Fővárosi Lapok 1882. május (100-123. szám)

1882-05-02 / 100. szám

Kedd, 1882. május 2. 100. szám. Tizenkilencedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési díj: f­élévre...............................8 frt. Negyedévre.....................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések valanúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Bimbó-hasadáskor. — Rajz. — Irta Illésy Piroska. Pacsirta szólt. Lili könnyű lábaival kiugrott a teraszra, apró kezeit szeme elé tartotta, mert a hirtelen oda villanó napfény elkápráztatta s fejét oldalt hajtva, hallgatta a pacsirta énekét. Milyen fris volt minden. A kerti virá­gok színes kelyhein még ott csillogott a harmat, oly tisztán, mint a gyémánt ragyogott. Valamennyi élénken emelte föl fejecskéjét és Lili képzelete szerint, ők is hálát mondtak a teremtőnek, mint a pacsirta. De sza­vukat nem mindenki érti meg. Lili elkápráztatott szem­mel nézte az előtte elterülő pompás kertet. Még sokkal korább volt, semhogy a sűrű árnyas fák alá vágyott volna, melyek a kert végénél egész kis erdőt alkottak. A nap most még csak üditőleg hatott. Lili, mint a kalitból kiszabadult madárka táncolt ide­s tova; a kert harmatos porondja csikorgott lábai alatt. Az aranyos napsugarak ráömlő özönében szinte megfürdött. Finom, kissé barnás arcbőre halvány pi­rossá vált. Mosolyogva gondolt az unalmas sétákra, melyeket a néni társaságában a főváros utcáin, vagy a városliget köröndjén kellett megtennie; a tikkasztó forró délutánokra, midőn csak a nagy napernyő adott olyan a­milyen árnyékot. Az nem szeretheti meg a ra­gyogó pompás természetet, ki csak a városligetből is­meri, hol a sétálásra kitűzött idő alatt százszor teszi meg ugyan­azt az utat, unottan tekintve a poros fűre. Ah, falun az más! Lili értette, mint kell a szép nap­fényes reggeleket élvezni. Végig futotta a kert min­den útját, s gázolt a puha bársonyos illatos fűben. Teljes lélegzettel szívta be a hűs üdítő levegőt, melyet még oly korán nem rontott meg a szekerek által föl­vert por. Meglátogatta a virágokat, melyek olyan fiú­sén és üdén ébredtek fel, mint ő. Fölkereste a rózsafát, melynek első pici bimbóját ezelőtt két héttel fedezte föl, s azóta napról-napra megnézte gyarapodását. Olyan csepp kis bimbó volt. Élénk fris zöld színű, alig nagyobb, mint egy gombostű feje, pici ágasbogas zöld levélkével a tetején. Azután napról-napra nőtt, egy hét múlva már akkora volt mint Lili finom vékony kis ujjának körmöcskéje. A kis zöld levélkék már kezdtek szétfeszülni, s pár nap múlva három keskeny, rózsaszínű csík látszott a bimbó oldalán. Kedves szó­rakozása volt az Lilinek, hogy naponkint megfigyelje, mint lesznek e csíkok mindig szélesebbek. Minden este azzal aludt el, hogy holnap kinyílik, s ha ki nem nyílt, azzal vigasztalta magát, hogy várakozása és örö­me egy nappal tovább tart. Végre sejtelmesen közele­dett a rózsafához. A bimbó kihasadt, széttárta teljes halvány rózsaszín szirmait, melyeket a zöld levélkék már alig bírtak összetartani; kelyhéből felséges illat áradt szét. Lili gyönyörködve nézett a gyöngéd, ham­vas, selymes szirmok közé. Egy léha pillangó már megérezte a pompás illatot, s odarepült. De meg is adta az árát! Még jóformán meg se kapaszkodhatott a dús kelyhű rózsa szirmain, mikor Lili ügyes keze már megfogta. Most ott vergődött gyöngéd fehér ujjai között, aranyos porát rajta hagyva Lili ujjain. — Félsz most ugy­e, kis gazember ? — mondá Lili, figyelmesen vizsgálva a lepke könnyed, vékony szárnyait. — Megölhetnélek, a mért a rózsámra száll­tál , de nem bántalak, hanem megmutatom, melyik virág a tied. Ott mulathatsz kedvedre! Ezzel a pillangót odavitte a