Fővárosi Lapok 1881. december (274-298. szám)

1881-12-01 / 274. szám

Csütörtök, 1881. december 1. 274. szám Tizeimyolcndik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok-tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre . .......................8 frt. Negyedévre.......................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint elölizetések (Budapest, barátok-tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küUleudök. Legjobb otthon. (Elbeszélés.) irta F-né Gyújtó Izabella. (Folytatás.) — Hiszem én, bogy pompás, nagyszerű mindaz, mit ön a külföldön látott, Kálmán — monda ilyenkor egy egy szép pontra figyelmeztetve kísérőjét — s nem mondom, bogy magam is időnkint ne óhajtanám beutazni azokat a szép helyeket, megbámulni azt a sok nevezetességet, de élni, halni mégis csak itt óhaj­tók, ebben a mi szegény kis hazánkban. Úgy vagyok vele, mint anya gyermekével; minél mostohábban bá­nik vele a sors, minél súlyosabb csapásokkal sújtja végzete, annál inkább szeretem, ragaszkodom hozzá s ez érzelemben annyi boldogságot lelek. Kálmán, sze­gény Kálmán! Én szánom önt! — Még mindig a régi rögeszme, Judith? Most is azt hiszi, nem szeretem hazámat ? — Hiszen szereti, szereti úgy ni, a távolból; ha szeretné nem készülne újra idehagyni, hanem itt ma­radna állandóan. — Ob, Judith, maradnék én most már örömest — sóhajtott Judithnak egy ilyen kirándulás alkalmá­val tett szemrehányására — de. . . késő, nem lehet. — Be kár, be kár! — mondá Judith átható tekintetét előbb Kálmán arcára szegezve, a mely elbo- rultan fordult el tőle, aztán arra a karikagyűrűre füg­gesztve, mely már többször szemébe tűnt kezén. Judith e gyűrűből s egy pár finom, kissé kúszált női írással címzett, Kálmánnak szóló levélből sejté a létező viszonyt, de azt is látta, hogy ezek a levelek öröm derűje helyett borús felhőket idéznek homlokára; vette észre, hogy Kálmán mily szorgosan titkol min­den e viszonyra vonatkozót és ebből azt sejté, hogy az nem teszi boldoggá őt. ügy szerette volna megkérdezni, bizalomra kér­ni őt, de nem volt bátorsága; tolakodásnak, gyerme­kes kíváncsiságnak vehette volna, pedig oh! mennyit kínozta őt ez a kérdés ébi’en és álmaiban! — Mikor megyünk a Székelykőre ? — lcérdé Kálmán, más térre óhajtva vinni a társalgást — meg­ígérte, hogy egyszer felvezet oda. — Igen, csakhogy, mint a gyermek', utoljára akartam hagyni a legjavát s ön tán csak még nem akar ily hamar idehagyni ? — Még most épen nem, de soká már még sem mulathatok — felelt egy sóhajjal Kálmán. — Anyám egészen helyre állt, képeimet már másutt is bevégez­hetem, minek maradnék itt még soká ? — Igaz, minek maradna ön itt még soká! — mondá, igyekezve egy fájdalmas sóhajt visszafojtani, mellére csüggesztett fővel Judith. — Ne értsen félre, Judith — szólt egyszerre határozottan Kálmán — nem a hely, nem az egyének kicsinylése mondatta velem azt, hogy: »minek marad­nék itt még soká?