Fővárosi Lapok 1882. március (49-74. szám)
1882-03-01 / 49. szám
Szerda, 1882. március 1. 49. szám Tizenkilencedik évfolyam, Szerkesztői iroda, Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. PéliTreElőfizetési díj* S frt. Negyedévre......................4 írt. Megjelenik , ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések nemtugy, mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaema-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A császárné kegyence. (Beszély Mária Terézia korából.) irta P. Szathmáry Károly. I. A II. Ferdinand által építtetett tarka-barka »Schweizer-hof« nagy lépcsőjén két feketébe öltözött öreges úr haladt fel. Lépéseik lassúk és méltóságosak, ezenfelül meg-megállanak nem csak azért, hogy fodros ingelősökön, bodros zászlijokon igazítgassanak, vagy bajporos, pántlikás hátsó-boncsokrokat hozzák rendbe, hanem azért is, hogy a vitát, mely élénken folyt közöttök, folytassák. Egyik előkelő polgári öltözetet visel, másik kis négyszögű fehér nyakravalót, minőt a francia-abbék s nálunk a lutheránus papok szoktak hordani; az első magas szikár, az utóbbi kisded zömök termetű férfiú. — Már hiában disputál ön — mondja hevesen a szikár férfiú — ha Lessing urat meg nem hívjuk, nem lesz az akadémiából semmi. — Per amorem Dei! verje ki e gondolatot fejéből; Lessing urat mindenki istentagadónak tartja s a felséges császárné oly degent táplál iránta, hogy nevére is nervezzé lesz. — Hát akkor kikből fog állani az akadémia ? Két vegytanárból s három elkergetett jezsuitából még sehol sem alkottak akadémiát a világon! Blamirozni fogjuk magunkat egész Európa előtt! — Blamage ide, blamage oda! — vete ellen a méltóságában sértett kis férfiú; — az akadémia évi költségvetése 31,576 forint 37 krajcárban van megállapítva. Ő felsége pedig Lessing úrnak egy gräschlit sem fog adni; én csak ismerem a kegyes asszony devocióját az egyház iránt. A resultát aequale lesz zéró ! — Az is jobb, mintha az akadémia fejében lesz zéró, — mondja a sovány úr nagy mérgesen. E közben a két ur felért a főbejáróig, hol két svájci alabárdos állott az ajtó mellett, vértezve sisakkal és aranyos öltözetben. Az ajtót nyitó ezüst galléru udvarnok pedig reájuk kiáltott: — Lassabban uraim, vitájok egészen behullik a palotába! E figyelmeztetés lehűte a tudós urak vérét, pofon ütött kalapjaikat tiszteletteljesen leemelve, léptek be a gobelinekkel borított falu előterembe. A kisebbé izzadt arcát törölgető zsebkendőjével. — Ignatius Mathias Hess, címzetes tanácsos! — jelenti be magát a szikár férfiú a bejelentő udvarmester előtt. — Abbé Maximillian von Hell! — mondja a kis kövér pap meghajolva. — Sajnálom uraim, de ő felsége ma maldisposé; nem hiszem, hogy entréjük lehessen. Már több előkelő monsieurt és madameot jelentettem be, de a legtöbbet elutasította. — És ki van most benne? — kérdi az abbé már suttogó hangon. — Seilern ő excellenciája a »chef de police.