Fővárosi Lapok 1881. szeptember (198-222. szám)

1881-09-01 / 198. szám

Szerkesztői iroda: __ JLammi £ n. ^%awma an - _____ ^______ Hirdetések P ínTAPnCT T APAIT negyedévre....................4 frt. SMH «* 9hb«HbKI W ’« Ui*P!l WMNRIIimMKMMBIBHSI KHHfllcRlS Athenaeum-épület) Megjelenik a |(jad5hivatalba SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. küldendők. ' ti"—i ...■■ ........... ........- —— C sütörtök, 1881. szeptember 1. 198. szám. Tizennyolcadik évfolyam. ZE3I i m por. (Elbeszélés.) irta Thuróczy Kálmán. (Folytatás.) — Barátom! — mondám némi megütődéssel - Ez nem jól van igy. Nagyon veszélyes játékot tizes nőddel. Kisértéseknek teszed ki asszonyi gyarlóságál — Ah, te szerencsétlen laikus! — felelt ő gu nyos — kacajjal. Tán azt akarod, féltékeny legyei Nem látod,hogy készakarva teszek igy ? Ezt hozza ma gával drasztikus gyógymódom! Aztán mosolyogva lépett nejéhez. O már készei várta őt az elmenetelre. Béla gyöngéden fűzte karjá karjára, és elindultunk a tisztek kíséretében. Útközben Béla felhítta őket, hogy jöjjenek a jöt tömet ünneplő »muri«-ra. A báró hangos helyesléssé fogadta indítványát, és hozzá csatlakoztak a többiel is. Bélára nem soká kellett várnunk. Ott termett csak hamar köztünk és a mohón fogyasztott bortól felhe vűlve, csakhamar duhaj kodásig vitte kedv-csapongá sait. En a mulatság hőfokának mind gyorsabb növeke désénél jónak láttam elosonni, és másnap reggel leg kevéshbé sem bántam meg e tettemet, mert noha mái a nap jó magasan állott, és igy aludni is eleget alud tam, mégis holmi szokatlan köd motoszkált fejemben Hátha még ott maradtam volna! Azinas, kérdésemre, felkelt-e már az uraság, azi felelte: hogy a nagyságos asszony már künn van a »ki csi«-vel, az úr még alszik. Én is kimentem a parkba Első ismerősöm, kivel találkoztam, Emma volt. Ara boszus nyugtalanságot tükrözött, egészen összezsugo­rodva ült görszékében, és az inas homlokán sűrűéi gyöngyöző verejték sejtenem engedte, hogy úrnője mái jó ideig vehette igénybe erejét. Úgy is volt. A szeren­csétlen, testi fájdalmaitól és féltékenységétől egyaránt gyötrött asszony valahogy megtudta, hogy Gizella a főhadnagygyal itt vannak a parkban, és önkívületig felcsigázott izgatottságában valóságos hajszát tartott rájok. Persze magam is kísérőjéül szegődtem, és ki tud­ja, meddig kellett volna ballagnom oldalán a mind in­kább fokozódó hőségben, ha a legközelebbi fordulónál elő nem tűnik Gizellának alakja derült mosolylyal ki­pirult arcán, és réti virággal kebelén. A báró mellet­te, épen egy kis virágbokrétát kötözgetve. — Le voilä qui vient! kiáltott fel vidáman mind­járt, a mint megpillantott. — íme az álnok szökevény ! — folytatá mosolygva, mialatt kezét nyújtotta felém. — Ugyancsak elnyújtotta álmát, szólt Gizella, hozzám fordulva Emmától, kit előbb néhány szóval üdvözölt. — Oly jól esett pihenni az éj fáradalmai után! — felelém némi nyomatékkal. — Hallottam, hallottam! De különben úgy tu­dom, hogy ön elillant a zajos mulatságból. Nemde báró ? A kérdezett épen Emmához volt hajolva. — Meg se érintsen ! — hangzott ekkor elfojtot- tan, szárazon, a beteg remegő szava. E jéghideg, boszus hang hallatára Gizella arca sajátos, szánalom és gúnynyal vegyes kifejezést öltött, de csak egy pillanatra, mert a sűrűn hullámzó közön­ségből e közben többen léptek hozzá, és élénk üdvöz­léseikkel egészen igénybe vették figyelmét. Nem sokára megjelent Béla is jókedvűen és már