Fővárosi Lapok 1882. május (100-123. szám)
1882-05-02 / 100. szám
halálsápadt arcú katonák, kimeresztett szemekkel, tetőtől talpig vérrel borítva. Én egyiktől a másikhoz futottam. Egyszerre nevemet kiáltották: »Itt, itt, tisztelendő úr!«, — »Itt vagyok, válaszoltam, itt vagyok fiam!« Megfogták a kezeimet, le kellett térdepelnem a földre s nem bocsátottak el maguk mellől. A sebesülteket biztattam, a haldoklókat megáldottam. Oh, mily embereket láttam én ott, fiam! Mily derült, bátor arcokat! Voltak olyanok is, kik nem tudtak többé szólni, de kezükkel búcsút intettek, búcsút az előnyomuló ezred felé! Némelyek emléket akartak nekem hátrahagyni. Itt egy dobozban még most is megvan egy gyűrű és egy vörös rongy; egy monferati fiú fülbevalóját akarta nekem adni s erőtlen kezével nyúlt a füléhez, hogy azt kivegye. Némely pillanatban nem is tudtam többé, hol vagyok. Könyek gördültek alá arcomon, kezeim véresek voltak s tébolyultként futottam hol ide, hol amoda. De e katonák közül egyetlenegyet sem láttam meghátrálni. Ott voltak a sebesült bersaglierik, kik karjaikkal egy egy fatörzset átölelve, a kétségbeesés erejével tartották magukat fenn, hogy zászlóaljukat láthassák, mely ott fönt a magaslatokon küzdött. Láttam egy tüzért, szőke fiatal embert, ki vállán megsebesülve, egy kúthoz támaszkodott s az ott elhaladó katonák felé saját vérével fecskendezett, mintha meg akarta volna őket áldani. Egyszersmind fölnevetett s igy szólt: »Fogadjátok, a hazáért csorgatott vér ez, mely nektek szerencsét fog hozni!» Én egy szegény lovas katonát támogattam, ki az elsők közt sebesült meg s utolsó emlékét hagyta nekem hátra. Zsebében nejéhez címzett s tiz lírával terhelt levél volt, melyet még aznap szándékozott Lonatára küldeni, de elkésett vele. Megígértem neki, hogy eljuttatom azt neje kezéhez. Ekkor sokkal nyugodtabb lett. Rendkívül sokat szenvedett. Fehér volt, mint ez a papír itt s koronkint kínos, panaszos hangokat hallatott. Aztán utolsó erejét megfeszítette, hogy jelt adjon nekem, hajolnék le hozzá. Oda tartottam fülemet ajkához s ő alig hallhatólag súgta utolsó szavait a fülembe: — Ha valamikor az én vidékemen járna . . . Castelnuovo Calceából való vagyok. . . Calvi Antonionak hínak . . . keresse föl, kérem ... az atyámat . . . és nőmet ... S ha kérdezik önt. . . miképen haltam meg . . . mondja meg nekik, — e közben átölelte nyakamat, hogy föntarthassa magát — mondja meg, hogy mint jó katona . . . bátorsággal . . . hogy csak keveset .. . szenvedtem ... és ha nagy lesz . . . Beppino .. . az én szegény gyermekem . . . mondja el azt — tévé utána a legnagyobb erőlködéssel. Aztán lehanyatlott a karja, feje is kiszenvedett. Értetted-e ezt? Ezek mind oly emberek voltak, kiktől példát vehetni . . . erős, nagy lelkek, kiknek neveit egész életünkön át, szívünkben kellene hordozni! Carlo folyvást hallgatott, fejét mellére csüggesztve, azonban kezei, melyekben a kalapját forgatta, remegtek s nyilván látszott, hogy szivét heves felindulás ragadta meg. — De én nemcsak ily szomorú dolgokat láttam, — folytatá a lelkész, kezével eltakarva a szemét. — Várj csak, hadd gondolkozzam kissé. Hiába, nekünk öreg embereknek ezt a gyengeséget meg lehet engedni. Azt hiszem, hallottál valamikor Bossi Giovanniról, ama