Fővárosi Lapok 1882. március (49-74. szám)

1882-03-01 / 49. szám

Szerda, 1882. március 1. 49. szám Tizenkilencedik évfolyam, Szerkesztői iroda: Badspest, barátok-tere 4. sz. I. emelet. PélÍTrc Előfizetési díj* S frt. Negyedévre ......................4 írt. M egjelenik ; ttnnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. A császárné kegyence. (Beszély Mária Terézia korából.) irta P. Szathmáry Károly. I. A II. Ferdinand által építtetett tarka-barka »Schweizer-hof« nagy lépcsőjén két feketébe öltözött öreges ur haladt fel. Lépéseik lassúk és méltóságosak. ezenfölűl meg-megállanak nem csak azért, hogy fodros ingelőjökön, bodros tászlijokon igazítgassanak, vagy bajporos, pántlikás bátsó-boncsokjokat hozzák rendbe, hanem azért is, hogy a vitát, mely élénken folyt kö- zöttök, folytassák. Egyik előkelő polgári öltözetet vi­sel, másik kis négyszögű fehér nyakravalót, minőt a francia-abbék s nálunk a lutheránus papok szoktak hordani; az első magas szikár, az utóbbi kisded zö­mök termetű férfiú. — Már hiában disputái ön — mondja hevesen a szikár férfiú — ha Lessing urat meg nem hívjuk, nem lesz az akadémiából semmi. — Per amorem Dei! verje ki e gondolatot fejéből; Lessing urat mindenki istentagadónak tartja s a felséges császárné oly degout táplál iránta, hogy nevére is nervőzzé lesz. — Hát akkor kikből fog állani az akadémia ? Két vegytanárból s három elkergetett jezsuitából még seholsem alkottak akadémiát a világon! Blamirozni fogjuk magunkat egész Európa előtt! — Blamage ide, blamage oda! — veté ellen a méltóságában sértett kis férfiú; — az akadémia évi költségvetése 31,576 forint 37 krajcárban van megálla­pítva. Ő felsége pedig Lessing urnák egy gräschlit sem fog adni; én csak ismerem a kegyes asszony de- vocióját az egyház iránt. A resultát aequale lesz zéró ! — Az is jobb, mintha az akadémia fejében lesz zéró, — mondja a sovány ur nagy mérgesen. E közben a két ur felért a főbejáróig, hol két svájci alabárdos állott az ajtó mellett, vértezve sisak­kal és aranyos öltözetben. Az ajtót nyitó ezüst gal- léru udvarnok pedig reájok kiáltott: — Lassabban uraim, vitájok egészen behallik a palotába! E figyelmeztetés lehűté a tudós urak vérét; pofon ütött kalapjaikat tiszteletteljesen leemelve, lép­tek be a gobelinekkel borított falu előterembe. A kis abbé izzadt arcát törölgeté zsebkendőjével. — Ignatius Mathias Hess, címzetes tanácsos! — jelenti be magát a szikár férfiú a bejelentő udvar­mester előtt. — Abbé Maximillian von Hell! — mondja a kis kövér pap meghajolva. — Sajnálom uraim; de ő felsége ma maldis- posé; nem hiszem, hogy entréjük lehessen. Már több előkelő monsieurt és madameot jelentettem be, de a legtöbbet elutasította. — És ki van most benn'? — kérdi az abbé már suttogó hangon. — Seilern ő excellenciája a »chef de police.« — A policáj miniszter van benn, kivel ő felsége hosszasan szokott értekezni — súgja az abbé Hess ta­nácsosnak. — Megvárjuk mig kijön ? — Kétségkívül. 