távolról fenyegetőzve felém ujjaival. Rövid idő múltán sikerült őt elvonnom a foly­vást szaporodott társaságtól. Beszólni akartam vele még egyszer, utoljára, mert az volt ott tartózkodásom végső napja. Őszintén és komolyan óvtam őt életmód­jának, merész üzelmeinek elkerülhetetlen rossz követ­kezményeitől. Kacajjal válaszolt aggályaimra, de a mit már a múlt este is észrevettem, most még inkább tűnt fel szakgatott hahotája közben. Az a bizonyos kirívóan erőszakolt »non chalence« volt, a mi, sze meimben legalább, meghazudtolta könnyelműnek ne gélyzett nembánomságát és sejtenem engedte, hog; még előttem is takargat valamit, hogy büszke lelki valami fájdalmat rejteget magában a velem közöltöl kívül is. Unszolásaimra tárja fel előttem egészen szi vét — egyszerre azzal vetett véget beszélgetésünk nek, hogy ir majd bővebben, hogy okadatolja majc tüzetesebben viseletét. Többre nem mehettem vele és este midőn elin­dultam, már nem is igen szólhattam neki, mert a báró Béla neje és nehány tiszt is elkisértek a pályaudvarra és velem maradtak, mig a vonat el nem robogott Nagyon szívélyesen, barátságosan búcsúztunk el egy­mástól kölcsönös viszontlátási reményekkel. Az utón elég időm volt egybevetni a tapasztal­takat. Bélát illetőleg hamar lettem kész a diagnózis­sal. A szegény fiú körülbelül olyan állapotban lehel — mondám magamban nem csekély szánakozással — mint a ki szép, fÓDyes álmából ébredezve, készakarvs nyomja el fölocsudó éberségét, készakarva hunyja be szemeit, hogy a valót jelző világosság sértő hatásál elodázza. Ő már érzi, sejti, hogy ábrándkép vezette hogy tűnik a varázs visszahozhatatlanul, de még sem akar számolni a valóval. Gyengesége, ideális mezbe bujtatott élvvágya, könnyűvérű gondatlansága ragadta ily messzire őt és nejét is. Tudja ezt, meg van róla győződve, látja magát, nejét az örvény szélén, de nem hátrál, nejének sem akar támasza lenni. Makacskodik, még megkisérteni sem akarja a boldogulást »szerelmi hitvallása« (saját szavrí) árán. És neje? Rá nézve hasztalan okoskodtam, hasz­talan igyekeztem eligazodni szorgosan megfigyelt magaviseletéből. Feltételezni, feltételezhettem igen sokat, a mi semmi esetre sem vált volna előnyére. Voltak támpontjaim. Másrészt azonban szem elöl nem tévesztvén kényes helyzetét, Bélának határozottan téves csökönyösségét és különösen nem ismervén ki- merítőleg az előzményeket, nem törhettem pálcát fölötte. Hogy modora a báróval szemben legalább is tulhajtottan bizalmas, azt mindenki láthatta. De épen e mindkét részről észlelt nyíltság csökkentette gya­númat. Férjes asszony kedvesével nem igy szokott bánni a nyilvánosság előtt. Lehetett boszuból eredt kihívó kacérság, dac, szeszély de komoly viszonyra következtetni nem mertem. Elhatároztam felvilágosí­tást várni. S vettem felvilágosítást. Fájdalom, nagyon ha­mar, hamarabb mintsem hittem volna. Néhány héttel a fővárosba érkezésem után távi­ratot kaptam Bélától, melyben a legkomolyabban s ijesztő rövidséggel felhítt, hogy azonnal jöjjek hozzá. Egyetlen gyermekének boldogsága, élete függ megjele­nésemtől. 