sárga liliomhoz, melynek bóditó illata már messziről megérzett. •Beletette a pillangót a virág kelyhébe s az pár percig csakugyan szédülten vergődött, mig végre lan­­kadtan elszállt. Lili megkönnyebbülve nézett utána. j...i , i_x Hadd örüljön az életnek,— szólt magában. Hát én nem örülök-e ? A lányka mosolygó arcocskája csak akkor hal­ványult el, ha a halálra gondolt, ki minden örömünk háta mögött ott leselkedik s kinek cselvetéseit egész éltünkön át ki kell játszanunk. Lili nem talált vigaszta­lást Tasso mondásában, hogy ha a halál nem volna, nem lenne boldogtalanabb lény a földön az embernél. A kis­lánynak ez nem fért a fejébe. Hisz még nem is­merte a szenvedést és nem ismerte az unalmat sem, az emberek e nem kevésbbé rettentő és divatos betegsé­gét. Oh, azok az elkényeztetett, dologhoz nem szokott nők, kik hosszú fejér ujjaikat legfeljebb a zongora billentyűinek lenyomogatásával fárasztják, kik lenéző­­leg fordítnak hátat azoknak, kiknek ujjuk hegyét teli­­szurkálta a varrótű. Mennyi boldogságtól, mily tiszta élvezettől vannak ezek megfosztva! Ők nem értik azt, mily gyönyörűséget okoz a munka haladása. Lili mo­solyogva és sajnálkozva gondolt e léha lényekre, kik e­zeket csak azért feszítik meg, hogy a divattal lépést tarthassanak, s azon tanakodnak, vájjon a hosszú kez­­tyűt a rúna ujjain felül viseljék-e, vagy alól. Lili nem ezek közé tartozott. Egyenlő örömmel nézte virágai növekedését, vagy szép kézi munkája gyarapodását. Sokszor hanyatt dőlt a kakukfűtől illatos puha pázsiton, mit a nap melege már felszikkasztott. Kar­jait feje alá téve, meren­gve nézett fölfelé a kék égre. Tekintete előtt, mintegy megtágult a láthatár, s mé­lyen bepillantott abba a csuda teljes kékségbe, melyet a tudósok távoli levegőnek, a költők drágakővel kira­kott azúr boltozatnak neveznek. Lili kikacagta őket. Mit iparkodnak megmagyarázni és hasonlítgatni, mi­kor az egyszerűen szép és elragadó. Úgy sem lehet azt szóval híven leírni. Lili figyelmesen tekintett föl, s tekintete mintegy keresztülhatott a könnyed fehér bárányfelhőkön, melyek mint valami puha csipkeszö­vet úsztak nagy-lassan tovább. Lili kellemes ábrándozásba merült, s keze lan­­kadtan eresztette le a könyvet, melyből olvasni akart. Kissé bántotta ugyan a lelkiismeret, hogy ilyen sem­mittevésben tölti az időt, holott mégis kellene egy kis komolyabb olvasmányhoz is látni, de aztán önkényte­­lenül elkacagta magát. — Van-e szó, ki ily szépen le tudná a természe­tet írni, mint a­hogy elterül ? Inkább gyönyörködöm abban. Miután kedvére kiábrándozta magát, fölkereke­dett, s megkereste a kis kerti asztalt, melyen kézi­munkája feküdt. Útközben egy nagy virágágy előtt ment el, mely tele volt császárszakállát. Az apró em­berfejekhez hasonló virágok olyan nyájasan tekintet­tek reá, s Lili szintoly nyájasan bólintott vissza. Olyan komolyan üdvözölte őket, mintha megannyi kis emberkék lettek volna, s azok, mintha visszamoso­lyognának. Lili kitekintett a kis rácskapun az utcára. Nyá­jasan üdvözölt egy szép parasztmenyecskét, ki az urá­nak ebédet vitt a mezőre. Milyen boldog egy ily pa­rasztmenyecske, gondolá Lili. Náluk egyenlőn van megosztva a munka, s a­míg férje a mezőn dolgozik, ő otthon süt főz neki, milyen elégedetten ehetik meg ebédjüket, mert hiszen megérdemelték. De a parasztasszony nem csak ilyen gondolato­kat ébresztett benne. Figyelmeztette, hogy már dél felé jár az idő, s így mintegy megijedve, hirtelen sza­ladt kis asztalkájához, melyen munkája feküdt. De nagyon csalódtak, ha azt hiszitek, hogy csupa merő szorgalom kergette őt olyan gyorsan oda, hogy még a bokorban fészkelő fülemiléket sem nézte meg, pedig azt minden nap meg