Fővárosi Lapok 1882. április (75-99. szám)

1882-04-01 / 75. szám

Szombat, 1882, ápril 1. 75. szám Tizenkilencedik évfolva ni. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok-tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre .................................8 frt. N egyedévre.......................4 frt. megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mind ennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. H irdetések , szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok-tere, Atlienaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A „FŐVÁROSI LAPOK“ tizenkilencedik évfolyamának második negyedére nyitva áll az előfizetés. Szépirodal­munk ez egyetlenegy napi közlönye, jeles Írók közre­működésével, folyvást arra törekszik, hogy változatos és értékes közlemények, élénk hírrovatok és a jó ízlés szolgálata által a hazai müveit közönség kedvelt köz­lönye maradjon. Az „Athenaeum“, mint a lap kiadója, kéri a lejárt előfizetések megújítását. Előfizetési ár: év­negyedre A ft, félévre 8 ft, egész évre 16 ft. A posta- utalványok és pénzes levelek igy cimezendők : „A Fővárosi Lapok kiadó hivatalába Budapest.“ A 63 sz. 1—gy. p. (Novella.) Pálffy Alberttól. I. Igazán szép szoba, sőt valóságos könyvtár. Leg­alább a két ajtón és két ablakon kívül a fal mellett mindenütt fényezett és üveggel elzárt szekrények áll­nak, megrakva könyvsorokkal s ha valaki kivett onnan egy kötetet, azon kellemes meglepetésben részesült, bogy a régi s a legújabb irodalmi termékek példányai még fel is vannak vágva, tehát ezen szentélybe olyan ember jár, aki mindent elolvas, a mit a könyvárus idő­közönként ide küld. Az olvasó asztal fölött gázlámpa ég, de csak homályosan, mert még félig le van csavarva. Már az éjfél órája is közelgett, mig végre zör- rent az ajtó s belépett egy férfi, a kiről mindjárt meg­látszott, hogy itthon van. Kezében szokatlan nagy könyvet hozott, pom­pás vörös marokinba kötve, melynek sarkán aranyos betűkkel volt megjelölve: »I. kötet«. A férfi kényelmes házi öltönyt viselt. Legelőször is a gázlámpa csavarát nyitá meg, s az erre támadt nappali fény világítása mellett nyitá meg könyvét. Lehetett legalább 500 tiszta lap benne, mind a leg­finomabb miniszter-papirból. Csak Posner Károly Alajos gyárából kerülhetett ki ily remekmű. Most már várhatná az olvasó, hogy ily drága könyvbe, ily gyönyörű hófehér papírra, az előre oda nyomatott lapszámok alá, e férfi nagyszerű dolgokat szándékozik irogatni. Bizonyára tisztán szemenszedett életbölcsességi szabályokat, európai színvonalra emelkedett politikát, vagy a mi az íróra s a közönségre nézve legfenyegetőbb, tán verseket, például óriási époszt, melynek ez lesz első kötete. Nem. A legértéktelenebb s leghálátlanabb mun­kára határozta magát. Naplót fog Írni; feljegyez min­dent, a mi vele történik, a mi eszébe jut, a mi képzele­tében felmerül. Ki tudná megjósolni, mily irtóztató lomtára lesz egykor e könyv a minden szigorú bírálat nélkül feljegyzett ötleteknek, állításoknak és ellenmon­dásoknak. Rögtön munkához látott. Uj acéltollat vett elé, tintába mártá és csodálatos gyorsasággal irni kezdett, mint következik. »1880 jul. 1-én kezdtem e siralmakkal telt lapok megírásához, hogy tanúbizonysága legyen nyomorú életemnek s ha meghalok, szolgáljon embertásaimnak elrettentő például, miként küzdött eredménytelenül egy célját eltévesztett Ínséges élet! íme már vénülök és semmi teendőm többé. Tudatlan maradtam, semmit sem tanultam, az olvasás­ból hasznavehető gondolat nem ragadt rám. Pénzem sincs, hogy kedvem szerinti vállalatba