Fővárosi Lapok 1881. december (274-298. szám)

1881-12-01 / 274. szám

Hortenzia, ki látta a gazdasszony elkomorult­­ arcát, nem a legkedvezőbb jóslatot meríté abból. Adolphine azonban észrevette ezt s bamba, egy­ügyű képet vágva, azt mondta, hogy hat órára min­den kész lesz. De a Boulard leányát nem lehetett el­ámítani. Föltette magában, hogy megfigyeli az öreget s ez előbb-utóbb elárulja magát. Hiú törekvés volt. A flamand nő nem jött ki sodrából s Hortenzia kisasz­­szony mit sem tudhatott meg. Adolphinet csak egyetlenegyszer látta kimenni a kapus neje a házból, oly gyorsan, fürgén, mintha lábai tizenötéves leányéi volnának; hóna alatt egy csomagot rejtegetett. Egy óra múlva visszatért, Ménissiennek egyik dalát dúdolgatva. Meghozta az ebédhez szükséges tárgyakat. A csekélyebb, alárendelt állású emberek, a cse­lédek és különösen a házfelügyelők ösztönszerű­leg, csaknem határozottan megmondják azoknak a helyze­tét, a­kiket szolgálnak. Boulardnak a kapusa is előbb­­ tudta, mint bárki a világon, hogy az új lakóknak ház­tartása nem a legirigylendőbb. — Oh, oh! — kiálta föl a­ kapus, a­mint Adol­­phinet visszatérni látta. — Mi lett ? — kérdé a felesége. — A belgiumi nő az imént távozott hazulról egy csomaggal, oly gondosan be volt az göngyölve, mintha tüzet takart volna belé. — És mi lehet annak az oka ? — Ide figyelj. A csomag sehol sincs többé, de kosarából egy kappannak a lábai nyúlnak ki. — Azt hiszed talán, hogy valamit zálogba vá­gott? — kérdé a kapusné, fölállva, hogy a tény felől saját szemével győződhessék meg. — Terin gettót!.. Várjon tarthat-e soká az ily élet. íme, már a szállásért is ötven tallérral vannak hátralékban. A mészáros is tegnap volt itt, követelé­sével ... Ez is csak jelent valamit!.. — Én azt hiszem, az öreg afféle korhely, kinek valami titkolt viszonya van . . . — Alkalmasint. . . — No, mert várjon miért viselne különben min­den nap fehér mellényt és keztyűt, akár egy herceg!... Aztán meg azt is beszélik, hogy egész órára bérli a bérkocsit . . . — Míg öcscse majd megdermed az ő szellős zubbonyában . . . — Hát a házi úr mit mond mindezekre ? — Ő . . . nem avatkozik a dologba. Hiszen tudod, a minap, mikor Oktávnak egy írást hoztak. — Az adósságért szólítok föl benne, — mo­tyogta a kapus, mintegy magának. — Én fölvittem azt. Az öreg otthon volt, mikor csöngettem. Jól tudtam azt, de az ellenkezőt szín­leltem . . . Az öcs észrevette az Írást. . . Közbeveté magát s átpillantva a sorokat, hirtelen zsebre gyűrte a fölszólító levelet s igy szólt bátyjához: »Az irodában feledtem egy jelentéktelen papirt; az egész csak lényegtelen.« Nekem pedig húsz sor­t csúsztatott a markomba, csakhogy hallgassak . . . húsz sou-t! . . . szerettem volna az arcához vágni, de hát én nem gyönyörködöm a botrányban . . . — Jól tetted, hogy elfogadtad. A rosszat jóval kell viszonoznunk. — Oh, mily keserves kenyér is ez a mienk! — sóhajtott föl a kapus neje. E pillanatban egy különös lény nyitott be hoz­­­zájuk. — Maugency Oktáv úr ? — kérdé. — Nincs itthon. — Van valaki lakásában, a­kivel beszélhetnék? — A gazdasszonyuk. — Köszönöm. S az idegen fölment a lépcsőkön. — No, ez sem onnan került, a­hol a szépséget