Fővárosi Lapok 1882. február (26-48. szám)

1882-02-01 / 26. szám

Szerda, 1882. február 1. 26. szám. Tizenkilencedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok-tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Félévre..................................8 frt. Negyedévre.......................4 frt. Megjelenik as ünnep ntáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések BZintugy, mint előfizetések (Budapest, barátok-tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Iíáli történet. A zene szólott. Kábitóan csengett Az andalító, bűvös bájos dallam. Az ifjú ott volt leánykája mellett: »Szerelmem örök, me’ly, kiolthatatlan !« S a szenvedélyes, édes vallomásra Fölsír egy hang oly panaszosan, fájva. Midőn eljött a pihentető éjfél, Pohár cseng, dal szól, erősebb a mámor. Búról beszélni itt ugyancsak félnél, Vallani még a félénk szív is bátor. De mégis e sok víg, csapongó dalban Most oly sok bánat, kín, keserv, sóhaj van. A mámortól kitör az ifjú kedve: Dalt huzat, aztán gondtalanul vígad. Rá gondol a viszonzott szerelemre 0 boldog, mig sok más csak búval vívhat. A hegedűn oly fájdalmas dal zendtil, Mintha támadna nehéz, véres sebbül. És szól a dal fájó, epesztő vágyról, Hogy mily nehéz a bú, szerelmi bánat. Csöndben zokog, keserg, mig később vádol: Csalt szív vigaszt csupán a sírtól várhat. Az ifjú méláz, a ki pedig játsza, Csak folytatja, mikéntha lenne lázba. Midőn elhal a bús, kesergő dallam, Aranyat dob az ifjú oda díjúi, Tán fájna is, ha most húznák vigabban, S némán, mélázva a terembe indul. A zenésznek arcára könnyű csordul, — Oly érzékeny az ember daltul, bortul. ... És újra vigan lejtenek a párok, Szerelmet vall az ifjú kedvesének, — E nehány szóban milyen édes zálog ! — S bár sziveik gyönyörtől, kéjtiil égnek, Az ifjúhoz átcseng a dalból fájón: »Szegény szép húgom értted van kórágyon«. Szabó Sándor.----45<'S>5t-----­A tombóci fürdőben. (Elbeszélés.) irta Berzeviczy Albert. (Folytatás.) Egyszerre elállt szíve verése, fejéhez kapott. Mi Tolt ez ? Miért gyűlöli ezt a Bellát annyira ? Csak azért, mert bizonytalan sejtelme van róla, hogy őt is kigúnyolta ? Bizonynyal nem csak ezért. Mert ellen­szenvesnek, gyűlöletesnek tűnik föl előtte ? Hiszen alig ismeri. Talán azért, mert féltékeny reá ? Hát szereti Rikhardot ? Hát a fájó gúny, sértő lenézés, csipkedő, ingerkedő fölény büntetése az, hogy ő még szeretni is tudja ezt az embert? Hát azért nem tud szemébe nézni, azért ejti zavarba minden szava, azért oly véd­telen, oly tehetetlen minden támadásai ellenében, mert szíve mélyében ellenálhatatlan, szenvedélyes vonzal­mat érez ez ember iránt, mely vonzalmat ki nem irt­hatja a neheztelés, el nem fojthatja a sértett büszke­ség, el nem némítbatja a legszilárdabb elhatározás ? Marie fölkelt, összeszedte holmiját, haza akart menni. Észrevette, hogy könyei megeredtek, hogy zokogva sir. így csak nem mutathatja magát senkinek. El, el innen! Ne lássa soha többé ezt a rettentő embert. Nyugta csak akkor lesz, ha messze — messze van tőle! Ez volt végelbatározása, e mellett fog maradni, erről nem beszélheti le senki. Elindult, hogy mielébb közölje anyjával megál­lapodását. De mielőtt tovább ment volna, körülné­zett, nincs-e valaki közelben, a ki felindulásában meg­leshette. Az útnak a park mélyébe vezető fordulatán, a sötét lombkapuban, mely mögött egy erdőnyilás verő- fényes háttere látszott, egy ember állott, alig harminc lépésnyire Mariétól, szintén könyvvel kezében, mint látszott, a parkból jött épen s ugyanazon az utón ha­ladva, melyen