0 felsége parancsolt velünk, — et nous fér ion notre devoir. __Trés bien! Yalde bene. Akkor kérem, — fo rdul az udvarnokhoz, — ha ő excellenciája távozott, csak jelentsen be; mi ő felsége parancsából vagyunk itt. És a két tudós egymásra neheztelve két külön ablakba ült le; néha haragos pillantást vetve egy­másra s boncsokj okkal minden pillanatban fenyegetve egymást. A két magyar gárdista, kik kivont karddal, pár­duc kacagányosan az ajtó mellett álltak, igen mulatsá­gosnak találták a két tudós ur viseletét; mert moso­lyogva néztek fölváltva reájok és egymás szeme közé. Ez alatt oda benn igen érdekes értekezés volt a császárné és kedvenc minisztere között. Seilern kicsiny, jelentéktelen külsőjű férfi volt, csaknem gyermekszerű tagokkal; szuróan éles szemei közé ráncosodott arcbőrrel, mely alágörbülő hegyes orra mellett az egész emberkének bagolyszerű ala­kot adott. Mária Terézia, még mint ötvenes özvegy is méltóságos alak volt; Seilernhez képest kövérsége dacára mythoszi istennőnek látszott. Szabályos arca, nyílt tekintete, királyi magatartása s a magas homlo­kán kifejezett akaraterő reáutaltak arra a nagy isko­lára, melyet neki élete esélyei nyújtottak; a küzdel­mekre, melyeken szerencsésen és diadallal hatolt át. Teli ajkai emlékeztettek ugyan egy kissé I. Lipót ősére, de nem oly mértékben, mely arcát elrútítaná, sőt annak bizonyos jóságos kifejezést kölcsönzöttek. Férje halála óta folyton gyászban volt s ékszert nem használt. A császárné dolgozó szobája, mely a váróterem­től számítva a harmadik volt, igen egyszerűen és sötét szinnel veit bútorozva; a szintoly sötéten szőnyegezett falakat nagy terjedelmű családjának arcképei foglal­ták el; ezek között férjéé fátyollal volt leboritva. A császárné magashátú karszékben ült; a kis miniszter a szék mellett lévő hosszú asztal mellett állott és iratcsomóban lapozgatott, melyből hol egyik, hol másik levelet vonta elő. — Van szerencsém felségednek az öltözetekről szóló rendeletet praesentálni — mondja selypítő vékony hangon; — igyekeztem magas intencióinak lehetőleg megfelelni. A felső-ausztriai parasztsághoz az igen rövid szoknyák és illetlenül kitömött miederek betiltá­sát tartalmazó rendelet már elküldetett. — Jól van ; csak hagyja itt kend, — mondja jóakaratulag a császárné, — majd közlöm fiammal. Valóban nagy ideje, hogy a luxusnak s egyúttal az er­kölcstelenségnek országainkban gát vettessék. Remé­lem, a fővárosban nincs valami újabb rossz, jelenség ? — Fájdalom van. Nyomára jöttem, hogy gróf Palm Weisz énekesnőnek s miután ez vissztasitotta, férjének fényes ajánlatokat tett, hogy az asszonynyal entente cordialba juthasson. — Az asszony fizetését száz aranynyal meg kell szaporítani. A férjet keményen megfeddeni, hogy a grófot meghallgatta; a tettető urnák majd magam fo­gok leckét adni. A fiatalabb színésznőket a »noble parterre «-ről ki kell tiltani. Quelle horreur, hogy nincs nap valami skandál nélkül! — A Burg- és Karnthner-Thor-szinház igazga­tói kérik, hogy vagy a szubvenció emeltessék föl, vagy a böjti és ünnepnapokon is engedtessék meg a játék, — különben nem képesek magokat fentartani. Kérvé­nyükben felhozzák, hogy az első az udvari gyász miatt két egész évig — az utóbbi nyolc hónapig szünetelt; s e miatt nagy deficitbe jutottak; a 12 hónapból csak nyolcat tesznek ki a jövedelmező napok. — Hogy is ne ? — felel a császárné méltatlan­kodva. — Ils son bien suffi santes ! Majd bizony, a színházaknál is az erkölcstelenséget, vallástalanságot fogjuk szaporítani! Addig nyújtózkodjanak, meddig takarójok ér. 13,000 forint sok pénz; fiam most is panaszol az ország finánciáinak megromlása fölött! — A Burg-szinház francia színészei inkább itt akarják hagyni Bécset, hogy sem fizetésökből valami levonassék. — Majd szólok