osztogatják — szólt a kapusné. Valóban amaz egyén, a­ki párbeszédükben őket megzavarta, nem volt szép férfi, sőt ellenkezőleg. Arca halvány és mogorva volt, bizonytalan színű haja hosz­­szan csüngött alá görvélytől duzzadt arca mellett. Sem szakáll sem bajuszt nem viselt, s e miatt inkább kitűnt idomtalan, szederjes ajka, mely alól tintahalhoz hasonló fekete fogak vigyorogtak ki. Öltözéke is koránt sem olyan volt, mely csöke­k­kentette volna ama visszataszító hatást, melyet kül­­­­seje előidézett. Szűk, szennyes zubbonya szörnyen­­ lerítt a válláról; mellénye ugyanoly színű volt, de a zsebei leszakadva csüggtek alá oldalán. Hat gomb kö­zül csak kettő tartotta össze ez öltözékdarabot s lát­­s­­atni engedték a tinta- és kávéfoltos, szennyes inget, mely testét fedte. A nadrág szine szintén fekete lehe­tett valaha, de már megfakult, megkopott s térdei is kifényesedtek és csucsorodtak; sarui otrombák és nyűt­­tek voltak. Ócska­s helylyel-közzel behorpadt kalapját már rég nem érintette kefe. Még az egy héttel azelőtt esett zápornak a nyomait is föl lehetett volna rajta találni. Végre egy fehér nyakkendő, csaknem egészen új, egészítette ki ennek az embernek az öltözékét, a­ki­ről a kapus ezt mondta: — Ez is afféle nyúznak látszik! Minden tapasztaláshiány mellett is lehetetlen volt ebben a meghatározhatatlan korú emberben ama nyomorultak egyikét föl nem ismerni, akik abban a bűzös mocsárban turkálnak, melynek neve: ügynöki iroda. Pernélküli ügyvéd, keresetlen jogtanácsos, zuglikász, mind ez emberi tünemény a hollók családjához tarto­zik, melyet álnok és kétszínű erkölcseink találtak ki s melyet törvényeink tűrnek, habár megvetéssel bélye­geznek meg. Vannak emberek, kik gyanús adósságokat vesznek meg, hogy azokat a törvényszék által behaj­tassák, jóllehet ép úgy tudják, mint a gályarab, hogy finomul intézett rablást követnek ilyenkor el , s a mi társadalmunk eme szégyenletes vívmányát ügynöknek nevezik. Midőn Adolphine a csöngettyűrántásra az ajtót megnyitotta, e szegény leány szive egészen elszorult. Noha még nem régóta lakott Párisban, veszélyt, sze­rencsétlenséget sejtett Glouquet mester megpillan­tására, így hívták ama visszataszító egyéniséget. — Gusztáv úr nincs itthon, — mondá a gazd­asszony. — Várakozni fogok rá. Ő négy órakor távozott az irodából s nem késhetik már sokáig. Belépett. Adolphine, tisztaságszerető természetének kifo­lyásaként, miután egy széket kijelölt a jöttnek, egy­szersmind egy kis négyszegű szőnyeget taszított az elé, félve, hogy el találja piszkálni a szoba talaját. Az ügynök fejében tartáa kalapját, leült, kivont egy hirlapot a zsebéből s olvasni kezdett, mig Adolphine visszatért dolgaihoz, miközben néhányszor gyanús pillantást vetett hátra. (Folyt. köv.) Az amphitheatrum. (Felolvasás.) II. (D. I.) A római nép mulatságainak színteréül századokon keresztül csak a történelmi nevezetessé­gűvé vált két cirkus: a circus Maximus és circus Elaminius szolgáltak. Amaz, mely nevét óriás nagy­ságától vette, még a köztársaság előtti korban Servius Tubus által építtetett, emezt pedig 500 év múlva — midőn a nép már egy játszóhelylyel nem érte be — 220-ban K. e. az első született római demagóg, Gaius