Fővárosi Lapok 1881. november (249-273. szám)

1881-11-01 / 249. szám

A többi kis leányok nem akartak vele játszani, mert nem hallott és nem tudták megérteni. Ada nén­jénél a temetőre nyíló ablaknál ült és haza gondolt babájára, melyet úgy szeretett, mely nála aludt, de melyet fiatalabb testvérjének kellett adnia, — test­vérkéire, kik a kötelet tartották ha ő ugrott, anyjára, ki a kását keverte és ünnepnapokon mindeniköknek darab vajat tett tányérjára. A kis Ada a gyermekbetegségek legrosszabbikát kapta meg: a honvágyat. És egyszer, mikor már nem bírta kiállni, kilopózott és hazafutott, de mint valami szökevényt megfogták és ismét visszahozták. Esténként keresztet vetett magára, összetette kezeit és letérdelt, mert anyja így tanította; de nem tudta, miért teszi azt, sem, hogy mi a jelentősége. IV. Van Hecke mesternek nem volt kertje, csak egy kis udvara volt, melynek mindig nyitva álló ajtaja az üveges Pepi kertjébe nyílt. De a falu végén, hol az utolsó házak álltak, szép birtoka volt, melyet fáskert­nek hittak, tulajdonképen egy nagy és hosszú faiskola, közepén széles úttal, jobbra balra pedig dió- és cseres­­nyefákkal. Egy része konyhakertül szolgált, az út végén egykor ház állt, mely sokáig lakatlan volt, de most már egészen összeesett. Az iskolás gyermekek elátkozott hajléknak gondolták, melyet a zivatar pusz­tított el. A öreg Van Hecke nem gondolt felépítésére; az egész csak halom kő volt, melyből imitt-amott tűnt elő egy kis csalán, paraj és bürök. A küszöb még látszott és pádul szolgált; egy darab fal is állott még, fehérre meszelt, de már megkékült belsejével; a csak félig le­roskadt kémény kormos falai kísértetiesen tekintettek le a környezetre. És köröskörűi gyíkok, tücskök mu­lató helye volt. Ada-nak hébe-korba a tengeri nyulaknak ételt kelle vinnie s ezt szívesen megtette. Magával vitte ilyenkor kötelét s ugrált, futott mig csak el nem fá­radt és a roskadt ház küszöbére nem ült. Egyedül kelle játszania, mert a többi leánykák nem hintázták és nem engedték közöttük ugrálni. Pedig mint sze­retett volna az iskolás gyermekekkel eljátszani! Néha felszökött a padlásra, hol egy háló száraz dió lógott; előbb félénken körülnézett s aztán ha tudta, hogy sen­ki sem látja meg, megtömte zsebeit. Sajnos, hogy az ily szegény siketnéma lelkiisme­rete szavát nem hallja meg tisztán , várjon nem tudná valaki megtanítani hogy megértse! Jól tudta, hogy megtiltanák, ha látnák, mit cselekszik, de tovább nem gondolt. Diadalmasan szaladt a többi gyermekek közé, eloszta diáit és szabad volt velük játszania. De ez csak ritkán történt meg: többnyire száműzték körük­ből és egyedül kellett ülnie a fáskertben. És mit csinált ott a szép tavasz hosszú napjain ? Kínozta és ingerelte az állatokat, ostorral kezében üldözőbe vette a gyíkokat és tücsköket, vagy összekeresett egy rakás kutyatejet, melyből szép fehér nedv csepeg : e folya­dékkal aztán saját arcát kente be és gyulladt szemek­kel, dagadt ajakkal futott haza. És még nevetett si­került csinjai felett. Kegyetlen, könyörületlen lett, mert maga is csak gazságot s rosszakaratot tanult a gyermekektől. Naponként Giuseppehez ment az újságért. Gyakran sokáig megállt Concipernél, ha az a figurá­kat festő, kapott tőle darab agyagot, megtanulta, hogyan kell abból kis fazekat, lábast formálni és a napon