Fővárosi Lapok 1882. május (100-123. szám)

1882-05-02 / 100. szám

halálsápadt arcú katonák, kimeresztett szemekkel, tetőtől talpig vérrel borítva. Én egyiktől a másikhoz futottam. Egyszerre nevemet kiáltották: »Itt, itt, tisz­telendő úr!«, — »Itt vagyok, válaszoltam, itt va­gyok fiam!« Meg­fogták a kezeimet, le kellett térdepelnem a földre s nem bocsátottak el ma­guk mellől. A sebesülteket biztattam, a haldokló­kat megáldottam. Oh, mily embereket láttam én ott, fiam! Mily derült, bátor arcokat! Voltak olyanok is, kik nem tudtak többé szólni, de kezükkel bú­csút intettek, búcsút az előnyomuló ezred felé! Néme­lyek emléket akartak nekem hátrahagyni. Itt egy dobozban még most is megvan egy gyűrű és egy vörös rongy; egy monferati fiú fülbevalóját akarta nekem adni s erőtlen kezével nyúlt a füléhez, hogy azt ki­vegye. Némely pillanatban nem is tudtam többé, hol vagyok. Könyek gördültek alá arcomon, kezeim vére­sek voltak s tébolyultként futottam hol ide, hol amoda. De e katonák közül egyetlenegyet sem láttam meg­hátrálni. Ott voltak a sebesült bersaglierik, kik karjaik­kal egy egy fatörzset átölelve, a kétségbeesés erejével tartották magukat fenn, hogy zászlóaljukat láthassák, mely ott fönt a magaslatokon küzdött. Láttam egy tüzért, szőke fiatal embert, ki vál­lán megsebesülve, egy kúthoz támaszkodott s az ott elhaladó katonák felé saját vérével fecskendezett, mintha meg akarta volna őket áldani. Egyszersmind fölnevetett s igy szólt: »Fogadjátok, a hazáért csor­gatott vér ez, mely nektek szerencsét fog hozni!» Én egy szegény lovas katonát támogattam, ki az elsők közt sebesült meg s utolsó emlékét hagyta nekem hátra. Zsebében nejéhez címzett s tiz lírával terhelt levél volt, melyet még aznap szándékozott Lonatára küldeni, de elkésett vele. Megígértem neki, hogy el­juttatom azt neje kezéhez. Ekkor sokkal nyugodtabb lett. Rendkívül sokat szenvedett. Fehér volt, mint ez a papír itt s koronkint kínos, panaszos hangokat hal­latott. Aztán utolsó erejét megfeszítette, hogy jelt ad­jon nekem, hajolnék le hozzá. Oda tartottam fülemet ajkához s ő alig hallhatólag súgta utolsó szavait a fülembe: — Ha valamikor az én vidékemen járna . . . Castelnuovo Calceából való vagyok. . . Calvi Antonio­­nak hínak . . . keresse föl, kérem ... az atyámat . . . és nőmet ... S ha kérdezik önt. . . miképen haltam meg . . . mondja meg nekik, — e közben átölelte nya­kamat, hogy föntarthassa magát — mondja meg, hogy mint jó katona . . . bátorsággal . . . hogy csak keveset .. . szenvedtem ... és ha nagy lesz . . . Beppino .. . az én szegény gyermekem . . . mondja el azt — tévé utána a legnagyobb erőlködéssel. Aztán lehanyatlott a karja, feje i­s kiszenvedett. Értetted-e ezt? Ezek mind oly emberek voltak, kiktől példát vehetni . . . erős, nagy lelkek, kiknek neveit egész életünkön át, szívünkben kellene hordozni! Carlo folyvást hallgatott, fejét mellére csüg­­gesztve, azonban kezei, melyekben a kalapját forgatta, remegtek s nyilván látszott, hogy szivét heves felindu­lás ragadta meg. — De én nemcsak ily szomorú dolgokat láttam, — folytatá a lelkész, kezével eltakarva a szemét. — Várj csak, hadd gondolkozzam kissé. Hiába, nekünk öreg embereknek ezt a gyengeséget meg lehet enged­ni. Azt hiszem, hallottál valamikor Bossi Giovanniról, ama tüzérről, ki