Flaminius állította fel, kinek aztán nevét is viseli. E hosszú s félkörben végződő épületek alkalmasak vol­tak úgy a népgyűlésekre, mint a futtatási­­versenyekre és vívó játékokra. Azonban a köztársaság alkonyán a görög műveltség hatása egy másik nézőhelyet is adott Romának: a színházat. Az új látványosság ingere gyorsan elterjedt. Az aedilisek nem sajnálták a költséget sem a színházak építésétől, sem a színészek fogadásától. De hát mi volt ez intézmény a görög színház erkölcsi fensége mellett? Az athénaei nemes legfőbb szellemi élveze­tét a színházban találta, s ami lelkét a legnemesebb érzésekre ragadta, az a tragoedia volt. A római pol­gár is a theatrum falai közt találta fel legkedvesebb időtöltését. De korántsem a drámában gyönyörködött, melyhez még műérzéke is hiányzott. E nyers nép ke­délyére csak a comoedia és bohózat hatottak, sőt ennél is többre becsülte a kötéltáncos mutatványait, leg­többre pedig a vívójátékot, melyet mint véralkatához, jelleméhez illő mulatságot, még a színpad deszkáira is fölvitt. A görög színház a társadalmi erkölcsiség és szabadság temploma, a római pedig a szolgaság és elerkölcstelenedés bordélyháza volt.*) Általában a színház élvezeteivel úgy, mint az egész költészet vilá­gával szemben, a római bizonyos nyárspolgári jellemet tanúsított, s az előadások rendezőinek eszek ágában sem volt, hogy a közönséget a költészet hatalma által nemesebb érzések magaslatára emeljék, amint azt a görög színpad tette virágzása korában,­­ vagy ma­­i élvezetet nyújtsanak egy válogatott közönségnek, amire a mi színházaink törekednek. Mifélék voltak Rómában a színigazgatók s a nézők, mutatja az, hogy az 167-diki (K. e.) triumphalis játékok alkalmával, midőn a fuvolások dallamaikkal megbuktak, a rendező rajuk parancsolt, hogy a zenélés helyett öklelődzenek, mire a közönség ujjongása csakugyan alig ért véget.*) A köztársaság végén az erkölcsi hanyatlás és politikai zavarok korában még egy vadabb játékkal gazdagodott a római nép mulatsága, az állat-vinuallal. Ama szokás, mely szerint a messze földről győzelem­mel megtért hadvezér bemutatta diadalünnepén hazá­jának a meghódított föld különösségeit, — eredmé­nyezte, hogy az Afrikai és ázsiai győzők Rómában soha nem látott vadakat állítottak ki közszemlére. És az oroszlán méltóságos tekintete, az elefánt kolosz­­szus termete mintha csak a hadvezér nagyságát emelné: a megkezdett szokás oly rohamosan kapott lábra. Núbia párducai és Thesszália vadbikái, a siva­tagok tigrisei, oroszlánai, tevéi és elefántjai, a havasok medvéi, szarvasai és vaddisznói lepték el a cirkus fövenyét. S midőn a római nép a nézőhely védett emelvényeiről a szabad természet alkotásaiban kigyö­nyörködte magát, összebocsátották a különféle vada­kat, hogy az egymást felmarcangoló állatok vad tusá­­jával szerezzenek az elpuhult népnek idegrázó mulat­ságot. A vadak bőgése és ordítása nem rázkódtatta meg a füleket, az agyarak csattogása és karmok csa­pásai nem kápráztatta a szemeket, és a fölvert porjel­­leg nem fojtotta el a lélekzetet: a nép élvezett, tom­bolt vad gyönyörében, durva kedélye felolvadt az állatias két részegségében, dicsőítette császárját s álmodott saját nagyságáról. Ez állatmészárlások — az emberi érzésnek emez elvadulása, m oly szennyfolt, melyet Róma ejtett az emberi művelődés történelmén. Mert hogy fogalmunk legyen a Róma szeszélyeinek feláldozott vadállatok mennyisége felöl, nem említve a kisebbszerű viadalo­kat, csak a történelmileg följegyzett nagyobb számokat sorolom fel. Pompejus híres ázsiai hadjárata után 500 oroszlánt öletett le. Augustus uralkodása alatt saját vallomása szerint, 3500 különféle vad eset áltozatul.