megszárítani. Conciper egyedül volt otthon , Giuseppe Svájcba rándult. V. Ezúttal Giuseppe nem egyedül tért vissza; egy tizenkét vagy tizennégy éves fiúcskát hozott magával, Paoletto-t, kinek mint mondá, mesterségét kell megta­nulnia. A fiú igen ügyesnek és frissnek látszott. Feke­te haja homlokánál rövidre volt nyírva, de üstökétől egészen nyakáig lógott; sötét szemeiben ama déli fény ragyogott, mely mint napsugár mosolyog a vi­lágba. A pásztorfiúk kerek kalapját, rövid kabátját és nehéz bocskorát viselte. A többiek kinevették, ha játszani akart velük, mert egyikük sem értette nyelvét. Egyszer Conciper mellett állt a boltban. A kis Ada jött újságért, kíváncsian nézte végig tetőtől tal­pig. Paoletto is megnézte őt és nevetett. »Ada« — mondá, mert ez volt minden, amit mondani tudott. Giuseppe be akarta híni, de ő jelekkel magyarázta, hogy a fáskertbe kell mennie, a nyulaknak eleségért. Kihozta a hírlapot a konyhából és Paolettonak, ki­nek itt szintén nem voltak játszótársai azt mondá: — Eredj vele és segíts a kosarat vinni! Paolletto kézen fogta a leánykát s mindketten megindultak. Ada megmutatta, melyik a jó fű és me­lyik a paraj s a fiú rövid idő alatt tele szedte a kosa­rat vad bodzalevéllel, mohival és szép zöld füvet. Ada is, ki másutt keresett, csakhamar telt köténynyel szaladt vissza. Mily nagy öröm volt ez, igy együtt dol­gozni, versenyezve! Mikor a kosarat megtömték, Paoletto az össze­dőlt házhoz vezette és ott egymás mellé ültek a kü­szöbre. Minő kár, hogy nem bírtak egymással beszél­getni ! Időről időre egymásra néztek és nevettek. »Ada!« —mondá a leányka »Ada!« Valóságos él­vezetnek látszott, ha e szót kimondhatta; büszke volt, hogy megmutathatta, hogy beszélni tud. Szegény kis madárka, mindig csak ezt az egy szót csicserged ? Nyár volt, a cseresnyék megértek. Paoletto pillanat alatt a fán termett. Ada a leszedett cseres­nyéket szedte föl kötényében, mert egyéb nem volt nála, amibe betehette volna. Azután ismét a már­ványküszöbre ültek és együtt megették. A kis svájci fiú örült, ha a csinos kis leánykát láthatta: az üde arc, szőke haj­ú kék szemek egészen újak vol­tak előtte. Kezét szívére tette, reá nézett, megfogta kezét és úgy tett mintha gyűrűt húzna ujjára. Oh vigyázz Paoletto! Ada, kivel semmit sem lehetett, megértetni, nagyon jól tudja, hogy házassági ígéretet tettél neki és nem is fogja elfelejteni soha! Jelekkel értette meg vele, mint fogják a házat ketten ismét felépíteni, mint fognak benne lakni és élni és a kis Ada örömében tapsolt. Megfogták a ko­sarat, mindenik egy fülénél, a faluba mentek és az üde, illatos zöldséget Van Hecke mester nyul-istállójába vitték. E nap óta Ada igen gyakran elhízta Paolettát a fáskertbe és csakhamar talált ki a két gyermek egy oly nyelvet, melyet egyedül ők értettek; mindent, amit akartak, ki tudták fejezni jelekkel. Egyszer még tovább mentek a fáskertnél és óriási búzavirágcsokor­ral tértek vissza; ez a csokor sokáig ékeskedett az üve­ges Pepi ablakában. (Folyt, köv.) Halottak estéjén. (Rajz.) B. Büttner Linától. A temető ünnepe van, s az élők eljönnek a hol­takhoz, hogy elhozzák az ősz utolsó virágait a sírokra, és elmondják a lenn nyugvóknak: »nem feledtelek, rád gondolok!