az 1860—61-diki háborúban Gorig­­lianónál kitüntette magát. Ő önkénytesen ajánlja ma­gát arra, hogy a tábornoknak a parancsát, a legbor­zasztóbb golyózápor közt elviszi rendeltetése helyére s ezért öt arany éremmel jutalmazták, mig valameny­­nyi hírlap csak ő róla beszélt. Alkalmasint te is olvas­tad a nevét, s hallhattad, hogy ő dicsősége a hazának. Most Franciaországban lakik, már évek óta. De arra már aligha emlékezel, midőn a háború után haza tért. Hej! azt kellett volna csak látni mind­azoknak, a­kik katonák lesznek. Ő öreg apát, feleséget, két éves leánykát, Luiginát hagyta oda. Ötvennyolcban ment el. Akkor egyik hadjárat a másikat érte s ha egyszer a katonasághoz jutott, nem kapott többé sza­badságidőt, úgy hogy csak 1863-ban, szolgálatának a leteltével térhetett ismét haza. A biró olvasott a hősi tetteiről, míg apja és felesége a legnagyobb bánat és aggodalomban voltak miatta, miután valamennyi le­vele kimaradt. Egy szép reggel a bírónak nem lévén semmi dolga, fölkereste a Bossiék lakát. Belépett s mindnyáj okát, mint egyébkor, a leg­nagyobb búban találta. — Bizony jó régen nem kaptatok semmi hirt Giovanni felől! — szólt végre hozzájok. Meghökkenve válaszolták: — Bizony már két hónap óta nem hallottunk felőle hírt. — Nos, — folytatá a biró — a ti Giovannitok... — Meghalt ? — kiáltottak föl egyszerre. — Ejh, dehogy halt! — viszonzá a biró. — Hála istennek, még nagyon is egésséges ! íme olvassá­tok ezt a hírlapot. A nő szétbontotta az újságot, melyben egy he­lyen vörös i­onnal voltak a sorok aláhúzva. Elkezdett olvasni... Elképzelheted a meglepetést és örömet. Minden el volt ott mondva részletesen, meg volt em­lítve a vezetéke­s keresztnév, maga a tény, az arany érem, az esemény napja s mit tudom én, mi minden? A szegény emberek először egészen meg voltak zava­rodva ... De, hát gondold meg! Az arany érmet csak a vitézek legvitézebbikének szokták osztogatni; a me­lyik katona azt viseli, úgy tisztelik, mint egy herce­get ; az egész hadsereg ismeri őt s becsület dolgában ki sem áll fölötte. A hír gyorsan terjedt el házról-házra. Mindenki oda sietett, hogy láthassa annak a derék vitéznek az apját és feleségét. Mindenfelől özönlöttek az ajándé­kok s Bossinak a háza csakhamar tele volt mindennel, a­mi isten jóvoltából ered. Mindenki vitt a kezében valamit, egyik jó barát is, a másik is. Valóságos dia­dal volt ez. Végre levelet kaptak, melyben megírta a derék katona visszatérésének napját és óráját. Hivatalos tudósítások is érkeztek, hogy a 63- ban kiírt korosztály katonái haza bocsáttatnak. El­gondolhatod, mit érzett az öreg ember és az a szegény asszony, kik Giovannit öt év óta nem látták! Valósá­gos ünnep volt ez. Bossinak ama vasúti állomásra kel­­­­lett megérkeznie, mely akkor még egy mértföldnyire esett. Elhatározták, hogy elébe mennek az ismerősök mindnyájan. Mikor végre elérkezett a nap, először is elmen­tek Bossinak az atyjáért és feleségéért s most már hét éves leányáért, Luigináért, ki atyját nem ismerte többé; egy asszonyság a gyermeket szép ruhába öltöz­tette s gazdagon megajándékozta. Ekkor útra keltek mindannyian a vasúti állomás felé. Lehettek vagy két­százan, zenével, zászlóval. A biró, néhány úr és én kí­sértük a fiatal asszonyt, ki csaknem megzavarodott s egyre sirt, mig a többi nő igy kiáltott hozzá: — Ugy­e, Teresina, te sem gondoltad ezt akkor, midőn a szent Jakab szilfája alatt szerelmet vallotta­tok egymásnak ? Az állomáshoz mindenkit bebocsátottak, úgy hogy az emberek csaknem egészen a vágányokig be­álltak minden helyet. Egyik első akart lenni abban, hogy az érkezőt egy pohár sörrel megkínálja, a másik szivarokat, a harmadik pedig virágbokrétát vitt. Lui­ginát egész sereg ember vette körül, simogatták s mon­dogatták: »No, valahára meglátod apádat!