Marie megindult, a mint őt meglátta, egy percre megállott. Ez ember Gerenyey Rikbard volt. Marie futólag viszonozva amannak üdvözletét, elfordult, s hallván maga mögött a közeledő léptek zaját, lázas sietséggel indult haza felé. így nem sza­bad őt megpillantania. Beszélni nem akar vele, mene­külnie kell minden áron előle. Az persze nem jutott eszébe, hogy ha az ember a harmattól síkos erdei ösvényen, mely hozzá még meglehetős meredeken lefelé vezet, majdnem futva megy, könnyen elsiklik a lába. El is siklott s midőn Marie, hogy egyensúlyát fönntartsa, egész erővel egyik lábára nehezedett, az csuklóban kifordult, úgy hogy a leányka a heves fáj­dalom miatt felsikoltott s a következő pillanatban a fájdalom és izgatottságtól elkábítva összerogyott. Rikbard rögtön ott termett, félredobta könyvét és lehajolva Mariéhoz, egyik karjával körülfogta, úgy nézett könyes arcába. — Csak meg nem sérült nagyon ? lássa, miért szaladt úgy előlem ? Nagyon fáj ? Talán kificamodott a lába ? Marie nem volt képes szólani, ájulással küzdött, görcsösen összeszorította ajkait, szeme bezárult, arca balottbalvány lett s remegve dőlt Rikbard karjára. Gerenyey egy percig önfeledten nézte a leányka arcát, mely a fájdalom, harag és félelem vegyült érzé­seinek hatása alatt még szebbnek látszott előtte, mint eddig. Körülbelül arra gondolt, hogy azokat a kö- nyeket nem csak az iménti leesés fájdalma sajtolhatta ki szemeiből. Azután látva, hogy erejét Marie egészen, sőt talán eszméletét is elvesztette, fölemelte mint egy pelyhet, és karjaiban vitte a legközelebbi kerti pad felé. Marie, — bár nem érzett hozzá erőt, — ellent akart állani, s midőn egy pillanatra felnyitotta szemét tekintete találkozott azokkal az égető, sötét, rejtélyes szemekkel, a melyektől úgy félt, de a melyekből most nem gúny, hanem valami forró, rajongó érzelem lát­szott kisugárzani, melynek égető bevét még akkor is érezte, mikor ijedten lehunyta újra szemeit. Az a nehány lépés, mig a lócához értek, olyan­nak látszott Marie előtt, ’mintha égen és poklon ment volna keresztül. Érezte Rikhard leheletét. Érezte, hogy az ifjú karjai erősen körülfogták. Egy pillanatig mint­ha szíve dobogását érezte volna. S úgy vette észre, hogy Rikbard épen nem siet a kedves terhet letenni. Végre a pádhoz értek s Marie minden erejét össze­szedve, kisiklott az ifjú karjaiból. Köszönetül némán bólintott fejével, azután még mindig eltompulva a fájdalomtól, melyet csuklójában érzett, leei'eszkedett a padra,s nehezen lihegve, néhány percig pihenni látszott. Rikbard egy percnyi tétovázás után melléje ült, ' mielőtt visszavonhatta volna, megragadta kezét. Hoz- J zábajolva mondá: »És ezt én okoztam! — megbocsát nekem ? . . . megbocsát tegnapért is ?« —- tévé aztán halkabban hozzá, oly lágy hangon, hogy szívét Marie tágulni érzé az engesztelődés és ébredező szerelem mámorító érzelmei alatt, s szemei megteltek kö- , nyűkkel. Rikbárd közelebb hajolt hozzá, karját köréje fonta; hiszen látta, hogy a lánykának támaszra van szüksége; ajka oly közel járt Marie égő arcához, hogy majdnem érinté, s mintha azt rebegte volna: »Marie! kedves Marie!