Fővárosi Lapok 1881. október (223-248. szám)

1881-10-01 / 223. szám

I. Napoleon és a nők.­­ (Tanulmány.*) •­­ Wertheimer Edétől. »A császár — mond Rémusat asszony nem rég megjelent s nagy feltűnést keltett emlékirataiban — lenézi a nőket. Gyöngeségök, az ő szemében, inferiori­­tásuk állandó bizonyítéka s a hatalom, melyet a tár­sadalomban maguk részére kivívtak, bitorlás.« Napó­leon valóban nem találta föl a nőkkel való érintke­zésben — annyi előtte és utána élt nagy szellem pél­dájára — ama varázst és ingert, mely oly gyakran válik hatalmas, nemes szenvedélyek forrásává. Műértő szemekkel, mondhatni, ösztönszerűleg tudják a nők azokat a férfiakat haladéktalanul megje­­­­lölni, kik magukat az ő társaságukban jól és otthoni­­asan, vagy idegenszerűleg és otthoniatlanul érzik. I. Napóleonról azonban nem csak egy szellemdús hölgy, hanem egy éles megfigyelő képességgel bíró államfér­fi(**), is feljegyzé azt a vonást, hogy nők környezeté­ben sajátos levert hangulat fogta el kedélyét, mely szóbőségét is teljesen elorza. Ő, kinek beszédében oly elérhetlen erő tükröződött vissza, hogy hatalmas meg­szólításaival még a leghidegvérűbb egyéneket is za­varba, sőt félelembe ejté, d ő szép nőkkel szemben, — bárha arckifejezése és hangja a legnagyobb igye­kezetét árulta el, — egye­tlen egy tetsző szócskára, egyetlenegy gyöngéd nyilatkozatra sem volt képes. S igy a nőkkel való társalgása a legtöbb eset­ben nagyon különös volt. Legfőképen öltözékeikről beszélt velük, e részben mintaszerű ítéletet tulaj­donítván magának. Bizonyos előszeretettel kérde­zősködött a legelőkelőbb nőktől arról, hogy van­nak-e gyermekeik, szám szerint hány, s várj­on ma­guk táplálják-e őket ? Aztán oly kérdéseket is intéz­­getett hozzájuk, melyek egy fiatal nőnek minden vérét könnyen arcába kergethették, de szalonok beszédtár­gyát nem képezhették. Napóleon egyátalán nem volt­­ hivatva ama társalgás újra való meghonosítására, mely a forradalom előtt a társaság élvezetét képezte. Ő csak magát óhajta beszélni hallani, ha egyszer azonban el­lenszenvét le tudta győzni, s egy nőt hosszasabb be­szélgetésre méltatott, hajlandó volt azt már kellemes­nek találni, hacsak figyelmesen hallgatá is őt; legalább Rémusat asszonyról úgy nyilatkozott, midőn — saját állítása szerint — megszólításaira alig két szóval vá­laszolt. Napóleon, ki az embereket inkább, mint bárki más, a legegyénibb szempontokból, ama haszon vagy veszély alapján ítélte meg, melyet rá nézve előidézhet­tek, a nőkre is ezt a mértéket alkalmazta. Nagyon jól ismerte képességüket a titkok kicsa­lására és sohasem mulasztotta el őket ilyen célokra fel­használni. Hadjáratainak fáradalmai közben mindig egy szép nő karjai között keresett pillanatnyi üdülést, s így került össze Varsóban egy bájos lengyel nővel. S a­mire talán senki sem lett volna képes, azt megtette Napó­leon. Négy óra hosszat faggatta az általa addig soha sem látott, megrémült szépet honfitársai vélekedése gondolkozásmódjai és politikai nézetei felől. Csak eme, a legszigorúbb arccal keresztülvitt vizsgálat végeztével emlékezett meg arról, hogy e nő szájacs­­kája nem csak titkok elbeszélésére, hanem csókra is termett. Napóleon lenézte a nőket, segélyekkel vissza­éléseket követett el, de néha félt is tőlük, mint például Stael asszonytól, igaz szerelemmel pedig soha sem viseltetett irántuk. Ez érzelem előtte ismeretlen volt. Ismeretlen még