban szem elől nem tévesztvén kényes helyzetét, Bélának határozottan téves csökönyösségét és különösen nem ismervén ki­­merítőleg az előzményeket, nem törhettem pálcát fölötte. Hogy modora a báróval szemben legalább is túlhajtottan bizalmas, azt mindenki láthatta. De épen e mindkét részről észlelt nyíltság csökkentette gya­númat. Férjes asszony kedvesével nem így szokott bánni a nyilvánosság előtt. Lehetett boszúból eredt kihívó kacérság, dac, szeszély de komoly viszonyra következtetni nem mertem. Elhatároztam felvilágosí­tást várni. S vettem felvilágosítást. Fájdalom, nagyon ha­mar, hamarabb mintsem hittem volna. Néhány héttel a fővárosba érkezésem után távi­ratot kaptam Bélától, melyben a legkomolyabban s ijesztő rövidséggel felhítt, hogy azonnal jöjjek hozzá. Egyetlen gyermekének boldogsága, élete függ megjele­nésemtől.­­ Sietve s nem kevéssé szorongó aggályok közt szálltam a vasútra. Másnap délben érkeztem . .. vá­roshoz. Béla kocsija már ott várt a pályaudvaron. Gyorsan léptem az induló ház éttermébe, hogy ha­marjában essem túl az ebéden, de alig nézek körül, ott látom az egész tiszti társaságot egy as­ztal mellett, köztük a báróval. Egészen elfeledtem, hogy ez volt szokott étkezési helyük. Persze kölcsönös hangos üdvözlés után hozzájuk ültem és noha a báró közvet­len szomszédom volt, kénytelen voltam az egész ebéd alatt hallgatni arról, a mi lényemet teljesen elfoglalva tartotta. Tettem ezt annál inkább, mert mindjárt ele­inte észrevettem, hogy megjelenésem nem rendes körülményekhez hasonlóan hatott a társaságra. Bélá­ról egy szót sem hallottam. Csak midőn már végére értünk az ebédnek és egyesek, szedkelőztek, kelt fel a báró is helyéről és karomnál fogva felszólított, tegyünk egy kis sétát a verőfényes szabadba. Ő ugyancsak ész­revette nyugtalanságomat. Alig értünk ki, hirtelen és mintegy visszatartott lélekzettel kérdem: — Mondja, mi történt Béláékkal ? — Csúnya dolog, igen csúnya dolog! — felelt e méltatlankodás hangján. — A gyermek. .. — Rosszul van. Az orvos kevés reménynyel biztat. — És a szülők ? — Uram! Úgy látom ön nem értesült. . . — Csupán egy rövid telegrammot vettem Bélá­tól, melylyel gyermeke érdekében igen sürgősen hí magához. — Hallgasson meg hát! — szólt némi szünet után. — Elmondok önnek mindent részletesen, sőt teljes összefüggő képét akarom adni a történteknek. Őszintén megvallva, úgy tekintem önt, mint a­kit vala­mi jó szellemem küldött most ide, hogy megszabadít­son attól a kellemetlen érzéstől, mely lidércnyomás­ként nehezedik lelkemre. E közben a város felé vezető fasoron egy kis padhoz értünk, hol a főhadnagy mellett helyet foglalva, feszült kíváncsisággal nyugtalanul lestem szavait. (Folyt, következik.) A Jakab leánya. (Francia elbeszélés.) Írta Dessys. (Folytatás.) Egyelőre azonban, György nem vett egyebet észre, mint két kis csupasz lábat, az arcnak egy kis részét s egy nagy tömeg barna hajat. Néhány perc múlt el. Aztán két nagy szem nyílt föl, fehér fogak villantak meg s vidám kiáltás hangzott föl. Ez volt az ébredés. A leányka hirtelen a nyakába csimpaszkodott Jakabnak. — Apám, oh, apám! — kiálta. Aztán könnye­den, mint az őzike, szökkent ki a bokorból s élénk, tiszta szemét körüljártatá mindenfelé. Alig volt e leányka tiz évesnél több, de magas, karcsú, még kifejletlen, szabálytalan vonásai vidám­ságot árultak el, nagyon barna arcszine pedig: a cigányleánykát. Pillanat múlva visszatért atyjához s duzzogni kezdett. — Oh, apa, rossz apa, ki csak azért nem ébresz­tett föl álmomból, hogy csigát szedni ne menjek vele. Ej, mily csúnyaság ez!.. Egyedül menni dolgozni!.. Önző ember! S míg ajkát félre vonta, újra megcirógatta és ölelgette apját. Jakab egészen el volt ragadtatva a leányka ked­vessége által. Megsimogatta a haját s rendbehozta öltözékét. — Hiszen, — mondá a leánykának — te ma reggel már eleget fáradoztál; jele hogy még folyvást aludtál és pedig jól! — Nagyon sajnálom, — viszonzá a leányka. — Nos mit csináltál azóta ?.. Kétszeresen dolgoztál, pedig tudod, hogy segítségedre szoktam lenni... Mily állapotban tértél vissza!.. A veríték csakúgy gyön­gyözik a homlokodról. S kötényének szélével megtörülte apjának a homlokát. — Toncsika, Toncsim!.. Oh, be, kedves vagy te !. . Mennyire boldogítasz, hogy ennyire szeretsz!. Tudod-e azt, hogy senkim kívüled ? Senkim, senkim kívüled, mióta szegény anyád fölszállt, a magasba. Sem rokonaim, sem jó barátaim, senki! még csak ízem sincs! Egyedül te vagy az enyim a világon. — Ej, — viszontá a leányka enyelegve — hát vájjon nem elég-e ez ?.. És vájjon nem ugyanaz-e az én sorsom ? Más gyermekeknek vannak fi- és nővérei

Next