« — A policás miniszter van benn, kivel ő felsége hosszasan szokott értekezni — súgja az abbé Hess tanácsosnak. — Megvárjuk mig kijön ? — Kétségkívül. Ő felsége parancsolt velünk, — et nous fer ion notre devoir. __Trés bien! Valde bene. Akkor kérem, — fordul az udvarnokhoz, — ha ő excellenciája távozott, csak jelentsen be, mi ő felsége parancsából vagyunk itt. És a két tudós egymásra neheztelve két külön ablakba ült le, néha haragos pillantást vetve egymásra s boncsokjokkal minden pillanatban fenyegetve egymást. A két magyar gárdista, kik kivont karddal, párduc kacagányosan az ajtó mellett álltak, igen mulatságosnak találták a két tudós úr viseletét, mert mosolyogva néztek fölváltva reájuk és egymás szeme közé. Ez alatt odabenn igen érdekes értekezés volt a császárné és kedvenc minisztere között. Seilern kicsiny, jelentéktelen külsejű férfi volt, csaknem gyermekszerű tagokkal, szúróan éles szemei közé ráncosodott arcbőrrel, mely alágörbülő hegyes orra mellett az egész emberkének bagolyszerű alakot adott. Mária Terézia, még mint ötvenes özvegy is méltóságos alak volt. Seilernhez képest kövérsége dacára mythoszi istennőnek látszott. Szabályos arca, nyílt tekintete, királyi magatartása s a magas homlokán kifejezett akaraterő reáutaltak arra a nagy iskolára, melyet neki élete esélyei nyújtottak a küzdelmekre, melyeken szerencsésen és diadallal hatolt át. Teli ajkai emlékeztettek ugyan egy kissé I. Lipót ősére, de nem oly mértékben, mely arcát ellúzítaná, sőt annak bizonyos jóságos kifejezést kölcsönzöttek. Férje halála óta folyton gyászban volt s ékszert nem használt. A császárné dolgozószobája, mely a váróteremtől számítva a harmadik volt, igen egyszerűen és sötét szinnel vett bútorozva; a szint oly sötéten szőnyegezett falakat nagy terjedelmű családjának arcképei foglalták el; ezek között férjéé fátyollal volt leboritva. A császárné magashátú karszékben ült; a kis miniszter a szék mellett lévő hosszú asztal mellett állott és iratcsomóban lapozgatott, melyből hol egyik, hol másik levelet vonta elő. — Van szerencsém felségednek az öltözetekről szóló rendeletet praesentálni — mondja selypítő vékony hangon; — igyekeztem magas intencióinak lehetőleg megfelelni. A felső-ausztriai parasztsághoz az igen rövid szoknyák és illetlenül kitömött miederek betiltását tartalmazó rendelet már elküldetett. — Jól van , csak hagyja itt kend, — mondja jóakaratúlag a császárné, — majd közlöm fiammal. Valóban nagy ideje, hogy a luxusnak s egyúttal az erkölcstelenségnek országainkban gát vettessék. Remélem, a fővárosban nincs valami újabb rossz, jelenség ? — Fájdalom van. Nyomára jöttem, hogy gróf Palm Weisz énekesnőnek s miután ez vissztasitotta, férjének fényes ajánlatokat tett, hogy az asszonynyal entente cordialba juthasson. — Az asszony fizetését száz aranynyal meg kell szaporítani. A férjet keményen megfeddeni, hogy a grófot meghallgatta; a tettető urnak majd magam fogok leckét adni. A fiatalabb színésznőket a »noble parterre «-ről ki kell tiltani. Quelle horreur, hogy nincs nap valami skandál nélkül! — A Burg- és Karnthner-Thor-színház igazgatói kérik, hogy vagy a szubvenció emeltessék föl, vagy a böjti és ünnepnapokon is engedtessék meg a játék, — különben nem képesek magukat fentartani. Kérvényükben felhozzák, hogy az első az udvari gyász miatt két egész évig — az utóbbi nyolc hónapig szünetelt, s e miatt nagy deficitbe jutottak; a 12 hónapból csak nyolcat tesznek ki a jövedelmező napok. — Hogy is ne ? — felel a császárné méltatlankodva. — Ils son bien suffisantes ! Majd bizony, a színházaknál is az erkölcstelenséget, vallástalanságot fogjuk szaporítani! Addig nyújtózkodjanak, meddig takarójuk ér. 13.000 forint sok pénz, fiam most is panaszol az ország financiainak megromlása