tüzérről, ki az 1860—61-diki háborúban Goriglianónál kitüntette magát. Ő önkénytesen ajánlja magát arra, hogy a tábornoknak a parancsát, a legborzasztóbb golyózápor közt elviszi rendeltetése helyére s ezért öt arany éremmel jutalmazták, mig valamenynyi hírlap csak ő róla beszélt. Alkalmasint te is olvastad a nevét, s hallhattad, hogy ő dicsősége a hazának. Most Franciaországban lakik, már évek óta. De arra már aligha emlékezel, midőn a háború után haza tért. Hej! azt kellett volna csak látni mindazoknak, akik katonák lesznek. Ő öreg apát, feleséget, két éves leánykát, Luiginát hagyta oda. Ötvennyolcban ment el. Akkor egyik hadjárat a másikat érte s ha egyszer a katonasághoz jutott, nem kapott többé szabadságidőt, úgy hogy csak 1863-ban, szolgálatának a leteltével térhetett ismét haza. A biró olvasott a hősi tetteiről, míg apja és felesége a legnagyobb bánat és aggodalomban voltak miatta, miután valamennyi levele kimaradt. Egy szép reggel a bírónak nem lévén semmi dolga, fölkereste a Bossiék lakát. Belépett s mindnyáj okát, mint egyébkor, a legnagyobb búban találta. — Bizony jó régen nem kaptatok semmi hirt Giovanni felől! — szólt végre hozzájok. Meghökkenve válaszolták: — Bizony már két hónap óta nem hallottunk felőle hírt. — Nos, — folytatá a biró — a ti Giovannitok... — Meghalt ? — kiáltottak föl egyszerre. — Ejh, dehogy halt! — viszonzá a biró. — Hála istennek, még nagyon is egésséges ! íme olvassátok ezt a hírlapot. A nő szétbontotta az újságot, melyben egy helyen vörös ionnal voltak a sorok aláhúzva. Elkezdett olvasni... Elképzelheted a meglepetést és örömet. Minden el volt ott mondva részletesen, meg volt említve a vezetékes keresztnév, maga a tény, az arany érem, az esemény napja s mit tudom én, mi minden? A szegény emberek először egészen meg voltak zavarodva ... De, hát gondold meg! Az arany érmet csak a vitézek legvitézebbikének szokták osztogatni; a melyik katona azt viseli, úgy tisztelik, mint egy herceget ; az egész hadsereg ismeri őt s becsület dolgában ki sem áll fölötte. A hír gyorsan terjedt el házról-házra. Mindenki oda sietett, hogy láthassa annak a derék vitéznek az apját és feleségét. Mindenfelől özönlöttek az ajándékok s Bossinak a háza csakhamar tele volt mindennel, ami isten jóvoltából ered. Mindenki vitt a kezében valamit, egyik jó barát is, a másik is. Valóságos diadal volt ez. Végre levelet kaptak, melyben megírta a derék katona visszatérésének napját és óráját. Hivatalos tudósítások is érkeztek, hogy a 63- ban kiírt korosztály katonái haza bocsáttatnak. Elgondolhatod, mit érzett az öreg ember és az a szegény asszony, kik Giovannit öt év óta nem látták! Valóságos ünnep volt ez. Bossinak ama vasúti állomásra kellett megérkeznie, mely akkor még egy mértföldnyire esett. Elhatározták, hogy elébe mennek az ismerősök mindnyájan. Mikor végre elérkezett a nap, először is elmentek Bossinak az atyjáért és feleségéért s most már hét éves leányáért, Luigináért, ki atyját nem ismerte többé; egy asszonyság a gyermeket szép ruhába öltöztette s gazdagon megajándékozta. Ekkor útra keltek mindannyian a vasúti állomás felé. Lehettek vagy kétszázan, zenével, zászlóval. A biró, néhány úr és én kísértük a fiatal asszonyt, ki csaknem megzavarodott s egyre sirt, mig a többi nő igy kiáltott hozzá: — Ugye, Teresina, te sem gondoltad ezt akkor, midőn a szent Jakab szilfája alatt szerelmet vallottatok egymásnak ? Az állomáshoz mindenkit bebocsátottak, úgy hogy az emberek csaknem egészen a vágányokig beálltak minden helyet. Egyik első akart lenni abban, hogy az érkezőt egy pohár sörrel megkínálja, a másik szivarokat, a harmadik pedig virágbokrétát vitt. Luiginát egész sereg ember vette körül, simogatták s mondogatták: »No, valahára meglátod apádat!