1 Sietve s nem kevéssé szorongó aggályok közt szálltam a vasútra. Másnap délben érkeztem . .. vá­roshoz. Béla kocsija már ott várt a pályaudvaron. Gyorsan léptem az induló ház éttermébe, hogy ha­marjában essem túl az ebéden, de alig nézek körül, ott látom az egész tiszti társaságot egy a? ztal mellett, köztük a báróval. Egészen elfeledtem, hogy ez volt szokott étkezési helyük. Persze kölcsönös hangos üdvözlés után hozzájok ültem és noha a báró közvet­len szomszédom volt, kénytelen voltam az egész ebéd alatt hallgatni arról, a mi lényemet teljesen elfoglalva tartotta. Tettem ezt annál inkább, mert mindjárt ele­inte észrevettem, hogy megjelenésem nem rendes körülményekhez hasonlóan hatott a társaságra. Bélá­ról egy szót sem hallottam. Csak midőn már végére értünk az ebédnek és egyesek, szedkelőztek, kelt fel a báró is helyéről és karomnál fogva felszólított, tegyünk egy kis sétát a verőfényes szabadba. Ő ugyancsak ész­revette nyugtalanságomat. Alig értünk ki, hirtelen és mintegy visszatartott lélekzettel kérdém: — Mondja, mi történt Béláékkal ? — Csúnya dolog, igen csúnya dolog! — felelt ő méltatlankodás hangján. — A gyermek. .. — Rosszul van. Az orvos kevés reménynyel biztat. — És a szülők ? — Uram! Úgy látom ön nem értesült. . . — Csupán egy rövid telegrammot vettem Bélá­tól, melylyel gyermeke érdekében igen sürgősen hí magához. — Hallgasson meg hát! — szólt némi szünet után. — Elmondok önnek mindent részletesen, sőt teljes összefüggő képét akarom adni a történteknek. Őszintén megvallva, úgy tekintem önt, mint a kit vala­mi jó szellemem küldött most ide, hogy megszabadít­son attól a kellemetlen érzéstől, mely lidércnyomás­ként nehezedik lelkemre. E közben a város felé vezető fasoron egy kis pádhoz értünk, hol a főhadnagy mellett helyet foglalva, feszült kíváncsisággal nyugtalanul lestem szavait. (Folyt, következik.) A Jakab leánya. (Francia elbeszélés.) irta Deslys. (Folytatás.) Egyelőre azonban, György nem vett egyebet észre, mint két kis csupasz lábat, az arcnak egy kis részét s egy nagy tömeg barna hajat. Nehány perc múlt el. Aztán két nagy szem nyílt föl, fehér fogak villantak meg s vidám kiáltás hangzott föl. Ez volt az ébredés. A leányka hirtelen a nyakába csimpaszkodott Jakabnak. — Apám, ob, apám! — kiálta. Aztán könnye­den, mint az őzike, szökkent ki a bokorból s élénk, tiszta szemét körüljártatá mindenfelé. Alig volt e leányka tiz évesnél több, de magas, karcsú; még kifejletlen, szabálytalan vonásai vidám­ságot árultak el, nagyon barna arcszine pedig: a cigányleánykát. Pillanat múlva visszatért atyjához s duzzogni kezdett. — Oh, apa, rossz apa, ki csak azért nem ébresz­tett föl álmomból, hogy csigát szedni ne menjek vele. Ej, mily csúnyaság ez!.. Egyedül menni dolgozni!.. Önző ember! S mig ajkát félre vonta, újra megcirógatta és ölelgette apját. Jakab egészen el volt ragadtatva a leányka ked­vessége által. Megsimogatta a haját s rendbehozta öltözékét. — Hiszen, — mondá a leánykának — te ma reggel már eleget fáradoztál; jele hogy még folyvást aludtál és pedig jól! — Nagyon sajnálom, — viszonzá a leányka. — Nos mit csináltál azóta ?.. Kétszeresen dolgoztál; pedig tudod, hogy segítségedre szoktam lenni... Mily állapotban tértél vissza!.. A veríték csakúgy gyön­gyözik a homlokodról. S kötényének szélével megtörülte apjának a homlokát. — Toncsika, Toncsim!.. Oh, beh kedves vagy te 1. . Mennyire boldogítasz, hogy ennyire szeretsz!. Tudod-e azt, hogy senkim kívüled ? Senkim, senkim kívüled, mióta szegény anyád fölszállt, a magasba. 3em rokonaim, sem jó barátaim, senki! még csak íbem sincs! Egyedül te vagy az enyim a világon. — Ej, — viszonzá a leányka enyelegve — hát vájjon nem elég-e ez ?.. És vájjon nemugyanaz-e az én sorsom ? Más gyermekeknek vannak fi- és nővérei

Next

/
Thumbnails
Contents