« Végre hallani lehetett a gőzmozdony sivitását. Az öreget, kinek térdei meg-megroskadtak, támogatni kellett; a biró Teresinát fogta karon, mert ájuldozni kezdett. (Folyt, köv.) T á r c a R­ó m á b­ó 1. — April végén. — (E. B.) Az örök városban, — már csak meg­maradok e szokásos elnevezésnél, — vége felé jár a saison. Ez itt hamarább beáll, mint akárhol másutt. A nagyhét látogatott volt, habár a hívők serege évről­­évre csappan, mert a római nagyhét nem az többé, a­mi 1870 előtt volt. A szent atya egészen elvonul az egykor fényes és megható ünnepélyektől, s rendesen egyik bíbor­nok foglalja el az ő tisztét. A buzgól­kodók száma is, de a piros könyvekkel és karjaikra fűzött hordozható székekkel ellátott touristák csapatja is jelentékenyen leolvadt, mióta a nagyhét már alig kü­lönbözik a többi hetektől. A húsvét utáni idő körül­belül május közepéig, sőt néha végéig, még lát ugyan idegeneket, de azután a hotelek legnagyobb része zárva van és beáll a saison morte, mely itt halottas idénynek igazán nevezhető, az uralkodó lázak, járvá­nyok miatt. Az idegen, ha valami különös dolog nem köti ide, odább siet, a­ki pedig erre vetődik is, igyek­szik hamar megválni a maremmás várostól. A stagione morte már előre veti árnyékát. A parlamentben már nem is szunnyadoznak, hanem alusznak. A képviselők oly gyéren látogatják a házat, hogy néha alig vannak negyvenen. Azok is veszeked­nek folyvást. A békés vitatkozás nem természete az olasz honatyáknak. A lapok komolyan és tréfásan támadnak a képviselők ellen, kik absentiával gyako­rolják hon­atyai kötelességüket, de semmit sem hasz­nál. A gonosz nyelvű »Capitan Fracassa« kisütötte, hogy a képviselők is épp oly joggal strikkolnak, mint a pékek vagy a könyvnyomdászok, kik már két hét óta felmondták a szolgálatot. Ha a honatyák nincse­nek megelégedve a diurnummal, hát csak mondják fel a szolgálatot, mig csak fel nem emelik a napidijat. A másik napi kérdés, mely szintén sok port ver fel, a főváros szindikátusa. A kormány Pianciani grófot nevezte ki Róma polgármesterévé, bizonyos szolgála­tok jutalmául. A fővárosi tanács azonban és az egész hivatalnoki testület nem akarván az önkényű és nép­szerűtlen sindacával együtt­működni, beadta lemon­dását. Depretis szép szerével akarván a dolgot elsimí­tani, felhívta a tanácsot, hogy vegye vissza lemondá­sát és működjék békésen. A tanácsnokok azonban nem tágítnak, összedugott kézzel várják, hogy melyi­kük megy, ők-e vagy Pianciani. Pianciani pedig nem akar menni, s így most van is, nincs is adminisztrációja a fővárosnak. Polgármestere van, de nincs köszönet benne. A helyzet már így tart két hét óta, nevetséges mindenesetre s bő anyagot ad a komoly és élclapok­­nak. Meeting is volt már pro et contra Pianciani, de azért a dolog még mindig függőben van; hogy melyik megy a kettő közül, még nem tudhatni. Ez a helyzet eszembe juttat egy hasonló másik esetet, melynél ugyan nem komoly honatyák vagy fővárosi hatóság és polgármester szerepelnek.