« Hisz maradnék én most már szí­vesen akár örökre is itt, hol olyan jól érzem maga­mat, hol annyi küzdelem után lelkemre a béke j óltevő j szellemre szállt, e szép vidéken, hol mindennap egy ! egy uj meglepetés vár reám, jó anyám mellett, ki feledve a régi viszályt, csak szeretetének melegét árasztja reám, az ön körében, Judith, kit napról-nap- ra, minél többet látom, annál jobban kell — bámul­nom, vagy minek is nevezzem azt a tisztelettel, rajon­gással határos vonzalmat, melyet ön iránt érzek, aranyhaju szép királynője e kis tündérországnak, ked­ves okos kis barátnőm, jó testvérem! Maradnék én most már, de nem lehet! Ezzel megfogta Judith kezét mindkét kezével s hévvel szorítá kehiére. De Judith tekintete, mely fellángolt volt Kál­mán előbbi szavaira, most ismét a gyűrűre tapadt s elborult. — Mikor megyünk a Székelykőre? — kérdé most már ő, kivonva kezét a Kálmánéból. — Akár holnap, ha úgy akarja. Másnap reggel korán kopogott Simon gazda Kálmán ajtaján, felkelésre serkentve őt s elkérve rajz­eszközeit, köpenyét, hogy előre a Judith által kijelölt helyre vigye. Midőn ezután felöltözvén, a tornácra kilépett, Judithot már ott találta útra készen. — Gyönyörű nap van, a legkisebb felhő sem mutatkozik, kár lenne a mai napot fel nem használni — mondá a lány komolyan — vegye vázlat-könyvét, reggelizzünk, aztán induljunk. — Mennyire siet! — jegyzé meg Kálmán. — Ma, remélem kellemes napot fogunk tölteni; — folytatá Kálmán megjegyzésére nem felelve — küldtem előre eleséget, akár estig künn' maradhatunk s önnek lesz ideje vázlatokat felvenni. — Milyen jó ön, mily széppé teszi utolsó na­pomat ! — Pszt! ma nem szabad erről beszélni — mon­dá Judith — én ma jól akarok mulatni, a holnap majd magától is meghozza az övét. — Legyen hát, élvezzük a mai napot. — Vigyázzatok gyermekek, baj ne érjen — mondá Bérczesné, ki a reggelinél várt reájuk — s túlságosan ki ne fáraszszátok magatokat. — Ne féljen, édes néni, én majd ügyelek a fiára felelt Judith. — Én pedig ügyelek erre a kis tündérre, nehogy hirtelen eltűnjön valamely sziklarepedésbe. A jó öreg asszony olyan gyönyörrel nézte ezt a két szép, egymáshoz annyira illő alakot, az ő két leg­kedvesebbjét ezen a világon s a mint azok lehajoltak, hogy kezeit csókjukkal érintsék, egy közös öleléssel szorítá keblére mind a kettőt. — Isten veletek, kedves drága gyermekeim — mondá gyöngéden — jól mulassatok! Szegény! eszébe sem jutott, hogy azoknak örök elváláson jár az eszük! — íme, vegye ezt a botot, én veszem a mási­kat és induljunk — szólt, kerek szalma-kalapját fejére illesztve, Judith. — Hogyan jutunk fel oda ? — kérdé az utcára kiérve Kálmán, kíváncsian szemlélve a roppant szik­latömeget, a mely egyenesen, mint óriások orgonája meredt barázdás oldalával a magasba. — Kifogunk rajta, megkerüljük — felelt Ju­dith s a mit útban veszítünk, megnyerjük élve­zetben. Egy ideig aztán hallgatva lépdeltek egymás mel­lett vándoraink. A falu végén bővizű, kristálytiszta forrás vize kínálkozott. — Itt inni kell — szólt Judith, karján függő kosarából poharat vonva elő — mert aztán sokáig nem látunk vizet. — Önnek mindenre gondja van! Tehát a mai kirándulás sikerére! — mondá Kálmán, kiürítve a poharat. —• Vigyázzon, azt mondják nem szerencsés az, a minek vízben iszszák meg az áldomását — viszonzá Judith. — De a közmondás azt is tartja — felelt Kál­mán, újra telemerítve a poharat — hogy a kik egy­más után isznak egy pohárból, örökre jó barátok ma­radnak. így ék, Judith! s hagyja nekem felét. Judith teljesíté kivanatát, kezet is adott foglalóul, aztán megindultak a még nagyon lankás emelkedőn felfelé. Nem