kezdhetnék. Semmi hivatásom, semmi foglalkozásom. Csak mások sikerét és dicsőségét bámulom, irigylem, miként haladnak, miként törnek utat a világon; én pe­dig nyomtalanul enyészek el s akkor lesz először ne­vem nyomtatva, ha a rendőri hirek rovatában benne lesz, hogy egy viharos éjjel főbe lőttem magamat. Pedig mindig csak arról gondolkodtam, hogy tegyek valamit, a mi méltó hozzám és a korszakhoz, melyben élünk. De annyira elkéstem, hogy már min­den hézag be van töltve. íme, mások bankokat alapí­tottak. A részvényesek ugyan, kezdeményezésemre, nekem is összehordanák a milliókat; de honnan talál­jak pénzintézetem számára uj és hangzatos nevet, megbatározott célt, eddig ki nem aknázott specialitást ? Ezen mezőn nincs többé parlag, itt minden tért üzleti ággal borítottak be. Kérjek engedélyt vasútra? Semmi sem könnyebb. De hová ? hol van még város, hol van még uj irány, melyet sínek ne hasitanának ? Eurassak részvényeseimmel álagutat? Igen szívesen, csak volna hozzá hegy is a magyar vidékeken. Házasodjam meg? Kit vegyek el, ha régen vége van a szerelmi regényeknek ? Hol van ma már a meghalt uzsorásnak 39 éves fiatal özvegye, a ki ily korhadt karóhoz, mint én vagyok, nőül jőne? Fiatal leány pedig, mióta élek, még nyájasan rám nem tekin­tett. Egész éven át csak a pincértől hallok szívből fakadó köszönetét, ha kifizetvén vacsorámat, egy hatost adok neki borravalóul. Utazni menjek? De hová, ha már mindenütt jártam? Mennék én akár Turkesztánba sakálokat vadászni, ha nem találnék e fajból többet itthon a király-utcában! Mennék Felső-Egyptomba krokodilust nézni, ha nem volna több ilyen Párisban, a boulevard aszfaltján. Oh, az az örökös és stereotyp table d’ hote a vendéglőkben! Egyszer egy szomszédomnak (valami hollandus lehetett,) jó étvágyat kívántam, s aztán egész ebéd alatt oldalzsebét tapogatta, hogy nem tűnt el még onnan pénztárcája? Máskor bárom leányos mama került mellém s miután merészkedtem poharát meg­tölteni, fülem hallatára suttogta: ez bizonyosan def- raudans pénztárnok, a ki bankját félmillióig meglopta s most szökik Amerikába. Avagy másként vagyok itthon? Múltkor a Margitszigeten szép társasággal fagylaltoztam s azt hitték rólam, szerkesztő, novellairó, vagy valami ennél is rosszabb vagyok.« Szerencsére, ütött az éjfél órája s miután a napló írója rendszeritő ember volt, eloltotta a világot, nyu­godni ment és aludt reggel nyolc óráig. Másnap fölhörpentvén kávéját még az ágyban, felkelt, magára hányta pongyoláját s mint éhes vadál­lat rohant naplóját folytatni. Mert a hosszú éjen át megint megtelt lelke magasztos gondolatokkal és esz­méi felduzzadtak, mint a tenger dagálya. A szép uj könyv most is tárva-nyitva feküdt asztalán, amint ott hagyta s a férfi gyönyörködve nézé, hogy a legelső lap már tele van Írva. Első rohamában át akarta olvasni tegnapi firkálmányait, de vagy bor­zalmat érzett az ott lerakott sötét eszmék iránt, vagy félt, hogy sűrű vérének éjjeli szüleményeit most nap világ mellett igen ízlésteleneknek találja. Fordított tehát s mintha a villám sújtotta volna, úgy megdermedt. — Hogyan! — kiáltá — mily rettentő szentség- törés ! Rabló tört be házamba és vakmerősködött az én naplómba folytatást irni! De még is nem. A könyvnek bekötött lapját nem bántotta senki, hanem csak egy beirt félivet mel­lékelt oda. Azonnal ráismert, ki járt itt korán reggel? Ki más, mint Margit néni, az ő elhunyt édes anyjának testvére, a ki özvegységre jutván, itt unokaöcscsénél keresett és talált állandó tanyát, hűséget, szeretetet és nagyrabecsülést. — Ab, értem, most mindjárt