fölött! — A Burg-színház francia színészei inkább itt akarják hagyni Bécset, hogy sem fizetésekből valami levonassék. — Majd szólok fiammal e tárgyról, de többre ne számítsanak. A böjt- és ünnepnapokon semmi esetre se szabad játszani. Van még rendnek valami jelenteni valója ? — A gyanús erkölcsű és keresetű nőszemélyeket befogattam; további orderjére várok felségednek. — S mennyire megy számuk ? — kérdi undorral a császárné. — Százon fölül, felséges asszonyom. — Incroyable. Toloncoltassa kend őket a pozsonyi vár aljára ... — De hát semmivel sem lehet az erkölcsi sülyedésnek gátat vetni ? . . . Semmit sem tud kend ? Rien, de rien ? — Gondolkoztam róla, felséges asszonyom s planumom meg van egy »ártatlansági bizottságról«, ha méltóztatik kegyelmesen meghallgatni. — Jól van , de előbb tekintsen ki kend, nincs-e valami sürgős kérelmező ? A kis miniszter kitekintett. — Reverendissimus Abbé von Hell és Ignatius. Mathias von Hess! — jelenti visszajőve. — Mit akarhatnak ? Ah, tudom már. Az akadémia ügyében. Nem sürgős ... De csak hadd jöjjenek be; röviden elbánunk velök. A szárnyfüggönyök szétváltak s a tudós urak beléptek. (Folytatása következik.) Egy tüzérszázados kalandjai. (Francia elbeszélés.) Írta Hippolyte Audeval. I. Mintegy félévvel ezelőtt, az északi vaspályán igen elegáns fiatal ember érkezett Párisba. Reixmorand Gastonnak hívták. Harminc éves, karcsú, kis termetű, kedves és szellemes arcú volt é s első pillanatra megtetszett, részint őszinte, előkelő, nyájas modora, részint pedig külsejének bizonyos kifejezése által, mely nemes jellemet és szép lelket árul el. Semmi különösebb ismertető jel nem látszott rajta, ha csak az nem, hogy Douaitól Párisig a vitelbérnek csupán negyedrészét fizette, mi eléggé jelezte, hogy az illető utas a hadsereghez tartozik. Egy másik körülmény is megszilárdíthatta e sejtelmet: Reixmorand Gaston érdemjelt viselt. Mindenki tudhatja, hogy a közigazgatás szolgálatában nem igen részesül valaki ily kitüntetésben negyvenötven éves koránál alább, míg a hadseregnél e kedvezményhez sokkal fiatalabb korban is juthatni. E fiatalembernél tehát a menetjegyen és a vörös szalagon kívül semmi sem árulta el a katonát, ki polgári öltözéket viselve, éppen nem látszott, hogy valaha harsonaszó után lépdelt volna. Szőke bajusza, igaz, mértanilag egyenes volt s egyetlenegy szál sem ért a másiknál tovább. Haja is úgy látszott, mintha egyenmérővel és iránytűvel lett volna szabályozva; azonban mai napság e tulságig vitt hajrendszer iránt való előszeretet épp úgy tapasztalható a művésznél és földbirtokosnál, mint egy századosnál. A szó ki van mondva, Gaston tüzérszázados s e szó fog szolgálni utolsó ecsetvonásul arcképéhez. Kocsihoz sietett, fölrakatta málháját, mely egy századosnak kissé nagy is volt s megmondva egy lakcímet a kocsisnak, hirtelenséggel fölpattant a kocsira, magában mormogva: — Bezzeg, a nagynéném meg lesz velem elégedve. Aztán rejtélyes mosolylyal susogta: — Kétszeresen meg lesz elégedve! Húsz perccel később a Varennes utcában szált le. II. Naulichat báróné nem fiatal többé, de megvan amaz előnyös tulajdonsága, mely nem véníti: a szívjóság. Sok év előtt özvegységre jutván, egyedül él, mert egyetlenegy fia, e kiváló tudós, a tudományos akadémiának s talán a francia akadémiának is egykoron egyik fénye, csaknem örökké utazik. Történe