sokára ifjú nyirfa-erdőbe érkeztek. A sűrű fák aljában tömött, puha zöld gyep terült el, itt-ott még rezgettek szálain a fényes harmatcseppek, a fák aljában, bokrok körül tarka virágok nyíltak, körülöt­tük rovarok röpkedtek, halk kíséretet zümmögve a ma­darak felzengő énekéhez. — Milyen szép hely! — kiáltott fel Kálmán, — nem tartunk itt egy kis pihenőt ? — Csak nem fáradt még el ily hamar ? — Nem; de- ön azt mondta, nincs okunk a sie­tésre s ez a hely annyira tetszik nekem. Judith nem felelt, letette a fűre kalapját, kosa­rát s lehajolt virágot szedni. Kálmán is letette botját, kalapját aztán a leány háta mögé lopódzott s mint rendesen tévé, ha magukra voltak, leoldá fejéről a kendőt. Judith félig hátra fordult, megrázta fejét, hogy a hajfonatok mint arany kígyók omoltak végig vállán s aztán folytatta a virágszedést, Kálmán pedig végig keveredett, a puha pázsiton. — Minek szed annyi virágot ? — kérdé, miután egy ideig a leány kecses mozdulataiban gyönyörködött. — Koszorút akarok fonni kalapomra. — Nem az enyimre ? — Majd arra is rá kerül a sor. Ont nem tarka virág, csak zöld borostyán illeti. Mikor már jó csomót szedett, lerakta bokrétáját a fűre s beljebb hatolt a sűrűbe. Hosszú folyondár indával kezében tért vissza onnan, leült Kálmán mellé s annak kalapja körül tűzte azt. — így ni! most már meg van koszorúzva — mondá, Kálmán fejére téve a kalapot. — Köszönöm! Csak kár, hogy itt a közelben nincs forrás vagy patak, mely tükörül szolgálna. — Majd lesz odafenn; addig legyünk egymás­nak tükrei. Várjon, mig az én koszorúm is elkészül, akkor aztán kölcsönösen elmondjuk egymásnak, ho­gyan áll. Ezzel Judith fonalat vett elő kosarából, s a fü­zér fonásához kezdett. — Én ne segítsek? — kérdé Kálmán. — De igen, hisz önnek tudnia kell, melyik szín illik a másik mellé. Adogassa nekem a virágokat. — Csakhogy a nők Ízlése olykor ellenkezik a festőével. — Én nem vagyok oly kényes, megelégszem az önével, ön adja. — Majd meglátjuk. (Folyt, köv.) A zsebóra. (Francia elbeszélés.) irta: Eduard Cadol. (Folytatás.) — Ugyan, mi történhetett ? — kérdezte Boulard. — Lelkem legjobb barátja, — kiálta fel az öreg zenész, — most mit sem fog ön megtudni; jöjjön el hozzánk estére... Isten önnel... meg fogja látni! — S ezt mondva odábh sietett. — Nem vetted-e észre, mily szép e reggel? — — kérdezte Boulard Hortenziától. — Fehér mellény, — fekete kabát, fénymázas topán!... Valami rendkívüli dolog van készülőben. Nézd csak, — folytatá, az abla­kon kipillantva, — ime az utcán egy bérkocsi állt meg... Vájjon mit jelenthet ez ? Hortenzia gondolataiba merült. Nehány hónap óta szomorú volt ő. Oktáv alig látogatta őket meg he- tenkint egyszer s olyankor is oly szórakozott, oly hideg volt, hogy a leányka egy éjjel igy gondolkozott: — Talán nem is fog ő engem szeretni! Attól kezdve neheztelést színlelt a fiatal em­berrel szemben, ki, nem tudván minek tulajdonítani eme tartózkodó magaviseletét, nagyon elszomorodott. Déltájban Hortenzia fölment a gazdasszonyhoz s fölajánlotta neki segítségül atyjának az inasát. Adolphinet nem a legjobb hangulatban találta a házi ur leánya. — Üm!.. Ő meghítta önöket ebédre! ?. Ugyan mire ? — mormogta magában. — No, ő ugyan nehéz munkát akasztott a nyakamba.

Next

/
Thumbnails
Contents