Josephine-nel, az egyetlenegy nővel szemben is, a­kihez, — már a mennyire tőle kitelt, — vonzalmat érzett. Josephine nyugodt, békés kedélye az ő láng­szellemére enyhítőleg hatott. Midőn felzúdult és tom­bolt lelkében a vihar, őhozzá menekült, így rövid idővel császárrá emeltetése előtt is, egy közötte és fivére Lucien között lefolyt izgalmas jelenet után, midőn ez utóbbi nem akart az alacsony származású Joubertou asszonynyal való összeköttetéséről lemondani. Szelíden hattá Josephine vállára fejét, enyhét keresve felkorbá­csolt kedélyének. »Te jó nő vagy, — mondá ő. — Ily nagy érdekek fennforgásakor lesújtó dolog a család­ban ily ellenszegülésre bukkani. Tehát az egész világ­tól el kell zárkóznom. Jól van. Beérem magammal , te Josephine, te vigasztalni fogsz mindenért«. De mily szigorúan tudott ugyanez a Napoleon Josephinnel is elbánni! Mint minden ember, ki maga is hűtlen, házastársa minden való vagy vélt botlását kérlelhetetlen szigorral elitéli, azonképen Napoleon sem tudta felpezsdülését, haragját fékezni, midőn távol Egyptomban testvére Lucientól oly híreket kapott, melyek Josephine hűségét a legkétesebb világításba helyezték. Midőn e nő megtudta, hogy Bonaparte út­ban van Páris felé, sietőleg ment két gyermeke kísére­tében eléje, de véletlenül eltévesztő urát s gyorsan vissza hajtatott. Napoleon már ekkor megérkezett. Röpülve ugrott le a kocsiból s haladt fel a lépcsőn a férje szobájába. Az ajtót zárva találta, kopogott, csengetett s belülről akkép hangzott a felelet, hogy ez az ajtó ő neki többé nem fog kinyílni. Josephine a földre rogyott s könyv­es Szemekkel kért bebocsátta­­tást; mély csend volt a válasz, így teltek el az éj első órái, sírással, kéréssel és rimánkodással. S a női köny a legdurvább keblen keresztül is utat tör magának a férfiú szivéhez s igy történt, bár nagy nehezen, de most is, csak reggeli négy óra felé nyitá ki Napóleon az ajtót. De korántsem volt a kapitulációra elszánva. Szigorú, de könyek által láthatólag áztatott arccal vetett Josephine szemére valót és valótlant, s tudatta határozatát, hogy tőle örökre el fog válni. Erre húsz éves mostoha fia, Eugéne de Beauharnais felé for­dult : »A­mi téged illet — úgymond — semmi esetre sem fogod anyád bűnének terhét viselni. Nálam ma­radsz továbbra is, magamnál tartalak.« »Nem táborno­kom — hangzék a Jenő válasza —én osztozom anyám szomorú sorsában, s e pillanattól fogva önnek istenhoz­­zádot mondok.« — E szavak megtörték, legyőzték Na­poleon borzasztó komolyságát. Erőszakosan találtak a könyök szemeibe, s Jenő ölelésére tárja ki karjait, Josephine és Hortense térdeihez borultak ... és ek­kor végre megbocsátott. (Folyt. köv.) *) Noha e tanulmány forrásokon alapul, természetes, hogy ezeknek megnevezését nem találjuk itt helyén való­nak. W. E. **) Metternich, emlékirataiban, Paris színházaiban. A francia főváros színházaiban is nagy a különb­ség most és harminc év előtt, midőn mint száműzött vigaszt keresni jártam a múzsa csarnokaiba. Majd mindenütt fényesebb oltárokat, tágasabb tért nyert azóta a múzsa, de kevesebb tömjént. Akkor a művészek hófehér saruban léptek t­mplomukba, most aranycsatos cipőben. Hajdan Ráchel néha elájult az előadás után, most kendővel takarják el a színlett könyeket. Azelőtt Sámson az egyetlenegy Sámson volt; ma ugyanaz az alak tíz példányban is létezik. Eredeti géniusz helyett az utánzás szelleme uralkodik. A tanítvány, a­helyett