« Nem sokára fölemelkedtek, s miután Marie a frissítőt, melynek elhozatalára Rikbárd ajánlkozott, j bevárni nem akarta, s reményét fejezte ki, hogy da­gadt csuklójával majd csak lassacskán valahogy el­megy hazáig; Rikhard karján fogta és úgy kisérte le az erdei ösvényen a svájci lak felé. Minthogy amúgy is lassan kellett menniük, Rikbard tetszése szerint hosszabbíthatta meg a rövid utat, s miután Marie egyes helyeken kisikolbatott volna, néha szükségesnek látta derekát karjával kö­rülfogni ; ilyenkor Marie balkeze a Rikbard kezében nyugodott, s úgy látszék, hogy most már a lányka nem igyekszik azt onnan kivenni. Gyakori gyöngéd tudakozódás, sajnálkozás kö­zött, melyek Marié sérülésére vonatkoztak, alkalma nyílt Rikbardnak a tegnapi összekoccanásról is meg- emlékeni, s midőn azt mondá, hogy jobb lesz semmit sem részletezni, hanem kölcsönös általános bűnbocsá­natot adni, Marie már kissé vidámabban, válaszolá: »Megbocsátok a javulás reményében és abban a re­ményben, hogy ezentúl nem fog többé növeldei leány­kának, nem fog gyermeknek tekinteni. — Ha akarja, annak nem, de engedje meg, hogy kis leánynak tekintsem tovább is, hogy olyannak is­merjem, a ki még pirulni, ábrándozni tud, parancs­szóra érzelmeket szenvelegni nem képes, és bár önér­zetes, még is bátortalan, mert az ilyen leányka a természet legszebb alkotása. Ezt a kort az úristen jó­kedvében teremtette, és én csak ilyen leánykát ......... l ássa, ott a mama ! itt vannak mindnyájan! — tévé aztán hirtelen hozzá, félbeszakítva előbbi szavait, s távolról üdvözölve a várakozókat. Dombrovskyné és Nandiné-épen a reggeli asztal előtt, — Gerenyeyék és egy-két más jó barát, ott voltak összegyűlve a svájci lak árnyékos tornácán, már Marie után akartak nézni, s ugyancsak volt cso­dálkozás, midőn a tegnapi két halálos ellenség alak­ját szép békességben egyesülve, karonfogva, Marie erőtlensége miatt úgyszólván egymáshoz simulva lát­ták a mély árnyékú erdei útból kilépni s a gyepes-tér verőfényén megjelenni. Rikbard komoly, sötét, szilárd, alakja mellett Marie olyan volt, mint egy gyöngéd nyájas napsugár s ez ellentét által a látvány, melyet mindnyájan a meglepetés önkénytelen mosolyával szemléltek, nem csak meglepő, de szép is lévén, Hanna odahajolva Nandinebez, fülébe súgott: »Milyen jól illenek egymáshoz!« A meglepetést és tetszést azonban csakhamar ijedelem váltotta föl, (midőn Marie bizonytalan léptei­ből lába sérülésére következtettek, s Rikbard röviden elbeszélte találkozásuk történetét. — Nekem már hivatásom — végzé Gerenyey szavait, — hogy mindig mint deus ex macliina, mint megmentő a bajban jelenjek meg, akár keréktörésről, akár lábsérülésről van szó. Ez alkalommal azonban bevallom, hogy kerestem a bárónőt. Azt persze nem gyanítottam, hogy mint segítőre lesz rám szükség, de miután a sors igy akarta, bálát adok érte vég­zetemnek. E szavaknál jelentőségteljes pillantást vetett Mariéra, ki köszönetül nyujtá neki kezét, aztán folytatá: — Most pedig átadom a sebesültet az orvosnak, s csak arra kérem, hogy előlem soha többé meg ne szökjék, mert mint láthatja, a végzet hatalma nagy és annak nem jó ellentállni. Ez utolsó szavakat valószínűleg csak Marie hal­lotta és bizonyosan csak ő értette meg. Miután a családhoz nem tartozók sajnálkozásuk és gyors javulás iránti reményük kifejezése mellett elbúcsúztak, a fürdőorvos megvizsgálta Marie sérült lábát s hideg borogatást és egy-két napi teljes nyu­galmat rendelt; igy aztán a baj csakhamar el fog múlni, s »a bárónő az Anna bálon már táncolhatni is fog«, — tévé hozzá, biztatólag az orvos, abban a meggyőződésben, hogy ez Marie vágyainak netovábbja. (Folytatása következik.) A kit én szeretek. (Novella.) irta: Vacano E. KI. Kalifornia nem csak aranypora miatt, de minden tekintetben igazi aranyország, a világ Eldorádója. A perubeliek régi mondái Eldorádónak neveztek el egy országot Amerikában, mely aranynyal és drága -

Next

/
Thumbnails
Contents