« A leszálló est derengő félhomályában minden síron meggyújtják az emlékezet­ világát, s nem csak a pompás kőemlékek állnak fényárban, de a korhadó kis fakeresztek alatt nyugvókat is fölkeresi a bánat és a szeretet, hogy meggyujtsa a sárguló gyepes han­tokon a virrasztó­ mécset. A temető legrejtettebb zugába is jutott ma koszorú és világosság, csupán egy nagy fekete-márvány kereszt maradt sötéten és virágtalanul, mert az az elhervadt halvány rózsa­koszorú, mely szétbomolva lehullt a keresztről, csak még elhagyottabbá teszi az elfeledett sírt. A körülte álló ciprus-fenyők örökzöld ágai összeborulnak felette, s nehogy a lenn nyugvót fölébreszszék csöndes álmából,halkan susogják: »nem jöttél, nem jött el!« — A gyönge szellő elhaló sóhajjal ismétli: »nem jött el! . .« S a hervadt rózsák szertehulló szirmai s a zizegő száraz fűszálak, mind, mind azt ismétlik: »nem jött el, nem jött el! . .« Nem jött el az, ki máskor e sírra hozta bánatát, könyeit; nem jött el, pedig már a virrasztó­ lángok, mint az elhunyó­ élet végső föllobbanása, egymás után aludtak ki a sírokon. Lassanként eltávozott a látoga­tók serege is; az élők visszatértek az életbe; a sírkert kapui bezáródtak utánok, s a csöndes temetőre rábo­rult az éj, mint egy puha szemfedő s fönn a sötét mennybolton, mint sír­­lámpa virasztott a méla hold a lenn nyugvók örök álmai felett. Ekkor a ledült kerítésen keresztül vezető ösvé­nyen egy karcsú nőalak jelent meg s mint valami éjféli árny, oly nesztelenül haladt végig a temetőn. Egy-egy vadrózsa-bokor, vagy fakereszt megragadta fátyolát, ruháját de ő észre sem látszott azt venni; egy helyen koszorúba akadt lába, másutt egy besülyedt sírba bot­lott meg, de ő csak sietett föltartóztathatatlanul előre, mig ama fekete márvány-kereszthez ért, a ciprus-fe­nyők alatt, s ott térdre roskadt. — Eljöttem, Endre — tördelte elfúló lélegzet­tel a sírra borulva — eljöttem hozzád, hogy nálad, a te igaz, nagy szivednél keressek menedéket... Oh, védj meg! oh, ments meg engem! Hisz te szembe­­szállál volna érettem egy világgal , hogy megvédj . . . védj meg most, oh, védj meg... saját szívemtől! Nem feledtem én e­l feledhetetlen szerelmünket. Nem feledtem el és mégis Endre! mégis, szívemet most egy oly forró, oly ellenállhatatlan szenvedély ragadta meg, melynek parancsoló hatalma ellen már alig küzdhetek . . . Ma még volt erőm, az ő lázas esdéseit visszautasítani, mert szenvedélyes vallomásai közt egy oly gyöngéd névre illetett, melylyel a te édes ajkaid neveztek egykor. És ez egyetlen gyöngéd név, mint varázs-ige egyszerre fölidézett téged s te mintegy közénk álltál, hogy megvédjél engem!.. Oh, Endre, én éreztem jelenlétedet s ez adott erőt elfordulnom tőle s azt mondani, hogy: »egy nő egy életben csak egy férfié lehet!« De e szavak úgy törtek elő lelkem mé­lyéből, mintha a túlvilágról te kiáltottad volna azt védelmemre ... és csak az adott erőt, büszkén haj­tani félre fejemet reszkető ajkai elől. . . Oh, de lesz-e erőm holnap, vagy holnapután visszautasítani őt? Mert hisz az ő szenvedélyének egész tengere itt vi­harzik az én szívemben s forró piros hullámai egy-­­szer csak összecsapnak fölöttem és lelkem belevész... Ébredj föl, Endre, oh, ébredj föl! hisz úgy kérlek, maint ahogy a kétségbeesett tanítványok a hajóban alvó mestert kérték, hogy ébredjen föl s csöndesítse le a viharzó, vészthozó tengert, mert máskép el kell veszniök. Ébredj fel