hogy eredeti alakot teremtene, megelégszik a mester másolásával. Például Ravel majd minden színháznál létezik . Delaunay a Theatre Francaisnál egy szekunduszszal bír, ki alakját, tag­lejtéseit, sőt hangját is elsajátította. Az előtt az egész darabban pezsgő vér, duzzadó élet dobogott mind­végig; ma egyes jelenetek emelkednek ki a fel­vonásokból ; azelőtt a művész nem elégedett meg az aknából felhozott nyers drágakővel, hanem kicsiszolva azt, fényes keretbe foglalta és úgy mutatta értékét a közönségnek. Ma kézről kézre jár az örökölt gyűrű és ráillik mindegyik ujjra. De ez ritkán a Thália jegy­gyűrűje. Ezen segíteni kellene, mert az utánzás gátja a haladásnak. Szerencsére vannak ma is nagy művészek, kiket utánozni nem lehet. Ilyenek Got, Coquelin, Tiron, Madeleine, Brohan, Mile, Barretta, Jeanne Lamary, Reichemberg k. a. Ezek a természet iskolájából kerül­tek ki; nem tanítványai senkinek, hanem önállók; saját neve van mindeniknek; ezek nem csak a francia művészet dicsőségei, hanem biztosítékai is a művészet isteni eredetének. Tartsunk szemlét a legújabb előadások felett. Lépjünk először is a Moliére csarnokába. A csarnok, hol a főhelyet a gúnyosan mosolygó Voltaire foglalja el, megszaporodott a Rachel szobrával, ki a tragédiát ábrázolja. Szép szobor. Mint Melpomene, szomorú mélabús tekintettel, mely tiszteletet paran­csol. Ide lehet alkalmazni Arséne Houssaye versét, melyet a nagy művésznő arcképére irt: »Elnémult Champmelé, Lecouvreur és Clairon, De te uralkodói, Rachel, még trónodon, Bölcs fő, lángelmü szív, hol gyöngyök alszanak. Márvány népek között élő márványalak!« A játékrenden most következő darabok vannak: »Oedipus király,« »Figaro házassága,« »Gringoire,« »A­hol unatkoznak,« »A falu.« A­mint látni, a százados hagyományokhoz hí­ven, itt ma is klasszikus darabok foglalják el a főtért; mindamellett a forradalom szele behatolt e csarnok­ba is. Néha egy-egy könnyűvérű darab átsikamlik a klasszikus művek közt, hogy jelezze a mai korszelle­met. Ma nem mérnek meg minden mondatot, mint hajdan, hanem kacagnak Pailleronnal, vagy Labich­­chel, kik a »Palais Royal«-ban serdültek fel, a­hol a bohózat bölcsője van. Először a tragédia hőséről Mounet de Sullyról szólok, ki Oedipus királyt ábrázolta. Kitűnő alak. Látni azonnal, hogy a királyi pálca király kezében van. Midőn bölcsője titkaiba avatják a pásztorok, lát­ni a végzetszerű hőst, kinek vállain a sors keze fek­szik. Nehéz e szerep. Sophokles nem csak rajzolta, nem csak festette, hanem véste is. Ő nem foglalkozott, mint a modern írók, a kegyetlen emberekkel, hanem a sors kegyetlenségével. Oedipust Sully nemesen áb­rázolta, de midőn a sors összetört, nem láttuk az is­teni borzalmat, nem láttuk a meghajlott fejedelmet; kiáltása nem a fájdalom kiáltása volt. Tud paran­csolni, tud kérni, de kétségbeesni nem. Egyszóval az a hibája, a­mi majdnem minden tragikusnak, nem tud­ja a menyköveket féken tartani. Ura a verseknek, de nem ura szenvedélyeinek. Inkább Jupiter Tonans, mint fejedelem volt, pedig Sophokles martyrt festett, nem istent. Különben hangja rokonszenves, mély, alakja tragikai, de szavalata nem halad együtt az in­dulat árjaival. Ha beosztaná hangját a költő szándé­ka, vagy inkább az érzelmek árnyalata szerint, való­di Oedipus lenne. Bár ne keresné a tapsokat, hanem csak a szív útmutatását, meg azt, a­mit Talma kere­sett : az igazságot. Közel van úgy is