­­ A Sukr és Guil­laume c­irkusok egy időben ütöttek itt tanyát, az első az »Amfiteatro Umberto«-ban a másik az Al­­hambrában. A két »művész-társaság« versenyre kelt és a közönség két pártra oszlott. Kedvelt sport. A taps egy oldalon a füttyöt, s ez viszont a tapsot pro­vokálta. Ez a helyzet így tartott jó ideig , midőn egy napon Suhr egy hozzá intézett névtelen levélben fog­lalt indítványra versenyelőadásra hívta fel Guillaume társaságát. A sajtó és a közönség érdekkel várta a kihívásra adandó feleletet, de Guillaume két napi hallgatás után azzal válaszolt, hogy kihirdette a búcsú-előadást­ és másnap felszedve sátorfáját, el­hagyta Rómát, pedig nem lett volna éppen oka meg­hátrálni Suhr elől. Hogy váljon a Pianciani-féle ügy­ben melyik fél követi Guillaume eljárását, azt talál­gatják most a hírlapok és a kiváncsi közönség. Ké­szen tartják már a tapsot is, a füttyöt is. Az idénynek mintegy befejező ünnepe a lófut­tatás, mely ápril 20-án és 22-én folyt le. Az előkelő világ még csak ezt szokta bevárni, aztán kimegy vil­­leggiaturára, fölkeresi azokat a gyönyörű nyaralókat Róma festői vidékein, az albáni és sabini hegyek kö­zött. A lófuttatáson (corso dei cavalli) mindkét napon jelen volt a király és királyné, s a volt egyptomi al­­királyi Izmail pasát is oda hívták a királyi páholyba, midőn őt egyik közönséges páholyban megpillantot­ták. A khedive itt éli most is egyhangú világát, négy­öt embere maradt egykori fényes és pazar udvartar­tásából. Ha az ember a Porta Piához közel eső Campo Militare felé sétál, a San­ Martino utcában egy egy­szerű palotát pillant meg, kis park közepén. Az egész­nek valami keleties jellege van, mit a vörös sapkás udvari személyzet még inkább fokoz. Ez a pasa szék­helye. Háremének hire sincs, a palota különben sincs ennek fogadására berendezve. A pasán azonban nem látszanak meg a száműzetés keservei. Eléggé jókedvű és hízik is mellette. A két lóversenynap közé esett Róma alapításár­nak évfordulója, a Natale di Roma, mint nevezik 2635. éve, hogy az örökvárost alapították. Régebben, ezt a napot nagy fénynyel és pompával ünnepelték, de most nem történt egyéb, minthogy a hivatalok, iskolák szüneteltek, a Forum Romanumot, a Colos­seumot, Capitoliumot és Palatint bengáli és villany­fénynyel kivilágították, a lapok pedig egypár alkalmi költeményt közöltek, a­mi nem adott e napnak olyan jelentőséget, minőt az megérdemelt volna. Az egyik költő keserűen ki is fakadott a nemzedék elfajultsága ellen, szemére vetvén, hogy nem tud az ősök nagysá­gán lelkesülni. Nekem is eszembe jutottak Leopardi szavai, melyeket Olaszországhoz intézett, de melyek most Róma helyzetéhez igen illettek: — Festi donna, or sei povera ancella. Chi di te parla o serive, Che, rimembrando il tuo passato vanto, Non dica, Già fu grande, or non e quella ?*). A színházak idénye is vége felé közeledik. Egy részük zárva van. Opera-előadást csak a Costanziban láthatni, hol »Ördög Róbert«-tel kezdte meg a sta­ *) Úrnő voltát, most szegény leányzó vagy. Rólád szólva vagy írva, ki ne mondaná, emlékezve fényes múl­tadra : Nagy vala hajdan, ma nem az többé. — 632 —

Next