feleletet kapok világfájdalmaimra! Annál jobb, hadd surlódjanak össze az ellentétes vélemények és derüljön ki az örök meghamisítatlan igazság. A mit pedig olvasott, igy hangzott : »Minden szavad szent és igaz, egyetlenegy ked­ves fiam, Gábor. Vénülsz, fájdalom, gyorsan vénülsz, mert már csak még egyszer kell annyit élned, mint eddig éltél s tökéletesen 52 esztendős agglegény leszesz. Aztán nem csoda, ha még nem őszültél meg s nem vagy hófehér, mint a galamb. Még igazabb, hogy semmit sem tanultál. Mert mit ér az, átúszni a jogakadémiát és szerezni hozzá az egyetemen doktor címet, ha semmi hasznát sem veszed? Látogató jegyeden ma is ez áll: b. Csereghy Gábor, nem pedig: dr. Csereghy. Mert hát bárónak születtél, doktornak pedig csak graduáltak. Nincs pénzed? Sajnos, hogy igazán nincs; mert a kinek 30,000 ft jövedelme van s a felénél többet nem tud elkölteni, akkor épen annyit ér a maradék mint a fölösleges tudori cím, ha senkit sem tanít az ember, önmagát pedig legkevésbbé. Nincs többé 39 éves fiatal özvegy ? De ha van is, semmi gondod rájok ? A lyányok nem mosolyognak szemedbe ? Bizony nem; sem most, sem ezután, mind­addig, mig ki nem választasz egyet közűlök s te kez­ded meg velők a szembeszédet. Vagy tán német regényhős akarsz lenni, a ki addig hallgat, hátrálgat, szerénykedik, ügyetlenkedik, mig végre a leánynak akad több esze s egy szép vasárnap reggel azt mondja neki: ha ön szeret és én sem gyűlölöm, vegye botját, kalapját és keztyűjét s vigyen engem a paphoz. Nem akarsz utazni? Elég is volt az eddigi sétácska Hongkongból San-Franciscoig. Ennél sokkal okosabban tennéd, ha ma délután az 5 órai gyors­vonattal elmennél Székesfehérvárra s meglátogatnád nagyanyád testvérét, özvegy Hammer Károlynét, a kit még nem ismersz, de ígérem neked, hogy jobb kedvvel eltölthetnél ott vagy bárom napot, mint itt e nagy cifra könyv mellett, a mi, remélem, örökre tiszta fehér papír marad.« Ebből állott a válasz, melyre Gábor báró két- kedőleg rázta a fejét és mondá: — Én pedig az ellenkezőre fogadok. Micsoda? Félbe hagyjam a naplóirást, életemnek egyedüli gyö­nyörűségét ? Inkább ma megrendelem, hogy mához hat hétre készen legyen a »II. kötet«. A mi azonban Hammerné nénit, meg a székesfehérvári látogatást illeti, megvallom, nem rossz tanács. Ki van mondva a szó: megyek. Tulajdonkép, mert semmire sem volt hajlandóbb a kóborlásnál. Mindig jött, ment, mint az Orbán lelke. (Folytatása következik.) Teréz férjei. (Francia elbeszélés.) irta Paul Perret. Granjot Edulphit, Champvansból, nagy kópénak tartották. Mellékneve »a fickó« volt. A Loue partján, a bourgognei régi grófságban, ezt a melléknevet azok az emberek szokták kapni, kik a jókedvet magokkal hordják, főleg pedig a zenészek, kik a fiatalságot tánc­ra perdítik. Az öreg Edulphi sohasem nősült meg, mint maga mondá, sokkal több baja lévén a mások sze­relmének összekalapácsolásával, semhogy házasságra szánja a fejét. Szíve mindamellett is két Ízben szólalt meg, s két női szív választ is adott rá. Ily párbeszéd­ből, melynél, kétségkívül, csupán a csillagok, az ég; meg az erdő vén tölgyfái voltak a tanúk, két élő em­léke maradt, egy leány és egy fiú. íme, ezért tartották Granjot Edulphit nagy kópénak. O, a helyett, hogy elhagyva gyermekeit, arra bízta volna őket, a ki a madarak kicsinyeiről is gondolkozik, magához vette mindeniket, s gyámolaivá, társaivá képezte őket. Edulphi hegedűn játszott; fia, József, ki már tizenöt éves volt, minden erejét összeszedte, hogy 'föl- fuj t arccal hangokat csaljon ki egy, csengetyűkkel is

Next

/
Thumbnails
Contents