hozzá. Jokaste szerepét Mme Leroy, a Tiresias szerepét pedig Mau­­ban játszták, nagy bensőséggel és kenettel. Ez utóbbi a régi gárda utolsó tragikai tagja. Az előadás végén a művészeket zajos tapssal jutalmazta a közönség, mely elfeledte, hogy éjfél van, és mindvégig kegyele­­tes figyelemmel hallgatta az alexandrinusokat. Haj­dan Oedipust Geoffroy adta, Jokastet pedig Rachel. A másik darab: »Ahol unatkoznak«, és most a nemzeti színháznak is vonzó újdonsága. Párisi elő­adása páratlan. Madeleine Brohan, a hajdani szerel­mes, most szeretetre méltó anya s mint Réville her­cegnő az előkelőség, nemes jóság mintaképe. Szellemes megjegyzései mindig találnak. Reichemberg k. a. (Reichenberg k. a.) s Jeanne Lamary (Susanne) versenyeztek egymással a kedélyes­ségben és a szívkincsek pazarlásában valamint az ízléses öltözék mesterségében is. A­­Figaro házasságáénak előadása valamennyi közt legtökéletesebben sikerült. Barretta, mint Susanne remekelt. Nem hiába csókolta őt homlokon Hugo Viktor, ő csakugyan a múzsák gyermeke. Természe­tes, mint a tavasz nyílása; szavalata nem biablonszerű, hanem egyszerű, mely mégis tele van fenséggel, és friss, mint a harmat. Szíve szerint beszél és szíve ihletve van. Hajdan Susannet Augusztine Brohan ábrázolta, a legszellemdúsabb Loubrette. De Barretta méltó utódja a Brohanoknak. Cherubint hajdan Fix kisasszony adta, ma Frémaux. Figarót hajdan Got ma Coquelin. Az attikai só csak úgy bulit a kés he­gyéről­ az éle pattogott jobbra balra; tán még a Beaumarchais szelleme is megjelent a háttérben inkog­nito és gyönyörködött a triászban, érezve, hogy a sír üres szó és a halhatatlanság együtt jár Figaróval, Cherubinnal és Susanne-val és neki is van benne része. Szép esték, melyeknek folytatását láttam. Az opera Comique a » Contes d'Hoffman«-nal nyílt meg. Az ötvenes években e tündérmeséket mint drámát adta az, »Odeon«, pazar fénynyel, minden este telt ház előtt. És, emlékszem, a drámába szőtt bordal annyira tetszett, hogy körutat tett Párisban, míg végre a café chantantba került. Ma, mint opera jelent meg és mint hattyúdala Offenbachnak. A mester e művé­vel ércnél tartósabb oszlopot akart emelni, de ez az érc nem fog dacolni az idővel. Lágy méla hangok dal­lam nélkül. Inkább eszméket fejez ki, mint érzelme­ket. Wagneri kísérlet, mely a kísérletnél maradt. Va­lahányszor erősebb motívumokat indít meg, elveszti a vezérfonalat. Bár operában a szöveg mellékes dolog, ez a szöveg mégis nagyon sovány. A hősnő egy bábu, ki nem érez, nem él, nem mozog; testvére Coppeliának, ki legfölebb mutató ujját emeli föl, ha szíve megdobban. Ütemre lépdel, ütemre szeret. Sajnálni lehet Isaakot, ki Stella szerepét adja, mert e hálátlan szerepbe az ő üde hangja sem fog életet önteni. Hoffmann ábrázo­lója Talazac, a csudaorvosé Taskin. Hajdan e szín­házban Marie Cabel és Bataille uralkodtak. A Sztrogoff«-ot ismeri a budapesti közönség. Nem mondok sokat, ha azt mondom, hogy a pálma a nép­színházé. Mind a darab, mind az előadás jobb nálunk. Sztrogoffot Marais adja, francia hévvel, míg Együdben több a nyugalom és méltóság. Ogareff Ivánt Deshayes, ki valódi kozák, testvére Tihanyinak, mintha egy anyától születtek volna. Hangjuk nyersesége is hason­lít. Jolivet (Joumard), Blount (Vivier) tűzről pattant reporterek, de úgy beleélték már magukat szerepeik­be, hogy nem is beszélnek, csak telefon által. A mi Folytatás a mellékleten, 1318

Next