*) Caligula 400 medvét, Nero ugyanannyit és 600 orosz­­l­lánt bőszített egymás ellen egyetlen egy napon. Titus az általa épített amphitheatrumot 9000 vadállat véré­vel szentelte fel. Traján a föntebb említett dáciai ün­nepélyeket 11000 vadállat leölésével tette emlékeze­tessé. Minek említsem Caesar bikaviadalait, vagy Pro­­bus császár nagyszerű vadászatait, aki roppant költségen vadakkal benépesített erdőt rögtönzött, hogy a hajszo­lás és vadászás természetességével mulattassa a római népet. Ez állatviadalokat, melyek az amphitheatrum felépítése előtt szintén a cirkusban tartottak, már kez­detben összeköttetésbe hozták a legkedvesebb római mulatsággal, a gladiatori küzdelemmel. Volt a gladi­átoroknak egy osztálya, az u. m. bestiariusok vagy vadakkal küzdők, kik egyenesen e harcmodorban ké­pezték magukat, hogy aztán a legkülönfélébb cselfo­gásokkal, az emberi ész és gyakorlat adta ügyességgel győzhessék le a sokszorta nagyobb állati nyers erőt. Ezeknek feladata volt a vadak felbőszítése és hajszo­lása, hogy a feldühösödött állat vak támadásaiban a népnek annál féktelenebb mulatságot szerezzenek. Majd halálra ítélt rabokat állítottak a vadak elé, sze­rezzék meg a kegyelmet, érdemeljék ki az életet győ­zelem által, vagy tartsák jól hitvány vérükkel az amphitheatrum kiéheztetett tigriseit. Utóbb pedig a keresztyén üldözés korában az uj vallásnak is temér­ *) Hogy ez állítás nem puszta frázis, arra nézve elég ama tényt felhoznunk, hogy míg az athenaei nép Sophoclest »Antigone«-jának előadása után egyenesen a szini hatás befolyása alatt hadvezérré választja, addig a római színház­ról Ovidius úgy nyilatkozik, hogy az legalkalmasabb hely a szerelmeskedések és gyöngéd kalandok szövésére. *) Mommsen IV: 214 lap. *) Jellemző azon büszkesé­g, melylyel Augusztus saját tetteinek emlékiratában a maga által rendezett ünne­pélyeket sorolja fel, amint ez az ancyrai templom feliratá­ból — bár az olvashatatlanság miatt kissé hiányosan — kitűnik : »Viadori játékokat rendeztem saját nevemben . . . Ízben s ötször gyermekeim és unokáim nevében. E különféle ünnepélyek alkalmával mintegy tízezer ember lépett föl a via­dalokban. Kétszer magam és háromszor unokáim nevében léptettem a küzdtérre athletákat, kiket minden országból hivattam elő. Nyilvános játékünnepeket tartottam négyszer saját nevemben és huszonháromszor oly tisztviselők helyett, kik távol valának, vagy nem bírták födezni az ünnepélyek költségeit. Huszonhatszor saját nevemben vagy fiaim és uno­káim nevében rendeztem afrikai állatviadalokat a circusban, a fórumon vagy az amphitheatrumokban s mintegy három­ezerötszáz vadállat öletett meg a viadalokban.« (Boissier »Cicero és barátai.« 416. lap). — 1632 —

Next