te is, mint a megváltó s tedd ki­hűlt, drága kezedet háborgó szívemre, hogy elcsen­desüljön benne a lázongó szenvedély . .. Jöjj segítsé­gemre, győzd le a halált! hisz a te szerelmednek sem­mi sem volt lehetetlen, ha érttem kellett küzdened. Hagyd el csöndes síri ágyadat, hisz nőd kí...! Míg a halvány nő igy könyörgött, kétségbeesett zokogással tördelte kicsiny kezeit, s égő homlokát ráhajtva a keresztre, könyekkel áztatta a hideg hantokat. A magasabbra emelkedő hold elborulva, köd­­fátyolt vont maga elé, hogy ne lássa e nagy gyászt; a ciprus-fényük mozdulatlanul, mintegy lélegzet nélkül hallgatták a szívszaggató panaszt s föl-föltörő görcsös zokogást; még a szellő is elpihent, nehogy megleb­­bentse a szétzilált hullámos hajat, mely sötét fátyol­ként beborította a márvány-kereszt talapzatát, csupán a fényes csillagok a magas mennyboltról, tekintettek le hidegen, részvétlenül a sírra, melynél most egy gyönge női szív a legnehezebb harcot küzdötte önmagával. A temető titkos csöndjében pedig elkezdett a őszi jég reszketni, hullámozni; fehér ködök emelked­tek a sírokon, melyek mind sűrűbbek és sűrűbbek lettek, s az egyes szakadozott köd-foszlányok össze­folytak s feljebb emelkedve elborították a temetőt, elfeledve a szegény megtört nő kétségbeesését a csil­lagok részvétlen tekintete elől. S e lágyan hullámzó ködben a nő lázas szive ott dobogott a síron, mire az a lenn nyugvó, rég kihűlt szív is dobogni kezdett a sír mélyében és mintha a a sűrűn hullámzó fehér ködök közt még fehérebb köd­alakok emelkedtek volna ki a sírokból s imbolyog­­tak a ködös, homályos holdfényben. A nőt is sűrű köd fogta körül s hűsen, lágyan, mint szerető kéz érintette lázas szivét; égő homlokán is, mely a kereszten nyugodott, talán nem is a már­vány hidegét érezte, de fagyos ajkak fagyasztó csókját — se hideg csóktól — a hideg kéz érintése alatt szivé­ben lassan elcsöndesült a forró szenvedély, elpihent a kínos küzdelem s csöndes mély álom borult reá, oly mély álom, melyből nincs fölébredés csak a túlvilágon. És a fehér ködök, melyek most szemfedőként takar­ták be, a sírról az égig hullámoztak . . . De lassanként a ködök visszatértek a magasból s mindig alantabbra vonulva, végre mint fehér dér, lepték el a didergő bokrokat s fűszálakat, s vonták be a most már halott­ hideg nő fátyolát, ruháját s összekulcsolt kis kezeit, mig a fényes csillagok még ragyogóbban s részvétlenebbül tekintettek le a hi­deg éjbe. Ekkor közeledő léptek zaja hangzott a temető csöndjében. A zárt kaput erős kéz rántotta föl s egy magas férfi alak sietett elő az ösvényen egyenesen a ciprus-fenyők által beárnyalt sírhoz. Midőn oda ért s s megpillantotta nőt, az öröm és fájdalom halk hangján kiáltott föl. Lehajolt hozzá s gyöngéd szem­rehányásokat suttogott és oly aggódva kérlelte, mint­­ nagy beteg gyermeket, hogy távozzon e helyről, jöjjön otthonába. Nem beszélt most szerelemről, pedig erős férfi szive reszketett ez érzelemtől. De mikor esdő szavaira választ nem nyerve, átfogta a nőt, hogy akarata ellen is, fölemelje s elvezesse e helyről — — ekkor egy oly vad fájdalmas kiáltásban tört ki,­­ mint a nő-oroszlán, kinek fiát elragadták, és vissza­­f­ejtette a nőt a sírra. Vad őrjöngő tétovával tekintett körül, kitől kö-­r­vetelje vissza a szeretett lényt, kit támadjon meg, kit 1476

Next