szokta tenni. Oh éppen nem! Lili most jóba akarta magát foglalni. Jól tudta ő, hogy mikor hallatszanak azok az erőteljes férfiléptek a kerítése mellett. Hamiskásan pillantott kézimunká­jára s szorgalmasan elkezdett öltögetni. Ejnye, mi zúg itt a füle mellett. Ijedten tekintett oda, egy csúnya nagy sáskát látott a mint elbódulva csapódott a kis kerti pavilion falaihoz. Lili érdeklődve nézte. Olyan élénk zöld színe volt. Vékony zöld bajusza még hosszabb volt, mint teste s élénken tapogatózott ve­le. Egyszerre meglátta a kis heliotrop-oltást, melyet Lili a napsugár ellen ide behozott. Falánk vágygyal esett neki. Lili haragosan kergette, s ekkor jutott hirtelen eszébe, hogy ez a csúnya bogár még rózsáját is meg­sérthetné, a gyönyörű rózsát, melyet tőle kapott. Lám. Tehát kipattant, hogy mért ápoltad te azt a rózsát olyan nagyon? Azért volt az olyan drága? azért kellett napról-napra lesni kinyílását. De már akkor csakugyan nem szabad engedni, hogy annak bántódása legyen. Vedd elő csak finom hímző ollódat s vágd ketté ezt a csúnya bogarat! Liliké nagy elhatározottsággal fel is vette a kis picike acélszerszámot, neki indult s ketté vágta a kár­tékony bogár­­ bajuszát. Ah, lám, Lidi te tökéletes asszony vagy. Legér­zékenyebb részén sérted meg, a­ki téged bántani akar. Látod a szegény sáska milyen fájdalommal húzgálja díszének maradványait. Végig végig simítja két első lábával, s azután szájához hajlítja. Alig okozott neki kisebb fájdalmat bajusza elvesztése, mint egy öreg me­gyei hajdúnak okozna. De Lili nem szánakozott a sáska nagy lelki fájdalmán, hanem kinyújtotta kezét, hogy díszének másik ágától is megfoszsza, a­mikor há­tulról egy erős, napsütött férfi­ kéz fogta meg kezét. Lili mosolyogva fordult hátra. — Miért bántja ezt a szegény sáskát? — Mert meg akarta enni virágaimat, — felelt Lili hirtelen s egy lélekzettel hozzá tette: — Jöjjön ki, nézze meg a rózsámat. Kinyílt ma reggel. — Ki akart menni a pavillonból, de a férfi elébe állott. — Lili! Azzal az erős szándékkal jöttem ide, hogy vagy jobbra, vagy balra, de el kell dönteni sor­somat. Most nem szaladhat el tőlem, mint annyiszor tette, mikor erről a tárgyról kezdtem beszélni. Felel­nie kell — mondá a férfi határozott hangon. — Igen ? — Kérdé aztán halkabban s gyöngédebben. Lili pirosabb lett mint a rózsa, melynek kinyí­lását olyan nehezen várta. Elfordult a férfitől s lesü­tötte szemét. — Lili ön olyan szeretetteljes kis teremtés. Minden virágának juttat túláradt szívének érzelmei­ből s csupán én ne kapjak ? Feleljen Lilikém. Igen ? Olyan nehéz e kis szót kimondani ? Lili boldog mosolylyal ajkán s hűséges szere­lemmel szemében fordult hozzá s mindkét kezét oda nyújtva mondá: — Igen!­ a­­na Illa. (Olasz elbeszélés.) Írta Edmondo de Amicis. (Folytatás.) Csakhamar aztán elkezdtek a golyók fütyülni. Nem akarok dicsekedni, hanem őszintén megvallom neked a valót. Mikor az első golyók fölöttünk elsivi­­tottak, mintha dühös macskák visítottak volna, tér­deim megremegtek. De aztán egyszerre nekibátorod­tam. Kezemet tunikámra helyeztem, előrántottam a keresztet, melyet mellemen viseltem s igy szóltam ön­magamhoz : — Luigi! Ez az az ünnepélyes pillanat, a mely­ben megmutathatod, hogy jó lelkész s egyszersmind jó katona is vagy! És már néhány pillanat múlva az első sorokban hézagok látszottak. Istenemre, borzasztó volt ez! Mi­közben a század előrenyomult, a szegény fiukat egyszerre megállni láttuk, kiáltást hallottunk, aztán kezeiket fölemelték a légbe s összerogytak, fegyverü­ket még markukban szorongatva. Ott kellett lenni, hogy fogalmunk lehessen ama látványról, a fűben, a bokrok közt, árkokban és mindenütt. Ott hevertek a

Next