« Végre hallani lehetett a gőzmozdony sivitását. Az öreget, kinek térdei meg-megroskadtak, támogatni kellett; a biró Teresinát fogta karon, mert ájuldozni kezdett. (Folyt, köv.) T á r c a Ró m á bó 1. — April végén. — (E. B.) Az örök városban, — már csak megmaradok e szokásos elnevezésnél, — vége felé jár a saison. Ez itt hamarább beáll, mint akárhol másutt. A nagyhét látogatott volt, habár a hívők serege évrőlévre csappan, mert a római nagyhét nem az többé, ami 1870 előtt volt. A szent atya egészen elvonul az egykor fényes és megható ünnepélyektől, s rendesen egyik bíbornok foglalja el az ő tisztét. A buzgólkodók száma is, de a piros könyvekkel és karjaikra fűzött hordozható székekkel ellátott touristák csapatja is jelentékenyen leolvadt, mióta a nagyhét már alig különbözik a többi hetektől. A húsvét utáni idő körülbelül május közepéig, sőt néha végéig, még lát ugyan idegeneket, de azután a hotelek legnagyobb része zárva van és beáll a saison morte, mely itt halottas idénynek igazán nevezhető, az uralkodó lázak, járványok miatt. Az idegen, ha valami különös dolog nem köti ide, odább siet, aki pedig erre vetődik is, igyekszik hamar megválni a maremmás várostól. A stagione morte már előre veti árnyékát. A parlamentben már nem is szunnyadoznak, hanem alusznak. A képviselők oly gyéren látogatják a házat, hogy néha alig vannak negyvenen. Azok is veszekednek folyvást. A békés vitatkozás nem természete az olasz honatyáknak. A lapok komolyan és tréfásan támadnak a képviselők ellen, kik absentiával gyakorolják honatyai kötelességüket, de semmit sem használ. A gonosz nyelvű »Capitan Fracassa« kisütötte, hogy a képviselők is épp oly joggal strikkolnak, mint a pékek vagy a könyvnyomdászok, kik már két hét óta felmondták a szolgálatot. Ha a honatyák nincsenek megelégedve a diurnummal, hát csak mondják fel a szolgálatot, mig csak fel nem emelik a napidijat. A másik napi kérdés, mely szintén sok port ver fel, a főváros szindikátusa. A kormány Pianciani grófot nevezte ki Róma polgármesterévé, bizonyos szolgálatok jutalmául. A fővárosi tanács azonban és az egész hivatalnoki testület nem akarván az önkényű és népszerűtlen sindacával együttműködni, beadta lemondását. Depretis szép szerével akarván a dolgot elsimítani, felhívta a tanácsot, hogy vegye vissza lemondását és működjék békésen. A tanácsnokok azonban nem tágítnak, összedugott kézzel várják, hogy melyikük megy, ők-e vagy Pianciani. Pianciani pedig nem akar menni, s így most van is, nincs is adminisztrációja a fővárosnak. Polgármestere van, de nincs köszönet benne. A helyzet már így tart két hét óta, nevetséges mindenesetre s bő anyagot ad a komoly és élclapoknak. Meeting is volt már pro et contra Pianciani, de azért a dolog még mindig függőben van; hogy melyik