fiammal e tárgyról; de többre ne számítsanak. A böjt- és ünnepnapokon semmi esetre se szabad játszani. Van még kendnek valami jelenteni valója ? — A gyanús erkölcsű és keresetű nőszemélyeket befogattam; további orderjére várok felségednek. — S mennyire megy számuk ? — kérdi undorral a császárné. Hirdetések aelntugy, mint előfizetések (Budapest, barátok-tere, Athenaemn-épület) a kiadóhivatalba küldendők. — Százon fölül, felséges asszonyom. — Incroyable. Toloncoltassa kend őket a po­zsonyi vár aljára ... — De hát semmivel sem lehet az erkölcsi sülyedésnek gátat vetni ? . . . Semmit sem tud kend ? Rien, de rien ? — Gondolkoztam róla, felséges asszonyom s planumom meg van egy »ártatlansági bizottságról«, ha méltóztatik kegyelmesen meghallgatni. — Jól van ; de előbb tekintsen ki kend, nincs-e valami sürgős kérelmező ? A kis miniszter kitekintett. — Reverendissimus Abbé von Hell és Ignatius. Mathias von Hess! — jelenti visszajőve. — Mit akarhatnak ? Ah, tudom már. Az akadé­mia ügyében. Nem sürgős ... De csak hadd jöjjenek be; röviden elbánunk velők. A szárnyfüggönyök szétváltak s a tudós urak beléptek. (Folytatása következik.) Egy tüzérszázados kalandjai. (Francia elbeszélés.) irta Hippolyte Audeval. I. Mintegy félévvel ezelőtt, az északi vaspályán^ igen elegáns fiatal ember érkezett Párisba. Reixmorand Gastonnak hívták. Harminc éves, karcsú, kis termetű, kedves és szellemes arcú volt ő s első pillanatra megtetszett, részint őszinte, előkelő, nyájas modora, részint pe­dig külsejének bizonyos kifejezése által, mely nemes jellemet és szép lelket árul el. Semmi különösebb ismertető jel nem látszott rajta, ha csak az nem, hogy Douaitől Párisig a vitel­bérnek csupán negyedrészét fizette, mi eléggé jelezte, hogy az illető utas a hadsereghez tartozik. Egy másik körülmény is megszilárdíthatta e sejtelmet: Reixmorand Gaston érdemjelt viselt. Min­denki tudhatja, hogy a közigazgatás szolgálatában nem igen részesül valaki ily kitüntetésben negyven­ötven éves koránál alább, mig a hadseregnél e ked­vezményhez sokkal fiatalabb korban is juthatni. E fiatal embernél tehát a menetjegyen és a vörös szalagon kivűl semmi sem árulta el a katonát, ki polgári öltözéket viselve, éppen nem látszott, hogy valaha harsonaszó után lépdelt volna. Szőke bajusza, igaz, mértanilag egyenes volt s egyetlenegy szál sem ért a másiknál tovább. Haja is úgy látszott, mintha egyenmérővel és iránytűvel lett volna szabályozva; azonban mai napság e tulságig vitt hajrendszer iránt való előszeretet épp úgy tapasz­talható a művésznél és földbirtokosnál, mint egy szá­zadosnál. A szó ki van mondva, Gaston tüzérszázados s e szó fog szolgálni utolsó ecsetvonásul arcképéhez. Kocsihoz sietett, fölrakatta málháját, mely egy századosnak kissé nagy is volt s megmondva egy lakcímet a kocsisnak, hirtelenséggel fölpattant a ko­csira, magában mormogva: — Bezzeg, a nagynéném meg lesz velem elé­gedve. Aztán rejtélyes mosolylyal susogta: — Kétszeresen meg lesz elégedve! Húsz perccel később a Varennes-utcában szált le. II. Naulichat báróné nem fiatal többé, de megvan amaz előnyös tulajdonsága, mely nem véníti: a szív­jóság. Sok év előtt özvegységre jutván, egyedül él; mert egyetlenegy fia, e kiváló tudós, a tudományos akadémiának s talán a francia akadémiának is egy­koron egyik fénye, csaknem örökké utazik. Történe­

Next

/
Thumbnails
Contents