megy a kettő közül, még nem tudhatni. Ez a helyzet eszembe juttat egy hasonló másik esetet, melynél ugyan nem komoly honatyák vagy fővárosi hatóság és polgármester szerepelnek. A Sukr és Guillaume cirkusok egy időben ütöttek itt tanyát, az első az »Amfiteatro Umberto«-ban a másik az Alhambrában. A két »művész-társaság« versenyre kelt és a közönség két pártra oszlott. Kedvelt sport. A taps egy oldalon a füttyöt, s ez viszont a tapsot provokálta. Ez a helyzet így tartott jó ideig , midőn egy napon Suhr egy hozzá intézett névtelen levélben foglalt indítványra versenyelőadásra hívta fel Guillaume társaságát. A sajtó és a közönség érdekkel várta a kihívásra adandó feleletet, de Guillaume két napi hallgatás után azzal válaszolt, hogy kihirdette a búcsú-előadást és másnap felszedve sátorfáját, elhagyta Rómát, pedig nem lett volna éppen oka meghátrálni Suhr elől. Hogy váljon a Pianciani-féle ügyben melyik fél követi Guillaume eljárását, azt találgatják most a hírlapok és a kiváncsi közönség. Készen tartják már a tapsot is, a füttyöt is. Az idénynek mintegy befejező ünnepe a lófuttatás, mely ápril 20-án és 22-én folyt le. Az előkelő világ még csak ezt szokta bevárni, aztán kimegy villeggiaturára, fölkeresi azokat a gyönyörű nyaralókat Róma festői vidékein, az albáni és sabini hegyek között. A lófuttatáson (corso dei cavalli) mindkét napon jelen volt a király és királyné, s a volt egyptomi alkirályi Izmail pasát is oda hívták a királyi páholyba, midőn őt egyik közönséges páholyban megpillantották. A khedive itt éli most is egyhangú világát, négyöt embere maradt egykori fényes és pazar udvartartásából. Ha az ember a Porta Piához közel eső Campo Militare felé sétál, a San Martino utcában egy egyszerű palotát pillant meg, kis park közepén. Az egésznek valami keleties jellege van, mit a vörös sapkás udvari személyzet még inkább fokoz. Ez a pasa székhelye. Háremének hire sincs, a palota különben sincs ennek fogadására berendezve. A pasán azonban nem látszanak meg a száműzetés keservei. Eléggé jókedvű és hízik is mellette. A két lóversenynap közé esett Róma alapításárnak évfordulója, a Natale di Roma, mint nevezik 2635. éve, hogy az örökvárost alapították. Régebben, ezt a napot nagy fénynyel és pompával ünnepelték, de most nem történt egyéb, minthogy a hivatalok, iskolák szüneteltek, a Forum Romanumot, a Colosseumot, Capitoliumot és Palatint bengáli és villanyfénynyel kivilágították, a lapok pedig egypár alkalmi költeményt közöltek, ami nem adott e napnak olyan jelentőséget, minőt az megérdemelt volna. Az egyik költő keserűen ki is fakadott a nemzedék elfajultsága ellen, szemére vetvén, hogy nem tud az ősök nagyságán lelkesülni. Nekem is eszembe jutottak Leopardi szavai, melyeket Olaszországhoz intézett, de melyek most Róma helyzetéhez igen illettek: — Festi donna, or sei povera ancella. Chi di te parla o serive, Che, rimembrando il tuo passato vanto, Non dica, Già fu grande, or non e quella ?*). A színházak idénye is vége felé közeledik. Egy részük zárva van. Opera-előadást csak a Costanziban láthatni, hol »Ördög Róbert«-tel kezdte meg a sta *) Úrnő voltát, most szegény leányzó vagy. Rólád szólva vagy írva, ki ne mondaná, emlékezve fényes múltadra : Nagy vala hajdan, ma nem az többé. — 632 —